Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. április 24., péntek

Aranyosságok

Kissmajom ma előadta élete első szabályos flörtjét. Rendeltünk energetikai tanusítványt a lakáseladáshoz, a méréseket végezni egy huszonéves, rendkívül csinos csaj érkezett ma délután - Kissmajom akkortájt ébredt, ami annyit jelent, hogy a szokásosnál is ennivalóbb (pirospozsgás orcája van, amit csak komoly erőfeszítések árán lehet nem összepuszilni), és jött velem válaszolni az ajtócsengőre. A csajszi már első látásra el volt ragadtatva, hogy jaj, milyen gyönyörű ez a gyerek, de később Kissmajom teljesen levette a lábáról: szégyenlősen nézegette a hátam mögé bújva, félszegen mosolygott rá, motyogva válaszolgatott neki, aztán egy idő után bátortalanul megérintette a combját, ahogy ült a kanapén, majd visszatepert az ölembe… elképesztő volt, tisztára, mint egy love-struck tinédzser, ilyennek még sosem láttam. Szerencsére a csaj is odavolt érte, mert különben letéptem volna a fejét, azt hiszem, meggyűlik majd velem a baja minden jövendőbeli szerelmének, aki nem viszonozza azonos mértékben a rajongását.

Másik újdonsága, hogy pár napja egyre nagyobb biztonsággal meg tudja tippelni a különbséget a "néne" (néni) és "bábá" (bácsi) között; egyre ritkábban, de egyáltalán nem kétes kinézetű egyéneknél téved, remélem ezt hamarosan korrigálja a kis fejében, mert igencsak kínos, amikor ellentmondást nem tűrő magabiztossággal néniz le egy kigyúrt kopasz fickót.
Van egy régebbi vicces sztori is, ami lazán kapcsolódik ehhez: egyszer hármasban sétáltunk egy néptelen utcán, ahol egyszer csak elrobogott mellettünk egy ütemesen lélegző kocogó csaj. Ahogy elhaladt, Kissmajom rögtön beállt mögéje, a hang ritmusára taposni kezdett a kis lábaival, és hozzásusogta a lehető legélethűbb vonathangját: "huh-huh-huh". Elég nehezen tartottuk vissza a kuncogásunkat, és nagyon reméltük, hogy a fülhallgatós zenéje elnyomja a gyerek akcióját, mikor is Kissmajom, aki mindig kitörő örömmel fogad minden kör és gömb alakú képződményt, rámutatott a csaj távolodó seggére, és jó hangosan felkiáltott: "Babba!" Ekkor már visszatarthatatlanul kitört belőlünk a röhögés - annyi a mentségünk, hogy tényleg nem rosszindulatból, valóban szép kerek volt, igazából büszkék voltunk Kissmajomra, hogy ilyen szépen megfogta a lényeget, bízunk benne, hogy a csaj is bókként értékelte.

Még valami, ami vicces, de azért annyira mégsem csak az: néztünk pár hete egy cikket (sajnos nem találom, pedig tényleg értelmes olvasmány), hogy miket kell tenni már egész pici kortól, hogy a gyerekünket később meg tudjuk védeni a pedofiloktól. Ilyenek, hogy tanítsuk meg időben, hogy a saját testének ő az ura, és ezt senki sem kérdőjelezheti meg, például tartsuk tiszteletben az érzéseit, és sose erőltessük, hogy bárkinek is puszit adjon, ha ő nem szeretne - inkább sértődjön meg a barátságos rokon, minthogy a gyerekre bármit is rákényszerítsünk, ami nem egyezik a saját akaratával, stb. Ennek a kis leckének a része volt az is, hogy biztosítsuk róla, hogy nekünk bármit elmondhat, egyrészt hinni fogunk neki, másrészt semmi oka szégyenkeznie olyasmik miatt, amiket a társadalom tabuként kezel (pl. nemi szervek megnevezése vagy a saját példány megérintése).
M. ennek megfelelően minden este elmondta neki, hogy az ott az ő fütyije, és ahhoz soha senkinek sem szabad hozzányúlnia, csak akinek ő megengedi vagy akinek dolga van vele: anya, apa, tata, papa, mama, a doktornéni és a védőnéni; én tehát ott tartottam, hogy oké, a gyerek tudja, hogy hol van a fütyije, és kérésre megmutatja azt. Ehhez képest valamelyik este épp vetettem az ágyat, miközben M. fürdetett, és ezt hallom a nyitott ajtón át: "Kissmajom, hogy kell csinálni, hogyha illetéktelenek a fütyidhez próbálnak nyúlni?" Kis szünet következett, ami alatt pont közelebb tudtam lépni, és azt láttam, hogy Kissmajom határozottan megvetette a lábát, felsőtestével a nyomatékosság kedvéért előrehajolt, majd torka szakadtából azt kiabálta, hogy: "Ááááá!" - valahogy így. Nyilván körülbelül ezerszer elmutogattattuk vele azóta, mert megunhatatlan, most próbálunk egy kicsit visszavenni, nem kellene a szórakozásunkra elpazarolni ezt, mert alapvetően tök hasznos dolog.

Az egyik legaranyosabb aranyossága valószínűleg az, ahogy készségesen teljesíti szinte minden segítségkérő kívánságunkat. Ha megkérjük, szívesen a tenyerünkbe köpi a szájában rejtegetett akármidarabot, átadja az épp használatban lévő játékait, vagy odahoz nekünk bármit az ásványvizes palacktól a papucsokon át az épp csengő telefonunkig.
És ezt a drága pici jó szívét néha orvul ki szoktam használni, ha mondjuk épp sietősen indulnánk valahova, és öltöztetni kellene, de neki fontosabb dolga akad, és nem hajlandó hívásra odajönni. Olyankor fogom a pénztárcát vagy kulcscsomót, és szólok neki, hogy kérem szépen, vigye oda M.-nek - ő jóhiszeműen és gyanútlanul szalad vele, az apja meg elkapja, és ráadja a cipőjét… szörnyű szülők vagyunk!

Még három rövidke, és megyek aludni.
A "Mondd, hogy pá-pá!" felszólításra év elején még kedvesen integetett, aztán egy ideig semmit sem csinált, mintha teljesen elfelejtette volna, hogy mi a teendő; néhány napja vettem észre, hogy most már, ha búcsúzkodáskor ezt mondom neki, akkor konkrétan azt teszi, amit kérek: mondja, hogy: "Pá-pá!"
Apu megtanította fenyegetőzni, úgyhogy azóta, ha például egy játéka nem úgy viselkedik, ahogy elvárja (pl. a székre helyezett labda legurul), akkor szemrehányóan elé áll, megrázza a kis mutatóujját, és megróvóan azt mondja, hogy: "Na, na!"
Ma hívott M. hogy megint van egy közös produkciójuk, és megkérte Kissmajmot, hogy mondjon okét; ő épp nagyon foglalt volt némi pakolászással, úgyhogy kétszer is szólni kellett, hogy légyszi mondja már; egyszer csak elegem-van-belőletek fejjel felénk fordult, és nagylelkűen elhadarta: "Ékó, ékó…"

