Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. március 11., szerda

Wise beyond his year

Írtam a BabaLaboros posztban, hogy mennyire visszafogott volt Kissmajom, miután a vizsgálódások során behunyt szemmel kellett ülnöm, és semmilyen módon nem kommunikálhattam feléje, hogy mi az, amit abban az idegen környezetben is nyugodtan megtehet. Különösen a második kísérlet második felvonása alatt lepett meg, amikor csomót habozott, mielőtt el merte volna venni az eléje tett lámpát - mert tudom, hogy nagyon óvatos, de ugyanakkor rendkívül kíváncsi is, és őszintén szólva arra tippeltem volna, hogy egy ilyen lehetőség előtt simán az utóbbi tulajdonsága győzedelmeskedik, hiszen ha nem is szólhattam, de háttérbiztonságként ott voltam mellette. Aztán mikor M.-nek meséltem, hogy mi történt, felvetette, hogy igazából nem is a bátortalansága lehetett a ludas, hanem inkább az, ami már számos helyzetben feltűnt nekünk előtte is: hogy ez a drága kisfiú néha többnyire még otthon is olyan fegyelmezetten viselkedik, mintha folyamatos elvárásokkal és szigorú tréningezéssel és kemény büntetésekkel szófogadásra idomítottuk volna. Pedig hát egy kezemen meg tudom számolni, hogy hány dolgot tiltottunk neki meg nyomatékosan és ellentmondást nem tűrően az eddigi élete során: konnektorba nyulkálás, úttestre lelépés, agresszív viselkedés… nagyjából ennyi.
Vannak persze olyan dolgok, amiket csak akkor csinálhat, ha ott vagyunk vele és figyelni tudunk rá, de ezeket sem tiltjuk, inkább elkerüljük. Például M. szüleinél nem szeretjük, ha egyedül bemegy a nappaliból nyíló dolgozószobákba vagy a konyhába, mert csomó olyan dolog elérhető közelségben van, amitől megsérülhet (forró, éles, megrázhatja, ráeshet, stb.), ezért már amióta mászni tud, be szoktuk csukni az ajtókat; ugyanez van itthon a vendégvécénél és a fürdőszobánál, mert rögeszmém, hogy meg fogja rágcsálni a vécékeféket. És az utóbbi hetekben ismételten előfordult, hogy ha észrevette a nyitva felejtett ajtókat, akkor ahelyett, hogy kapva az alkalmon berohant volna körülnézni, pipiskedve megállt a küszöbön, beleskelődött, majd hangos felkiáltásokkal mutogatta nekünk, hogy ez így nincs rendben.
Hasonló szituáció, hogy néha séta közben kitalál valamit, ami nem megvalósítható: a saroknál jobbra akarna fordulni, én pedig tudom, hogy az nem jó ötlet*, vagy minden áron fel szeretne venni a földről egy szabályosabb alakú kutyaszart**, vagy elvarázsolva cövekel az út közepén, miközben egy óriási kamion közeledik ezerrel*** - ilyenkor szólok, hogy ez nem lesz jó, és határozottan kézen fogva megakadályozom a terveit. Minden egyes alkalommal számítok arra, hogy na most megmakacsolja magát, és ellenáll, most lesz az, amikor seggen csúsztatva kell magam után vonszolnom, miközben torkaszakadtából üvölt, de még sosem volt erre szükség. Ha nagyon zavarja a közbelépés, akkor eltökélten ellentart a karjával, és hangosan lamentálva lebasz ("Dádáte tátyögo! Tedegümm! Baóóó!" - amit sajnos baromi nehéz megállni nevetés és összepuszilás nélkül), de ha folyamatosan beszélek hozzá, elmagyarázom, hogy mit miért ne, és milyen fasza lesz ha helyette ezt meg azt csináljuk inkább, akkor gyorsan beletörődik, és egy perc múlva már szent a béke, és az van, amit kialkudtam.
Ugyanilyen kis okostojásként kezeli a telefonjainkra vonatkozó szabályokat is: néha elveszi és nyomkorássza őket, mert azt mindig is megengedtük (azt remélve, hogy így elvesztik varázsukat - és valóban), de csak egész rövid ideig, aztán magától odahozza és átadja nekünk, és még véletlenül sem dobná le hanyagul, ahogy egyébként szinte minden más tárggyal eljár, amint megunta. És bármennyire hihetetlen még számunkra is néha, nincs ez másképp bármiről is lenne szó; akár a legvágyottabb kincset is, amit csak azelőtt egy perccel szerzett meg szemrevételezésre, és még mámoros arckifejezéssel hordozza körbe, hogy húdeizgalmas… szóval akár azzal is azonnal odajön, ha hívjuk, és kérésre lelkes mosollyal, egy csöppnyi dac vagy sértődés nélkül odaadja. Vagyis nem csak hogy igyekszik betartani azt a kevés határt, amit meghúztunk, de felfogja, és tudatosan és következetesen tiszteletben tartja a kívánságainkat, még akkor is, ha azokból konkrét hátránya származik.

