Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. február 23., hétfő

Parenting fail - episode 3.

Kissmajom szokatlanul rosszul aludt, nyugtalan volt, forgolódott, ébredezgetett, fel-feltérdelt, és az sem segített, hogy magunk közé vettem. Nem jellemző rá az ilyesmi, reggel ébredés után mondtam is M.-nek (ő mélyen alszik, nem szokott tudni ezekről), hogy milyen fura éjszakánk volt.
E. (értetlenkedve): Pedig azt hittem, túl vagyunk már a fogzáson, tegnap úgy éreztem, hogy az utolsó kettő is áttört alul… Meg egyébként is inkább olyan hascsikarósnak tűnt, emelgette a lábait, ilyen már majdnem egy éve volt utoljára…
M. (nem túl aggódósan): Érdekes. De most már jól van.
Kissmajom tényleg teljesen rendben, nyoma sincs rajta semmilyen kellemetlenségnek; el is felejtem, hogy szóvá tettem a gyanúmat. Öt perc múlva:
M. (kikerekedő szemekkel): Basszus! Lehet, hogy fájt a hasa szegénynek! Az este ivott egy kis fürdővizet abból a műanyag edényből, amivel a hátát szoktam locsolni…
E. (megdöbbenve): Na de hogy lehet ez?! Hát sosem hagyod magára egy másodpercre sem!
M. (bűnbánóan): Ott voltam. Végig mellette ültem, mint mindig. (szünet) Csak egyszer "joeyztam" a piros gumipolipjával…


2015. február 19., csütörtök

Tegnap volt tizennégy hónapos - egy csoda.

Érdekes, amikor csak szerettünk volna gyereket, egy csomó mindent képzeltünk, hogy milyen is lesz, és miért lesz jó vele... Tudtuk, hogy aranyos lesz, sejtettük, hogy érdeklődő és tanulékony, reméltük, hogy bújós - ennek megfelelően alig vártuk, hogy bámuljunk és olvadozzunk, hogy átadjuk neki azt, amit tudunk és vele együtt újra felfedezzük a világot, hogy agyonölelgessük minden nap és minden órában. Persze, mindez igaz is lett, pont ilyen ő, és pont ilyenek a napjaink-óráink, de ennél annyira sokkal-sokkal több… és teljesen más dolgok a legjellemzőbbek rá és a közös életünkre, mint amire számítottunk.
Például sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire vicces tud lenni; és nem olyan jajdecukimuszájvigyorognom vicces, hanem úgy igazán, napi szinten könnyesre röhögősen, felnőtt humorérzékkel is élvezhetően, folyton meglepetést okozva azzal, hogy hány különböző módon tud megajándékozni nevettetéssel. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire okos tud lenni; nem túlzás, hogy szivacs agyával óráról órára tanul meg új dolgokat, egész komplikált "feladatsorokat" sajátít el úgy, hogy nem mutogatjuk el neki vagy képezgetjük célzottan, egyszerűen csak hallja/látja őket párszor, és ráragadnak. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire önálló tud lenni; van olyan, hogy fél órákig elmolyol a kis dolgaival, kipróbálgat, kísérletezget, motyorog magában, és ha észreveszi, hogy figyeljük, szégyenlősen elmosolyodik, majd felénk nyújtja az épp aktuális eszközeit, hogy szálljunk csak be, ha van kedvünk. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire nyitott tud lenni; semmitől és senkitől sem fél vagy jön zavarba, mindent és mindenkit alaposan megvizsgál, fürkészően közeledik, és bátran barátkozik… imádom, ahogy a kíváncsisága minden alkalommal legyőzi a óvatosságát, és előbb kérdően felvont szemöldökkel tapogatózik, aztán a koncentrációtól ráncolódó homlokkal merül bele a megismerkedésbe, végül felszabadult mosollyal raktározza el az újabb élményeket és érzéseket. És persze, vállalva a köz utálatát, nem hagyhatom ki a talán legnagyobb furcsaságát: sosem gondoltuk volna, hogy egy egyévessel ennyire könnyű tud lenni az élet; merthogy Kissmajomnál továbbra sincs nyoma nyűgösségnek, erőszakosságnak, hisztinek, szeparációs szorongásnak - és mindezt úgy,  hogy közben nem "szobanövény"*, egész határozott akarata van, és egész sikeresen érvényesíti is, de valahogy anélkül, hogy idegesítő vagy követelőző lenne, szelíden kér és türelmesen vár, mintha zsigereiben lenne a többet ésszel, mint erővel bölcsessége…. édes kis ősöreg okostojásom…

