Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. március 22., vasárnap

Let's talk numbers

A legutóbbi beszámoló óta már egész sok mindent történt tesó-projekt ügyében; egyelőre semmi konkrétum (értsd: valaki a hasamban), de azért továbbra is optimista vagyok. Baby steps…
Először is elkészült M. spermaeredménye, ami picit romlott a legutóbbi vizsgálat óta, de még mindig bőven normál tartományban van, szóval azt kihúztuk a listáról. Aztán zártam egy 36 napos ciklust, amivel szintén elégedett vagyok (nekem ennyire "rövidek" szinte csak stimulált hónapokban voltak), azt leszámítva, hogy sajnos ezúttal nem éreztem ovulációs fájdalmat, így nem tudtam, mikor kellene progeszteront nézetni. Amúgy sejtettem, hogy körülbelül mikor lehet a tüszőrepedés, de gyerekcsinálós szex szempontjából ez mindegy volt, mert M. négy napra síelni ment, és a gyanús periódus épp akkorra esett (ez a szokásos 14-15 napos luteális szakaszommal számolva utólag be is igazolódott). Megcsináltattam a mindenféle kötelező szűréseket (chlamydia, gonorrhea, rák), és szerencsére egyikem sincs; apropó, végül a János Kórház nőgyógyászatára mentem, és simán levették a kenetet (csak hatezer forintot kellett fizetnem), úgyhogy a nagy hova-kérdés is megoldódott. Voltam mammográfián és mell-ultrahangon is, ott is minden rendben volt hál'Istennek. Szintén meglettek a női hormonjaim, a BMC febvruár eleji papírka másolatát elfelejtettem elkérni, de nézettem egyet most március közepén magánban is, és majdnem minden szépséges:
FSH: 7,2 IU/l (3,5-12,5)
LH: 7,8 IU/l (2,4-12,6)
Ösztrogén: 104,8 pmol/l (46,0-607)
Prolaktin: 469,4 mIU/l (102-496)
AMH: 8,8 ng/ml (0,2-14,6)
Az utóbbi nyilván a ciszták miatt van, ennyire nem tinédzserek a petefészkeim azért, de az FSH értékkel, és az FSH-LH aránnyal nagyon elégedett vagyok, még a legvadabb reményeim is távol voltak ezektől a számoktól.

A fekete… na jó, csak szürke leves akkor következett, amikor bementem a vérvételek eredményéért a János Kórházba, kiderült ugyanis, hogy a pajzsmirigyem elromlott. Nem borzalmasannagyon, de épp eléggé ahhoz, hogy alkalmatlan legyen teherbeesésre; ideális babavárós zónában nekem életem során elég ritkán volt, de most még az amúgy is túl tág referenciatartományból is kilóg:
TSH: 5,12 / 5,16 mIU/l (0,27-4,20)
FT3: 3,98 / 4 pmol/l (3,1-6,8)
FT4: 14,51 / 15,35 pmol/l (12-22)
Azért van két eredmény mindenhol, mert egy hónapnyi szelén szedés után megismételtettem a vérvételt, abban bízva, hogy valamilyen véletlen félrecsúszás lehetett; de amint látszik, sajnos nem az volt. Miután a lányok megszakértették nekem a számokat, egyrészt szomorú lettem, mert ez azt jelenti, hogy csúszik a projekt addig, amíg meg nem sikerül javítani, másrészt éreztem a némileg beteges, perverz örömet, hogy na elcsíptük a kis kurva grabancát, és most már jól meggyógyítjuk, és jön a baba, yay! Meg remélhetőeg le fogok tudni fogyni végre, mert szerencsére ez az alulműködés arra is magyarázat és megoldás, hogy mi a francért híztam az utóbbi évben akkorára, mint egy disznyó, és miért nem indult be szokásos jó ütemben a fogyás a szénhidrát-csökkentett diéta és a metformin ellenére.
A lényeg: ez utóbbin kívül Szűcs is mindennel elégedett volt, és meglepetésemre nem kért új konzultációt, hanem azt mondta, hogy amint az endokrinológus beállította és leokézta a pajzsmirigy hormonjaimat, akkor a következő ciklus elején már mehetek is kezdeni. Két inszemet javasol, és ha esetlen szükség lesz további lépésre, akkor utána már lombikokat. Addig is a Kútvölgyibe kérnek nekem időpontot - még nem tudom, mikorra, de nagyon közeli dátumra nem számítok, úgyhogy szerintem leghamarabb nyár elején lesz ebből kezdés.

