Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. augusztus 26., szerda

Aszta sírninemhagyós bezzeganyaságomat!

Már régen terveztem ezt a bejegyzést, hónapok óta itt állt a vázlat és sosem vettem rá magam a részletek kifejtésére, mert tudtam, hogy hosszú lesz. Örülök, hogy egy másik blogon megjelent többé-kevésbé célzott kitörés aktuálissá tette, és így legalább nem sikkad el a piszkozatjaim között, mert szerintem nagyon fontos téma.
Engem mindig nagyon érdekeltek más emberek véleményei, szinte azt mondhatom, hogy minél jobban különböztek az enyémtől, annál inkább, és ez csak fokozódott, mióta gyerekem is van. Ez gyakorlatilag minden kérdéskörre igaz, még egy vérjobbikost is szívesen kíváncsian végighallgatok, mert például az is foglalkoztat, hogy valaki mitől lesz korlátolt és kirekesztő. Ha másért nem, azért, hogy mikor Kissmajom élete során találkozni fog ilyen emberekkel, és nem tudja értelmezni a viselkedésüket, akkor legalább annyi rálátásom legyen a twisted logikájukra, hogy elfogadható magyarázatot tudjak adni neki.
Ennek megfelelően nekem egy kicsit furcsa ez az annyira elterjedt nekem-ugyan-más-ne-mondja-meg hozzáállás. Nyilván van benne valami, gyerektelen nők szájából egy kicsit engem is idegesít, hogy a húszhónaposom már igazán lehetne szobatiszta és miért nem ragoz tökéletesen, a harmadik szomszédnénitől nekem is sok, hogy szentségeség, megfullad az a baba a hordozóban, és azt sem bánom, ha nem kell többször végighallgatnom, hogy mi régen édesített tejbegrízt kaptunk félévesen, és kutya bajunk sem lett... de általában az álláspontok kivesézéstől nem zárkózom el még ilyen esetben sem, ha már egetverő blődséggel szembesülök legfeljebb enyhén ironikus leszek. Más anyáktól viszont, főleg ha régebben és/vagy több utóddal űzik a mesterséget mint én, mindig örülök a visszajelzéseknek, sőt direkt kérni szoktam, hogy meséljenek; rengeteget tanultam tőlük, többek között itt a blogon, vagy az itt megismert anyáktól később, privát beszélgetések során. Persze vannak nézeteltérések is, de én a kultúrált vitákat nagyon szeretem (sokkal jobban, mint a kellemkedős egyetértéseket), szerintem azok viszik leghatékonyabban előre a világot, mert ha nem is alakul ki közös nevező, engem legalábbis legtöbbször további információk felkutatására ösztönöznek, és az ismeretgyarapítás még soha senkinek nem vált kárára.

És itt jön képbe az én "beleszólásom" más "nevelésébe"; azért írom idézőjelekbe, mert kérdezés/kérés nélkül abba, amit konkértan ez a szó takar, soha nem szoktam. Most persze meglovagolható az, hogy mi minősül kérdezésnek; számomra az, ha egy nyilvános blogba valaki kiposztol egy számára nehézségeket okozó problémát, miközben tudja, hogy egy sima kétsoros élménybeszámolójára is több komment érkezik, ha nem is jelent felhívás a közös megoldásra, de legalábbis utalás arra, hogy nem bánja ha egy össznépi brainstorming esetleg szül valami használhatót. (De bevallom, ezzel a sejtelmemmel magamból indultam ki, my bad.)
A komplikáltabb ügy az, hogy én mit értelmezek nevelési döntésként. Hát mondjuk azt, csak hogy közelmúlt példájából induljunk ki, hogy valaki maga marad otthon babázni, vagy bölcsibe adja, vagy bébiszittert fogad mellé. Vagy azt, hogy a terelgetési módszerei között alkalmaz-e tiltást, jutalmazást és büntetést, vagy egyenlő félként tekint a kétévesre is, és megkísérel ésszerű érvekkel hatni rá, vagy szituációtól függően kombinálja a kettőt. Vagy hogy igény szerint szoptat, hátára kötöz, együttalszik, különórákra járat, alternatív oktatási programmal működő iskolát választ. Természetesen ezekről is van véleményem, nem is titkolom, a saját tapasztalataimat alapul véve még talán meggyőzni is próbálok, ha valakit kifejezetten érdekelnek a meglátásaim; de elfogadom, hogy az általunk választott opció csak és kizárólag számunkra, a mi kisfiunk/családunk számára a legideálisabb, nem mindenek felett helyes és követendő. Mert másak a különböző felnőttek és gyerekek alaptermészetei és igényei, és a nem életbevágóan fontos részletekben a big picture* tartandó szem előtt akkor is, ha elméletben lenne hely javításra, mi több, valószínűleg van olyan áldozatkész szülő, aki erején felül teljesítve ezt a javítást ki is csikarja magából. Nem gondolom, hogy attól egészségtelenebb lesz egy csemete lelke, hogy kendő helyett babakocsiba pakolják, hogy van vagy nincs saját ágya vagy szobája, hogy nem tud angolul/zongorázni/összeadni/úszni ötévesen, nem gondolom, hogy belerokkan, ha úgy veszik rá az együttműködésre, hogy nem mehet ki játszani, amíg le nem szedi az asztalt maga után, és nem hinném, hogy életre szóló trauma éri, ha az apja felemeli a hangját vagy az anyja elbőgi magát tehetetlenségében.