2015. április 23., csütörtök

Nézőpont kérdése

Vasárnap délután piros lettem. Mivel nem figyelem szigorúan az ovulációt (nem mintha annyira könnyű lenne egyértelműsíteni nálam), és semmilyen érezhető előjele nem volt, a zuhany alatt szembesültem vele, és persze elszomorodtam. Nem is annyira a sikertelenség miatt, ahhoz már hozzászoktattak az évek, inkább az időzítés bántott: ha most összejött volna, akkor még belefért volna az idei évbe a kistestvér, pont két év lett volna a korkülönbség, nem kellene ezredszerre is újragondolnom a munkakezdést... tulajdonképpen apróságok ahhoz képest, hogy milyen rossz volt régebben csalódni, amikor igazán a bizonytalanra vártam. Már sokszor le akartam ezt írni: természetesen együttérzek minden olyan nővel, aki második vagy többedik babáért küzd épp, való igaz, hogy nehéz így, már tudva, hogy mekkora csoda egy gyerek - de számomra összehasonlíthatatlan a mostani várakozás azzal, amim gyerektelenül volt. Ezt már Kissmalacz után is megfogalmaztam, hogy számomra egyszerűen nem ugyanaz a két fajta meddőség, hiszen velem/bennem már megtörtént a varázslat, én már soha többé nem fogom magam teljesen üresnek érezni, még akkor sem, ha konkrét ölelhető eredménye nincs a terhességnek, hát még akkor, ha van - és hál'Istennek van. Biztos sokan nem értenek egyet ezzel, de én abszolút így vagyok vele.
Miközben M. esti rutinozott, én meg pakolásztam és tápszert készítettem vacsorára, a fürdőszobából kiszűrődött Kissmajom ragályos nevetése… odalopakodtam az ajtóhoz, és hallgattam, ahogy játszanak meg magyaráznak, és annyira de annyira hálás voltam egyszer csak. Három nap telt el azóta, és a legváratlanabb pillanatokban milliószor elönt az a hála. Amikor sétálunk, és a kis seggével betolat elém, jelezve, hogy ölbe szeretne jönni, aztán a vállamra hajtja a fejét, és a nyakamba szuszogva mutogat autót, galambot, holdat… amikor elalvás előtt beleforgolódik a ruganyos pofijával a szemgödrömbe, vagy a nyálas szájával a homlokomra tapad, és közben átöleli a nyakamat… amikor fél órákig elüldögél az ölemben, szembefordulva velem, és olvasunk vagy beszélgetünk vagy énekelünk tíz centire egymás arcától… amikor megüti magát, vagy megijed valamitől, vagy elválunk pár órára, vagy egyszerűen csak unatkozik, és rohan hozzám tárt karokkal… amikor elmélyülten játszik egy sarokban, okos-komoly fejjel, és széles mosolyra derül a szeme, ha észreveszi, hogy figyelem…
Elszégyelltem magam, amiért másra is vágytam. Itt van ez az egyedi, megismételhetetlen pillanatsorozat, ez gyönyörű élet, a családunk, ez a fantasztikus kis ember, aki a szemem előtt nő és változik - hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szükségem van bármi többre is a teljességhez. Nincs. Majd jön, ha eljött az ideje, vagy ha egyáltalán jönnie kell, de ez itt és most így tökéletes, ahogy van, és én végtelenül boldog vagyok, semmim sem hiányzik. Tényleg nem. Amint ezt megértettem, és be mertem vallani magamnak, nem tartva attól, hogy jaj, ha kimondom, hogy nem akarom eléggé, akkor nem is fog sikerülni (ebben amúgy őszintén nem is hiszek, nem hittem sosem, csak hát na… mániákusnak lenni nehéz dolog), egészen nevetségesnek tűnt az, hogy ragaszkodtam volna a 2015-ös szüléshez, mert annyira mindegy, hogy mikor, annyira mellékes minden, azon kívül, hogy egészséges legyen - és főleg azon kívül, hogy Kissmajom már most itt van, és egészséges.

És természetesen ezek után nem maradt el a sorsszerűség… Nem, nem derült ki, hogy örök optimizmusomat beigazolva, a vérzés ellenére terhes vagyok - és még csak nem is érzem a késztetést azt mondani, hogy sajnos. Történt ugyanis, hogy miközben a háttérben apró lépésekben haladt az építkezés, M. már egy ideje kapacitált, hogy rakjuk fel a lakást valamilyen portálra, és adjuk el végre annyiért, amennyiért lehet, semmi értelme várni, olyan mértékben úgysem fog megugrani az értéke, hogy számítson. Olyan két éve árultuk már egyszer, akkor a béka segge alatt voltak a lakásárak is, meg halálra is idegesített a sok ingatlanos, aki azzal akarta bizonyítani, hogy mennyire megdolgozik a jutalékáért, hogy boldog-boldogtalant odahurcolt körülnézni, azt is, aki egyértelműen teljesen mást keresett. A lényeg, hogy hétvégén kelletlenül csináltam pár fotót, megírtam a hirdetést, és hétfőn éjszaka feltöltöttem két ingyenes helyre, csak úgy próbából.
Meglepetésemre tegnap délelőtt, azaz alig néhány órával később, már szólhattam is M.-nek, hogy nagyon sürgősen kezdjen el intézkedni, és árajánlatokat kérni az építkezés távolabbi fázisaira, mert bizony itt kézen-közön megveszik a kis kuckónkat. A második telefonáló konkrétan látatlanban azt mondta, hogy a szüleinek tuti kelleni fog a lakás; igaza lett, délután megnézték, ma foglalót fizettek, jövő héten aláíródik az ügyvédes szerződés, és utalják az első részletet. Azóta legalább ötvenen hívtak, olyan irodák is (miután kifejezetten kértem, hogy csak magánszemélyek keressenek), akik azt mondták, hogy simá elvállalják úgy, hogy a mi árunkra még ráteszik a jutalékukat, mert többért is elmegy. Úgy tűnik igazuk volt a lányoknak a kommentekben, valóban pörög a piac, mi meg valamennyire aluláraztunk, és körülbelül licitáltathatnánk... de nem bánjuk, nagyon szimpatikus idős házaspár, fülig beleszerelmesedtek minden megoldásba, amit láttak (két embernek tényleg ideális, már-már luxuslakás), nem is alkudtak egyáltalán, tök jó érzés lesz úgy elmenni innen, hogy valaki ugyanannyira értékeli ezt a helyet, ahogy mi. Nyilván nem puszta altruizmus ez, inkább az van benne, hogy egyrészt mindent megér ez a gyorsaság és kényelem, hogy nem lesz hónapokig átjáróház az életünk mindenféle kíváncsi idegen számára, nem kell strategizálni, hogy milyen trükkökkel ártárgyaljunk hatékonyan, nem kell idegeskedni, hogy vajon sikerül-e eladót találni, mire elfogynak a jelenleg rendelkezésre álló tartalékaink, másrészt már így is többet kapunk a lakásért, mint amennyire számítottunk, anno egészen pontosan tizenöt százalékkal kevesebbért szívesen odaadtuk volna bárkinek, szóval így is jócskán pénzünknél vagyunk.
Két hónapunk van a kiköltözésre, úgyhogy bőven lesz alkalmunk összepakolni, és M. szüleinél is lesz idő kialakítani a kis életterünket. A reményünk az, hogy karácsonyra olyan stádiumba hozható a házikánk, hogy ott tudjuk tölteni az ünnepet - merész terv, lévén, hogy a munkálatok most aktuálissá váló részére még nem is választottunk kőművesbrigádot, hogy az azt követőkről ne is beszéljünk. De mentségünkre szóljon, hogy teljesen nem elszálltak az álmaink, nem gondoljuk azt, hogy addigra kész lesz minden… szerencsére viszont fiatal szívű kalandorok vagyunk, úgyhogy megelégszünk egy full befejezett nappalival és egy darab fürdőszobával, minden más nem sürgős, elkészülhet később, miközben már ott lakunk. Mivel nem nagyon főzünk, a gyorsan-konyha nem annyira fontos, mivel egy kupacban alszunk, a hálószobák ráérősek, mivel sok fürdőszoba lesz a házban, ha spórolni kell majd, akkor annak az a legegyszerűbb módja, hogy minimum egyik kialakítását halasztjuk. A jelenlegi bútorainkat visszük majd magunkkal, jó állapotban vannak, és szeretjük őket, bár a nappaliba kerülőket jelentősen ki kell majd egészíteni, mert az a helyiség több, mint kétszer akkora lesz, mint a mostani (majdnem ötven négyzetméter, bizony, mert őrültek vagyunk).

Valahogy így állunk most. Tesó-baba fronton stagnálunk, és végre nem esik rosszul stagnálni, sőt kicsit megkönnyebülés is a fejlemények tudatában, hogy nem nagyonterhesen vagy frissen született pici mellett kell fészket raknunk év végén. Minden más meg szárnyal… oké, valójában egyelőre csak a fantáziánk; de alakul. Hjaj.

2015. április 18., szombat

Sweet sixteen

Tizenhat hónapos Kissmajom… Nem hiszem el. Hogy ekkora, hogy így eltelt az idő, hogy ez gyerek itt van velünk, belőlünk lett, és tényleg a miénk lehet szeretésre, amíg csak élünk. És azt sem, hogy ennél lehet édesebb, tündéribb, zabálnivalóbb, aranyosabb, tüneményesebb, elbűvölőbb - pedig nyilván lehet, mert már a tegnap óta is az imádnivalóság újabb szintjére lépett, és néha percről percre sikerül fokoznia.