És a dilemma: én valahogy nem vagyok védett rubeola ellen, ez már az első terhességem előtt kiderült. (Gyerekkori orvosi kartonom nincs, és sajnos Anyu sem, aki emlékezne, de nyilván anno se oltást nem kaptam, se betegséget.) Akkor az OGyEI védőnője említette, hogy jó lenne beadatni az oltást, de úgy éreztem, hogy nem bírok három hónapot kihagyni, miután már annyi ideje küzdöttünk babáért; és ez az érzés azóta sem változott. És most már verem a fejemet a falba, amiért nem szúrattam meg magamat tavaly augusztusban, amikor vége lett a szoptatásnak, és sejteni lehetett, hogy pár hónapig nem fog megjönni, tehát esélytelen lesz a teherbeesés… na mindegy, késő bánat. Aztán meg voltam győződve, hogy Szűcs most úgysem enged továbblépni enélkül, mert állítólag ez az új szabály a BMC-ben, de nem szólt semmit. Vagyis ha önszorgalomból nem lépek, akkor megúsztam tudatosan választom azt, hogy felelőtlen vagyok; merthogy továbbra is elképzelhetetlennek tűnik, hogy most három hónapot engedjünk tétlenül eltelni (a betegtájékoztató szerint csak egy is elég, de ha már beélővírusoztatnám magamat, akkor nem mernék nem hármat várni).
Szóval előre aggódom. Kissmajomnak így tizenöt hónaposan épp aktuális az MMR oltás (csak halasztanunk kell egy kicsit, mert épp családilag náthásak vagyunk), vagyis ha mostanság teherbe esek, amiben a szokásos felhőkön járó hozzállásomnak köszönhetően természetesen erősen hiszek, akkor simán lehet, hogy elkapom tőle, mikor kijönnek rajta a mellékhatás pöttyei. Persze nem tudom, hogy ez egyáltalán lehetséges-e, lehet hogy ökörség, és ennyitől ő nem tud fertőzni, de akkor is ott van kilenc hónap, amit végig fogok parázni, hiszen hordozni fogom közösségbe, és a sok oltásellenes ezo-némber miatt, aki mindeféle úton-módon kibújik a szabályok alól, bizony veszélyben lesz a magzatunk, hiába beszélünk egy elméletileg nálunkfelé ma már nem létező betegségről.
Kompromisszumos megoldásként azt találtam ki, hogy ebben a hónapban még megpróbálunk egy spontán tesógyártást, mert ez egy jó hónap, két évvel ezelőtt pontosan ezidőtájt fogant meg Kissmajom - és jó volna még idén szülni, épp a születésnapja környékén. Ha most nem történik meg a csoda, és az endokrinológus is csak mondjuk két (vagy több) hónap múlva tud fogadni, ami sajnos nagyon valószínű, akkor hajlok arra, hogy beadatom az oltást. De nem ígérek semmit, egyszerűen annyira zsigerileg bennem van, hogy babát szeretnék, hogy a hideg ráz még a védekezés gondolatától is.
Azt hiszem, talán elég egyértelmű, hogy nem bánnék egy deus ex machina fordulatot, különösképpen akkor, ha két szép, erős, rózsaszínű csíkot tartalmazna...

2015. március 14., szombat

"És percek mentek, ezredévek jöttek…"

