Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. július 30., csütörtök

Dumagép(ecske)

Közben voltak fordulók is, 17-én édes Kissmalacz két évese és a mi második boldogházasságink, és 18-án Kissmajomé… nagy cula nagyfiú, borzalmas, hogy beléptünk az utolsó pár hétbe, amikor még tizen-hónapos, hát hova rohan az idő?!

Kissmajom, kis túlzással, beszél. Eddig is megnevezett csomó dolgot, de most nagyon eldurvult a helyzet, olyasmiket is mond, amikről álmunkban nem gondolnánk, hogy tudja, micsoda, és fogalmunk sincs, hogy honnan, kitől tanulta. Csak egy példa: minap kint voltunk az épülő házunknál egyeztetni a kivitelezőnkkel, és a telek mellett megpillantotta a mobilbudit, rámutatott, és kijelentette, hogy az ott vécé. Na most legjobb tudomásunk szerint olyant ő még eddig soha nem láthatott (ha csak este az ő meg a mi lefekvéseink között nem lopja ki valaki fesztiválozgatni), illetve ha esetleg véletlenül Apu valahol mutatott neki, akkor sem nagyon volt alkalom ismételgetős rögzítésre, hiszen manapság heti egyszer van közös napjuk, és a nyaralás miatt egy hét ki is esett. Szintén meglepett azzal, hogy felismeri az általunk kevésbé járt hazautat is a leendő otthonunktól; ez úgy derült ki, hogy van ez az alternatív útvonal lehetőség, amin elég régen voltunk utoljára, de amit mostanság sávlezárások miatt érdemes használni, és ott örömlányok szoktak álldogálni. Mivel autózás közben mostanra már nagyon figyel kivétel nélkül minden látványosságra, gyakran narráljuk neki az épp elsuhanó érdekességeket, és egymás között anno vihogva említettük, hogy majd megtanulja a gyerek, hogy azok ott kurvanénik - ma több kilométerre voltunk még a helyszíntől, amikor rájött, hogy merre kanyarodtunk, és fel is kiáltott, hogy: "Kuja néni, kuja néni!"
Imádja amúgy az összetett szavakat, és hihetetlen, hogy mennyire érzi, hogy hol van a határ, ahol elválik a két szó, akkor is, ha csak egyik tagot ismeri, esetleg egyiket sem; ez onnan derül ki, hogy akkor is komoly szünetet tart közben, ha mi nem úgy mondjuk ki őket: kep kapu (kertkapu), pophi tölő (popsitörlő), dobosz tető (doboztető), fújó gép (fúrógép), hököcs kúcs (szökőkút), stb. Ugyanakkor vannak szókapcsolatok, amiket következetesen egybe mond, ilyen a nattyhajó (nagy hajó) vagy a natyvísz (nagy víz), annak ellenére, hogy a nagy (igen, ha külön van, helyesen ejti ki) szót gyakran használja egymagában is.
És a legújabb találmánya az, hogy mindent becéz. Ezt sem tudjuk, honnan szedte, mi nem vagyunk egy gügyögős társaság, nagyon kevés szót babásítunk, egy ideje mégis ilyenekkel kezdett előállni, hogy magocska, cicuskakrémecske, bogyókadinnyécskenyuszikalotkicska (zoknicska), pikakócska (pillangócska), lékkocka (légkondicska), stb., és napról napra egyre több szónál kísérletezget kicsinyítő képzők illesztgetésével. A három überhipergigaság, amit képtelenek vagyunk megszokni és vigyorgás nélkül megállni, a kövecskécske és a vizecskécske, illetve minden netovábbja, az Öbbecske! - azaz ölbe(cske) akar jönni.
Meglepően helyesen ejti ki a hangok nagyrészét egyébként, csak a fő nehézségekben kitartó: s helyett általában h, r és z helyett általában j, sz néha tökéletes, néha szünet van helyette, vagy néha ott is j… a j amúgy nagy jolly joker, jelenleg egyik kedvenc kissmajmizmusom a jójají (rózsaszín).

