Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. május 22., péntek

A csapból is ez folyik...

Anyatej that is. És basszus olyan ritka az aranyközéputas vélemény meg hozzászólás, hogy csak kapkodom a fejemet… megszokhatnám végre, hogy ufó vagyok, azt hiszem… Van az, hogy igenis joga van a kisbabának is ott ebédelni, ahol az apukája (és további negyven idegen) kanalazza a levesét, úgyhogy rajta, elő a dudákkal a vendéglőben, hajrá egyenjogúság. És van az, hogy szoptasson a pláza vécéjében, vagy fejje le és adja oda cumiból, illetve maradjon otthon minimum egy évig, de semmiképpen se menjen olyan helyre, ahonnan nem tud tíz perc alatt hazarohanni az éhségtől közben kétségbeesetten üvöltő csecsemővel. Ez a két ló-oldal létezik csak, komolyan…?!

Ezzel nem leszek túl népszerű, de ohwell…
Aki ismer, az tudja, hogy mennyire fontosnak tartom az igény szerinti szoptatást, mennyit küzdöttem érte, és mennyire vágyom rá, hogy majd legalább a következő babánál nekünk is megadasson. És azt is tudja, hogy különösebben prűd sem vagyok: egy kiemelkedően szép keblet bármikor szívesen és szemérmetlenül megbámulok, és ha az enyém lenne kiemelkedően szép, valószínűleg bármikor szívesen és szemérmetlenül kiraknám egy jó mély dekoltázsba. A nyilvános szoptatást viszont, mea culpa, de eléggé visszatetszőnek tartom; és itt fontos, hogy a nyilvános ezúttal tényleg nyilvánost jelent, azaz azt, hogy véletlenül odatéved a tekintetem, és majdhogynem kiböki a szememet a bimbója, hiszen ő ősanya, és neki az jár, hogy ott és úgy, ahol és ahogy éppen kedve tartja. Mert lehet bármekkora tömegben is úgy szoptatni, hogy biztonsági őr/sasszemű voyeur legyen a talpán, akinek feltűnik, hogy épp mi történik. Még azt se mondom, hogy minden áron bújjon kendő alá gyerekestül, vannak helyek és helyzetek, ahol természetes, de legalábbis teljesen elfogadható egy ilyen jelenet, és egy játszótéren, parkban, boltban, hivatalban, váróteremben, tömegközlekedésen diszkréten félrevonulva/elfordulva semmi bajom vele, akkor sem, ha én személy szerint nem csinálnám. De bakker, étteremben, direkt közszemlére téve a berendezést… nemár!

A pro-érvelők vesszőparipája, hogy dehát bizony hányszor odalibben a szomszéd asztalhoz egy-egy olyan magamutogató hölgyike, akin csak a szentlélek tartja a semmikis ruhát, köldökig kivágott, teljesen átlátszó, botrányosan rövid - na akkor vajon miért más a hozzáállás, hiszen az sem feltétlenül odaillő és ízléses? Gonosz leszek, de őszinte: ha ronda a nő, az is zavar. Ha lóg a melle, narancsbőrös a segge, fatörzsnyiek a combjai, és kibuggyan a rengő háj a csípőjén, akkor legszívesebben őt is megakadályoznám abban, hogy vacsorázó emberek szeme elé menjen szűk topban és arasznyi miniszoknyában. Még akkor is, ha jelenleg én is épp disznyóméretű vagyok, és együtt kellene éreznem inkább, esetleg irigykednem is, hogy ő mennyivel sokkal magabiztosabb, miközben én legszívesebben el sem hagynám a lakást, amíg újra hatvan kiló nem leszek.
Igen, frusztrált vagyok, nem, nem vagyok igazi, anyaságomban kiteljesedett nő, és megértő vérfeminista sem. Nem tartom kívánatosnak a haskötényt, nem nevezem életcsíkoknak a striákat, és igen, szerintem a tejtől duzzadó eres vagy a hosszas szoptatástól leeresztett cicik csúnyák. Nem diszkriminálok, a saját császárhegemről is pontosan tudom, hogy egyedül én látom szépnek, és nem azért mert objektíven az, hanem mert arra emlékeztet, aki kibújt alóla, és mai napig nem értem, hogy M. hogy tudja erotikusnak tartani a melleimet, miután látta őket Kissmajom-nyúzástól kisebesedve. Ez valóban gyönyörű, de valljuk be, hogy egészen kevés nő, és főleg közvetlenül szülés után álló nő teste néz ki így. Nem, nem gondolom azt, hogy szégyenletes dolog tökéletlennek lenni, de csakazértis a világ orra alá dörgölni, hogy ha tetszik, ha nem, márpedig nézned kell, mert jó okom van rá… szerintem ez meglehetősen primitív dolog. És most hagyjuk azt, hogy nem muszáj odanézni - a körúton nem fogok Lóci-mód viszolyogva, de kíváncisan megfordulni egy szőrös sörpocakját a hawaii ingéből kilógató pasas* után, de ha leül velem szemben egy teraszon, miközben pizzázok, akkor igenis elkerülhetetlen az, hogy észrevegyem, és valószínűleg az is, hogy elmenjen az étvágyam. És hagyjuk azt is, hogy micsoda egy tuskó vagyok, hiszen tulajdonképpen azt sugallom, hogy csak a szupermodell alkatú nők szoptathassanak kitárulkozva - szerintem nekik sem kellene, mert ez nem egy performansz, ez egy intim összekapcsolódás anya és gyereke között, ami senki másra nem tartozik, főleg akkor, ha nem egy magatehetetlen újszülöttről van szó, hanem egy két-három éves kis emberről.