Ez egy nagyonis szokványos nap volt, kicsibabám, és mégis nagyon más…

A reggel úgy kezdődött, ahogy hál'Istennek szinte mindegyik: együtt. Hét körül térdre kászálódtál, és halk motyorászással jelezted, hogy most már éhes vagy, és jönnél bújni; úgyhogy kivettelek a kiságyadból, átpakoltalak az apukád mellé, gyorsan tisztába tettelek, bekevertem a kajádat, aztán odafeküdtem hozzád jó szorosan, és miközben te ettél, galád módon a nyakadba mászva beszuszogtam a finom kicsibaba-illatodat. Aztán bóbiskóltunk még egy kicsit közösen, és akár máskor, most is arra ébredtünk, hogy keresztül-kasul átmászkálsz rajtunk, és puha simogatásokat meg nyálas puszikat osztogatsz, és néha egy-egy óvatlan pillanatban, a hálózsákban való megbotlásból adódó lefejelést.
Közvetlenül ezután beindult az elmaradhatatlan családi bandázás: a cica levadászása és alapos összegyűrögetése, a kicsibaba levegőbe dobálása és meztelen talpának borostás csiklandozása, az apa és anya szemének-orrának-szájának többszörös elmutogatása, a közeli úton épp elhaladó nínóautók feladatainak, az ablak alatti fán tollászkodó galambok viselkedésének, a polcodon sorakozó kedvenc könyvek tartalmának részletes átbeszélése. Utána szóltál, hogy kimennél, úgyhogy felöltöztettünk, és miközben kiszedegetted a játékaidat a dobozaidból, az apukád lezuhanyzott, én ágyat vetettem, majd felváltottam a fürdőszobában, ő meg kiment hozzád könyveket nézegetni, és mire meguntátok, hoztam a finom tízórait a Papád által készített tegnapi étel maradékából. Utána egy időre félrevonultál egyedül tevékenykedni, hangos galagyolással kommentáltad, hogy mit mibe lenne jó beleillesztgetni, és többszörös kérdő "Ó?!"-val méltatlankodtál, hogy ugyan miért nem működik minden alkalommal - mi meg titokban bámultunk, és minden egyes kétkedőn felvont szemöldöködtől és sikertől diadalmas mosolyodtól túlcsordult a szívünk, hogy vajon miért is érdemeltük ezt meg, és hogyan is lehet nekünk egy ekkora gyönyörűséges csodánk…?

Lassan dél lett, és megérkezett hozzád a Tatád: rohantál az ajtóhoz, ahogy meghallottad fordulni a kulcsot, hatalmas vigyorral a pofidon a nyakába kapaszkodtál, aztán lelkesen segítettél előbányászni a papucsait, hogy nehogy véletlenül egy percnyi közös idő kárba vesszen. Húztad-terelted magaddal a birodalmadba, szemrevételezted a legújabb ajándékát, elészórtad az összes kincsedet, és mikor, mint mindig, leült hozzád a földre, izgatott "Ííí!" kíséretében toporogtál, hogy jaj, mihez is kellene kezdeni legelőször, annyi elintéznivaló van az életben, amikor az embert épp meglátogatja a legjobb barátja. Egy kicsit csalódottak, de leginkább őszintén elégedettek voltunk, amikor indulni készültünk, és nem feltétlenül akarództál odajönni búcsúzkodni - jó tudni, hogy biztonságban érzed magad, hogy nem félsz nélkülünk felfedezni a világot, hogy eszedbe sem jut, hogy távollétünkben nem szeretünk ugyanannyira, vagy hogy nem jönnénk vissza hozzád.
Tudod, hol jártunk az apukáddal, amíg te Tatáddal voltál? Kimentünk az álomerdőnk melletti álomtelkünkhöz, és megnéztük, hogy hogyan épül az álomházunk. Hirtelen és meglepetésszerúen és villámgyorsan, úgy. Mire felócsúdtunk, a markoló már ki is emelte a jövendőbeli szobád mellől a földet, a bácsik ki is ásták a jövendőbeli ablakod alatt az árkot… és mi megbeszéltük, hogy attól még, hogy saját szobád lesz, húdenagyon reméljük, hogy hajnalban ugyanolyan szívesen hurcolkodsz át mellénk még sok-sok évig, és megvitattuk, hogy vajon körülbelül mennyi idős korodig lenne rendben, ha a pocakodba  fúrt szájjal berregnénk jóreggeltet egymásnak? Később voltunk ebédelni is, meg moziban, meg boltban, meg kávézni… nagyjából mindenről te jutottál eszünkbe, és ötpercenként emlegettük, hogy múlt héten is meg tegnapelőtt meg tegnap meg ma mennyire de mennyire borzalmasan aranyos voltál, és mért rohan úgy az idő, de rohanjon csak, mert minden nap milyen fantasztikusan más vagy és új, és érdeklődőbb és okosabb, és minden pillanatunkat beragyogó csoda. Tudom-tudom, téged ez mind nem érdekel, mert te közben Tatáddal játszottál, és sétáltál, és tornyot építettél, kirakót illesztgettél, képeket nézegettél, labdát gurítottál, tologatót kergettél, mesét hallgattál, zenéltél-táncoltál - mi unalmas nosztalgiázók vagyunk, Tatáddal az élet egy nagy színes kaland.
Hazaérkezéskor azért kaptunk tőled jó meleg ölelést és gyűrött orrú pisze-piszét, és elindultál az esti rutinunkra: vidáman bevonultál az apukáddal fürdeni, végigrötyörészted velem a pizsibe öltözést, és szemdörzsölgetős álmosan szlopákoltad be a vacsorádat, miközben mi mindannyian körbeálltunk, hajtörölgetés címén hosszú percekig simogattuk a kis fejedet, és ezredszerre is elérzékenyülve olvadoztunk, amikor szokásod szerint két oldalra kinyúlkálva végigtapogattad az arcunkat a bársonytenyereiddel. Végül adtam jóéjpuszit, az apukád leoltotta a villanyt, szorosan magához húzott, és elsuttogta neked a rólad szóló esti meséinek egyik epizódját. Én még elvittem Tatádat, aztán szerelmes-szép dalok kíséretében hazaautóztam az esőt szitáló tavaszi estében; mikor visszaérkeztem, te már aludtál.