Nem lesz az összes részletet szépen kimerítő ez az összefoglaló sem, mert annyi új mindenfélét csinál minden órában, hogy egész nap jegyzetelnem kellene ahhoz, hogy észben is tartsam; azon túl, hogy 16 foga van, számszerű adataim például nincsenek is, mert dokinál hónapokkal ezelőtt voltunk, sajnos az utóbbi hetekben vagy taknyolás utáni kivárásban voltunk, vagy épp taknyolt (minimálisan, de ahhoz eléggé, hogy ne lehessen ráoltatni), így a tizenöt hós státuszvizsgálat a szurival egyetemben még mindig halasztódik.
Kajálásban van egy nagy változásunk, elmaradt az éjfél utáni tankolás, így most már fele-fele arányban reggel hatig átalussza az éjjelt; amikor nem, olyankor általában rosszat álmodik, és felsír valamikor az éjszaka közepén, mi meg alig várjuk átpakoljuk magunkhoz. Egyébként a vacsorája és a reggelije továbbra is tápszer (350 illetve 250 milli), a tízórai változatlanul főzelék, az ebéd joghurt vagy tejpép, az uzsonna gyümölcs, nasinak néha van kölesgolyó vagy puffasztott rizs. Most kezdett el szemi-darabosakat is enni, nagyon keményeket (pl. nyers répa) vagy szárazakat (pl. szendvics) még mindig nem adok, mert nincs türelme elég alaposan megrágni őket, de főzelékbe aprított kenyeret meg félkemény gyümölcsöket már igen. Tök érdekes, mert pár napig volt egy olyan fázis, amikor tankönyvi módra apróra őrölt mindent, aztán addig forgatta a szájában, amíg vizet nem kapott, hogy leöblítse - de néhány elmutogatás után rájött, hogy hogyan kell nyelni, és most már jók vagyunk. Kanalazással még nem próbálkozott csak M. felügyelete alatt, mert én nem bírom nézni, hogy éhesen szerencsétlenkedik egy órán át, mert csak néha talál bele a szájába; persze tudom, hogy előbb-utóbb meg kell tanulnia, de nem hajt a tatár, nekem igazán nem nagy gond etetni, és olyan ovis kevés van, aki ne táplálkozna önállóan. (Én igazi softy vagyok, már azt se bírom elviselni, ahogy lefekvés előtt a kis kifáradt karjaival magának tartja cumisüveget, mindig elveszem tőle, ő meg cserében a puha tenyerével cirógatja az arcomat: win-win.)
Alvásnál is véglegesen megszűnt a nappali kettő, de az éjszakai hál'Istennek még mindig tizenkét órás. Este hét és nyolc között tesszük le, és egy kicsit nehézkesebb az altatás, mint régen (értsd: általában húsz perc, de olykor fél óra), és attól függően, hogy mikor feküdt le, reggel hétkor vagy nyolckor ébred. Ettől számítva nagyjából öt óra múlva lesz álmos (ha autózunk, hamarabb), és legtöbbször másfél-két órát alszik, de ha esetleg valamiért fél óra sikeredne, akkor is minden fáradtságos nyűglődés nélkül kibírja estig. Nappal, amikor egy-egy alvásciklus végén (körülbelül negyven percenként) olykor kinyitja a szemét, ha hozzábújunk, és simogatjuk, mostanság már egy lélekolvasztó mosoly után gond nélkül visszaaltatható; éjszaka, főleg lefekvéstől éjfélig, illetve hajnali három után, úgy alszik, mint egy medve, totál mozdulatlanul, mikor közöttünk van, néha aggódva ellenőrzöm, hogy biztosan lélegzik-e.

A mozgásfejlődése továbbra is parádés, a nagy- is, a finom- is.
Sétáink közben újabban konkrétan szaladva közlekedik, és már nem mindig engedi, hogy fogjuk a kezét; járdáról amúgy nem lép le, ha kérjük, hogy ne, de hívásra szinte soha sehonnan nem jön oda, csak megáll, és huncut vigyorral néz. Dombra fel magabiztosan mászik, lefele még nagyon beindul, így a biztonság kedvéért legalább a kapucniját meg szoktuk fogni. Egy héttel ezelőtt meg felment élete első lépcsőjén tiszta egyedül, még korlát sem volt, amibe kapaszkodni, csak a falba támaszkodott, és váltott lábbal abszolválta; lefele egyik kezét szoktam fogni, de ha megfelelően alacsonyak a lépcsőfokok (mondjuk húsz centi), akkor alig ér hozzám. Nagyon-nagyon ritkán esik, de azért az utóbbi egy hétben megvolt az eddigi két legnagyobb balesete is: kicsit sebesedős arcrabukás egy egyébként teljesen vízszintes és akadálymentes murvás ösvényen, illetve három lépcsőről legurulás bravúros kaszkadőrként, minimális homlokbeütéssel.
Nincs már olyan gomb vagy kapcsoló, amit ne tudna megnyomni vagy áttolni, és mostanra a legszűkebb lyukú formabedobó és montessori torony sem okoz problémát. Az építőkockák egyelőre nem kötik le - a kisebb fajtákat is könnyedén egymásra tudja rakosgatni, ha olyan kedvében van, de általában nincs türelme hozzá, ezer más dologra is figyel közben, és a nagy forgolódásban feldönti a saját tornyait, újrakezdés helyett meg vagy otthagy csapot-papot, vagy látványos destroy akció keretén belül felborít mindent, esetleg indulatosan a földhöz is vág néhány antipatikusabb elemet. (That's my boy all right!) Egyre ügyesebb az érintőképernyős telefonjainkkal és a táblagéppel (családi fotókat és állathangos applikációkat szokott nézni), teljesen könnyedén megy a bekapcsolás és lapozgatás, és ha nagyon koncentrál, a rábökés is, de azért még általában túl hosszasan rajta tartja az ujját a bökendőn, így a gép nem azt reagálja, amit szeretne.

A beszédfejlődése szédületes, most már majdnem mindent megpróbál utánunk mondani, általában persze még mindig csak az elejét vagy a végét, de egyre gyakrabban többszótagos szavakat is kimond, vagy legalábbis kreál abból, amit hall. Tök vicces, mert ilyenkor úgy nagy általánosságban a hangzás rendben van, simán rá lehet jönni, hogy azt ismétli el, amit hallott, de csak úgy a helyzetből vagy szövegkörnyezetből kiragadva, képtelenség felismerni önmagában a szót (például a takarítórobotot összevonta valahogy, és az "vovó", és az anyajegy nála "nyenye"). És ritkán ugyan, de van olyan, hogy reflexből szinte tökéletesen elismétel nagyon komplikált szavakat (pl. egészségedre), és utána soha többet nem tudja reprodukálni, még próbálkozni sem hajlandó, mintha tisztában lenne a saját határaival. A j hangot teljesen egyértelműen ly-os formában ejti ki, akkor is, ha "lyuk" a szándéka, akkor is, ha "lyó" (jó). Szerintem a legaranyosabb szava jelenleg a "lejle"(levél), mert következetesen úgy mondja az l hangot, hogy a kidugott nyelvvel végigsímítja vele az ajkait mindkét irányban, mintha nyaloganá a száját; M. szerint az első helyen inkább a "/ˈtɜːɪtl/" (turtle) van.
Az angoltanulással amúgy sajnos az én hibámból némileg stagnálunk, az utóbbi három hétben a néhány esős és sok szeles nap miatt nem minden nap tudtunk sétálni, így kiesett a stabil nyelvóránk. (Ahogy említettem már, azért leginkább kint szoktam angolozni vele, mert ott mindig változó a környezet és a helyzetek is, és hiába mondják a profik, hogy ilyen korban nem zavarodnak még össze, nekem legalábbis itthon furcsa a kontraszt, hogy mindent, amit eddig magyarul megnevezgettünk, és végre megérti, most másképp hívjak.) De hál'Istennek könyvnézegetéseinkből úgy tűnik, hogy semmit sem felejtett még el az eddig tanultakból, sőt egyre több új szót is elsajátít, és ha előbb magyarul kérdezem meg, hogy valami micsoda, majd másodpercek múlva angolul is, minden esetben szemrebbenés nélkül helyesen válaszol - egyelőre kevés kivétellel csak rábökéssel, de azért a hangos ismeretek is gyarapodgatnak.