Viszont vannak azok a dolgok, amiket én nem nevelési alternatívaként azonosítok be, hanem információhiányból adódó hibaként, mert az orvostudomány jelen álláspontja szerint evidens, hogy csak egy út van, ami valóban követendő, attól függetlenül, hogy a szülő vagy a gyerek másra vágyna. És ilyenkor igen, szólok, mert naiv vagyok, és hiszem, hogy az ember előre eltervezetten nem akarhat rosszat annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeret, tehát feltehetőleg fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz épp. És ugyan azt vallom, hogy nem szégyen tudatlannak lenni, de engem mindig ledöbbent, ha általam okosnak vagy legalábbis olvasottnak hitt személyek számukra vélhetőleg fontosnak tartott ügyekben csakazértse élnek a tanulás lehetőségével egy olyan világban, ahol tényleg egy kattintásra vannak a legfrissebb egészségügyi és/vagy parenting irányzatok, és a komoly bizonyítékok, amiken alapulnak. Elfogadhatatlannak tartom, ha a huszonegyedik században valaki nemes egyszerűséggel ignorálja ezeket, és szenvedélyesen küzdök... nem ellenük, mert megakadályozni sajnos lehetetlen őket, de ha valaki kellőképpen értelmes, és nyitott a haladásra, és az egyre korszerűbb infók elsajátítására, akkor általában reménykedek, hogy talán hardcore érvekkel (értsd: szakkönyv-ajánló) sikerülhet olyan irányba befolyásolni, hogy legalább nézzen már alaposabban utána annak, amit csinál vagy nem csinál, és hogy az milyen következményekkel járhat. És nem, nem tartom se leereszkedőnek se kioktatónak a viselkedésemet, mert én sem úgy születtem, még csak nem is úgy szültem, hogy ezek a dolgok a kisujjamban voltak, én is mások figyelmeztetéseinek és felvilágosító igyekezeteinek köszönhetően tájékozódtam, és örök életemben hálás leszek, amiért lehetővé tették, hogy sokkal jobb esélyt adjak Kissmajomnak a boldogságra, mint amire saját, mi tagadás elég szerény, tudásom alapján futotta volna.
De nem akarok elkalandozni... szóval: tudom, ezek többnyire nem oltásmegtagadás szintű közveszélyes tettek, hiszen az emberek "csak" saját utódjuknak ártanak velük, tehát igazából nem kellene meghatódnom, dehát mióta anya lettem, felborult az összes önkontrollt befolyásoló hormonom, és felforr az agyvizem mindenféle kiskorú kárára elkövetett felelőtlenség kapcsán. Így hát nem tehetek róla, zavar, ha valaki nem hajlandó fájdalomcsillapítót adni a fogzás miatt üvöltő babájának, helyette borostyánnyakláncot aggat a nyakába, meg homeopátiás bogyókkal tömi, miközben ő maga simán bekapja a megváltó opiátokat, ha hasogat a feje. Zavar, ha valaki háromhónaposan elkezdi a hozzátáplálást, mert fejni komplikált és a tápszer drága, vagy egyszerűen mert ómilyenaranyos, ahogy csócsálja a kiflivéget, miközben a baba emésztőrendszere messze nincs felkészülve a komplikált ételek feldolgozására, és jó esetben csupán nem kap meg minden szükséges tápanyagot, rossz esetben gyomorbajos meg allergiás meg jóégtudjamilyen lesz húsz év múlva. Zavar, ha bolti gyümölcslevekkel és kakaóval itatják a totyogót, meg péksüteménnyel és tejszelettel etetik, mert úúúgy kívánta, hogy kinézte a szánkból, és különben is csak napi háromszor kap desszertként... miért kell már egy éves korban megágyazni a túlsúlyosságnak és cukorbetegségnek?! Zavar, ha tévézéssel terhelik a kicsi még nagyon labilis idegrendszerét, mert a sok váratlanul ostromló, folyamatosan villogó és hangos inger akkor is kárt okoz, ha látszólag észre sem veszi őket, hát még akkor, ha leül eléjük és zombulva cukin figyelve bámulja is.
És nem, a józan ész vagy a nagynéni útmutatása marhára nem elég ahhoz, hogy ezekre a tévedésekre rájöjjünk, főleg mert az idősebb generáció (és sajnos nem csak) előszeretettel inti le az aggodalmainkat, hogy jajmár, mi is így nőttünk fel, aztán milyen rendben vagyunk. Kissmajom első hónapjaiban például én is évtizedes szokásomhoz híven háttértévéztem, mert azt hittem, ha közben a mellkasomon pihen, semmi sem árthat neki - és valószínűleg mostanság már nyugodtan le merném ültetni napi fél órányi rajzfilm elé, ha senki sem szól, hogy valami elképesztően gyilkolja a fantáziát, hogy az adott történetekkel fix paneleket ültet el a kis agyába ahelyett, hogy ötletelésre, megfejtésre, továbbgondolásra ösztönözné, ahogy egy felolvasott mese teszi. De bébikompot is simán vettem volna, vígan használtam volna az ajándékba kapott kengurut, és magamtól eszembe sem jutott volna, hogy sokkal hasznosabban motiválok, ha nem a kimagasló sikereiért, hanem inkább a kitartó próbálkozásokért dicsérem (bizony, akkor is, sőt főleg akkor, ha semmire sem vezetnek), és ki tudja, még mi mindent csesztem volna el... Rossz belegondolni, hogy mennyi mindent csesztem és cseszek el így is, mert tankönyvi-tökéletesen képtelenség teljesíteni, de az számomra nem mentség arra, hogy akkor minden mindegy, majd esik-suppan, csak lesz valami.