És most eszembe jutott, hogy nem is említettem neked, hogy bizony a maga egyszerűségében nagyon fontos nap volt ez a mai - úgyhogy leírom ide, hogy majd egyszer (ugyan a számok már nem fognak stimmelni), azért elolvashasd. Kicsibabám, pár nap híján tizenöt hónapja, hogy a világon a legboldogabb embereké tettél minket. És ma pontosan tíz éve, hogy megismertük szeretjük egymást az apukáddal.

2015. március 11., szerda

Wise beyond his year

Írtam a BabaLaboros posztban, hogy mennyire visszafogott volt Kissmajom, miután a vizsgálódások során behunyt szemmel kellett ülnöm, és semmilyen módon nem kommunikálhattam feléje, hogy mi az, amit abban az idegen környezetben is nyugodtan megtehet. Különösen a második kísérlet második felvonása alatt lepett meg, amikor csomót habozott, mielőtt el merte volna venni az eléje tett lámpát - mert tudom, hogy nagyon óvatos, de ugyanakkor rendkívül kíváncsi is, és őszintén szólva arra tippeltem volna, hogy egy ilyen lehetőség előtt simán az utóbbi tulajdonsága győzedelmeskedik, hiszen ha nem is szólhattam, de háttérbiztonságként ott voltam mellette. Aztán mikor M.-nek meséltem, hogy mi történt, felvetette, hogy igazából nem is a bátortalansága lehetett a ludas, hanem inkább az, ami már számos helyzetben feltűnt nekünk előtte is: hogy ez a drága kisfiú néha többnyire még otthon is olyan fegyelmezetten viselkedik, mintha folyamatos elvárásokkal és szigorú tréningezéssel és kemény büntetésekkel szófogadásra idomítottuk volna. Pedig hát egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány dolgot tiltottunk neki meg nyomatékosan és ellentmondást nem tűrően az eddigi élete során: konnektorba nyulkálás, úttestre lelépés, agresszív viselkedés… nagyjából ennyi.
Vannak persze olyan dolgok, amiket csak akkor csinálhat, ha ott vagyunk vele és figyelni tudunk rá, de ezeket sem tiltjuk, inkább elkerüljük. Például M. szüleinél nem szeretjük, ha egyedül bemegy a nappaliból nyíló dolgozószobákba vagy a konyhába, mert csomó olyan dolog elérhető közelségben van, amitől megsérülhet (forró, éles, megrázhatja, ráeshet, stb.), ezért már amióta mászni tud, be szoktuk csukni az ajtókat; ugyanez van itthon a vendégvécénél és a fürdőszobánál, mert rögeszmém, hogy meg fogja rágcsálni a vécékeféket. És az utóbbi hetekben ismételten előfordult, hogy ha észrevette a nyitva felejtett ajtókat, akkor ahelyett, hogy kapva az alkalmon berohant volna körülnézni, pipiskedve megállt a küszöbön, beleskelődött, majd hangos felkiáltásokkal mutogatta nekünk, hogy ez így nincs rendben.
Hasonló szituáció, hogy néha séta közben kitalál valamit, ami nem megvalósítható: a saroknál jobbra akarna fordulni, én pedig tudom, hogy az nem jó ötlet*, vagy minden áron fel szeretne venni a földről egy szabályosabb alakú kutyaszart**, vagy elvarázsolva cövekel az út közepén, miközben egy óriási kamion közeledik ezerrel*** - ilyenkor szólok, hogy ez nem lesz jó, és határozottan kézen fogva megakadályozom a terveit. Minden egyes alkalommal számítok arra, hogy na most megmakacsolja magát, és ellenáll, most lesz az, amikor seggen csúsztatva kell magam után vonszolnom, miközben torkaszakadtából üvölt, de még sosem volt erre szükség. Ha nagyon zavarja a közbelépés, akkor eltökélten ellentart a karjával, és hangosan lamentálva lebasz ("Dádáte tátyögo! Tedegümm! Baóóó!" - amit sajnos baromi nehéz megállni nevetés és összepuszilás nélkül), de ha folyamatosan beszélek hozzá, elmagyarázom, hogy mit miért ne, és milyen fasza lesz ha helyette ezt meg azt csináljuk inkább, akkor gyorsan beletörődik, és egy perc múlva már szent a béke, és az van, amit kialkudtam.
Ugyanilyen kis okostojásként kezeli a telefonjainkra vonatkozó szabályokat is: néha elveszi és nyomkorássza őket, mert azt mindig is megengedtük (azt remélve, hogy így elvesztik varázsukat - és valóban), de csak egész rövid ideig, aztán magától odahozza és átadja nekünk, és még véletlenül sem dobná le hanyagul, ahogy egyébként szinte minden más tárggyal eljár, amint megunta. És bármennyire hihetetlen még számunkra is néha, nincs ez másképp bármiről is lenne szó; akár a legvágyottabb kincset is, amit csak azelőtt egy perccel szerzett meg szemrevételezésre, és még mámoros arckifejezéssel hordozza körbe, hogy húdeizgalmas… szóval akár azzal is azonnal odajön, ha hívjuk, és kérésre lelkes mosollyal, egy csöppnyi dac vagy sértődés nélkül odaadja. Vagyis nem csak hogy igyekszik betartani azt a kevés határt, amit meghúztunk, de felfogja, és tudatosan és következetesen tiszteletben tartja a kívánságainkat, még akkor is, ha azokból konkrét hátránya származik.