Az okosodásos részt legszívesebben kihagynám, just can't do him justice, tíz százaléka sem fog eszembe jutni annak, ami folyamatosan döbbenetből döbbenetbe taszít minket... de azért amik beugranak, azokat gyorsan felsorolom, mert már nagyon régen készülök rá, van, amit ezek közül több hónapja tud.
- A memóriájával lesokkolt minap: régebben napi többször csip-csip csókáztunk, mert olyan mókás volt, hogy szegény komám asszony még el sem jutott odáig, hogy kéresse a szekeret, Kissmajom már hevesen rázta is a fejét, hogy nem adja. Szerintem van legalább két hónapja, ha nem több, hogy nem játszottuk, és minap újra elővettem - ugyanúgy nem jutottam tovább a második sor felénél, amikor már kuncogva intette, hogy nope, no way.
- Szintén nagyon régi dolog már, hogy célirányosan hazacaplat az autótól, mikor hazaérkezünk valahonnan: végig a parkolón, fel a kis dombon a társasházig, fordul rá a lépcsőkre, várja, hogy nyissuk a két lépcsőházajtót, majd kanyarodik be a lakásunkhoz; a zsilipben természetesen megáll, és inti, hogy emeljük fel villanyt kapcsolni, és mindhárom zárnál várja, és újabban mondja is, a kulcsot, azaz "ku".
- Múltkor említettem, hogy van a számolós játékunk, akkor még csak "eee" (egy) volt az, amit kimondott, a többit csak várta, azóta már "keee" (kettő) is van - és némileg összevissza, de el is mutogatja az ujjain, illetve ha épp meztelenek, a lábujjain is. (Ennek amúgy az a leghasznosabb hozadéka, hogy most már nem csak a kezén, hanem a lábán is könnyedén tudok segítség nélkül körmöt vágni, nem rángatja és nem húzkodja el, hanem nagyon összpontosítva hallgatja, ahogy sorolom a számokat, az ujjak elnevezéseit, majd azt, hogy hány apró vágással sikerül lenyesni egy-egy félkört.)
- A hét elején tanulta meg a kék színt, ami úgy kezdődött, hogy M. megmutatta neki, hogy a montessori tornyon melyik a bordó (Kissmajom szerint "bobó"), és ezt szinte azonnal megjegyezte, bármikor kiválogatta a többi gyűrű közül. Mivel régebben ugyanígy ki tudta választani a sárgát is, próbálkoztunk azzal, de sikertelenül - aztán a kékkel (szerinte "ké") megint működött, és rájöttünk, hogy amit hajlandó megnevezni, azt meg is tudja mutatni. A sárga és zöld nyilván kiejthetetlen, de a "pi", mint piros már néha besikerül, és még néhább a "na", mint narancs is. Egyelőre csak a kék az, amit más tárgyban (labda, építőkocka, stb.) is felismer, a többin még dolgozunk.
- Most vettük észre, hogy spontán leutánoz olyan dolgokat, amiket sosem tanítottunk neki kifejezetten, sőt minket is ritkán látott azokat csinálni: például az arcápolószeres dobozkámból elkért egy fültisztító pálcikát, és mutatta, hogy hol és mire kell használni (az ő füléhez sosem nyúltunk olyannal, kizárólag olajbecseppentéssel szoktuk kipucolni).
- Apropó fül, és más testrészek, pár hete még, ha rákérdeztünk bárki bármijére (hol van a Kissmajom/apa/cica/baba orra), akkor minden esetben a sajátjára mutatott, mostanság meg ugyan továbbra is ez az első reakciója, de ha visszakérdezünk, hogy de nem a tiéd, hanem az övé, akkor egy kis gondolkodás után helyesen átirányodik. Érdekes, hogy annak ellenére, hogy egészen biztosan felismeri magát a tükörben (pl. grimaszol, vagy direkt követi a saját mozdulatait, miközben hozzám bújik és puszit ad), amikor az orrabukás után sebes volt a homloka, nem reagált rá sehogy, nem kísérletezett letörléssel.
- Megért eléggé absztrakt gyűjtő fogalmakat. Például a labdáin, amiből továbbra is ezer van, egy ideje mindig meg szerette keresni, hogy hol van a "lyuk" (a kis kerek műanyag szelepet nevezi annak, amin felfújták őket). És pont ma esett meg az, hogy egyszer csak egyik zenélő kütyüjét megfordította, és lyuknak hívta a műanyagban azt a bemélyedést, amibe a csavart rejtették; majd kis idő múlva, mintha hirtelen letisztult volna neki, a montessori torony gyűrűit is felemelgette nekünk, és egyenként elmutogatta a lyukas közepüket.

Így végére még pár érzelmi fun fact…
Félni szinte semmitől nem fél, se emberek, se állatok, se nagyobb tárgyak nem ijesztik meg, de ha egymagában játszik és nagyon belemerül valamibe, akkor egy sima halk megszólítás is összerezzenti - ilyenkor szívszaggató pánikkal az arcán pattan fel, és rohan a karjainkba… utálom ezt, fogalmam sincs, mitől lehet, soha nem kiabálunk vele és egymással sem, ráadásul még tévét sem nézünk, ahol esetleg ilyesmivel találkozhatna... nem értjük. A hangos zajokat sem szereti, házon kívül magasabb az ingerküszöbe (például bármilyen erős autóberregés nem érdekli, de a durván gyorsuló motorbicikli üvöltésétől szalad hozzánk), de bent már a hajszárító meg a porszívó zúgása is gyűlölt ellenség. A robotporszívótól sokáig rettegett, még nem-mászkálós állapotban is (mélyen az íróasztal alatt pihent, töltőre dugva) csak messziről fürkészte, és amikor eszébe jutott, több méterről hajolt le mutogatni, hogy ott leselkedik a "vovó". Aztán egy nap M. kézbe vette az ügyet, és Kisherceg versus róka módon összeismertette őket - első körben a tisztes távolságban oldalazó Kissmajom lassan odamerészkedett a földre telepedett apja térdére, egy ideig mustrálgatta, ahogy az hozzáér a pokoli masinériához, sőt gombokat nyomogat rajta, aztán hajlandó volt megtapogatni elzárt stádiumban, végül oda fajult a dolog, hogy ő maga kapcsolta be; nem lettek kebelbarátok, de most már inkább kíváncsi, mint rémült, bár jobb' szereti, ha a gép inkább a másik szobában tartózkodik.
Majdnemhogy kizárólag a felnőttek, és a jóval nagyobb gyerekek érdeklik, velük nagyon mosolygós, kedves, és gyakran kezdeményező, a vele egyidősökkel viszont nem tud mit kezdeni, még akkor is komoly fejjel szemléli őket, ha azok barátságosan közelednek hozzá. Ha valaki az intim szférájába hatol, akkor gyanakvó álláspontra helyezkedik, hogy bármikor menekülni tudjon, de félni nem fél, inkább csak óvatos és visszafogott: ha heves mozdulatot lát meghátrál, ha elveszik a játékát, csodálkozva, de sértettség nélkül elengedi, sírni ilyenkor még sosem sírt. Nagyon ritkán ragaszkodik valamihez annyira, hogy érte is menjen (akár tőle kobozták el, akár ha csak megpillant egy érdekességet másnál), ha megteszi, akkor sem agresszív - határozott, ellentmondást nem tűrő ábrázattal nyúl érte, viszont azt is faarccal veszi tudomásul, ha tőle kaparintják vissza később.
Továbbra sincs jele a szeparációs szorongásnak, nem rémül meg, ha épp nem lát, ha elfoglaltsága akad, simán elvan egy másik helyiségben elég sokáig, akár teljesen egyedül is. Mindig szólok neki előre, hogy most anya elmegy pisilni, de itt lesz a közelben, és így mikor becsukom magam, nem veri ordítva a vécéajtót; igaz, hogy ha épp olyanja van, hogy ott ácsorog előtte és galagyolva vár rám, akkor végig beszélni szoktam hozzá vagy énekelgetek. Ha nem otthon vagyunk, akkor lehet akár teljesen idegen a hely, ha ő maga bóklászik el, képes akár látótávolságán kívül is maradni (például figyeltem olyankor, amikor bement valami mögé), és nem aggódik; de ha én távozom, akkor akár M.Anyukáéknál is, ahol heti többször megfordulunk, rögtön szóvá teszi (nem sírt még soha, de utánam jött az eltűnésem pontjáig, és kíváncsian hátrafordulva magyarázatot vár a jelenlevőktől).
Amit Apuval művel, az nagyon kemény. Ő heti minimum egyszer, de gyakran kétszer is jön babázni, a déli alvástól fektetésig, illetve ha mi esti programot szervezünk magunknak, akkor éjfélig. Rengeteget játszanak, hatalmasakat sétálnak ketten, aranybogárkirályfi agyon van kényeztetve, a tatája minden sejtjével csak rá koncentrál, minden óhaját lesi, minden kívánságát teljesíti, semennyi holtidő sincs az együttlétükben, minden pillanat értő és érző figyelem és állandó kommunikálás. Na mikor Apuval van, akkor szó szerint leszar engem/minket. Szinte kizökkenthetetlen, semmivel sem lehet magunkra vonni az érdeklődését, se lát, se hall mást, és valósággal könyörögni kell neki, hogy kegyeskedjen már egy búcsúölelést adni, mielőtt kilépnénk a lakásból (nem is jön oda mindig). Sőt, simán elvan úgy, hogy megbomlik a bevált rutinja (kimenős estéinken nincs fürdetés), és még elalvásig tartó összebújásra sincs szüksége: Apu kifulladásig szórakoztatja, aztán majdnem-szenderedésig ölben tartja, végül beteszi a kiságyba, simogatja a hátát és énekel neki, és kész is van az, ami nekünk soha de soha nem működött. Nem mondom, hogy nem aggaszt egy iciri-picirit, hogy vajon ezek után Kissmajom biztonságosan kötődik-e, de alapvetően örülök neki, hogy ilyen kis önálló, és nem a szoknyámba kapaszkodva lóg napestig.
A legvégére hagytam a mérgességet, illetve a napokban továbbfejlesztett toporzékolást: amikor úgy igazán-de-igazán dühös, akkor egyrészt azonnal elhajítja azt, ami épp a kezében vagy a keze ügyében van, másrészt hasrafekszik, és miközben a lábaival ritmikusan rugdal, fejével teátrálisan a karjaira borulva zokog. Szerencsére egyelőre nagyon könnyen orvosolható a helyzet, ha az ember ilyenkor segít neki megoldani azt, amin felhúzta magát, vagy ha az lehetetlen (bármilyen csodás a harmincnyolc éve fejlesztgetett finommotorikám, egy kétdecis poharat akkor sem tudok beleilleszteni egy fele akkorába), akkor figyelemelterel ezerrel (erre vannak bevált jolly joker tevékenységek, úgy mint hálószoba-ablakba állítva busz- és galambles, fejjel lefele lógatva sétáltatás saját költésű mondókákra, bármilyen zene bekapcsolása és arra való őrült táncolás, stb.). Jah, és csak el kellett panaszolnom itt a blogon et voilà, a harapás egyik napról a másikra majdnem teljesen abbamaradt, nagyon ritkán kezdi már csak el a támadást, és amint szólunk, rögtön le is áll vele.

