Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. március 1., vasárnap

Unfuckingbelievable

Múlt héten megint keresett a BabaLabor, hogy lenne egy új kutatás, amiben szívesen látnák Kissmajmot. Pont a hónapfordulón hívtak, úgyhogy egy kicsit habozott is a nő, hogy mikor menjünk be, mert ez a kísérlet 14-16. hónaposokat tesztelget, és mi épp hogy elértük az alsó korhatárt, jobb lett volna várni még néhány hetet, de végül úgy döntöttünk, hogy végülis intervallumon belül van, úgyhogy menjünk be most pénteken.
Kissmajom megint elvarázsolta az irodista hölgyeket, nagyon kedvesen, de megfelelően visszafogottan barátkozott, mint egy igazi dörzsölt csábító. Gyorsan rámutogatott minden fellelhető gömb alakú tárgyra (és büszkén megnevezte őket, miszerint "Babba!"), beletérve a hatalmas ülőlabdát, egy születésnapi lufit, és a felrázott babzsákfotelt, sikeresen kipróbálta a helyi formabedobót, a papucshalomból választott egy szép citromsárgát M.-nek. Aztán ide-oda totyogva kivárta, amíg röviden összefoglalták nekünk a napi teendők részleteit, miközben huncut mosollyal zsebelgette befelé a mindenhonnan röpködő bókokat.

Az első kísérlet egy már élő kutatás része volt, vagyis a feladat már pontosan ki volt találva, sok nagyobb babát megfigyeltek már benne, és igazából a lényeg annyi volt, hogy most ezen az eggyel fiatalabb korcsoporton is megnézzék, hogy tudják-e már teljesíteni. Akár a múltkor, most is be kellett menni egy lesötétített terembe, egy képernyő elé, és az én teendőm is ugyanaz volt, reakciómentesen ülni Kissmajom alatt, ezúttal egy átlátszótlan szemüveggel a fejemen, hogy még véletlenül se lássak semmit, amivel befolyásolni tudnám - ez utóbbi amúgy paradox módon pont hogy megváltoztatta a gyerek viselkedését, mert hátrafordulgatott, hogy mégis mi az a szar rajtam; szerencsére, amint elindult a műsor, a tévéhez továbbra sem szokott Kissmajmot annyira lekötötte a látvány, hogy már nem érdekelték a körülmények.
Az egész olyan öt percig tartott csupán: két absztrakt figura mozgolódott a képen, leginkább kézzel és lábbal ellátott kis háromszögekhez hasonlítottak, egyik sarokban egy zöld, másikban egy kék. A zöldnek volt néhány almája, amiből mindig fogott egyet, és odavitte a kéknek, miközben egy kéz a zöldre mutatva ezt mondta, hogy "Nézd, baba, ez egy göbec." (Nem emlékszem a pontos névre, de a lényeg az, hogy egy nemlétező szó volt.) Úgy emlékszem, olyan háromszor mutatták ezt meg, miközben az almák gazdát cseréltek, majd megkérdezték, hogy melyik a göbec, és közvetlenül azután azt, hogy melyik a rutyó. (Szintén egy nem létező szó volt, ráadásul olyan, amely addig a filmben sem hangzott még el.) Egész akció alatt egy speciális kamera volt Kissmajomra irányítva, amely pontosan bemérte a szemmozgását, így később nekünk is meg tudták mutatni, hogy mikor mire figyelt a monitoron.
És akkor következett a sokk, amitől később egész nap kóvályogtam. Nagyon vicces volt látni, ahogy a kis csodamajmunk végig pont azt követte, amit kellett logikus volt, sőt előre megtippelte a következő lépést: a kis szeme együtt haladt a zöld figurával, amíg az átadta az almát, majd rögtön ugrott vissza a maradék almákra, számítva rá, hogy egy újabb menetben még egy eltűnik majd. Az is kiderült, hogy ennyi idő alatt már meg is jegyezte, amire tanították, mert a "Melyik a göbec?" kérdés elhangzásakor a megfelelő figurára nézett, de ez annyira nem volt furcsa, mert tudom, hogy milyen gyorsan megtanul egy-egy újabb állatot vagy tárgyat, amikor könyveket nézegetünk. Ami engem megdöbbentett, az volt, hogy a "Melyik a rutyó?" meglepetés-kérdésre is tökéletesen válaszoltak azok a tökéletes kék szemek - vagyis ez a pici drága baba annyira komplex konklúziót tudott levonni, megadott információkból kikövetkeztetve a hiányzót, amilyent én igazából még sokkal nagyobb gyerekekből sem néztem volna ki. Azóta is folyamatosan ezen gondolkozom, hogy basszus, hogy tudtam ennyire alulbecsülni csak azért, mert nem beszél, hogy tudtam ennyire nem érezni, hogy mikre képes, és főleg mi a francért mondom el neki napi hatvaszor, hogy igenéletemazegyautó, ha rámutat, mikor a mellékelt példa alapján simán lehet, hogy őt már a robbanómotorok működési mechanizmusa érdekelné, csak ezt nem tudja megértetni a hülye anyjával…