Apropó színek, egyre többet ismer és egyre magabiztosabban; érdekes, hogy ha egyedül játszik, és magával beszéli meg a dolgokat, akkor gyakorlatilag sosem téved, de ha mi kérdezünk, akkor nagy sietségében például a zöldet sokszor keveri, pedig tényleg nem szoktuk szerepeltetni. A mintákat nem csak beazonosítja, de jól értelmezi az összetartozást is azonos csoporton belül: ha én úgy rakom le a puzzle darabjait, hogy a kockás oldaluk látszik, akkor ő is következetesen úgy forgatja őket. A számolás is egyre magabiztosabb, már csak a négy meg a hét hiányzik a tízigből, és egyértelmű, hogy érti is a több fogalmát, mert csak akkor mond kettőt, ha valóban annyit lát. Pontosan felfogja a váltogatás lényegét is, csak egyszer magyaráztam el neki, hogy toronyépítésnél egy elemét én pakolok, egyet ő, azután mindig figyelmeztetett, hogy "Anya jön!", ha elbambultam. Aztán: én csak nagyon ritkán énekelgettem neki gyerekdalokat, mert ugyan mindig végighallgatta őket, de régebben úgy éreztem, nem feltétlenül értelmezi még a szövegüket - mostanság újrapróbálkoztam, és látszik, hogy követi a cselekményt, és várja az épp következő fordulatokat, mert előre mondja a közeledő sorok főbb szavait.
Elképesztő, hogy milyen memóriája van, egyetlen egyszer, kutyafuttában közölt részleteket is megjegyez, és visszamondja őket. Múltkor M.Apuka tesója jött látogatóba, akit még sosem látott; szokása szerint pár percig mögénk bújva gyanakodva szermevételezte, aztán közelebb ment, galagyolt neki is, és kiabálta, hogy "X bácsi, X bácsi!" Úgy mellékesen elmlítettem neki, hogy X bácsi a papa testvére, mire másnap egyszer csak úgy ízlelgetőleg ismételgetni kezdte az új szót, és ma már ha megkérdezzük, hogy kicsoda X bácsi, rávágja, hogy "X bácsi Papa testébe."
Több rövid mondattal próbálkozik már egyébként, az első talán az volt, hogy "Apa autója elment.", amikor egyszer M.Apuka kihajtott a garázsból M. autójával. Hétvégén, mikor hazafelé indultunk a Normafától a hegyen, teljesen spontánul kijelentette, hogy "Lemegyünk az autóval." - de ez inkább az okoska észrevétel miatt extra, mert a kétszavas mondatok ("Lapozok könyvet.", "Kutya ugat.", stb.) elég gyakoriak ma már. Az autók (a repülőkkel és motorokkal egyetemben) annyira nagy kedvencei, hogy basszus azt vettük észre, hogy konkrétan figyel a közlekedésre - sávváltásnál néha bólogatva kommentál, hogy "Oda bementünk, igem."
Ez a bólintás és helyeslés ( vagy igem használatával) egyik legaranyosabb fejlesztése, néha játszás közben magában magyarázva is használja, bele kell pusztulni. Ahogy abba is, ahogy átvesz dolgokat tőlünk, és pontosan ugyanúgy hangsúlyozva visszaadja őket, M. tegnap majdnem lefordult a székéről, mikor Kissmajom hozzárohant, az ölébe hajtotta a fejét, és megszólalt: "Ija, kityim!" Ez azóta nagy sláger lett, mert látta, hogy odavagyunk érte, ahogy azért is, hogy "Ija-mija!" (szia-mia), amit mai napig sem tudjuk, hogy hol hallott.
Megköszönni még nem szokott semmit (de néha már utánunk mondja, amikor mi köszönünk meg neki valamit), viszont kérni igen, csakhogy úgy, hogy "Adom!" Ha valamit nem sikerül egyedül megoldania, elém áll, és határozottan utasít, miszerint: "Anya hegít!". A ragozás még esetleges, többnyire azoknál a szavaknál él vele, amelyeket tőlünk is gyakran és több formában hallot már, de ott helyesen használja. Őszintén szólva én egyelőre azt élvezem, amikor valamit nem tud pontosan kikövetkeztetni, de látszik, hogy agyal és küzd vele, mert ezekből születnek az elején aranyos, később meg zseniális gyerekszájak.