Kicsit elkalandoztam és zagyva lett, de végülis ide akartam kilyukadni, ehhez a mai tiltakozó akcióhoz. Én alapvetően a végletekig toleráns ember vagyok, hőzöngök itt, nem értek, és nem értek egyet, de valójában bármikor teljes mell(hö-hö)szélességgel kiállnék azért, hogy amíg törvénybe nem ütközik és alapvető emberi értékeket nem sért, tényleg mindenkinek joga van nekem nem tetsző módon vagy akár visszataszítóan viselkedni; mekiben szoptatni is, százhúszkilósan nudizni is.
De ezt a mai menetet akkor is önzőnek és undorítónak** tartom, ha amúgy belátom, hogy a társadalom igazságtalan és kirekesztő és gonosz, és bőven lehetne családbarátabb. Mert ez számomra ugyanaz a kategória, mint az otthonszülők, oltásellenzők, egyéb saját-gyerekükkel-csalánverők. Nem baj, ha benne van a pakliban, hogy veszélybe kerül a "pocaklakóm" élete, nekem jár a háborítatlan kitolás, pihepuha franciaágyban, esőerdő hangjaival, teafa illatú füstölővel. Nem baj, ha az "enyémgyerkő" igény szerint épp nem étkezne, azért csak a képébe tolom a csöcsömet egy fotó kedvéért, mert jó ügyért van ez a flashmob. Feltűnőségileg viszketeg és enyhén exhibicionista anyák találmánya, marhára nem arról szól, hogy elfogadottabbá tegye a közterületen való szoptatást - olcsó, értelmetlen, provokatív, idegesítő, öntudatos whatchagonnado attitűd, ami többet árt, mint használ.
Szabad nekik, is what I'm saying, de vajon miért éreznek ingerenciát arra, hogy így csinálják…? Ufó, mondom én.


* Csak hogy senki se gondolja, hogy kizárólag a nőkkel van bajom; az esztétikum hiányával van.
** Nem gyomorforgató értelemben, inkább úgy, hogy faszkivan már az ilyen nagymagyar anyákkal.

2015. május 14., csütörtök

Olvadozós

JajIstenem, én bele fogok pusztulni ebbe a gyerekezésbe… ez egyszerűen elviselhetetlen! Minden este azt mondjuk, hogy kész, ennél édesebb már nem tud lenni, mert ennél édesebb a világon nincs - erre minden, de tényleg minden nap produkál valamit, amivel übereli az addigiakat.