Mindez egy olyan szintű (meg)értést és empátiát feltételez, amire még egy óvodástól sem nagyon számít az ember, és bevallom, azon túl, hogy ő a világ legjobbfejebb gyereke, nincs más magyarázatunk a miértekre. Egyértelmű, hogy elég sok köze van a személyiségéhez, ahhoz, hogy átlagon felül kiegyensúlyozott, nyitott, kedves, türelmes, barátságos, vidám, nyugodt zen-baba. Nyilván ehhez szülőként nem sok közünk van, maximum genetikailag, de ami engem illet, több mint valószínű, hogy még úgy sem. Azt viszont hiszem, hogy még egy ilyen alaptermészetű gyereket is el lehet rontani, és arra igenis nagyon büszke vagyok, hogy ezt nem tettük meg - és nagyon remélem, hogy ezt az állapotot sikerül a jövőben is fenntartani. És azt is hiszem, hogy az elrontás ellen semmivel sem lehet hatékonyabban küzdeni, mint a válaszkész neveléssel és a feltétel nélküli elfogadással.
Hiszem, hogy számít az, hogy amióta ő létezik, az életünk mindenben az igényei szerint alakult, hogy úgy etettük, altattuk, tanítottuk, öleltük, szerettük, ahogy az neki jó volt. Hogy nem ragaszkodtunk semmihez foggal-körömmel, még ahhoz sem, amihez minden kötődőnevelős tankönyv szerint kellett volna…. Hogy nem erőltettük tovább a kizárólagos szoptatást annak ellenére, hogy én magam szinte mániákusan vágytam rá hogy működjön, mert most hideg fejjel már látom, hogy a csak-anyatejnél fontosabb volt (neki, nekem nehéz volt), hogy ne ébredjen kétóránként éhesen, azért hogy megint csak félig tudjon jóllakni; és hogy most sem érdekel, ki mit tanácsol, úgy döntöttünk, hogy amíg ő kéri az éjféli tápszeres étkezést, addig kelünk hozzá, és megkaphatja. Hogy rugalmasak voltunk az altatási szokások terén, és első két hónapban rajtam, további kettőben meg közöttünk éjszakázhatott, annak ellenére, hogy mindenki azzal ijesztegetett, hogy elkapatjuk, hogy volt erőnk külön költözteni, mikor már nem volt szükség az összebújásra (neki, nekem nehéz volt); és hogy továbbra is kombináljuk a két módszert a pillanatnyi hangulatához és óhajaihoz igazodva, akkor is, ha kényelmetlen az ágyunk így, és azzal fenyeget mindenki, hogy visszaszokik a fejünkre.
És az alapokon meg általánosságokon túl, hiszem, hogy számítanak az apróságok is. Olyasmik, hogy semmit sem veszünk ki a kezéből erőszakkal, csak azért, mert értékes, és féltjük tőle; ha elöl hagytuk, ha nem volt elég fontos ahhoz, hogy időben elpakoljuk, akkor joga van megvizsgálni és, ha nem árthat vele magának vagy másnak, kipróbálni is. És ő ezt meghálálja azzal, hogy soha sem hisztizik, amikor egy rövid idő után elkérjük tőle, hiszen tudja, hogy bízhat bennünk, a következő alkalommal is bármit meg fog kapni. Olyasmik, hogy továbbra is minden nyikkanására ugrunk, egy ütemnyi sírást sem várunk ki, akkor sem, ha "hisztis" toppantással épp azt kéri, hogy huszadszorra is nézegessük el a kedvenc könyvét, miközben mi épp fontos ügyben telefonálnánk; neki több joga van a figyelemhez, mint nekünk (a világ többi részéről nem is beszélve), és egyikünk munkája mindig az, hogy vele foglalkozzon, hiszen pont ezért van az, hogy nem mentem vissza full-time dolgozni. És ő ezt meghálálja azzal, hogy korához képest rekord ideig eljátszogat egymagában, sosem lóg rajtunk órákon keresztül, nincs olyan, hogy nem lehet tőle mosogatni vagy nyugodtan elmenni vécére. Olyasmik, hogy mindent megengedünk neki, ami nem veszélyes vagy kártékony, hogy teljesen hiányzik az életéből a legenyhébb kényszer is, és egyáltalán nincs olyan, hogy kötelező vagy muszáj... hogy szabad gyerek lehet, pontosan olyan "szemtelen" mértékben, ahogy azt felelőtlen tervezőkként megálmodtuk. És ő ezt meghálálja azzal, hogy egy mindig mosolygós és mosolyogtató, energiát és boldogságot sugárzó kis lény, aki bearanyozza szeretettel és feltölti energiával az egész környezetét.