És akkor lassan eljutottam ahhoz a "nevelési" hibához is, amik nem csak zavar, de fáj is, mert végleges; nem helyrehozható se egészséges étrendre való áttéréssel, se korrigáló gyógytornával, se kreatív játékkal, ha egyszer meglépik, akkor az egy életre szól. Ami kapcsán megesett a lebezzeganyázásom, az épp a szívügyem, vesszőparipám, vagy ahogy én hívom, a child neglect társadalmilag elfogadott formája: a sírni hagyás. Lehet utálni, amiért ezt ilyen brutálisan kijelentem, és még csak mentegetőzni sem akarok, mert tényleg hiszem és vallom, hogy a sírni hagyás az nem más, mint kőkemény elhanyagolás, hiszen aki tudatosan és akarattal sírni hagyja a gyerekét, az semmibe veszi az alapvető szükségleteit. Egy mindenben tőlünk függő, sebezhető babának/kisgyereknek** a testi közelségre való igénye ugyanis pont olyan valós igény, mint az éhsége. Akkor is, ha a hozzábújásunk nem szünteti meg a fájdalmát, ha az ölelésünk nem enyhíti a feszültségeit, ha a jelenlétünk nem oldja a félelmeit, ha látszólag szart se ér, hogy mellette tüsténkedünk, mert rendületlenül ordít vagy hisztizik tovább, neadjIsten dacosan el is lökdös maga mellől.
Nem én mondom, nálam sokkal hitelesebb források mondják: pszichológiai értekezések, kísérletek eredményei, modern neurológiai kutatások. Meghatódok, ha itt és most rögtön elhiszi nekem valaki, de sokkal jobban örülök annak, ha rendesen utánaolvas, és nem egy belepofázós anyukának dől be, hanem csakis szakemberek által hagyja meggyőzni magát. Ez a cikk nagyon leegyszerűsítve és kutyafuttásan összefoglalja a lényeget, bővebben de érthető nyelvezettel meg minden benne van ebben a könyvben (is - azért említem ezt, mert itthon is kapható, bár nekem a lefordított verzió nem tetszett, erőltetettnek hatott a sok magyarba kényszerített terminus technicus). Nem fogom túlragozni, a hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a stresszreakció, amit az elhagyatottság*** érzése okoz, tartós hormonáradatot (kortizol) szabadít fel, ami kinyírja a neuronokat, ami módosítja az agy struktúráját örökre, ennek minden velejárójával együtt.
Konkrétan másképp néz ki annak a gyereknek az agya, akit sírni hagynak - hát most komolyan, van ennél ijesztőbb perspektíva ezen a világon?! Vajon arra is magasról tenne a határozottan sírnihagyás mellett kampányoló szülő, ha a gyereke fejreesne a kanapéról, és úgy sérülne az agya...? Retorikai kérdés volt, nyilván nem. Akkor hogy a fenébe nem rémiszti halálra egy saját maga által okozott kézzelfogható elváltozás? Tény, azt nem látja senki előre, hogy melyik neuronok sérülnek, és ebből következőleg milyen szinapszisok nem tudnak kialakulni, így akár azt is nyugodtan ki lehet jelenteni később, hogy íme, teljesen "normális" emberré vált, vannak kis szépséghibái, de mindenkinek vannak. Mivel a pszichológia nem egzakt tudomány és a psziché egy viszonylag bonyolult dolog, nincs egyértelműen levezethető ok-okozati összefüggés, miszerint a CIO metódustól lesz valaki figyelemzavaros zárkózott kisiskolás, bántalmazást birka módon eltűrő tinédzser, kapcsolatfüggő tesze-tosza felnőtt, de annyit biztosan tudunk, hogy igenis negatívan befolyásolja az egészséges személyiségfejlődést, a képességeket, a motiváltságot, a határozottságot, az érzelmi megnyilvánulásokat, kinek mije sérülékenyebb. És vannak adatok arról is, hogy aki gyerekként feltétel nélküli szeretetteljes támogatás híján kénytelen önmegnyugtatni, az sokkal hajlamosabb a felnőttkori szorongásra, a depresszióra, a kontrollvesztésre, a bizalom- és önbizalomhiányra. Valóban ér ennyit valakinek a saját kényelme vagy a szófogadóvá idomítás diadalérzete?