Most meg megyek aludni, mert M. meg a Kissca elindult… a következő tervvel: "Botladozzunk be nagy robajjal, és ébresszük fel a babát, és akkor hátha odatesszük közénk máris..." Mindenesti reménykedésünket hallották, szép álmokat kívánunk!

2015. április 16., csütörtök

Születésnapodra

Nadányi Zoltán: Anyu

Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.

Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.

Anyu, anyu! Anyu! -
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.

"Anyu, anyu, anyu!"
most is kiabálom,
most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.

Csak látni akarlak,
Anyu, fényes csillag,
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.

Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.

2015. április 11., szombat

"Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek…"

Ha már költészet napja van, legalább stílusosan vezethettem be a kellemetlen hírt: Kissmajom már nem mintagyerek, némileg megerőszakosult.

Először is harap. Szerencsére senki mást, csak minket kettőnket, de ez akkor is enyhén szólva meglepő. A mi tündéri, kiegyensúlyozott, kedves, szelíd gyerekünk, aki még soha életében nem torolt meg semmit, még azt sem, ha valaki orvul fejbedobta, vagy kitépte a kezéből a nehezen megszerzett játékot - és akit ezeken a játszótársi heveskedéseken kívül még soha életében nem ért agresszió, hiszen mi nem rázunk, rángatunk, lökdösünk, ütünk soha, még szidni is csak elvétve és kivételesen szoktunk. Ez valamilyen szinten valószínűleg pont, hogy hátrány, mert így hiába próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ne csinálja, mert rossz érzés, fogalma sincs, hogy miről beszélünk: hál'istennek egész kevés fájdalom érte eddigi életében, még elesni is rendkívül ritkán szokott.
Ő mindig eléggé orálisan fixált volt, egész pici kora óta folyton mindent a szájába tömködött, ami keze ügyébe került; oké, tudom, hogy ezt minden baba csinálja, de ő annak ellenére is ezt tette, hogy cumija sosem volt, és a kifejezetten fogzós szenvedései sem sokáig tartottak, és nem is voltak túlságosan intenzívek. Amióta mobilis, azóta mintha valamennyire alábbhagyott volna ez a szokás, alaphelyzetben már nem abból áll a napunk, hogy jaj, mit kapott be már megint a gyerek, főleg ha sétálunk vagy játékba merül, sokáig elfelejtkezik a hörcsögülésről, de unalmas percekben azért még mindig előszeretettel rágcsál meg papírzsebkendőtől faágakon át porcicáig mindent. A harapást körülbelül három hónapja kezdte, akkoriban, mikor pár nap leforgása alatt egyszerre nyolc foga tört át (négy szemfog és négy kisörlő), de nem tudjuk, hogy miért minket talált meg vele, és nem egyet a szuper rágókái vagy bárminemű játékai közül, mert az elején direkt nagyon koncentráltunk, hogy ne szóljunk rá, ne üvöltsünk fel, ne távolítsuk el hirtelen, és egyáltalán semmit ne tegyünk, ami miatt további támadásra ingerlő jó mókaként foghatná fel a reakciónkat. Többnyire reggel csinálja, és főleg olyankor, amikor M. is itthon van, és hármasban ébredünk; ilyenkor egy idő után elege lesz a bandázásból, de ahelyett, hogy fogná magát és otthagyna minket (ha olyanja van, akkor simán lemászik az ágyról, és megy dolgára), nagyon felpörög, egyre lelkesebben rohan közöttünk (mindezt egy két négyzetméteres ágyon, szóval ez már önmagában felér egy szívinfarktussal), egyre hiperaktívabb, míg végül ahányszor ránk omlik egy ölelésre, valósággal menekülni kell előle. Tipikus úgy-szeretlek-majd'-megeszlek jellegű harapások ezek, néha konkrétan puszis bújások fajulnak el ebbe az irányba, de ha esetleg éppen nem, akkor is jól látszik, hogy nem gonoszkodó szándékkal teszi, csak egyszerűen túlingerli magát, és valamiben ki kell csúcsosodnia a közeledésének. Az is egyértelmű, hogy tudja, hogy nem szabad, mert ha időben észrevesszük, és kérjük, hogy ne, akkor huncut mosollyal megtorpan, nyitott szájjal közeledik felénk, és olykor be is kapja valaminket, de olyankor csak nyálas csócsa lesz belőle, nem több, és ezen a sikeres becsapáson jót nevet.
Két dolgot szoktak mindig tanácsolni ilyen helyzetekben, az egyik az, hogy csapj a szájára, amiről nálunk szó sem lehet, a másik, hogy harapd vissza, amit megkísérelt ugyan M., de nyilván nem úgy, hogy fájdalmat okozzon, úgyhogy csak jóízűen ki lett röhögve. Amit még próbáltunk, az volt, hogy viszonylag erőteljesen eltoljuk magunktól ilyenkor; mivel a helyszín az ágy, meg nem üti magát, de felborul, ami az elején párszor viccesnek tűnik neki, jön is újabb nekirugaszkodásra, de néhány epizód után eléggé elfárad a göröngyös terepen történő felállogatásban, és feladja - persze ez valójában értelmetlen ideiglenes eredmény csak, nem magáról a cselekvésről szoktatja le, csak időnyerés a következő csatáig. Ami miatt aggasztó amúgy, az az, hogy mivel tényleg hihetetlenül fájdalmas (nem teli szájjal harap ugyanis, inkább becsíp egy bőrdarabot, mint egy kis lyukasztógép), félő, hogy reflexből egyszer túl nagyot taszítunk rajta (arról nem is beszélve, hogy ha valaha egy idegen gyereken is kipróbálja, esetleg alaposan seggberúgják) - volt már olyan, hogy ültem a kanapén, vigyorogva odacaplatott, és térdkalácson harapott, én meg hirtelen kinyújtottam a lábamat, és felrúgtam… hál'Istennek nem esett baja, csak meglepődött, nekem meg napokig lelkifurdalásom volt.
A haragtartós büntetésben nem hiszünk, mert a szeretetmegvonásnak komoly lelki következményei vannak*, így maximum annyi fegyverünk van, hogy ha kitartóan kínoz minket, akkor letesszük magunk mellől, és azt mondjuk, hogy mi ilyen durván nem játszunk, akkor jöjjön csak vissza, ha hajlandó abbahagyni. Általában megy egy kört a játékaihoz, vagy akár azonnal érkezik, és valóban egy kis ideig nem kegyetlenkedik, de tartósan nem hagyja el a szokást. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy megoldásunk nincs, ötleteknek is fogytán vagyunk; csak örülünk, hogy lassan, de biztosan ritkulnak ezek az alkalmak, és többé-kevésbé türelmesen várunk, hogy hátha jó hamar teljesen leszokik.