Jah, volt megint egy BabaLabor jelenésünk, két kísérletben vett részt Kissmajom. Teljesen másképp viselkedett mint eddig, első pillanattól kezdve bátran rohant körbe az új környezetben (időközben elköltöztek), és fedezte fel a rengeteg ismeretlen játéksarkot, és a feladatok is sokkal jobban érdekelték, mint eddig; illetve valószínűleg ugyanannyira, csak most, hogy hangot is tud adni az érdeklődésének, sokkal látványosabbak a reakciói. Mindkét esetben megjegyezte a kísérletvezető, hogy milyen üde színfolt volt a jelenlétünk, mert általában ennyi idős gyerekek még nem tudnak beszélni, Kissmajomnak meg be nem állt a szája, végig narrálta a feladatsor minden lépését, és hát igen szórakoztató volt.
A képernyős kutatásnál megint ott volt a szemmozgást mérő gép, mert azt figyelték, hogy egy 18-20 hónapos gyerek megérti-e azt, hogy egy tárgyat néha nem az elsődleges neve kísér vagy nem fő funkciója szerint használják, és ő miként azonosít be egy ilyen tárgyat: például ha valami pálcán egyensúlyozó kacsának tűnik, de igazából toll, vagy cica formájú, de igazából szivacs. És Kissmajomnál fölösleges volt a technika, mert amint a tesztalany (egy nő, aki kivonult a szobából, miközben a bennfentes Kissmajomnak a személyzet megmutatta a tárgy második szerepét is) megjelent a képernyőn, rögtön felderült a kis arca, és lelkesen árulta el a megoldást szavakkal is.
A második kísérlet még viccesebb volt, ott élő színházban voltunk nézők, ahol egyik szereplő egy plüsskutyát rejtett el három közül egy vödör alatt, majd rápakolt az adott vödörre egy kupakot; Kissmajomnak első körben párszor csak egyszerűen ki kellett választani a lelőhelyet, aztán variálták a dolgot, és a kupakot egy paraván mögött néha rossz helyre tették, hogy kiderüljön, rájött-e az összefüggésre, miszerint az egy jel, és ahhoz kell odamennie, mert alatta lesz a céltárgy, végül beszállt még egy szereplő, aki nem tudott róla, hogy a kutya helyét megcserélték, és azt nézték, hogy Kissmajom jó helyen keresi-e annak ellenére, hogy a rakosgató tévesen pakolja a kupakot. Fantasztikus volt látni, ahogy a szemünk előtt jött rá lépésről lépésre a megoldásra: a paravános szakaszban a jeltől függetlenül folyton azt a vödröt emelte fel, amelyik alatt a legutóbbi ellenőrzéskor volt a kutya, de a végére eljutott arra a szintre, hogy utolsó bravúros akcióként, mindenki nagy derültségére, flegmán odasétált, unottan felemelte az üres vödrön éktelenkedő jelet, és komoly fejjel rárakta a kutyásra, hogy there you go, buta felnőttek.

Nah, most ennyi ugrik be... majd visszatérek és belefűzök még dolgokat, ha eszembe jutnak, hogy megmaradjon legalább egy részük, mert napi száz meglepődéssel és ezer nevetéssel szolgál… Jaj, olyan csodálatosság, hogy van nekünk!

2015. július 20., hétfő

Fuckin' creepy, that's what it is!

Kissmajom ma reggel előadott egy klasszikus poltergeist jelenetet, miszerint: "Bácsi...", és a nyitott gardróbajtóra mutatott, ami mögött semmi sem volt, pár polcnyi ruhát és rengeteg játékot leszámítva. Kérdeztem, hogy hol a bácsi, kincsem, mire kitartóan nézett egy fix pontot, és nagyon határozottan azt mondta, hogy: "Ott a bácsi." Ezt még párszor eljátszottuk, mindig ugyanazt ismételte, és végül értetlenkedésemre ujjal is odabökött, hogy: "Ott!". (Duh!)
Némileg aggódva kérdeztem, hogy mit csinál a bácsi, de ehhez úgy tűnik kicsit szegényes lehet a szókincse, mert nem válaszolt, csak bámulta még egy darabig a vállfákat(?). Ami végülis jó hír, mert azzal még csak-csak megbékéltem volna, ha kijelenti, hogy ebédel vagy alszik vagy motorozik vagy bármilyen ártatlan tevékenység, amit jelenleg képes megnevezni, de ha mondjuk épp vérzett vagy lógott vagy mittudomén, akkor örülök, hogy nem derült ki.
Ne várjátok, hogy a gyerekeitek beszéljenek!

2015. július 15., szerda

"S az ég a tengert tükrözi, a tenger az eget."