Egy ideje például kitalálta, hogy kézbe veszi a sétáink levezénylését. Újabban már nem csak a közeli parkolót ismeri fel és nem csak onnan tud hazajönni, hanem gyakorlatilag megtanulta a leggyakoribb útvonalunkat, és azt alapul véve dönti el, hogy mi legyen. A délutáni lötyögésünk általában úgy működik, hogy megyünk a megszokott utcákon, de ha el akar térülni valamerre, akkor megyek utána, illetve bárhol bármennyi ideig lecövekelhet. Ez ellen, ha akarnék sem tudnék semmit tenni, mert most már nem hajlandó fogni a kezemet, de nem is akarok, mert egyébként mindig majdnem-szaladós tempóban, de teljesen megbízhatóan megy előttem, ha szólok vagy megállok, bevár, ha elkanyarodok, visszajön és követ, a járdáról nem lép le, szemetet nem szed fel. Szóval egyelőre nem merném bevállalni az időre valahova érkezést, de alapvetően könnyű haladni vele; kivétel, mikor olyan kedve van, hogy nem. Ez annyit jelent, hogy többször állt abból a másfél órás kintlét, hogy el sem mozdultunk a parkolóból, mert minden autót centiről centire végig kellett vizsgálni, cicákat és kutyákat kellett üldözni, madarakat és repülőket kellett figyelni, kavicsokat és leveleket kellett gyűjtögetni, és mindez megoldható volt úgy, hogy ötven méteres körzeten belül maradtunk, úgyhogy nem fárasztotta magát. Na és akkor egyik nap minden igyekezetem ellenére (öt körül jött haza M., és be akartam várni, hogy elmenjünk együtt kajálni), egyszer csak lefújta a sétát: mikor bekanyarodtunk az utcánkra, célirányosan elindult a házunk felé, és csak annyi időre állt meg, hogy megmutogassa a felhőket, és rámosolyogjon a szomszéd nénire - hiába mondtam neki, hogy nézzük meg a közelben álló kedvenc kamionját, ellentmondást nem tűrően caplatott fel a lépcsőkön (ehhez már nincs szüksége a segítségemre), megállt az ajtó előtt, és mutatta, hogy nyissam, és haladjunk. Olyan is van, hogy határozottan a közeli forgalmas út felé indul, ott le kell ülnöm a sarki keírtésre, ő az ölembe helyezkedik, és fél órán keresztül nézzük a forgalmat, örülünk a buszoknak, csodálkozunk a teherautókon, félünk a motorbicikliktől, üdvözöljük a bringásokat, egyre magabiztosabban (és jó hangosan) beazonosítjuk a sétálók nemét.

Szintén új imádnivalóság a kapaszkodás nélküli lépcső-próba. Ha van mibe fogódzkodnia, akkor már hetek óta mindkét irányban könnyedén tud menni akár hosszú és meredek fokokból álló lépcsősoron is, ráadásul felfele váltott lábbal. Szintén gond nélkül át-, fel- és lelép maximum tizenöt centi magas bármit/-re/-ről, és ez fogódzás nélkül is megy, de érdekes, hogy csak akkor, ha nem figyel rá, ha épp kint vagyunk, és el van foglalva ezer dologgal. M. egy ideje egy kis sámlival elkezdte gyakorolni vele otthon a kéz-nélkül módszert, és hát szörnyű volt, majdnem megzabáltuk: látszott a pufók arcán, ahogy erőteljesen koncentrál, ráncolta a szemöldökét, fixen meredt a földön a tervezett érkezési pontra, rogyasztgatta a térdeit, kinyújtotta a kezét, hogy megtámaszkodjon, aztán mégis visszahúzta, és percekig komoly fejjel latolgatott, végül vett egy nagy levegőt, ellökte magát, és tökéletesen landolt… majd büszkén vigyorogva megtapsolta magát.

A másik, ami borzalmasan aranyos, az az ölbe kéredzkedés. Ezt itthon is műveli, mikor könyvet akar nézegetni: jön, odanyújtja, aztán befordul háttal, és lábujjhegyre állva rugózik, hogy mileszmár. Mikor az utcán csinálja, megy, megy, aztán egyszer csak megtorpan, elkezd tolatni, és mikor a kis segge a térdemhez ér, toporogni kezd, és pár napja már azt is mondja, hogy "őbbe" (ölbe). Régebben sokszor volt olyan, hogy fél kilométeren át cipeltem* hazáig, de azóta rájöttem, hogy tulajdonképpen csak egy kis pihenésre van szüksége ilyenkor, és ha ötven méter után leteszem, újult erővel rohan tovább egy ideig. Arról nem is beszélve, hogy amint felveszem, rögtön hozzámbújik, és a fejét a vállamra hajtja, szóval igazából én sokkal jobban járok az egésszel, mint ő.