És még mielőtt valaki azt hinné, hogy egy képzeletbeli tökéletes gyerekről hadoválok, így a végére elmondom, hogy bizony van hibája is. Igaz, hogy csak egyetlen egy darab, de azzal egyáltalán nem tudunk mit kezdeni, úgyhogy elég kétségbeejtő. Na de erről majd egy következő posztban...


* Alapvetően arra megyünk, amerre ő szeretne, de mivel nem viszünk babakocsit, korlátoz a teherbírása: haza kell érnünk kaja- illetve alvásidőre, és lehetőleg azelőtt, mielőtt összeesne a fáradtságtól, vagyis ha olyan irányba igyekezne, ami hatalmas kerülő, és több mint másfél kilométerre nyújtaná a sétaútvonalunkat, akkor finoman eltérítem.
** Mostanra olyan 99%-os biztonsággal felismeri, hogy mi az, ami szemét, arra már távolról mondja, hogy no-no, és ha odaérünk, megtapossa vagy odébbrúgja, de le sem hajol érte, bármilyen színes és hívogató; a száraz kutyaszar viszont néha még számomra is nehezen megkülönböztethető egy kavicstól, így azzal időnként teljesen ártatlanul bepróbálkozik.
*** A mozgó járművek elkápráztatják, egy sima autót is képes addig bámulni, amíg el nem tűnik a láthatáron, de ha ráadásul valami extra látványosság mutatkozik, akkor még azt is elfelejti, hogy olyan álmos, hogy menten elájul; ma például egy úthengert néztünk több mint fél órán keresztül, és alig tudtam meggyőzni, hogy induljunk végre, mert a sofőrnek lejárt a munkaideje - ha rajta múlt volna, a holnap hajnali kezdésig ott ácsorognánk.

2015. március 1., vasárnap

Unfuckingbelievable

Múlt héten megint keresett a BabaLabor, hogy lenne egy új kutatás, amiben szívesen látnák Kissmajmot. Pont a hónapfordulón hívtak, úgyhogy egy kicsit habozott is a nő, hogy mikor menjünk be, mert ez a kísérlet 14-16. hónaposokat tesztelget, és mi épp hogy elértük az alsó korhatárt, jobb lett volna várni még néhány hetet, de végül úgy döntöttünk, hogy végülis intervallumon belül van, úgyhogy menjünk be most pénteken.
Kissmajom megint elvarázsolta az irodista hölgyeket, nagyon kedvesen, de megfelelően visszafogottan barátkozott, mint egy igazi dörzsölt csábító. Gyorsan rámutogatott minden fellelhető gömb alakú tárgyra (és büszkén megnevezte őket, miszerint "Babba!"), beletérve a hatalmas ülőlabdát, egy születésnapi lufit, és a felrázott babzsákfotelt, sikeresen kipróbálta a helyi formabedobót, a papucshalomból választott egy szép citromsárgát M.-nek. Aztán ide-oda totyogva kivárta, amíg röviden összefoglalták nekünk a napi teendők részleteit, miközben huncut mosollyal zsebelgette befelé a mindenhonnan röpködő bókokat.