A másik problémánk az önbántás: üti a saját fejét. Nem régen (olyan két hete), és nem gyakran (legfeljebb napi egy-kétszer), de még ennyit is nagyon nehéz nézni. Rendszerint akkor csinálja, ha nagyon fáradt és/vagy frusztrált, mert valamit nem sikerül terveihez híven véghezvinni, vagy valami miatt kénytelenek vagyunk nemet mondani neki, vagy valamire egy kicsit várnia kell. Szerencsére ilyenkor az alaphelyzet a toporzékolás**, de időnként felemeli a kis öklét, és egyet csap vele a homlokára; nem erősen, csak úgy jelképesen, de maga a gesztus is elég disturbing, még a megharapásunknál is jobban utáljuk.
Erre is van egy nagyokos javaslat, mégpedig az, amit dackorszakos hisztikre is javasolni szoktak, hogy el kell játszani, hogy láthatatlan, és nem szabad tudomást venni róla, mert közönség hiányában abbahagyja. Természetesen erre sem vagyunk hajlandóak, mert egyrészt ez is a szeretetmegvonásos idomítás egyik formája, másrészt azt sugallja a gyereknek, hogy fojtsa el a legalapabb indulatait és legőszintébb érzéseit, mert ha szabadon és szíve szerint kimutatja őket, vigasz és támogatás nélkül magára lesz hagyva***.
Ami némileg megnyugtat, hogy ez a fajta enyhe self-harm állítólag életkori sajátosság, és ha jól kezeli az ember, magától el fog múlni, amikor már olyan szinten tud beszélni, hogy minden helyzetben meg tudja értetni magát, jelenleg ugyanis a kommunikációs igényei sokkal nagyobbak, mint a közléshez rendelkezésre álló eszközei. Addig is azt lehet tenni, hogy amikor bántja magát, tiltás helyett (ami ellenkezést és fokozódó feszültséget váltana ki), megölelgetjük-puszilgatjuk, és nyugodt hangon kérjük, hogy hozzánk hasonlóan inkább simogassa a fejét, így ni, mert bizony milyen okos, szeretni kell azt inkább. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rögtön lefogja az ember, de végül rávettük magunkat erre a módszerre, és tényleg működik, azóta egyre ritkábban csinálja, egyre több nap telik el úgy, hogy egyáltalán nem... fingers crossed.

Nagyjából ennyi. Csak hogy ne legyen csupa tökély a Kissmajom, és csupa pozitívum az anyja blogja, mert az ilyen egész biztosan folyamatosan hazudik. :)


* Következetesen használva azt sugallja, hogy csak akkor szereti a szülő, amikor úgy viselkedik, ahogy ő elvárja - as opposed to attachment parenting, aminek megfelelően mi inkább azt éreztetjük vele, hogy rosszat csinált, és annak nem örülünk, de ő maga attól nem lett rossz, és ugyanúgy feltétel nélkül szeretjük, mint mindig.
** Ez sajnos baromi vicces, nagyon tudatosan vissza kell fogni magunkat, hogy ne kuncogjunk: előbb hangosan nyígni kezd, aztán a kis lábaival topogva tapos, majd ha ezek hatástalanok, látványosan sírva fakad (igazi könnyekkel!) - de általában csak pár másodpercre, mert ha szólunk hozzá, azonnal annyira figyelni kezd, hogy vajon elérte-e a várt hatást, hogy elfelejti folytatni.
*** Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon milyen hatással lesz az érzelmi életére, ha nem segítünk neki a számunkra jelentkéktelennek tűnő érzelmi viharainak értelmezésében és menedzselésében - túlragozni nem szeretném, akit érdekel a téma, olvassa el ezt a könyvet, és mindent megtalál benne az agyi fejlődés befolyásolásáról válaszkész neveléssel.

2015. április 9., csütörtök

Beszédfejlődik

Be nem áll a szája. Eddig sem volt egy hallgatag típus, nagyon korán elkezdett egész változatosan gagyogni, és nagyon lelkesen művelte mindig is, de manapság van olyan, hogy fél órán át szünet nélkül galagyol a maga kis nyelvén, játszás közben egyedül, és velünk való interakcionálás közben is. Tagol, hangsúlyoz, gesztikulál, kérdez és válaszol és vehemensen lebasz vitatkozik. Az is változott, hogy míg régebben hosszasan könyörögni kellett, hogy megismételjen valamit, amit előzőleg véletlenül kimondott már, mostanában egyre készségesebben fitogtatja tudományát. Persze még így is gyakran megesik, hogy minél jobban várjuk, hogy reagáljon a kérésünkre, annál makacsabbul hallgat, és annál határozottabban int nemet, de már ilyenkor sem szégyenlős, inkább simlis a mosolya, mintha azt mondaná, hogy haló, kicsi vagyok, de nem vagyok ám vásári majom, hogy parancsszóra produkáljam magam.
Olyan két hete derült égből villámcsapás módon egyszer csak elkezdett szavakat mondani. Jó, ez erős túlzás - próbálkozik csak, és többnyire egy-egy szótag sikeredik, de már ez is óriási haladás, főleg ilyen hirtelen fordulatként, hiszen addig megpróbálni sem volt hajlandó semmit se, a "no-no"/"nem-nem" és a "babba" kivételével (ez utóbbi eredetileg labdát jelentett, de sokáig mindenre mondta, ami gömb vagy kör alakú volt, a lámpabúrától a telefon-ikonokig).

És akkor jöjjön az a rész, ami mindenki más számára unalmas, de magunknak leírom emlékeztetőül, hogy jól ki tudjuk nevetni, amikor flegma kamaszlegény lesz, és szarik a fejünkre.
Az első igazi, helyesen kimondott szava a "cica" volt, amin egy kicsit sem lepődtünk meg, elvégre a szőrös testvéréről van szó; amúgy talán erre ismeri a legtöbb szinonimát is, mondhatjuk az igazi nevét, valamelyik becenevét (Kissca, Józsika, stb.), illetve azt is, hogy macska, cat vagy kitty, mindegyik esetben ügyesen rámutat. A második szava, az volt, hogy "jéjje" (alien), ami az egyik könyvében található űrlényt jelenti, és a következők, M. hatalmas boldogságára, az "apa", valamint az immár kisgyerekre vonatkozó "baba" és Apura a "tata".
Az egyértelműen érthető kategóriában van még a "puszipuszi", a "tápitápi", a "tóóta" (torta), "ámpa" (lámpa), "dabda" (ladba), "keeke" (kereke), "ába" (lába), "guggó" (dugó), "kukk" (kukac). A következetesen-használja-de-csak-mi-ismerjük-fel csoport tagjai a "nyamnya" (alma), "ketye" (körte), "gagga" (csillagok), "kokó" (takarítórobot), "kákka" (káposzta), "Dajjjdá" (a saját neve).
Van, amit még mindig hangutánzóval azonosít, többnyire állatokat: "háppa" (hápikacsa), "gágá" (liba), "múúú" (tehén), "huhu" (bagoly), "sz-sz" (kígyó), "úúú" (majom), "hrááá" (oroszlán), "vava" (kutya), "kukú" (kakas), "kotkot" (tyúk), "csipcsip" (kiscisbe) "huh-hu" (vonat), "tiktak" (óra).
Aztán van rengeteg egyszótagos, amelyek közül némelyiket egyedül kezdi el használni, anélkül, hogy mi kimondatási célzattal említenénk, másokat meg utánunk ismétel el; érdekes, hogy teljesen random, és a kiejtés nehézségétől függetlenül dönti el, hogy az első vagy az utolsó, esetleg középső szótaggal nevezzen-e meg egy adott tárgyat; ilyenek a "ke" (keze), "gú" (gurul), "ba" (banán), "bű" (fű), "bú" (busz), "dó" (dínó), "ko" (kosz), "ahh" (hal), úú (ujj).
És vannak a homonimák, amiknek a hangzása kissmajmul hasonló, de a jelentésük nagyon is különbözik, például: "ma" (maci, makk), "bá" (bárány, bácsi), "ga" (galamb, csiga), "ohh" (hold, hód, hajó), "tó" (autó, ajtó, tojás), "gó" (pillangó, gomb, gomba), "ka" (kapcsoló, kaja, katica, kacag, madárka), "bo" (robot, boy, doboz, toboz, bot, bogyó = kölesgolyó).
Ha arra kérem, hogy számoljuk meg az állatkákat egy képen, akkor elkezdi, hogy "eee", aztán komótosan egyenként mutogatja el őket, és mindig megvárja, amíg kimondom a számot, addig nem lép tovább a következőre. Ugyanígy szép lassan haladva számolja meg az ujjaimat is - van erre egy jól bejáratott játékunk, miszerint ökölbe szorítom a kezemet, és ő egyenként kinyitogatja, majd mikor a végére érünk, visszacsukogatja őket.
Angol szavakat egyelőre ritkán mond, mondjuk az utóbbi időben nem is volt meg minden nap a minimum másfél órás angolulásunk, mert általában séta közben szoktuk megejteni, és a sok egymást követő nagyon szeles napon nem mentünk ki. De szerencsére felejteni nem felejt, képeken és rajzokon továbbra is felismer egy csomó régebben megtanult állatot és tárgyat akkor is, ha magyarul nem nevezem meg őket.
Napi szinten minimum öt új dolgot megtanul, fennebb csak azok vannak, amik hirtelen eszembe jutottak, de rengeteg más is van, majd ha beugrik még valami, pótolom. Amiket eddig csak elmutogatott a könyveiben, azokkal szívesen kísérletezik - többnyire... mert mindig mérlegel, és ha úgy dönt, hogy valami nem fog menni, akkor sehogy sem tudjuk rávenni a szereplésre. Remélem, ahogy telik az idő, egyre bátrabb lesz, mert semmi oka zavarban lenni, ha én így fejlődnék bármiben is, mint ő manapság,  egész nap a tükör előtt hajbókolnék magamnak.