Hétvégén hazajöttünk messzi földről - még akklimatizálódom. Elképzelhetetlenül, elmondhatatlanul csodálatos volt ez az egy hét, felülmúlta minden álmunkat és reményünket. Napirendjében és hangulatában pontosan olyan volt, mint az eddigi legsikeresebb nyaralásunk ever, csak... sokkal de sokkal jobb: sok laza döglés a napsütötte parton és lebegés a türkízkék vízben, esténként meg felfedező lötyögések a mesés középkori városka romantikus sikátorai között, és csupa-csupa zamatos halból, polipból, rákból álló fenséges vacsorák - és mindezt a szokásosnál is több jókedvvel és nevetéssel aranyozta be Kissmajom jelenléte.
Közhelyek közhelye, de tényleg hihetetlen, hogy egy gyerek mennyire megváltoztat mindent. Elsősorban azért volt fantasztikus ez az utazás, mert mi amióta M. meg én együtt vagyunk gyakorlatilag minden évben voltunk valamilyen tengerparton, és kivétel nélkül mindig nagyon jól telt, most mégis olyan volt minden, mintha először éltük volna át. Más szemmel, egy végtelenül kíváncsi és figyelmes és nyitott, mindent szívesen kipróbáló és mindent szivacsként beszívó újonc szemével éltük újra az összes számunkra már megszokott élményt... olyan volt, mintha egy kicsit visszakirándulhattunk volna a saját gyerekkorunkba, ahol lépésről lépésre varázslatok sorába ütközik az ember, és a legközönségesebb eseményt is egy emlékezetes kalanddá teszi a várakozás és lelkesedés. Már tavaly ilyenkor is volt újszerű a nyaralásban attól, hogy velünk volt az akkor féléves Kissmajom, de a két szituáció összehasonlíthatatlan igazából, úgyhogy mostantól végképp izgatottan fogunk várni minden egyes kirccanást, mert úgy tűnik, minél idősebb, annál többet tud hozzátenni az amúgy is érdekes élethelyzetekhez.