Az első kísérlet egy már élő kutatás része volt, vagyis a feladat már pontosan ki volt találva, sok nagyobb babát megfigyeltek már benne, és igazából a lényeg annyi volt, hogy most ezen az eggyel fiatalabb korcsoporton is megnézzék, hogy tudják-e már teljesíteni. Akár a múltkor, most is be kellett menni egy lesötétített terembe, egy képernyő elé, és az én teendőm is ugyanaz volt, reakciómentesen ülni Kissmajom alatt, ezúttal egy átlátszótlan szemüveggel a fejemen, hogy még véletlenül se lássak semmit, amivel befolyásolni tudnám - ez utóbbi amúgy paradox módon pont hogy megváltoztatta a gyerek viselkedését, mert hátrafordulgatott, hogy mégis mi az a szar rajtam; szerencsére, amint elindult a műsor, a tévéhez továbbra sem szokott Kissmajmot annyira lekötötte a látvány, hogy már nem érdekelték a körülmények.
Az egész olyan öt percig tartott csupán: két absztrakt figura mozgolódott a képen, leginkább kézzel és lábbal ellátott kis háromszögekhez hasonlítottak, egyik sarokban egy zöld, másikban egy kék. A zöldnek volt néhány almája, amiből mindig fogott egyet, és odavitte a kéknek, miközben egy kéz a zöldre mutatva ezt mondta, hogy "Nézd, baba, ez egy göbec." (Nem emlékszem a pontos névre, de a lényeg az, hogy egy nemlétező szó volt.) Úgy emlékszem, olyan háromszor mutatták ezt meg, miközben az almák gazdát cseréltek, majd megkérdezték, hogy melyik a göbec, és közvetlenül azután azt, hogy melyik a rutyó. (Szintén egy nem létező szó volt, ráadásul olyan, amely addig a filmben sem hangzott még el.) Egész akció alatt egy speciális kamera volt Kissmajomra irányítva, amely pontosan bemérte a szemmozgását, így később nekünk is meg tudták mutatni, hogy mikor mire figyelt a monitoron.
És akkor következett a sokk, amitől később egész nap kóvályogtam. Nagyon vicces volt látni, ahogy a kis csodamajmunk végig pont azt követte, amit kellett logikus volt, sőt előre megtippelte a következő lépést: a kis szeme együtt haladt a zöld figurával, amíg az átadta az almát, majd rögtön ugrott vissza a maradék almákra, számítva rá, hogy egy újabb menetben még egy eltűnik majd. Az is kiderült, hogy ennyi idő alatt már meg is jegyezte, amire tanították, mert a "Melyik a göbec?" kérdés elhangzásakor a megfelelő figurára nézett, de ez annyira nem volt furcsa, mert tudom, hogy milyen gyorsan megtanul egy-egy újabb állatot vagy tárgyat, amikor könyveket nézegetünk. Ami engem megdöbbentett, az volt, hogy a "Melyik a rutyó?" meglepetés-kérdésre is tökéletesen válaszoltak azok a tökéletes kék szemek - vagyis ez a pici drága baba annyira komplex konklúziót tudott levonni, megadott információkból kikövetkeztetve a hiányzót, amilyent én igazából még sokkal nagyobb gyerekekből sem néztem volna ki. Azóta is folyamatosan ezen gondolkozom, hogy basszus, hogy tudtam ennyire alulbecsülni csak azért, mert nem beszél, hogy tudtam ennyire nem érezni, hogy mikre képes, és főleg mi a francért mondom el neki napi hatvaszor, hogy igenéletemazegyautó, ha rámutat, mikor a mellékelt példa alapján simán lehet, hogy őt már a robbanómotorok működési mechanizmusa érdekelné, csak ezt nem tudja megértetni a hülye anyjával…