Mindez egy olyan szintű (meg)értést és empátiát feltételez, amire még egy óvodástól sem nagyon számít az ember, és bevallom, azon túl, hogy ő a világ legjobbfejebb gyereke, nincs más magyarázatunk a miértekre. Egyértelmű, hogy elég sok köze van a személyiségéhez, ahhoz, hogy átlagon felül kiegyensúlyozott, nyitott, kedves, türelmes, barátságos, vidám, nyugodt zen-baba. Nyilván ehhez szülőként nem sok közünk van, maximum genetikailag, de ami engem illet, több mint valószínű, hogy még úgy sem. Azt viszont hiszem, hogy még egy ilyen alaptermészetű gyereket is el lehet rontani, és arra igenis nagyon büszke vagyok, hogy ezt nem tettük meg - és nagyon remélem, hogy ezt az állapotot sikerül a jövőben is fenntartani. És azt is hiszem, hogy az elrontás ellen semmivel sem lehet hatékonyabban küzdeni, mint a válaszkész neveléssel és a feltétel nélküli elfogadással.
Hiszem, hogy számít az, hogy amióta ő létezik, az életünk mindenben az igényei szerint alakult, hogy úgy etettük, altattuk, tanítottuk, öleltük, szerettük, ahogy az neki jó volt. Hogy nem ragaszkodtunk semmihez foggal-körömmel, még ahhoz sem, amihez minden kötődőnevelős tankönyv szerint kellett volna…. Hogy nem erőltettük tovább a kizárólagos szoptatást annak ellenére, hogy én magam szinte mániákusan vágytam rá hogy működjön, mert most hideg fejjel már látom, hogy a csak-anyatejnél fontosabb volt (neki, nekem nehéz volt), hogy ne ébredjen kétóránként éhesen, azért hogy megint csak félig tudjon jóllakni; és hogy most sem érdekel, ki mit tanácsol, úgy döntöttünk, hogy amíg ő kéri az éjféli tápszeres étkezést, addig kelünk hozzá, és megkaphatja. Hogy rugalmasak voltunk az altatási szokások terén, és első két hónapban rajtam, további kettőben meg közöttünk éjszakázhatott, annak ellenére, hogy mindenki azzal ijesztegetett, hogy elkapatjuk, hogy volt erőnk külön költözteni, mikor már nem volt szükség az összebújásra (neki, nekem nehéz volt); és hogy továbbra is kombináljuk a két módszert a pillanatnyi hangulatához és óhajaihoz igazodva, akkor is, ha kényelmetlen az ágyunk így, és azzal fenyeget mindenki, hogy visszaszokik a fejünkre.
És az alapokon meg általánosságokon túl, hiszem, hogy számítanak az apróságok is. Olyasmik, hogy semmit sem veszünk ki a kezéből erőszakkal, csak azért, mert értékes, és féltjük tőle; ha elöl hagytuk, ha nem volt elég fontos ahhoz, hogy időben elpakoljuk, akkor joga van megvizsgálni és, ha nem árthat vele magának vagy másnak, kipróbálni is. És ő ezt meghálálja azzal, hogy soha sem hisztizik, amikor egy rövid idő után elkérjük tőle, hiszen tudja, hogy bízhat bennünk, a következő alkalommal is bármit meg fog kapni. Olyasmik, hogy továbbra is minden nyikkanására ugrunk, egy ütemnyi sírást sem várunk ki, akkor sem, ha "hisztis" toppantással épp azt kéri, hogy huszadszorra is nézegessük el a kedvenc könyvét, miközben mi épp fontos ügyben telefonálnánk; neki több joga van a figyelemhez, mint nekünk (a világ többi részéről nem is beszélve), és egyikünk munkája mindig az, hogy vele foglalkozzon, hiszen pont ezért van az, hogy nem mentem vissza full-time dolgozni. És ő ezt meghálálja azzal, hogy korához képest rekord ideig eljátszogat egymagában, sosem lóg rajtunk órákon keresztül, nincs olyan, hogy nem lehet tőle mosogatni vagy nyugodtan elmenni vécére. Olyasmik, hogy mindent megengedünk neki, ami nem veszélyes vagy kártékony, hogy teljesen hiányzik az életéből a legenyhébb kényszer is, és egyáltalán nincs olyan, hogy kötelező vagy muszáj... hogy szabad gyerek lehet, pontosan olyan "szemtelen" mértékben, ahogy azt felelőtlen tervezőkként megálmodtuk. És ő ezt meghálálja azzal, hogy egy mindig mosolygós és mosolyogtató, energiát és boldogságot sugárzó kis lény, aki bearanyozza szeretettel és feltölti energiával az egész környezetét.