A második kísérlet még... kísérleti stádiumban van, Kissmajom volt a harmadik baba, akivel elvégezték, és egyelőre csak arra próbálnak rájönni a visszajelzésekből, hogy mit kellene módosítani a látványon és körülményeken ahhoz, hogy majd rendesen kiértékelhető és releváns eredményhez jussanak. A kísérlet témája a másság felismerése és elfogadása, az alapszituáció változatlan: baba a lehunyt szemű anyán ül, egy fekete szobában elhelyezett képernyő előtt. A képernyőn megjelenik egy nő, aki elővesz egy lámpát, és elmondja magyarul, hogy az micsoda, majd megmutatja, hogy hogyan működik, azaz lehajolva, a homlokát hozzáérintve felkapcsolja; majd megjelenik egy másik, aki ugyanazt teszi, csak kínaiul magyaráz, és a könyökével kapcsolja fel; aztán egy harmadik megint magyarul beszél, de a lámpát a homlokához emelve kapcsolja fel. Végül mindhárom nő egy asztalnál ül, az első előtt egy tál szőlő - a másik kettő odanyúl, hogy vegyenek belőle, az meg ellöki annak a kezét, aki idegen nyelven beszélt és könyökkel kapcsolgatott (egy másik babacsoportnál meg pont azt jutalmazza). Abból, hogy mennyi ideig nézik a babák az adott cselekvést (amin csodálkoznak, azt tovább szokták bámulni), ki akarják deríteni, hogy mennyire értelmezhető ilyen pici korban a másság, és mennyire tartják logikusnak a kicsik, hogy a mással másképpen kell viselkedni (jelentsen ez akár kedvesebbet, akár elutasítót).
(Szerintem két hiba is volt már az alaphelyzetben. Először is, hogy a nyelven kívül egy 14-16 hónaposnak szerintem egyértelműbb másságra utaló jelzésre is szüksége van, használhattak volna eltérő színű ruhát vagy ilyesmit, mert így mikor már nem beszéltek, még én sem tudtam biztosan beazonosítani, hogy a három nő közül melyik mandulaszemű. Másodszor, hogy fölösleges komplikálás volt mindhárom nővel másképpen felkapcsoltatni a lámpát, hiszen elég összetett dolog kilogikázni, hogy aki homlokkal kapcsol, az egy csoportba tartozik, akkor is, ha nem pontosan azonos módon teszi.)
Az értékelést ezúttal nem tudtuk meg, mert nem ugyanazzal a szemkövetős géppel dolgoztak, mint előzőleg, így majd lassítani meg kockázgatni kell a felvételt, hogy lemérjék a bámulási időket. Viszont volt egy második felvonás is egy kis szünet után, vissza kellett mennünk a szobába, ahol Kissmajom elé letettek egy ugyanolyan lámpát, amilyent a videóban használtak, aminek a célja az lenne, hogy kiderítsék, vajon a babák melyik nőnek a technikáját utánozzák majd, azét, aki az anyanyelvükön szól és hasonló, vagy azét, aki idegenül és különböző. Én meg voltam győződve, hogy Kissmajom nem fogja ezeket a kunsztokat másolni, de arról is, hogy mivel a kapcsolgatást imádja, a lámpát ki fogja próbálgatni - ehhez képest legalább egy percig hozzá sem nyúlt, ficergett az ölemben, hátrafordulgatott hozzám, megint várt egy kicsit, majd megpróbálta kinyitni a szememet, és nem értette, hogy miért ücsörgök ott passzívan, mikor mi meg szoktuk dumálni ezeket a dolgokat… végül egy kicsit tologatta a lámpát, lassan felemelte és körbeforgatta, majd felkapcsolás nélkül letette. Kérdezte is a kísérlet vezetője, hogy mindig ilyen kis visszafogott-e, és szerintem érdemes-e valamit másképp csinálni a következő babákkal, hogy aktívabbak legyenek; mondtam neki, hogy szerintem ilyen piciknél nagyon befolyásolja a magatartást, ha az anya ilyen furcsán viszonyul hozzájuk, és hirtelen nem reagál úgy, ahogy egyébként normál interakcióik közben szokott, úgyhogy a minimum az, hogy ülhessen nyitott szemmel, de akár biztathatná is a babát, hogy nyugodtan játsszon a lámpával (hiszen a lényeg úgysem az, hogy játszik-e, hanem hogy hogyan).