Hogy neki hogy telt…? Hát szerintem szintén nagyon jól; amúgy sem egy nyűgös valaki, de konkrétan egyetlen egyszer sem sírta el magát a nyolc nap alatt, csak hazaúton úgy a Velencei tó környékén, mert már éhes volt, és csak pár szem keksszel kínáltam meg, hogy kibírja az itthoni ebédig.
Az öt órás autóút amúgy mindkét irányban zökkenőmentes volt, nagyjából középre esett a másfél órás alvásidő, a maradékban meg alagutakra vártunk, kamionokat számolgattunk, megelőzött autók színeit sorolgattuk, beszélgettünk és énekelgettünk.
Odaérve mégegyszer kiderült, hogy ha velünk van, semmi másra nincs szüksége a biztonságérzethez. Mivel nem rég volt a nagy költözés ugye, számítottunk rá, hogy össze fog zavarodni az újabb új környezettől, de semmi gond nem volt, már első este is olyan nyugodtan aludt el, hogy a babamonitorral simán le tudtunk menni vacsorázni a földszinti étterembe.
A szálláshely üzemeltetőitől kezdve a fellow nyaralókig mindenkit eléggé a dundus ujjai köré csavart, reggelente fél óráig tartott az út (egy emeletnyi lépcső, plusz körülbelül húsz méter séta) a tengerpartra, mert a széles mosolya és be nem álló galagyolója ellenállhatatlannak bizonyult, hároméves horvát kisfiútól kezdve (akivel egyébként méretben azonos volt), középkorú svájci házaspáron át, tetovált osztrák nagymamáig mindenki a kegyeit kereste. A báros öreg minden nap meglepte valami finomsággal (csokival indított, de a végére megértette, hogy a málnának sokkal jobban örülünk), és utolsó előtti délutánon egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy a szakács néni kijön a konyhából, egy profi késsel lédús falatokat szeletel egy hatalmas őszibarackból, és hangosan röhögcsél azon, hogy Kissmajom erőlködő pofákat vágva nyomja be őket.
A hasonló aranyos idegenek miatt felfüggesztettük egy ici-picit a szigorú étkezési szabályainkat, mert egyrészt a nyelvi korlátok miatt nem tudtuk mindenkivel megértetni, hogy Kissmajom nem eszik édességeket, és azt bunkóságnak tartottam volna, hogy magyarázat nélkül kikapom a kezéből azt, amit adtak neki, másrészt mégiscsak vakációról van szó, mikor próbálná ki a cukrot, ha nem most…? Ehetett tehát pár kockát az említett csokiból, amit egyértelműen szeretett, de annyira nem, hogy ne adja M.-nek a nagy részét; aztán egy szépséges pincérlány adott neki egy nyalókát, amit olyan grimaszolva kóstolgatott, mintha kininnel lett volna bekenegetve (végül ezt is konyhamalacunk, M. fogyasztotta el); aztán megkínáltuk a fagyinkból, amin szintén fintorgott, és pár kanálkánál többet nem is fogadott el belőle - cserében zabálta a helyi enyhén sós görögjoghurtot és a kecsketejet, és miután második este megnyalinthatott egy kis habot, konkrétan követelte az apja sörét minden alkalommal…
A fürdőzéssel való viszonya az elején ingatag volt, szerencsére vittünk neki kismedencét, és abban pancsolhatott, mert a tengerbe nem volt hajlandó bejönni csak térdig. Inkább csak ült a napernyő árnyékában a matracon, lábait a vízbe lógatva, a vödreibe pakolgatta a kavicsokat meg a hullámokba dobálta őket, kagyló- és csigaházakra vadászott a kövek alatti homokban, néha felfedező körútra indult a környéken, és tüzetesen megvizsgálta az apja által kihalászott remeterákokat (félelemérzet nélkül ösztönözte őket a tenyerén való mászkálásra, borzalmas!). Aztán harmadik napon kiemelkedően meleg volt a tenger (vagy az ő szavaival élve "nagyvísz"), belépegetett velünk, és onnantól kezdve nem volt megállás. Három kedvenc játéka volt: az egyik, amikor feldobáltuk magasra, és a vízben landolt, ahol szabályos úszóritmusban rugdalt egy ideig, a másik, amikor a számára mellig-nyakig érő vízben sétálhatott másfél métert M. és közöttem (néha kibillent és fejjel lemerült a víz alá, de meglepetésünkre jót nevetett, amikor felsegítettük), a harmadik, amikor az "apahajó" néven futó M. hátúszásba helyezkedett, Kissmajom meg a hasán lovagló ülésben trónolva irányította, hogy merre ("Odabe!") szállítsa azonnal - az utóbbi mutatvánnyal kisebb bámészkodó csoportokat is oda tudott vonzani olvadozni, mikor folyamatos "Ajajajjj-ójajajjj!" kiáltásokkal reagált a kimelegedett pocakjára fröccsenő vízcseppekre. A csobbanós programokon kívül nem sok más volt, mert csak egy olyan napunk volt, az utolsó, amikor a nagy szél miatt nagyon hullámzó és lehűlt tengerben nem lehetett fürdeni; ekkor egy szépséges parkba mentünk ki, ahol kedvére rohangálhatott, gyűjtöttünk tobozokat és mindenféle bogyókákat, bújócskáztunk a fák között, tök jól telt az is.
Egy dolog nem alakult az eredeti elgondolás szerint: késő délután ugye lezuhanyoztunk, és elautóztunk a közeli városba, élvezni a kikötői hangulatot és enni, és mivel ekkor már jócskán esteledett (általában jóval kilenc óra után végeztünk) a terv olyasmi volt, hogy magunkkal visszük a babakocsit, és Kissmajom majd elalhat benne. What were we thinking…?! Őt ismerve igazán sejthettük volna, hogy ez teljesen esélytelen: bármennyire hullafáradt volt (ami többnyire abban nyilvánult meg, hogy aranyosan a combunkba bújt, vagy le-le tette a fejét az ölünkbe, nyígás-nyikorgást soha sem adott elő), jött-ment-szaladgált, pihegő kóborcicákat kutatott fel, sétáló kutyákat cirógatott meg, őszinte érdeklődéssel állt szembe minden helyivel és turistával, kissé szégyenlősen válaszolt mosolyra és kedves szóra, és hódított meg simogató ("Himi-himi!") kezecskéivel és széles vigyorával állatot és embert egyaránt. Imádott a szűk sétálóutcákon szaladgálni, élvezte, hogy nem kell a kezünket fognia, és autós forgalom híján oda caplathat, ahova épp akar, és ha valaki magához hívta (valahogy kiemelkedően gyerekbarát volt mindenki arrafelé), előbb megtorpant és hosszasan szemrevételezte, aztán nagyot bólintva ránk mutatott, hogy nincs ám egyedül, íme "Apa/Aja!", végül ha olyan kedvében volt, akár kezet is fogott - többet között egy hatvanas kurva nénivel, aminek köszönhetően derűs ciao-val üdvözölt minket minden este a helyi éjszakai pillangó alakulat, élén egy pazar női testtel és jóképű borostás arccal rendelkező transzvesztitával.