És így a végére: alig kezdett el beszélni, máris akad két gyerekszáj féleség is, amikre mindenképp szeretnénk emlékezni, mert rengeteget vigyorgunk rajtuk. Az egyik egy sima aranyosság, mégpedig a nyomatékos "Nnna.", amit néha elsüt, hogyha épp jól végezte dolgát befejezett valamit, és fel akarja hívni a figyelmet rá, illetve közölni akarja, hogy akkor most már ideje lenne együtt folytatni a játékot. A másik a "Jó.", amit általában akkor használ válaszul, hogyha mi mondunk neki valamit, és úgy fejezzük be, hogy visszakérdezünk vele, például: "Most menjünk be, és cseréljük le a pelusodat, jó?" De időnként teljesen saját indíttatásból is beveti, és olyankor valami borzalmasan aranyos.
Mikor M. altatja, én általában vagy a nappaliban dolgozom, vagy a konyhában készítek kaját másnapra, de a babamonitor mindig bekapcsolva nálam van, hogy követhessem a benti fejleményeket. Az utóbbi hetekben egy kicsit elnyúlt az esti rituálé; nem vészes, de nekünk furcsa, mert míg eddig maximum tíz percig tartott az egész procedúra, most néha fél órába is beletelik, amíg elszundít, és letehető. Ilyenkor már nem fekszik bambócán mellettünk, mint régebben, hanem négykézlább botorkálva (a kimerültség és hálózsák miatt) ide-oda mászkál az ágyunkon, csacsog, veszekszik, rikkantgat, lamentál, odakúszik hozzánk egy akaratlan lefejelésbe torkolló ölelés erejéig, aztán elzombul az éjjelilámpáig és néhányat kapcsolgat rajta, majd visszasiet nyálas puszikat osztogatni és olykor harapni*. Egy kivételesen döcögősre sikerült estén már vagy negyven perce ment a műsor bent, mikor Kissmajom úgy döntött, hogy feldobja az unalmas búcsúzkodást egy kis extrával, és odabújásos manővert kezdeményezve egymás után többször átverte az apját: édesdeden a nyakába simult, majd amint elült a gyanakvás, álnokul belemélyesztette a kis lyukasztó-fogacskáit. M. először meglepődve felkiáltott fájdalmában, másodszor már számított a támadásra és időben hárított, aztán harmadszor valahogy megint bedőlt az ártatlan cukipofának, és a tehetetlenségtől frusztráltan türelmetlenül rászólt: "Kisfiam, ha mégegyszer bántani mersz, úgy megverlek**, hogy összeszarod a kicsi seggedet!" Annyira mély csend következett, hogy még be sem sistergett a bébiőr; kíváncsian vártam, hogy mi lesz, leginkább arra számítottam, hogy a túlfáradtság miatt amúgy is labilis gyerek valószínűleg elsírja magát a szokatlan hangnemtől. A hosszú szünet aztán egyszer csak végetért, és a világ legdrágább cérnahangján, némileg sértődötten, de öntudatosan, Kissmajom lezárta a konfliktust: "Jjjó." :D


* Közös életünk során eddig ez az egyetlen igazi problémánk Kissmajommal - szerencsére egyre ritkábban próbálkozik, de azért még nem vagyunk túl rajta. Tudom, hogy már ígértem, és hamarosan fogok is írni róla.
** Nem, nem verjük a gyereket, semmiféle testi vagy lelki fenyítésben és büntetésben nem hiszünk, még a legfinomabb kézrelegyintésben vagy seggreütésben sem, hogy durvább tettlegességről ne is beszéljünk. Erről is van piszkozatban egy posztom, valamikor csak sor kerül rá.

2015. április 5., vasárnap

Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.

2015. április 4., szombat

Sweet (future) home

Már említettem valamelyik nosztalgiázós posztomban, hogy szerelmünk első pár hetét a pici szobám pici ágyán töltöttük - a szoba egy nagy lakásban volt a VI. kerületben, amit három másik lánnyal együtt béreltem. Aztán másfél hónap múlva (azért csak olyan későn, mert M. közben egy ideig kórházban volt) beköltöztünk első közös lakásunkba, egy V. kerületi albérletbe, ahol két évig laktunk együtt. Utána következett egy különköltözés, on-and-off kapcsolatban, ami alatt mindkettőnknek lett saját lakása, és aminek a végén mindketten M.-nél kötöttünk ki, a XI. kerületben (az én VII. kerületimben Apu lakik) - és azóta is itt vagyunk.
Imádunk itt élni. Biztonságos a környék, nagyon jó a közlekedés, rózsabokor és diófán-madárcsicsergés van az ablakunk alatt, de kicsi már nekünk (52 négyzetméter, csak két szoba), és mivel felújításkor át lett alakítva, hosszútávon nem egészen alkalmas több, mint két embernek: a fürdőszoba így már a hálószobából nyílik, tehát miután Kissmajmot letesszük, csak a vendégvécét tudjuk használni, a bidét, kádat és zuhanyfülkét nem. A közös alvás egyelőre nem gond, mert ha lenne plusz szoba, még akkor sem állnánk készen rá, hogy átpakoljuk a kiságyát oda, de előbb-utóbb ez is bekövetkezik majd - arról nem is beszélve, hogy ha lesz szerencsénk még egy gyerekhez, akkor végképp tarthatatlanná válik a helyzet.

Én lakótelepen nőttem fel, nagyjából ugyanekkora lakásban, M. örök életében tágas budai házakban lakott. Ahányszor a közös jövőnkről álmodoztunk, ha nagyon bevadultunk, akkor világvégi folyóparton önfenntartó biofarmot képzeltünk el, ha a realitások talaján maradtunk, akkor azt terveztük, hogy valahol a Budapest dél-nyugati szeletéhez közeli agglomerációban (maximum 20 kilométerre) szeretnénk kertes házat. Mikor leszűkítettük a listát, és már megvolt a kedvenc település, és azon belül a kedvenc környék, úgy tűnt, hogy teljesen reménytelen a dolog: a megfelelő méretű telkek (1000 négyzetméter körülit szerettünk volna) nagyjából háromszor annyiba kerültek, amint amennyi pénzzel rendelkeztünk - és akkor az még csak egy darab föld, amire valamiből házat is kell varázsolni. Persze kész házas hirdetéseket is nézegettünk, de helyszíni szemlére sosem került sor, mert már a leírások átböngészésekor kiderült, hogy százmillió forint alatt egyszerűen nem létezik olyan ház Magyarországon, ami a mi "rendkívüli" igényeinknek megfelelne. (Mai napig nem értem, hogy miért annyira fura az, amihez ragaszkodtunk: 1. A pince szinten a garázson és a tárolón kívül legyen egy normális méretű fun-szobának berendezhető helyiség. 2. A hálószobák legyenek teljesen elkülönítve a ház többi részétől. 3. Legyen walk-in gardrób. 4. Legyen minimum két teljes fürdőszoba plusz egy vendégvécé. 5. Semmiképpen se legyen amerikai konyha.) Miközben külföldön ezek a tulajdonságok elég alapnak számítanak, itthon gyakorlatilag csak a luxuspalotákban vannak ilyen extrák, szóval elég hamar rájöttünk, hogy ha erre vágyunk, akkor csakis az építkezés jöhet szóba.
Aztán 2011-ben gyors egymásutánban három csoda is történt. Egyrészt a telekárak pont akkor mentek lennebb, amikorra sikerült annyi pénzt összegyűjtenünk, hogy úgy tűnt, minimális hitellel futni fogja egy megfelelőre. Másrészt, pillanatnyi szomorúságomra (M. még várt az igazira - és mennyire jól tette, hogy meggyőzött!) két jónak tűnő találat is kútba esett, a tulajdonosok totális rugalmatlansága miatt. Harmadrészt teljesen valószerűtlen kutatások eredményeképpen bravúrosan sikerült kinyomoznom, hogy pontosan ki is árulja M. első számú kedvencét, aminek köszönhetően ki tudtuk kerülni az ingatlanközvetítőket, és meg tudtunk egyezni a tulajjal egy a meghirdetettnél húsz százalékkal alacsonyabb árban. Így egy kis segítséggel M. szüleitől, mindenféle bankot kiiktatva tudtuk megvásárolni az álomtelket - good things come to those who wait.