Teljesen esélytelen felsorolni, hogy mi mindenben fejlődött ugrásszerűen a legutóbbi összefoglaló óta… írni kellett volna minden nap a változásokat, de ezt már említettem, és nem hajtottam végre, szóval mindegy is… So off the top of my head:
- Programban annyi változás van, hogy fixen beállt a napi egy alvás, amivel akkor is kihúzza estig, ha csak félórásra sikeredik; de ilyen nagyon ritkán van már, általában annyira lefárasztja a déli séta, hogy ebéd után minimum másfél órára teljesen ki van ütve, egy alkalommal volt egy abszolút rekord három és egy negyed óra is. (Meg egyszer este tíztől reggel fél nyolcig átaludta az éjszakát, nahát!)
- Megtanult tökéletesen stabilan járni, szaladni, lépcsőzni (lefele egy kezemet fogva, felfele kettőt, mert ragaszkodik a váltott lábhoz), a napi sétánkra a környékbeli utcákon, ami kicsit több, mint egy kilométer, nem viszünk babakocsit, saját lábán jön, a mutatóujjamat szorongatva. Nagyjából egy óránkba telik a kaland, mert teljesen rá van bízva a ritmus, azaz megcsodálja a tereptárgyakat, némelyiket meg is tapogatja, esetleg magával hozza a következő hurcolászásra alkalmas érdekességig, az álló autók egy részénél megáll lámpa- és kerékellenőrzésre, a közlekedő járművek mindegyikét utánukfordulással szemrevételezi (szerencsére az útvonalunkon gyér a forgalom), kedvesen üdvözöl minden állatot és járókelőt (szerencsére az idősávunkban nincs nagy tömeg). Nagymozgásilag a legdurvább bravúrja az volt, amikor pár napja fürdetés közben M. a hóna alatt tartotta álló helyzetben, hogy én le tudjam zuhanyozni a habot róla, Kissmajom meg minden áron azonnal szerette volna megszerezni a vádliig érő vízben úszó fogkrémet; mikor érezte, hogy nem bír lehajolni érte, egyet gondolt, és egyik lábfejét vízszintesen befeszítve megpróbálta rávarázsolni a tubust, majd lassan hajlította befele a térdét, hogy feljuttassa magához, mint egy focista a labdát - majdnem sikerült neki elérhető magasságba emelni, eléggé ledöbbentünk.
- Finommozgásilag majdnem tökéletességig fejlesztette a formabedobást és montessori torony rakást, a lötyögősebb eszközökkel erőfeszítés nélkül és minden alkalommal megy neki, a másfél éven felülieknek való szűkebb lyukúakkal körülbelül fele-fele arányban. Bármilyen kupakot könnyedén leteker és visszapakolgat a helyére, és legújabb kedvenc játéka a mindenféle dolgok egymásba rakosgatása, különös tekintettel a műanyag gyógyszeres dobozokra: minden irányból összeillesztgeti őket, minél szűkebben férnek be, annál eltökéltebben, majd azzal kísérletezget, hogy hogyan szedhetők szét (kicsusszantással, rázogatással, kézzel piszkálással, fejjel lefelé fordítással, stb.).
- Az egy hónappal ezelőtt előnyben részesített játékait (zenélő kütyük, kézbábok, labdák) látványosan hanyagolja, cserében elkezdte tologatni az autókat, és és egyértelmű kedvenccé léptek elő a könyvek; teljesen leszokott a rágcsálásukról, és már a vékony lapúakat sem szaggatja soha, cserében folyamatosan odahordozza nekünk őket, majd mászik be az ölünkbe, hogy közösen nézzük. Kedvétől függően van olyan, hogy sietősen halad, és mindenre rábök, tőlünk várva a megnevezéseket, és olyan is, hogy minket hagy lapozni, és nyugodtan megvárja, amíg rámutatunk valamire, és megkérdezzük, hogy mi az. (Nagyon cuki, csak akkor használja a mutatóujját, ha szólunk neki és szemléltejük, amúgy egész tenyerével, vagy pontosabban egyszerre az összes ujjával, hanyagul int csak az érdeklődés tárgya felé.) Elkezdte élvezni azokat a könyveket is, amikben nem fotók, hanem rajzok vagy stilizáltabb formák vannak, ez az abszolút sztár nála (tényleg gyönyörűek az illusztrációk, több verziót is láttam a versre alapozva, de messze ez a legszebb), jóval gyakrabban hozza, mint bármi mást. Egy csomó dolgot** felismer bármilyen fajta ábrázolásban, általában olyan három-négyszer kell elmondani neki, hogy mi micsoda, ahhoz, hogy megjegyezze; ha valamire rákérdezünk, flegmán feléje mutat úgy nagyjából, majd ha figyelmeztetjük, hogy ez így nem egyértelmű, akkor nagylelkűen pontosít.
- Rengeteg dolgot tud/megért, annyiszor lesokkolt már, hogy néha kíváncsiságból teljesen valószínűtlen helyzetekben is teszteljük - és az eredményen újfent sokkolódunk. Az a legkevesebb, hogy ha minden gesztikulálás nélkül mondjuk neki, hogy kérjük a könyvet vagy autót vagy labdát, a lakás bármely pontjáról elindul, megkeresi, és odahozza. Mikor sétából hazaérkezünk, már az utca végétől egyértelműen ismeri az utat, és a parkolóból simán elmegy a házig egyedül, a lépcsőházban kéri, hogy kapcsoljunk villanyt (ezt az ölemből ő szokta), iránymutatás nélkül elkanyarog az ajtónkig, nyitás után bent is fényt csinál (a kapcsoló alatt megvárja, hogy felemeljem), majd azonnal leveszi a sapkáját, és leülve mutatja, hogy húzzuk le a cipőt, aztán rögtön a teraszajtóhoz caplat, és nyúlkál a kilincs felé, hogy engedjük be a levegőző Kisscát. Tegnap ebéd után a konyhában voltunk, és szóltam neki, hogy akkor most megyünk aludni, mire sarkonfordult, becaplatott a hálóba, és megpróbált felmászni az ágyra (még túl magas neki, csak leszállni tud). Ma elmutogatta, hogy szorítja az egyik cipője: mikor ráadtam, lehajolt, és megpróbálta levenni a lábáról, és hiába mondtam neki, hogy de kicsim, indulunk sétálni, kitartóan nyújtogatta az otthoni zokniját, hogy azt adjam rá - inszisztáltam, hogy sétához cipő kell, mire lehajolt, a lábára mutatott, a szemembe nézett, és nemet intett a fejével (összemértem a lábával, és a kedvenc cipőjével is, és hiába azonos a méret számozásilag, tényleg szűkös már neki). Öltöztetéskor eddig is segített kéz- és lábkinyújtással, de most a kabát ujjaiba konkrétan bedugja a karjait; fürdetéskor, mikor szólunk, hogy öblítés következik, az arcára teszi a kezeit, hogy ne csikizze a víz; továbbra is szívesen engedi, hogy megmossuk a fogát, és most már utána átveszi a fogkefét, és magának is sikálja.
- A saját nyelvén egész nap dumál, az általa kitalált ismétlődő szavakat folyton használja, de igazán beszélni annyira nem hajlandó, hogy most már az oroszlánon kívül az előzőleg begyakorolt állathangokat sem használja. Kevés miénkhez hasonló szava van, például az úgy egy hónapos "nen-nen" (nem, fejrázással kiegészítve) és a vadonatúj "babba" (labda, a korábbi "gugú" helyett), ezeken kívül nem sok értelmes szót akar utánozni, kizárólag olyasmiket ismétel el utánunk, amik semmit sem jelentenek. Pár napja elkezdtünk idegenülni is, ami néha úgy néz ki, hogy minden mondatban a fontosabb magyar szavakat vagy kifejezéseket elismétlem neki angolul is (erről próbálok leszokni, mert állítólag nem jó módszer), néha meg úgy, hogy kizárólag angolul beszélek hozzá***; tök érdekes, hogy a hangsúlyból mindig rájön, ha kérdezek valamit, és egész ügyesen lereagálja (például ha könyvnézegetés közben teszem, akkor megtippeli a választ, és rámutat valamire), és vannak már szavak, amiket a kontextusból kiindulva kiköveteztet (például sétáláskor megérti, ha szólok, hogy kutyás kerítéshez közeledünk, és keresi a házőrzőket). Nagyon vicces, ahogy átszokott a magyarról angolra abban a szituációban, amiben gyakrabban használom az utóbbit: séta közben megengedem neki, hogy felvegyen a földről falevelet, ágakat, köveket, csigaházat, amiket aztán hoz a kezében, de hiába sokkal izgalmasabb a színes csokipapír vagy fehérlő cigicsikk, azokat nyilván tiltom - most már tízből kilencszer helyesen sejti, hogy mi a szemét, és olyankor már messziről rámutat, mondja, hogy "no-no", és csak megtapossa vagy rugdalja, nem hajol le érte.