Még egy érdekesség: életében először találkoztunk vele azonos nevű személlyel. Tök vicces volt, egyik este egy téren ültünk egy vendéglő teraszán, és miközben a kajánkra vártunk, Kissmajom a környéken sétálgatott. Egyszer csak beszaladt egy olyan tizenpár fős csoportba, és mikor hangosan szólongatni kezdtem, az egész baráti társaság tanácstalanul forgolódni és sugdolózni kezdett; amint kiderült, egyik kamasz fiút ugyanúgy hívták, és nem értették, hogy ugyan mit akar tőle ez az idegen asszonyság. Egyébként németek voltak, és ezek szerint náluk is ritkának számít a név, mert boldog álmélkodással nyugtázták, hogy nahát, még egy van belőle.
Hát így voltunk. Hármunk közül Kissmajom jött haza a leggyönyörűbb egyenletes-aranybarnán, és a legutóbbi rácsodálkozás óta megint nagyon durván megugrott a beszédfejlődése - de erről majd egy külön posztot tervezek.

Apahajó
To boldly go...
Vacsoraostromlás babamanccsal
"Apa vissza!", hangzott el az utasítás , ahányszor M. kiúszott az öbölbe...

Notes to self:
- Így, hogy végig kánikula volt, simán elég lett volna harmadannyi ruha, amennyit bepakoltam, egy váltónál több egy napra nyáron valószínűleg akkor is fölösleges, ha nem egésznapos a fürdőzés.
- Kár volt elvinni az utazóágyat, Kissmajom csak az első estét töltötte benne, amúgy mindig közöttünk aludt; következőkor érdemes majd előre megtudakolni a franciaágy méretét, és ha king-size és fal mellé tolható, akkor nem tud róla legurulni egyedül hagyva sem, bármennyit mocorog.
- Érdemes úgy pakolni az autóba, hogy a gyerekülés melletti hely szabadon maradjon, és hátra lehessen költözni mellé, ha szórakoztatást igényel.
- Számolni kell vele, hogy sajnos az itthoni reggeli ébredés időpontja nem változik akkor sem, ha rendkívüli a lefekvés, este tíz órás elalvással simán felkelt reggel nyolckor, és máris kijelentette, hogy "Le! Megyünk!"

2015. július 1., szerda

Kisstesó

Bevallom, kicsit lekattantam róla. Pár hónapja még ugyanolyan lázasan tervezgettem, és törtetően haladtam a cél felé, mint anno, az első babára váró legerősebb vágyakozásaim közepette. Bejelentkeztünk a BMC-be, megcsináltattam az átjárhatóságit, elkezdtem a diétát, elmentem endokrinológushoz beállíttatni a pajzsmirigyemet, és izgatottan számolgattam, hogy mikor peteérlelek, és jókor csináltuk-e vajon, és mikor esedékes a nemvárt... és titokban szomorkodtam, hogy megjött, pedig nyilván tündérmesére nem számítok, ahogy soha nem is tettem. Aztán egy Kissmajmos délutánon, ahogy jóízűen játszodtunk, és nagyokat nevettünk, és ő ölbe kéredzkedett, és erősen hozzámbújt az orrával, és a világ legaranyosabbja volt újfent, egyszer csak kedvem lett volna felképelni magamat. Itt van ez a csoda, velem van, és én vele lehetek, szívvel-lélekkel-testtel-aggyal, egész lényünk összeér - és most komolyan képes vagyok azon idegeskedni, hogy még nem estem teherbe, és azon agyalni, hogy mikor fogok...? Egy potenciális jövendőbeli valakiről ábrándozom, miközben ő itt van, és most van itt, és neki ennél semmi sem fontosabb, és minden együtt-pillanat annyira értékes, mert annyi derűt tartogat, és olyan szörnyen gyorsan elrepül... Olyan vagyok, mint egy idióta turista világkörüli úton, aki ahelyett, hogy Róma szépségeit inná magába a Pantheon előtt ücsörögve, előkapja a telefonját, és azt keresgéli, hogy két nap múlva hány órától lesz látogatható a Prado. Rendesen elszégyelltem magam, és elhatároztam, hogy időt adok magamnak, és alaposan átgondolom, hogy egész pontosan mit is szeretnék, és főleg miért...