Ezt a bizonyos álomtelket két oldalon erdő határolja (az is valakié, de kvázi természetvédelmi terület, és nem szabad kivágni a növényzetet, tehát szomszéd oda nem fog költözni soha), a harmadikon egy szolgalmi út van (ez a mögöttünk levő erdős telek nyele), a negyediken meg egy olyan utca, amin óránként nagyjából három autó halad el; domboldali, gyönyörűen teraszosított, és van rajta három hatalmas tölgyfa, és néhány kisebb nemtudommilyen. Mi a közeli lakókkal ellentétben nem a telek tetejére akarunk költözni, mert a panoráma értelmét nem igazán látjuk, fontosabbnak tartjuk, hogy az udvarunk a ház mögé kerüljön, ahova még véletlenül sem lát be senki.
Az álomtelekre való álomházat M.Anyuka tervezte nekünk - mindenképpen ragaszkodtunk ehhez, mert a saját házukat is ő találta ki, és az egy csoda. A miénk is az lett: meghallgatta minden elképzelésünket és kikötésünket, aztán hozzátette azt a sok lényeges apróságot, amire a mi filológus agyunk nem is gondolt (pl. hogy a kis éléskamránk oldalára ne tűzzön a nap reggeltől estig), és máris kész volt a vágyaink netovábbja. Az utcaszinten lesz egy kétautós garázs, és egy jókora gaming room M.-nek, valamint szinteltolással egy mosókonyha és egy raktárhelyiség; a tetőtérben lesz egy ötven négyzetméter körüli terem, amivel egyelőre nem kezdünk semmit, de a jövőben meglesz a lehetőség, hogy esetleg Apu odaköltözzön, ha már nem tud/szeretne egyedül lenni. A tényleges lakótér összesen százötven négyzetméter körül lesz: a garázs fölött egy kis vendégfürdő (csak zuhanyzó, mosdó és vécé), egy külön konyha, egy spájz, és egy hatalmas étkező-nappali - majd megint félemeletnyi szinteltolással egy pici előszobából nyílik majd három* hálószoba, egy fürdőszoba és egy gardrób, és ezen felül a mi hálónknak lesz még egy saját fürdőszobája meg egy saját gardróbja is. A nappaliból elérhető lesz egy óriási fedett terasz, amit valahogy úgy képzelünk el, hogy nem lesz egyértelműen leválasztva, hanem két oldalán korlát helyett növényekkel beültetett támfalak fogják körülvenni, a szemberészen meg egyszerűen csak belefut egy füvesített tisztásba.
A jövendőbeli kert a lelki szemem előtt már évek óta elevenen él. Az utcai oldalra jó sok fát és tuját szeretnék, az erdő mellé málnabokrokat és egy hátravezető lépcsőzetes ösvényt, a szolgalmi út mellé meg magas sövényt, és közéje meg a ház közé három-négy magaságyást, ahol finomságokat termeszthetek - ezen a három oldalon amúgy viszonylag közel lesz a kerítés, szóval többet nem is lehetne beszuszakolni; a ház háta mögötti fő részen majd lesz ugye a már említett terasz, amin kívül még két szint van a telken. A nagyon (amin jelenleg három tölgy társaságában két lebontásra váró faházikó áll) szeretnék egy barátságos kiülős helyet, sütögetős sarokkal, fára szerelt hintapaddal, egy minijátszótérrel, és ha kedvünk lesz hozzá, esetleg egy apró tóval. A kisebbik, legfelső szint felé most egy meredek lejtő vezet, amit szeretnék sziklakertté alakítani, a fölötte található teraszt meg már betakarja az erdő koronája, vastag árnyék védi, és áll rajta egy gyönyörű borostyánnal befutott fészer; és ott van Kissmalacz tündérbirodalma, telis-tele puha sötétzöld mohával, ami mellé majd sok-sok salátaboglárkát ültetek, nap-csillag gyanánt…

Eddig tartott az álmodozás. Ehhez képest per pillanat fancy kifejezéssel élve építkezünk, nagyon őszintén megfogalmazva pedig elkezdtünk valamit, ami valamikorra el fog készülni, valahogy… Van valamennyi megtakarított pénzünk, van egy jelentős kölcsönadásunk függőben egy ismerősnél (értsd: én gondolatban már elbúcsúztam tőle, M. rendületlenül hiszi, hogy a közeljövőben visszakapjuk), és van egy eladható lakásunk, az, amiben jelenleg élünk; ez együtt, piaci áron, nagyonnagyon-végtelenül szűken futná talán egy "pirosban"** felhúzott épületre; hitelt egyelőre nem szeretnénk felvenni, legfeljebb majd utolsó utáni lépésként, ha már benne lakunk a házban, és az utolsó simításokra nincs keret. A lakást értelemszerűen minél később szándékozunk eladni, mert az azt jelentené, hogy spórolási célzattal M. szüleihez költöznénk, és bármennyire nagy az ők házuk (igazából területileg akkora helyünk lenne, mint amekkorán most lakunk), és bármennyire jól kijövünk, fél évnél tovább mégsem szeretnénk a nyakukon dekkolni. Az az elgondolásunk tehát, hogy elköltjük, amink van, és eljutunk, ameddig ezzel lehetséges, onnan kiszámoljuk, hogy milyen összeg kellene még a beköltözhető állapothoz, és az alapján eldöntjük, hogy a lakást érdemes-e a gyorsaság oltárán esetleg valamennyivel áron alul feláldozni, vagy muszáj kivárni egy jól fizető vevőt.
Ami a fenti számítást még jobban, de most definitely pozitívan, összekuszálja, az az elmondhatatlan szerencse, hogy M. egy építéshez is értő cégnél dolgozik, amely a kivitelezőnk lett, és ahonnan felbecsülhetetlen segítséget és támogatást kapunk az egész projekthez. Konkrétan kivonultak a munkagépeik, a markoló kiásta a teljes alapot, és elvégezte az építkezéshez szükséges teljes tereprendezést, a teherautók felpakolták, és elvitték az összes fölösleges földet, és még mindig semennyi forint kifizetendőnél tartottunk. Aztán egyik alvállalkozójuk nullszaldós áron elkészítette a sávalapot, amihez a betont a jelentős kedvezményükkel vásárolhattuk meg, és most megint több mint két hétig másfél brigádnyi emberük gyakorlatilag ingyen (illetve a cégtől kapott bérük ellenében) dolgozik nálunk, dréncsövet fektetnek, és pincefalat raknak addig, amíg el nem kezdődnek a saját céges munkáik.
Ma főztünk egy nagy termosznyi kávét, vettünk egy tálca sört, és kimentünk látogatóba, hogy szemrevételezzük a haladást. Bolondos áprilisi idő volt, ragyogott a nap, de nagyon fújt a hideg szél, így amíg M. kiszállt a kollegáival beszélgetni, én Kissmajommal az ölemben az autóban maradtam. Bámultuk az kubikusokat, ahogy fáradhatatlanul talicskázzák a kavicsot fel a dombra, pihenés nélkül lapátolják a fejmagasságuk fölé, vödrökbe gyűjtve szórják az elvezetőárkokba, és egyszercsak annyira meghatódtam, hogy nem bírtam visszatartani a könnyeimet. Legszívesebben kirohantam volna megölelgetni egytől egyig mindegyiket, olyan hálás voltam nekik, hogy ilyen lelkiismeretesen végzik ezt a durván kemény fizikai munkát, csak azért, hogy nekünk teljesüljön az álmunk... JajIstenem, még a végén tényleg lesz egy kertes házunk!


* Note the optimism… :)
** Erdélyizmus, félkész házat jelent, aminek megvannak a leszigetelt falai, a cserépteteje és a nyílászárói, de vakolatlan, és belül teljesen csupasz.