Végül pár szó a szitokszavakról címről... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a bezzeganyázás. Meglepett, ugyanazon ok miatt, ami miatt viszont nem különösebben érdekel: tudom magamról, hogy nem vagyok az, és ezúton külön köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon eljutatta hozzám ezt a megerősítést. A bezzeganya az én meglátásomban nem ilyen szerencsétlenkedő, rutintalan, bizonytalankodó, minden lépését hatszor megkérdőjelező, mindennek hat egymástól független forrásban utánabányászó, gyakorlottabb idegenek jóindulatára és ajánlott háziolvasmányok tanácsaira támaszkodó bénácska, mint én. Igaz, ha sikerül kiderítenem olyan információkat****, amik segíthetnek jobb szülőnek lenni, túl lelkesen és néha kéretlenül terjesztem őket fűnek-fának, hogy ne csak az én fiamnak váljanak hasznára - és tényleg sosem feltételeztem, hogy valakinek ellenére lenne, mert hasonló esetben én nagyon boldog vagyok, ha valaki velem osztja meg az általa felfedezett hasznos tippeket. De bezzegelni sosem szoktam, még szívem legmélyén sem, hogy nicsak, én milyen jól csinálom máris, te meg milyen rosszul, már csak azért sem, mert egyrészt én is többnyire rosszul csináltam, mielőtt kinyitották volna a csipámat, másrészt mert bármilyen érzéketlenül hangzik, engem eléggé hidegen hagynak az anyák, a sikerélményeik ugyanúgy mint a kognitív disszonanciájuk vagy a kudarcparáik. Én a gyerekeket sajnálom csak, a cél az lenne, hogy az ő életminőségük javuljon, nem az, hogy engem koronázzunk parenting guruvá, és nem az, hogy a szülőket földbe döngöljük, amiért valaminek nem jártak utána elég körültekintően.
A bezzeganya szerintem velem, velünk, kutakodókkal és kételkedőkkel ellentétben pont hogy nem bonyolódik filozofálgatásokba, inkább lenézi az egész tudomány-kultuszt meg a követőit, és büszkén hagyatkozik a kiváló "anyai ösztönökre", mert az ősnőknek ugyebár a nevelés a zsigereikben van. És abban egyetértek, hogy küzdeni kellene ellenük, de nem azért, mert acsarkodnak vagy ölre mennek, ki nem szarja le, azzal maximum egy másik nagykorúnak rontják el a napját; de az mondhat-bárki-bármit-én-jobban-tudom-mi-jó-a-saját-gyerekemnek hozzáálláshoz való arrogáns ragaszkodásnak ártatlan gyerekek szokták meginni a levét, és nem csak egy napra.
Sosem szabadna eléggé tájékozottnak nyilvánítani magunkat, mert a tudásunk karbantartása az egyetlen garancia arra, hogy erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Nem elég szeretni őket, úgy kell szeretni, ahogy nekik a legjobb.

Legvégül (komolyan, ezt ezután minden neveléshez csak érintőlegesen is kapcsolódó posztomba beteszem): olvassatok Alfie Kohn könyveket!