És még mielőtt valaki azt hinné, hogy egy képzeletbeli tökéletes gyerekről hadoválok, így a végére elmondom, hogy bizony van hibája is. Igaz, hogy csak egyetlen egy darab, de azzal egyáltalán nem tudunk mit kezdeni, úgyhogy elég kétségbeejtő. Na de erről majd egy következő posztban...


* Alapvetően arra megyünk, amerre ő szeretne, de mivel nem viszünk babakocsit, korlátoz a teherbírása: haza kell érnünk kaja- illetve alvásidőre, és lehetőleg azelőtt, mielőtt összeesne a fáradtságtól, vagyis ha olyan irányba igyekezne, ami hatalmas kerülő, és több mint másfél kilométerre nyújtaná a sétaútvonalunkat, akkor finoman eltérítem.
** Mostanra olyan 99%-os biztonsággal felismeri, hogy mi az, ami szemét, arra már távolról mondja, hogy no-no, és ha odaérünk, megtapossa vagy odébbrúgja, de le sem hajol érte, bármilyen színes és hívogató; a száraz kutyaszar viszont néha még számomra is nehezen megkülönböztethető egy kavicstól, így azzal időnként teljesen ártatlanul bepróbálkozik.
*** A mozgó járművek elkápráztatják, egy sima autót is képes addig bámulni, amíg el nem tűnik a láthatáron, de ha ráadásul valami extra látványosság mutatkozik, akkor még azt is elfelejti, hogy olyan álmos, hogy menten elájul; ma például egy úthengert néztünk több mint fél órán keresztül, és alig tudtam meggyőzni, hogy induljunk végre, mert a sofőrnek lejárt a munkaideje - ha rajta múlt volna, a holnap hajnali kezdésig ott ácsorognánk.

8 megjegyzés:

  1. Ez a poszt most sokat segített nekem. És közben elkepzeltem Kismajmot a fent leírtakban, nagyon szeretnivaló.

    VálaszTörlés
  2. Nagyon érdekes lesz nálatok a Kistesó, mármint hogy hasonló lesz-e vagy sem. Mondjuk én mindig úgy láttam az irásaidon át hogy ti mindketten elég "zen"-ek vagytok, ösztönösen megfontoltak ha lehet ilyet mondani. És szerintem ez alap. Amúgy te és M hasonlóak voltatok kiskorotokban? Mit tudtok erről?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát azt szoktuk mondani, hogy a kistesó tutti Sátánkölke lesz, mert olyan nincs, hogy még egyszer ekkora szerencsénk legyen… :)
      A mi zenségünk, hmmm… Én gyerekkoromban az voltam, tipikus jógyerek, jól tanultam, szót fogadtam, egy hisztire sem emlékszik senki a családból - cserében most türelmetlen vagyok, makacs, erőszakos, nagyszájú. M. pont ellenkezőleg, nagyon "rossz" gyerek volt állítólag, eleven, hirtelenke, minden csintalanságra kapható - most meg nyugodt, türelmes, diplomatikus, mindenre békés megoldást kereső, szóval pont fordítottja. Szóval ha engem követ Kissmajom, lesz itt még meglepetés… :)