Aztán: utálja, ha valamilyenes a keze, lehet az ragacsos kaja vagy lé, nedvesen tapadó homok vagy sár, ahogy érintkezik vele, rögtön szűkre húzza a szemeit, felgyűri az orrát, és utálkozva nyújtja, hogy töröljük le. A csúcs ma volt, amikor egy kifogyott popsikrémes dobozt adtam neki, és miután leküzdötte a fedelét, a falán talált egy kis maradékot - grimaszolva szemrevételezte az ujjain, egy részért sikeresen a nadrágomra kente, mutatta a maradékot, és türelmesen kivárta, amíg megszabadítom tőle, majd miután megnyugodott, hogy végre tiszta, gyorsan újra beledugta a karját, nagyjából könyökig...

A beszéde is egyre cukibb, most a kétszótagos szavak jöttek divatba, de igazából már bármit** megpróbál kimondani, ha kérjük tőle. Valakinél olvastam nemrég, hogy egy kétévesnek körülbelül kétszázötven szót kell tudnia, hát Kissmajom már most lassan duplájánál jár szerintem, talán nincs is olyasmi, amivel napi szinten találkozik, és ne tudná megnevezni a maga módján. Egyik legviccesebb dolga, hogy a há hanggal kezdődő szavak első betűit továbbra is következetesen felcsérli, így lesz a házból "áhh", a halból és hajóból "ahh", a holdból és homokból "ohh".
Apropó, amíg nem volt gyerekem, addig sosem tudtam elképzelni, hogy az anyák hogy a fenébe dekódolják a kisbabáik semmi érthetőhöz nem hasonlító gagyogását, de a metakommunikációból meg a kontextusból tényleg könnyedén felismerhetőek még a furcsaságait vagy újdonságai is. Ilyenek, hogy "lyujju" (kulcslyuk), "nyannya" (hangya), "meme" (szem/-üveg), "gego-gego" (pillangó), "pappa" (pitypang), amik annyira nem hasonlítanak az eredeti szóhoz, de vannak, amik egy idegen számára is egyértelműek lehetnek, például "tákka" (táska), "lép" (lépcső), "nyú" (nyúl), és vannak tökéletesek: lyuk, gép, nap, pók, néni, stb.
Jah, és el ne felejtsem, hogy már három hete is megvan talán,  hogy utolsóként a családból (beleértve a nagyszülőket és cicákat), én is meg lettem nevezve végre: "nanya" vagyok. ♥


* A cipelésről jut eszembe: két hete voltunk MMR oltást beadatni (több mint egy hónap késéssel, mert közben vagy taknyolás vagy taknyolás utáni kivárás volt), és mérés is volt. Egy kicsit megrémültem, amikor a védőnő bemondta a 11,4 kilót, mert ez azt jelenti, hogy két és fél hónap alatt csak negyven dekát hízott, de aztán a hossz következett, és az 86 centi lett, vagyis négyet nőtt, úgyhogy a doki néni azt mondta, nem kell aggódni, nem sovány, és ha jól eszik, akkor semmi tennivaló nincs, néha nem a súlyra koncentrálnak, ennyi. (Nyilván nem tudtam megállni, és itthon azért utánanéztem, még így is 75 percentile - magasságban meg 98%, durva.) Az oltásnak egyébként hál'istennek semmilyen mellékhatása nem volt, pedig természetesen a nagy sakkozások ellenére is sikerült lappangó nátha közben megszúratni.
** De tényleg bár-mit, M. vérszemet is kapott, és ilyenekkel próbálkozik, hogy parlamentáris demokrácia és plenáris ülés...

2015. május 3., vasárnap

Harmadik anyanap

Az én anyák napi ajándékom: ők ketten. A kisfiú, akinek az anyukája lehetek, itt, ezen a világon, és a férfi, aki anyává tett.

A legeslegjobb dolog a napjaimban az, ahogy szeretik egymást. Ahogy azonnal fordul a kis szőke fej, és kerekednek el a kis kék szemek, amint meghallja a kulcsot a zárban, ahogy a résnyire nyitott ajtóban megjelenik a nagy szőke fej és a nagy kék szemek - és ahogy találkozik a tekintetük: egész arcot beragyogó hatalmas mosoly, az eredeti és a miniatűr másolata. És ugyanabban a pillanatban Kissmajom már repül is az előszoba felé, nevetve ismételgetve, hogy: "Apa-apa!", M. meg dobja le a táskáját, és már ül is le a küszöbre, hogy alaposan összeölelgesse. Rajonganak egymásért. M. úgy néz rá, hogy ha régen tudtam volna, hogy így is képes nézni, soha az életben nem hittem volna el neki, hogy szeret engem, pedig volt már a tekintetében olyan szerelem is, amitől elolvadt a lelkem. Kissmajom mindenhova lelkesen caplat utána, ha eltűnik egy percre, rögtön izgatottan mutogatja az ajtót, hogy ott van, mért van ott, ne ott legyen, itt legyen.