* Gondolok itt arra például, hogy csodálatos volna, ha minden gyerek könnyedén és mosolygósan szenderülne álomba, de van egy ismerősöm, aki öthónapos terhes, és a tizenkét kilósa még mindig karon ringatva szeretne elaltatódni - hát helyében magam is priorizálnék, teljesen fairnek tartom, hogy nem szeretne megszakadni és/vagy a kistesót veszélyeztetni, úgyhogy egy ideje már "csak" simogatással és hozzábújással nyugtatja a nagyot, bármennyire tiltakozik is az, amiért ilyen kegyetlenül megváltoztak a régi szokások.
** Őszintén szólva felnőttnek is. Annyira elcsépelt közhely már, hogy szinte ciki leírni de: társas lények vagyunk, bármilyen testi vagy lelki szenvedés esetén vajon hányunknak mindegy, hogy hátezvan felkiáltással ránkcsukják az ajtót és egyedül kell kibőgnünk magunkat, vagy valaki leül mellénk, és akár egy szó nélkül a karjába vesz, akkor is, ha a világon semmit sem tud tenni, amivel érdemi segítséget nyújtana...?
*** A kontextus lényegtelen, szinte mindegy hogy kéthónapost vagy kétévest hagyunk magára a stresszével, és szinte mindegy, hogy az a stressz mezei anyahiányból vagy valós gondból származik (azaz nem tud ellazulni mert nem hallja a méhben megszokott szívverést és egyáltalán szokatlan ez a nagy világ - vagy belelovalja magát a dührohamba, mert képtelen szétszedni a kiszemelt építőkockákat és különbenis mért nem kaphat rövidnadrágot télvíz idején).
**** Megkérdőjelezhetetlen, tudományosan alátámasztott információkról beszélek, nyilván, nem olyan véleményes dolgokról, hogy milyen tápszer márka vagy autósülés típus a legjobb, legyen cumija, vagy szopja inkább az ujját, fényes-családzajos legyen a nappali altatás, vagy sötétítsünk és csináljunk éjszakai csöndet, stb. Erre már kitértem egyszer, de hangsúlyozni szeretném, mert lényeges különbség.

2015. augusztus 18., kedd

Borzasztó!

Mától már nem egyessel kezdődik a korod, óIstenem, legközelebb majd tízévesen fog csak megint - hát vajon hol van az én pici kis babafiacskám...?!
Valószínűleg szokás szerint késve, de ígérem, lesz majd kerek-hónapfordulós jegyzetelés, mert hatalmasat változtál a legutóbbi beszámoló óta.
Húsz hónapos vagy, te édes-drága életpogácsa... Nincs szó rá, hogy mennyire szeretünk!

2015. augusztus 14., péntek

"...the faint fusion of two bodies breaking into light."

Tavaly kihagytuk a Perszeidáinkat, mert még kicsi volt Kissmajom gyáva kezdő szülők voltunk, és nem mertük beválllni, hogy kihurcibáljuk magunkkal egy rétre éjnek idején. Idén már szemernyi kétségünk sincs afelől, hogy a világ legjobbfejebb babájával van dolgunk, úgyhogy pár napig tanakodtunk, hogy menni kéne, de valahogy nem volt kerek az egész, én ugyanis ahhoz túl paraanya vagyok, hogy egy éjszakára nélkülünk hagyjam; igaz, hogy Apu többször altatta már el, és volt vele kicsivel éjfél utánig, de azon aggódom, hogy ha az éjszaka közepén esetleg valami miatt felsírna (ez teljesen hülyeség, mert ilyen több hónapja volt utoljára), akkor nem tudná megnyugtatni. Meg meleg is van nagyon, ami Kissmajmot ugyan nem hatja meg, de mindekt nagyon zavar, nem is tudom, mikor bírtuk utoljára ilyen rosszul, én még terhesen sem szenvedtem ennyit.
Szóval olyanokon gondolkoztunk, hogy le kellene menni a Balatonra Apuval együtt, és éjszaka otthagyni őket, és kettesben leugrani Zselicbe pár órára, de ilyen kánikulában nehéz igazán jó szállást találni csak két napra, többre meg nem kívánkozunk, mert tűző napsütésben langymeleg pocsolyában ázni nem feltétlenül az álmunk jelenleg. Úgyhogy úgy tűnt, hogy idén is kimarad a kaland, aztán szerdán M. csak úgy casually megemlítette, hogy a tesójáék készülnek csillaghullást nézni, és a célpont a Velence tó melletti Várpark, ami egy gyerekkori barátjuké; én meg mondtam, hogy ugrojunk le mi is, hiszen tényleg nagyon közel van, ha a fáradtságtól sírós lesz Kissmajom, akkor egyszerűen visszafordulunk és kész.