És igen, megvan a válasz, azért vagyok most valahogy egészen görcsmentes és tényleg nyugodt; először, mióta kitaláltuk, hogy családot alapítunk.
Szeretnék még egy gyereket. Olyan általános okok miatt, hogy nap mint nap, percről percre elmondhatatlan örömöket és elképzelhetetlen boldogságokat élünk meg szülőkként, és ki ne akarná ezt fokozni, duplázni, szorozni...? Olyan önző okok miatt, hogy fantasztikus dolog babázni, varázslatos átélni azokat az első ismerkedős és összeforrós napokat-heteket-hónapokat, különösen így, tudva, hogy mindig csak egyre jobb lesz, és egyre szebb... Olyan gondoskodó okok miatt, hogy Kissmajomnak legyen gazdagabb az élete, mint nekem volt, legyen egy örök társa, akivel a közös múlt és a feltétel nélküli szeretet majd mindig összeköti.
De nem szeretnék még egy gyereket minden áron. Nem akarok türelmetlen és aggódós és figyelmetlen és hisztis lenni Kissmajommal, mert rosszak az eredményeim, és nem tudok mit tenni ellene, mert megint nem fáj a tüszőrepedés, és fogalmam sincs hogy összejött-e az időben-szex, mert félidőben feszülten koncentrálok az ovulációs jelekre, és ciklus végén idegesen nyomkorászom a melleimet, remélve, hogy fájni fognak. Többet nem akarok időzíteni és számolni, nem akarom ahhoz igazítani a nyaralásainkat, hogy mikor leszek piros, és mikor lesz szabadságon a nőgyógyász, és mikor kezdhetnénk a beavatkozást, nehogy csússzunk egy hónapot. És nem tudatosan, magamra erőltetve nem akarok, hanem valahogy valóban ez történik most: őszintén elengedtem az igyekezetet, és jó így nekem. Mintha legördült volna egy hatalmas szikla a szívemről, vagy hogy stílusos legyek így a tengerpartra készülve, mintha felértem volna a víz felszínére, és végre vehetnék egy igazán egészséges, telitüdős levegőt.

Nyilván, szedjük a gyógyszereket és a vitaminokat, és amint úgy jön ki a lépés, hogy minden szempontból optimális lesz (úgy nagyon nagyvonalakban kiszámolva ez talán augusztus végét jelenti), természetesen elmegyünk inszemre, megharcolunk a lehetőségért, és minden tőlünk telhetőt megteszünk a sikerért. És biztos azért, mert a közeljövőnk így is nagyon érdekesnek ígérkezik az igazi otthonunkba való költözéssel, és az ezer tervvel, amit odaálmodtunk (és amiknek a megvalósulása szintén egy lehetetlen ellen megvívott győzelem lesz a maga módján), de valahogy most úgy érzem, hogy nem fogok kétségbeesni, ha másfél éven belül nem szülhetek, és nagyobb lesz a korkülönbség a gyerekeink között, mint amit ideálisnak tartok; sőt megkockáztatom, hogy akkor is ugyanannyira boldogak leszünk, ha esetleg Kissmajom egyke marad végül.
Amúgy igenis hiszem, hogy lesz még részünk csodában, lesz alkalmunk kideríteni, hogy ez a mi drága határtalan szeretetet árasztó kincsünk milyen lesz nagytestvérként, hogyan viselkedik majd akkor, amikor nála kisebbet-gyengébbet imád, és nála kisebb-gyengébb rajong érte... Istenem, amit pár éve a legoptimistább pillanataimban (vagy akár már terhesen, fellegekben és hormonokban úszva) álmodoztam az anyaságról, az annyira semennyire nem közelítette meg ezt a mostani folyamatos eufóriát, hogy nincsenek is szavaim az összehasonlításra! Szóval ha más nem, a kíváncsiság biztos hajtani fog egy ideig, hogy vajon hányszor többszöröződhet ez, ha az ember látja a gyerekeit összeölelkezve aludni...?