A fenti lámpás incidens kapcsán majd még mindenképpen meg akarok fogalmazni pár gondolatot, úgyhogy leírom ide emlékeztetőül, de addig is röviden ennyi volt a mostani BabaLaborozás, és nagyjából két hónap múlva a következő korcsoporttal majd megint megyünk. Amúgy mindenkinek nagyon tudom ajánlani, nem csak vicces, de hasznos program is, például ilyen érdekes és hihetetlen dolgok derülnek ki belőle az ember gyerekéről.

5 megjegyzés:

  1. Annyira cuki lehet Kismajom ezeken a vizsgálatokon, és nem kétség, hogy nagyon-nagyon okos! :) Ha eljutunk odáig, biztos, hogy én is fogok ebbe a laborba jelentkezni, nagyon tetszik! (bár nem tudom, ikrekkel lehet-e)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Viccelsz?! Ikrek - kísérleti alany és kontrollcsoport egy csapásra… szerintem minden kutató álma lesztek. :)

      Törlés
  2. Ez ismét nagyon érdekes volt. Nekem is az a tapasztalatom, hogy a nem megfelelő szintű kommunikáció hiánya miatt nézzük a kicsiket "hülyébbnek" mint amilyenek. Amitől persze még simán van hatalmas különbség két azonos korú gyerek között.
    De én ezt tovább is viszem. Kanadában ha valamit megtanultam az az, hogy nem igaz hogy elég "európai szinten" beszélni az angolt. Mi a Férjemmel elég jól beszélünk hiszen mindig is nemzetközi cégeknél dolgoztunk, sokat olvastunk angolul de mivel magyarok vagyunk (majdnem azt írtam hogy sajnos) a gondolati logikánk annyira eltérő hogy a legtöbb esetben bonyolultabban (több szóval, több mellékmondattal) fogjuk kifejezni a mondanivalónkat és ez olyan környezetben ami nem igazán nemzetközi (hanem ahol a bevándolrók még ha többen is vannak mint a "helyiek" mindig az alacsonyebbrendű munkákat végzik) nagyon magas fokú lenézést szül.
    Nem beszél elég jól angolul, ergo hülyébb mint mi.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ebbe így nem gondoltam bele, de mennyire igaz! Én is sokszor kapom rajta magamat TED előadások nézése közben, hogy rácsodálkozom egy-egy beszélőre: jé, ez milyen értelmes, pedig alig réthető az angolja. Aztán jól elszégyellem magam, mert pl. olaszul én sem tűnhetek valami értelmesnek… :)

      Törlés
  3. az elsőn voltunk mi is, de az istenér' nem jut eszembe, hogy mi volt az a kitalált elnevezés! pedig úúúgy megjegyeztem, mer tetszett:)

    VálaszTörlés

Mondd!