Alkonyatkor összeraktam egy picike csomagot, mintha a parkba mennénk egy délutánra, a fürdetést kivételesen kihagytuk, aztán autóba ültünk, és irány Dinnyés. Bár fektetés ideje volt, és a tápiját is elszlopálgatta az autósülésben, Kissmajom semmi jelét nem muatta, hogy el akarna aludni, úgyhogy nem is erőltettük, inkább beszélgettünk és énekelgettünk egész úton. Újabban az az egyik kedvenc és nagyon aranyos-vicces játéka, hogy kér egy dalocskát ("Nuszika, nuszika!"), majd amint rázendítünk a nyusziülafűbenre, két szó után leinti a produkciót, és újat kér ("Nem nuszika, ici-pici!"), csak persze a pókfi se jó, inkább harmadik kell (Nem ici-pici, napocska!"), de eltaláltátok, a süssfelnap se az igazi, csak kamersterkedik vigyorogva, mi meg egyszerre röhögünk rajta és magunkon, ennivaló diktátor és hű rabszolgái.
A parkban már jártunk tavasszal, de most le volt zárva, csak mi voltunk ott, és a kedvünkért égett a csudaszép éjszakai világítás. Végigsétáltunk a miniatűr épületek között, láttunk fekete cicát és mindenféle éjjeli bogarakat, majd sötétet csináltunk, és lefeküdtünk pokrócokra, megcsodálni a Tejutat. Ami nagyon meglepő volt: Kissmajom is rögtön befejezte a mászkálást és a környék feltérképezését, puszikat és simogatásokat és bújásokat osztogatva odatelepedett hozzánk, és szabályosan elkezdte ő is nézni az eget. Nem volt ugyan annyira látványos, mint tavalyelőtt a világvégi mezőn, de a durván fényszennyezett fővároshoz képest megdöbbentő volt így is a rengeteg csillag, főleg hogy nem volt holdas éjszaka sem, mint anno. És hulltak, igen, gyönyörű fénycsóvákkal, kívántam is tőlük, hátha megint teljesül.
Kissmajom hozzánk hasonlóan áhítattal bámult felfele, közben folyamatosan magyarázott a saját nyelvén, és néha izgatottan mutogatva fedezett fel egy-egy mozgó fényt, amiről tárgyilagosan bólogatva megjegyezte, hogy: "Lepülő villog." és "Ott mety a csillagok." Nagyon érdekes volt látni, hogy mennyire élvez egy ilyen felnőttes programot is, és mennyire hajlandó kérés nélkül is résztvenni az érdeklődéseinkben, miközben nyugodtan csinálhatna mást. Fél tizenegyig maradtunk végül csak, mert már nagyon elkezdett fáradni, de arról hallani sem akart, hogy lefeküdjön vagy alvópózban megmaradjon az ölünkben. Nem lett rosszkedve sem, de tök lelassult, esett-kelt, küszködött a felállással, és megállás nélkül panaszosan gagyogott, hogy ő most nem fitt és friss, úgyhogy hazaindultunk - az autóban egy kanyar után már édesdeden aludt. Párszor kómásan kinyitotta a szemét miközben felcipeltem a garázsból, aztán miután ráhúztam a pizsamáját, félálomban megette a maradék kajáját, és már fordult is hasra.

Ezt is megtudtuk tehát, vagy inkább újra megerősített az eddigi tapasztalatunkban, hogy ha biztonságos háttérként vele vagyunk, akkor ezt az édes kisfiút semmilyen rendhagyó helyzet, szokatlan helyszín vagy extra időpont nem tudja kizökkenteni a szokásos nyugalmából. Gyakorlatilag akkor sem lehetett volna zökkenőmentesebb kiruccanásunk, ha egy csillagászatért rajongó kisiskolással mentünk volna esti piknikre.
Valahogy nem tudtam nem azt érezni, hogy ehhez nem csak a drága kiegyensúlyozott és kíváncsi saját természetének van köze, hanem annak a csillagnak is, amelyik akár két éve, egyszer csak nagyon erős fénnyel kigyulladt pontosan fölöttünk, majd vakítóan ragyogva, végtelenül lassan végiggördült az egész égbolton, hogy egy perc múlva fokozatosan, mintha láthatatlan kezek lehalkították volna, örökre eltűnjön, útban egy másfajta lét felé... És mikor éjfél után beléptem a hálószobába, és a babalámpa halvány fényénél az alábbi kép sejlett fel az ágyunkon, nem tudtam nem azt suttogni, hogy köszönöm, kislányom, majd gyere még...

2015. augusztus 9., vasárnap

Cross that bridge when you get there...

Négy évvel ezelőtt, ilyentájt, bár nem ekkora kánikulában, de már egyre fáradtabban és reményvesztettebben kerestünk helyet a jövendőbeli álomházunkhoz. A kiválasztott környéken már minden utcát százszor bejártunk keresztül és kasul, nem tudom, miben reménykedtünk, de valami olyasmi lehetett, hogy hátha ott, ahol az előző kilencvenkilenc alkalommal nem volt semmi, reggelre kinő egy tökéletes földdarab, vagy esetleg egy addig méregdrága telek tulajdonosa úgy dönt, hogy jelképes összegért nekünk szeretné adni. Egyszóval nem volt se könnyű, se rövid az út, de végül 2011 őszén meglett az ideális zug, és akkor elkezdtünk egy blogot, amiben követni akartuk, hogy hogyan leszünk majd vidéki gazdák erdőszéli család; aztán események hiányában kifulladt, és abbahagytuk, mígnem idén megtörtént a csoda, és akár folytathatnánk is, de hát azóta változtak a prioritások, és lett az életünkben valaki, aki még a sajátházas projektnél is fontosabb, és boldogságadóbb.
Viszont az utóbbi időben több általam olvasott blogon is írtak költözésről, új lakás szépítgetéséről, és annyira de annyira bizsergető érzés olvasni a lelkes-izgatott beszámolókat. Itt pár hónapja már írtam róla bővebben, hogy idén micsoda fordulatot vettek a dolgaink, és azóta hál'Istennek, lassan, de biztosan haladunk a végleges otthonunk felé, úgyhogy dokumentálom ezt az állapotot is.