Jaj, mit is jegyezzek még le...? Annyi minden van, annyira jó minden, olyan csoda minden napunk tőle, mindig eszünkbe jut, hogy miért is vágyunk vajon még egyre, mikor vele ennyire kerek a világunk? De erről majd egy következő posztban...
Jah, még azt leírom, hogy megörökítsem, mert fotózni lehetetlen, hogy félig kibújtak fent a szemfogai (meg lent is, meg mindenhol az első örlők is, vagyis összesen tizenhat darab foga van most), és olyan most, az ínyből látványosan kikandikáló fehér hegycsúcsokkal, mint egy kis vámpírbaba.
Meg még azt is, hogy tegnap este úgy aludt el, hogy ahányszor kinyitottam a szememet, hogy meglessem, letehető-e már, huncutul összegyűrt orrocskával mindig hangosan felnevetett. Mikor még öt perc múlva is kuncogott (általában ennyi alatt simán kidől), nem akartam kukucskálni többet, hogy végre lenyugodjon. Egy kicsit várt, aztán odakoccant a homlokával, majd mikor erre sem reagáltam, előbb nyálasan arconpuszilt, aztán ajakkal megcsócsált, majd finoman megharapott, végül a pici meleg ujjával megpróbálta felhúzni a szemhéjamat. Ekkor nem bírtam tovább, és résnyire kinyitottam a szememet, hogy kikandikáljak - ott nézett rám a világ legtündéribb mosolyával, és hunyorgott az álmosságtól… hát, azt hittem, belehalok… <3