A második kísérlet még... kísérleti stádiumban van, Kissmajom volt a harmadik baba, akivel elvégezték, és egyelőre csak arra próbálnak rájönni a visszajelzésekből, hogy mit kellene módosítani a látványon és körülményeken ahhoz, hogy majd rendesen kiértékelhető és releváns eredményhez jussanak. A kísérlet témája a másság felismerése és elfogadása, az alapszituáció változatlan: baba a lehunyt szemű anyán ül, egy fekete szobában elhelyezett képernyő előtt. A képernyőn megjelenik egy nő, aki elővesz egy lámpát, és elmondja magyarul, hogy az micsoda, majd megmutatja, hogy hogyan működik, azaz lehajolva, a homlokát hozzáérintve felkapcsolja; majd megjelenik egy másik, aki ugyanazt teszi, csak kínaiul magyaráz, és a könyökével kapcsolja fel; aztán egy harmadik megint magyarul beszél, de a lámpát a homlokához emelve kapcsolja fel. Végül mindhárom nő egy asztalnál ül, az első előtt egy tál szőlő - a másik kettő odanyúl, hogy vegyenek belőle, az meg ellöki annak a kezét, aki idegen nyelven beszélt és könyökkel kapcsolgatott (egy másik babacsoportnál meg pont azt jutalmazza). Abból, hogy mennyi ideig nézik a babák az adott cselekvést (amin csodálkoznak, azt tovább szokták bámulni), ki akarják deríteni, hogy mennyire értelmezhető ilyen pici korban a másság, és mennyire tartják logikusnak a kicsik, hogy a mással másképpen kell viselkedni (jelentsen ez akár kedvesebbet, akár elutasítót).
(Szerintem két hiba is volt már az alaphelyzetben. Először is, hogy a nyelven kívül egy 14-16 hónaposnak szerintem egyértelműbb másságra utaló jelzésre is szüksége van, használhattak volna eltérő színű ruhát vagy ilyesmit, mert így mikor már nem beszéltek, még én sem tudtam biztosan beazonosítani, hogy a három nő közül melyik mandulaszemű. Másodszor, hogy fölösleges komplikálás volt mindhárom nővel másképpen felkapcsoltatni a lámpát, hiszen elég összetett dolog kilogikázni, hogy aki homlokkal kapcsol, az egy csoportba tartozik, akkor is, ha nem pontosan azonos módon teszi.)
Az értékelést ezúttal nem tudtuk meg, mert nem ugyanazzal a szemkövetős géppel dolgoztak, mint előzőleg, így majd lassítani meg kockázgatni kell a felvételt, hogy lemérjék a bámulási időket. Viszont volt egy második felvonás is egy kis szünet után, vissza kellett mennünk a szobába, ahol Kissmajom elé letettek egy ugyanolyan lámpát, amilyent a videóban használtak, aminek a célja az lenne, hogy kiderítsék, vajon a babák melyik nőnek a technikáját utánozzák majd, azét, aki az anyanyelvükön szól és hasonló, vagy azét, aki idegenül és különböző. Én meg voltam győződve, hogy Kissmajom nem fogja ezeket a kunsztokat másolni, de arról is, hogy mivel a kapcsolgatást imádja, a lámpát ki fogja próbálgatni - ehhez képest legalább egy percig hozzá sem nyúlt, ficergett az ölemben, hátrafordulgatott hozzám, megint várt egy kicsit, majd megpróbálta kinyitni a szememet, és nem értette, hogy miért ücsörgök ott passzívan, mikor mi meg szoktuk dumálni ezeket a dolgokat… végül egy kicsit tologatta a lámpát, lassan felemelte és körbeforgatta, majd felkapcsolás nélkül letette. Kérdezte is a kísérlet vezetője, hogy mindig ilyen kis visszafogott-e, és szerintem érdemes-e valamit másképp csinálni a következő babákkal, hogy aktívabbak legyenek; mondtam neki, hogy szerintem ilyen piciknél nagyon befolyásolja a magatartást, ha az anya ilyen furcsán viszonyul hozzájuk, és hirtelen nem reagál úgy, ahogy egyébként normál interakcióik közben szokott, úgyhogy a minimum az, hogy ülhessen nyitott szemmel, de akár biztathatná is a babát, hogy nyugodtan játsszon a lámpával (hiszen a lényeg úgysem az, hogy játszik-e, hanem hogy hogyan).

A fenti lámpás incidens kapcsán majd még mindenképpen meg akarok fogalmazni pár gondolatot, úgyhogy leírom ide emlékeztetőül, de addig is röviden ennyi volt a mostani BabaLaborozás, és nagyjából két hónap múlva a következő korcsoporttal majd megint megyünk. Amúgy mindenkinek nagyon tudom ajánlani, nem csak vicces, de hasznos program is, például ilyen érdekes és hihetetlen dolgok derülnek ki belőle az ember gyerekéről.