Eladtuk ugye a szeretett kis lakást, és ideglenesen M. szüleihez jöttünk, ahol már komolyabb ízelítőt kapunk abból, hogy milyen is lehet majd a jövő: itt hatalmas kert van, mezítlábazásra hívogató zöld fűvel, napágyazásra csábító árnyas fákkal, és a környék is gyönyörű, fél órákat kell az ablakban ücsörögni, mire végre elmegy a ház előtt egy-egy kutyát sétáltató ember, autós forgalomról nem is beszélve. És a mi "kis" lakunk még ennél is ezerszer jobb lesz, mert ott még szomszédok se nagyon vannak, csak a nyugodt természet, a kertünket körülölelő erdő, a közelünkben csobogó patak, a friss levegő és a madárhangok. M. minap késő este mutatta meg az építkezést egy barátjának, és ahogy befordultak az utcánkba, a kocsireflektorok fényei előtt megmerevedett egy szépséges róka... szinte fizikailag fáj a vágyakozás, ahogy ezt leírom...
Múlt héten készítették a garázsszint tetejére a födémet, mi meg kivonultunk, hogy Kissmajom megbámulhassa a pumiszató (pumixautó, azaz betonpumpa és -mixer) tevékenységét. Felmásztunk a domb feléig, a bükkfáink alá, így pont szintben voltunk a már kirajzolódó terasszal, és a nappalival, amiben épp öntötték és simítgatták egyenesre a betont. A kövér árnyékban a fővárosi kánikulánál érezhetően hűvösebb volt, az erdő lengedezett-susogott a kellemes szellőben, ha a telek végében lebontásra váró fakunyhók egy kényelmesen használható fürdőszobát rejtenének, megkockáztatom, hogy vennénk egy nagy sátrat, és kiköltöznénk oda hétvégeken.
Itthon ólomlábakon telik az idő, frusztráló, hogy nem gyorsabbak a munkálatok, pedig tényleg kifogástalanul haladnak, a csapat még vasárnaponként is dolgozik, és igazából úgy tűnik, hogy pontosan tartani fogják a szerződésben leírt határidőt a félkész (falak plusz tető) állapotra. De nekünk már egyre nehezebb, mert múltkor bemehettünk a garázsba meg a mosókonyhába, és mindkettő csudálatos, és vannak falaik meg ablakaik meg félig-tetejük, és ó, tiszta otthon feeling máris. Mindenki, aki építkezett már valaha életében, óvatosságra int, és figyelmeztet, hogy hiába ez a mostani nulláról házformájúra lépés a leglátványosabb változás, a durva részek akkor következnek, amikor már bent is folyik a rendezgetés; hogy a szigeteléshez és vakoláshoz, a nyílászárókhoz és burkoláshoz és festéshez sokkal több türelem kell majd, mert pepecselősebbek, profi szakember kell hozzájuk, és nem tud egy teljes brigád egyszerre foglalkozni velük. És az agyunkkal értjük is mindezt, de a szívünk azt zakatolja, hogy de akkor már be lehet lépni a hálószobánkba, és leülhetünk a nappali közepére, és kiléphetünk a teraszra körülnézni... hát és az gyakorlatilag egyenlő a beköltözéssel.