* Nevetségesnek tűnhet, de ezt muszáj kiemelnem, mert nem egyszer fordult elő, hogy ismerős anyukák, miután befejezték az elevenebb gyerekük makrancossága kapcsán előadott panaszáradatukat, hozzátették, hogy de legalább majd asszertív felnőtt lesz, nem úgy, mint a szófogadó szobanövény-jellegű babák. Ami elsősorban nem azért zavar, mert a miénk egyszerűen kezelhető, hanem azért, mert én sosem hangoztatom, és nem is hiszem, hogy ez a mi érdemünk lenne (ilyen korban szerintem még inkább személyiség-, és nem nevelésfüggő ez), ezért modortalannak tartom, hogy ahelyett hogy elfogadnák az amúgy teljesen normálisan viselkedő gyereküket, ők maguk sütik rá "rosszcsont" bélyeget, majd rögtön utána megvédik (Kitől? A saját véleményüktől...?) egy olyan magyarázattal, amivel egycsapásra az enyémet bántják.
** A teljesség igénye nékül and in no particular order, a legkövetkezetesebben azonosított dolgok: hold, virág, sapka, cipő, autó (ennek a kereke és lámpája) illetve tűzoltó- és mentőautó (ezeknél nínózgat), repülő (ezt berregő hangeffekt is kíséri), labda (ez majdnem minden, ami kör alakú), állatok (maci, tehén, malac, kacsa, bárány, madár, oroszlán).
*** Ez utóbbival nagyon küszködök, mert egyrészt nem is gondoltam volna, hogy érzelmek kifejezésében annyira nehezen jön majd nyelvemre más, mint az anyanyelvem, másrészt nem tudom leküzdeni az érzést, hogy mekkora bunkóság már ez, szegény baba végre kezdi megfejteni a beszédünket, és akkor én galád módon átírom a szabályokat. M. azzal nyugtat, hogy Kissmajom számára ez ugyanolyan természetes, mint hogy magyarul is gyakran használunk szinonimákat ugyanannak a dolognak a megnevezésére, és végülis olyankor sem fogjuk vissza magunkat olyan elgondolásból, hogy mindig autót mondjunk, sose kocsit, hogy nehogy összezavarjuk.