      Törlés
  3. "...egyikünk munkája mindig az, hogy vele foglalkozzon" Ezt olyan jó olvasni. Nálunk is hasonlóan volt, bár mi (ha mindketten otthon voltunk épp) óránkénti váltásban csináltuk. Mikor ezt említettem valakinek, mindig hülyének lettünk nézve. Mert majd így sosem fog egyedül játszani, elkényeztetjük ha folyamatosan csak vele foglalkozik valaki.... Azért az óránkénti váltást nem mindig tartottuk be, de ha az apja elvitte két-három órára sétálni, akkor utána én játszottam a gyerekkel ugyanennyit. Volt hogy délelőtt-délután volt a felosztás. :) Nagyjából két és fél éves koráig elvolt így, aztán már kevésnek találta a mi társaságunkat, és észrevettem azt is, hogy én sem bírom úgy az egész napos vele játszást (időnként 12 órázott a férjem) mint az első két évben. De az a két év kellett neki és nekünk is. Mindenki azt mondja, rendkívül kiegyensúlyozott, nyugodt gyerek, és tudja hogy számíthat ránk. Most már bölcsis, az apja épp külföldön, így most nem tudok kivel váltani. :)

    Macs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nálunk van azért "üresjárat", amikor senki sem foglalkozik vele effektíve (csak készenlétben áll), mert nem igényli, és ezt egyértelműen tudtunkra is adja. Nem ritka, hogy leülünk hozzá akár mindketten is (néha magunktól, néha pont ő hív), és egy perc múlva faképnél hagy, és elvonul egyedül valamit szerelni, pakolni, játszani, szakérteni. Régen ilyenkor tanácstalanul (és némileg sértetten) gurítgattuk egymásnak a labdát, de mostanában már feltaláljuk magunkat, és örülünk a szabadidőnek… :)

      Törlés
    2. Igen, azért mi sem úgy voltunk, hogy aki épp soros, az folyamatosan játszik a kölökkel, akár akarja, akár nem. Általában annyit jelentett a dolog, hogy arra az időre ő intéz mindent ami a gyerekkel kapcsolatos. Enni, inni ad ha kell, pelenkát cserél, játszik vele, mesét olvas, szóval minden igényt kielégít ami épp felmerül, a másikunk meg addig pihen vagy házimunkázik, vagy amit akar.
      Én is bírtam, hogy ha kedvem lett volna épp gyurmázni vagy építőkockázni, akkor őfelsége azonnal másba kezdett, és otthagyott engem egyedül játszani. No persze, amint kész lett a gyönyörű kastély a kockákból, vagy a gyurmarózsák, azonnal visszatért rombolni. :)
      Ügyeletest már nem, ellenben a hallgatóságot nagyon igényli. Ritka hogy együtt akar játszani velünk, viszont bármit csinál, azt folyamatosan kommentálja, és muszáj reagálnom rá. Legalább annyit, hogy igen, látom kisfiam.

      Macs

      Törlés
  4. Téged olvasva mindig az jut eszembe, hogy mekkora szerencsétek van, hogy a nevelési elveitek passzolnak a gyereketek habitusához :-)
    Én naponta meghasonlok önmagammal.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon szépen írtál ismét, jó volt olvasni. Az én kisfiam ha elvonul egy percre magában, az nem jelent jót. Virágföldet eszik, vagy wcbe bejutott és belenyúlkál, vagy a mamáéknál eszi a kutyatálból a kutyatápot, vagy újságot tépdes és eszik. Szóval, készenlétben állok nonstop :-D
    Igazi kis felfedező. Ja, és mutatja a kezével, hogy "nem szabad" miközben ezeket a tevékenységeket végzi.
    Kíváncsi vagyok én is majd a kisfiatok testvérére, ő is ilyen zen-baba lesz-e? :-)

    VálaszTörlés

Mondd!