A jó reggeleink úgy indulnak, hogy M. emberi időpontban kezdi a munkát, és együtt kelünk mindannyian. Ilyenkor Kissmajom vigyorogva kinyitja a szemét (ezt is M.-től örökölte), és már mászik is az apja fejére fejéhez, belenyáladzani a nyakába, beletúrni a hajába, belecsivitelni a fülébe. Amikor csak ketten ébredünk, első szavával akkor is őt szólítja, és apró darabokra szaggatja a szívemet, ahogy keresi: körülnéz, aztán rám, aztán megint M. üres helyére, majd felemeli a párnáját és benéz alája… borzalmas.
Napközben ezerszer bekapcsolja a telefonomat, mert a képernyővédőn kettejük fotója van; megnézi, és megmutatja, hogy az ott az ő apukája - aztán térül-fordul, kicsit játszik, és újra elkéri, újra megnézi és megmutatja. Hétvégeken azok a kedvenc reggeleik, amikor csak kettesben kivonulnak a nappaliba, és mindenféléket játszanak, amíg én pihenek; hallom a dumálást, az éneklést, a kiáltozást, a nevetgélést, és  még félálmomban is egyértelmű, hogy az univerzum két legboldogabb embere tanyázik a szomszéd szobában.
Szívmelengető, ahogy gondolkodás nélkül megbízik benne: a rettegett robotporszívó, amire csak tisztelettel mutogat messziről, és még kikapcsolt állapotban sem megy közvetlenül melléje, rögtön ártalmatlan semmiséggé változik, ha M. hívja fel tanulmányozásra. Oldalazva odalépeget, hirtelen letottyan a földre telepedett M. ölébe, és mondja-magyarázza az összes koszos kis gondját, mert micsoda jó dolog, ha az embert meghallgatja az apukája.
A fürdetés nagyjából egy az egyben egy nyálas reklámfilm… pancsolnak, kuncognak, gumijátékokkal dobálóznak, megvan a hónapok során tökéletesre suvickolt rutinjuk az első perctől az utolsóig, és ha véletlenül nekem kell átvenni, mert M.-nek muszáj elmennie (összesen kevesebb, mint tíz ilyen alkalom volt Kissmajom élete során), akkor szól, hogy ez így nincs rendben, ez apa-apa program, szinte látszik, hogy össze van zavarodva a változástól, nem tud mit kezdeni magával, és mi tagadás, unatkozik.
Az altatást nagyjából fele-fele leosztásban csináljuk, mikor ki ér épp rá, de abban is egyértelműen az apját preferálja, míg velem szinte azonnal kidől, vele előbb jól megtárgyalja a világ dolgait, és csak akkor szánja rá magát a pihenésre, mikor már tényleg nem bírja nyitvatartani a szemét.

És akkor van az éjszaka… Mivel általában nagyon korán kel, lefekvéskor M. szokta előbb követni Kissmajmot. Eddig úgy működött, hogy az éjszakai kajáláskor áttettük magunk közé, de mióta azt elhagyta, megvárunk egy rossz álom, vagy kényelmetlen alvópóz miatti nyöszörgést, és akkor költöztetjük; mondanom sem kell, hogy mindketten nagyon szomorúak vagyunk, ha semmilyen zűrzavar nem jön közbe, és mindenki a helyén marad hajnalig. És van az, amikor hiába van kint nálam a babamonitor, semmilyen felszomorodást nem hallok, csak annyit, hogy M. bemegy, levetkőzik, egy kicsit tesz-vesz, és lefekszik - és minden alkalommal meglepődöm a sikeresnél sikeresebb stealth akciókon, amikor csatlakozva az alvó társasághoz, kiderül, hogy az ágyunkban valahogy jókora tömeg gyűlt össze. M. az oldalán fekszik felhúzott lábakkal, a nagykiflijében Kissmajom szuszmákol átlósan kinyúlva, a talpaihoz simult Kisscával, nekem meg maradt egy harminc centis sáv az ágy szélén, amit kedvem szerint beoszthatok…
Így néz ki a boldogság nálam; nálunk. Anyák napján, és mindig.