2015. február 17., kedd

Át vagyok járható és cisztám van poli

Ma megvolt a HyCoSy; felemás híreket kaptam, de szokás szerint kizárólag a bright side az, amivel hajlandó vagyok foglalkozni. Nevezetesen, hogy nagyon stramm kis császárhegem van belülről is, és főleg hogy annyira azonnal és akadálytalanul áramlott át mindkét petevezetőmön a kontrasztfolyadék, hogy még az nőgyógyász is csodálkozva felkiáltott. Az asszisztens csaj is hitetlenkedve kérdezte, hogy egy egész picit sem fáj, mert azért valamennyire mindenkinek szokott - de még csak feszülést sem észleltem, mintha nem is velem történt volna, ami a monitoron megjelent. (Most viszont már határozottan érzem, hogy túlságosan tele van a hasam, elég kellemetlen, pedig szerintem maximum ket deci löttyrôl beszélünk, le a kalappal minden túlstimulációt megélt nő előtt, gondolom az minimum százszor rosszabb ennél.)
A rossz hír az, hogy én is egyértelműen láttam, hogy mindkét petefészkem policisztás jellegű, ami nekem eddig sosem volt; nyilván nem sokkolt a dolog, hiszen a PCOS két legfőbb tünetét (inzulinrezisztencia és oligoovuláció) hurcolászom magammal évek (vagy talán évtizedek) óta, csak eddig ennél több nem jelentkezett, így a diagnózist senki sem állította fel. Most nagyon kíváncsi vagyok a BMC vérvétel eredményére, hogy mennyi lett a tesztoszteron szintem, hogy aránylik az FSH és LH, és hogy alakult az AMH, és nagyon remélem, hogy ezek nem romlottak el a legutóbbi ellenőrzés óta, ami bármilyen hihetetlen, de két kerek évvel ezelőtt történt.

Két érésben levő tüsző is látszott ugyanazon az oldalon (nem emlékszem, de azt hiszem a bal volt megint, legtöbbször ott termelek), de azt mondta a doki, hogy még elég távol vannak a repedéstől - nagyjából erre is számítottam, azért is mertem elmenni a vizsgálatra így, hogy ma van CD12: az augusztusi szoptatás-abbamaradás óta egy 57 és egy 48 napos ciklus áll mögöttem, ami nagyjából stimmel az utóbbi évek trendjével. A terv az, hogy megint erősen figyelem az ovulációs jeleket, persze a szex-időzítés miatt is, de azért is, mert 7DPO körül szeretnék egy progeszteron szintet nézetni (Szűcs ilyenre nem adott beutalót, vagy elfelejtette, vagy azért, mert az össze-vissza ciklusok miatt nálam nem értelmezhető a tankönyvi 21. napi mérés).
A pesszimista verzió az, hogy egyáltalán nincs peteérésem vagy csak nagyon rossz minőségű, az optimista meg, hogy egyszerűen bambák a petelényaim, de amint aktivizálódnak már ügyes babapalántákként kelnek útra. You may say I'm a dreamer, de természetesen az utóbbiban bízok, és balga módon még ezek után is abban, hogy mire sor kerülne rá, már nem lesz szükség inszemre… Amen to that.

2015. február 6., péntek

Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok

Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.

Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi apai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.

És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az érzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!