Eközben persze mindenféle lakberendező programokkal alakítgatjuk a belső részt. M.Anyuka nagyvonalakban már a telekvásárlás fázisában megrajzolta nekünk azt, amit és ahogy kívántunk, aztán amikor már miénk volt a helyszín, a hivatalos tervező egy kicsit faragott rajta, hogy megfeleljen a mindenféle szabályzatoknak, és megkapjuk az építési engedélyt. Most megy a finomhangolás, ilyenek, hogy férjen már be egy zuhanyzófülke is a vendégvécé mellé, legyen minél nagyobb a nappali az előszoba kárára, a nagyontágas gardrób vagy a nagyontágas fürdőszoba a fontosabb, mekkora ablak kell ahhoz, hogy az árnyékos kertrészre néző gyerekszobák elég világosak legyenek, és vajon kell-e küszöb az M. geek-birodalmába vezető ajtóra. Tologatjuk a belső szobafalakat, méricskéljük a mosdókagyló pultját, megkíséreljük belesakkozni a meglévő könyvespolcainkat a leendő ablakok közé, és próbáljuk kitalálni, hogy melyik beltéri ajtó merrefelé nyíljon.
És persze megy a lázas számolgatás, mert továbbra is nagyon szeretnénk megúszni hitel nélkül az egész bulit, és hát az nem lesz egyszerű menet, mert a pénzünk egyre csak fogy, és még mindig hiányzik egy csomó része a kirakósnak. Annál nehezebb, mert van egy olyan nagyösszegű kintlevőségünk, ami már évek óta függőben van, és most úgy tűnik, hogy pár hónapon belül talán mégis visszakapjuk, de valahogy nem is merjük elhinni, mert már annyit hitegettek... és mert az tényleg szinte minden anyagi gondunkat elsöpörné, túl szép is lenne, még a végén a vágyott téglakályhát is sikerülne megcsináltatni már idén karácsonyra. Ha viszont nem számolunk azzal a pénzzel, akkor erősen latolgatni kell a lehetőségeinket, hogy mi az, ami létszükséglet, és mi az, ami várhat egy-két évet. Számottevően drágító tényező, hogy igyekszünk mindenből a legjobb minőségűt beszerezni, ami nem megy tönkre pár év alatt, és természetesen amibe tényleg beleszeretünk, kompromisszumok nélkül, mert épp eleget éltünk már ideiglenes félmegoldásokkal, így lassan negyven évesen ideje legalább megcélozni a tökéletest.
Konyhára például tuti nem futja csak részletre, mert ugyan csak maximum háromhavonta egyszer főzünk nem vagyunk egy sokat főzőcskéző család, azért jó lenne alaposan felszerelni, mert ha meglesz a várva várt kiskertem saját bio terményekkel, akkor megtanulunk konyhatündérkedni jól. Kiegészítőkön nem is töröm a fejem, mert úgy egyáltalán bútorok tekintetében is elég puritán lesz minden kezdetekben: a nappalink hirtelen majdnem háromszorosára hízik, úgyhogy meglehetősen szegényesen fog kinézni egy gigaméretű ülőgarnitúra nélkül, amit per pillanat nyilván nem engedhetünk meg magunknak. Az imádott hálóbútorunkat szerencsére be tudjuk illeszteni az új sarkokba, így legalább egy darab fő helyiség teljesen be lesz rendezve, de Kissmajom kuckójába egyelőre csak a játékok tárolói kerülnek, és egy ágy, ha esetleg szeretne nélkülünk aludni; mondjuk ez a legkevesebb, nem is bánom, hogy most a babaság és kicsifiúság határán nem kell eldönteni, hogy mikre van szüksége, mert úgyis csak átmeneti lenne az eredmény. Viszont elég fontos lenne egy komolyabb kerítés, mert ugye erdőszél, ergo zombik és vadak, biztonsági ideális lenne, ugyanakkor pont hogy nem akarjuk elzárni magunkat a zöld környezettől, hiszen az az egyik fő oka annak, hogy az agglomerációba menekülünk. Jah, és akkor arról még nem is beszéltem, hogy adódott egy olyan egyszeri és kihagyhatatlan ajánlat, ami miatt nagyon megéri lecserélni az egyik autónkat újra, és muszáj lesz meglépni... first world problems, tudom.

Vissza kellene mennem dolgozni, az az igazság. Ez az itthonról melózás is fizet, meg persze ideális, mert rugalmasan alakítom a munkaidőmet, így fulltime anya lehetek mellette, de a napi nyolc órában megkeresett pénz akkor is sokkal több lenne, ha miatta Kissmajmot magánintézménybe adnánk. Kevesebb időre nem lenne érdemes bejárnom, mert az oda- és visszaúttal ugyanannyi idő menne el, és az minimum egy elvesztegetett óra a napomból, de inkább több. Viszont napi kilenc órára egyszerűen képtelen lennék idegenekre bízni a kisfiunkat; őszintén szólva ötre is; még akkor is, ha esetleg nem gyűlölne ott lenni, és a mindenkori jófejségéhez igazodva zokszó nélkül elfogadná a szituációt. Minden nevelési vonal, amiben hiszek, azt mondja, hogy az első három évben a gyereknek szüksége van a one-on-one időre, és azoknak a személyeknek a konstans jelenlétére, akikhez legerősebben kötődik. Biztos nagyon fontos a közösség, és elhiszem mindenkinek, aki hangoztatja, hogy a bölcsisek mennyit átvesznek a kortársaktól, de én egyáltalán nem ragaszkodom ahhoz, hogy ő olyasmikben remekeljen, amiket a kiscsoportosoktól el tud lesni. Ennyi idősen nem tartom egetverően lényegesnek az önálló késsel-villával étkezést, nem érdekel, hogy mikor kezd el egyedül vetkőzni és öltözni, nem szívesen erőltetném a szobatisztaságot, azt meg főleg nem, hogy ne legyen "irigy", és tanuljon meg osztozkodni a játékokon. Ellenben szerintem fontos a stabil érzelmi háttér, amit képes vagyok nyújtani neki, az, hogy nem kell osztoznia a figyelmemen, és akkor kap választ a kíváncsiságaira, reakciót a bizonytalanságaira, gyógypuszit a beütött lábára ("Ota! Másikat is! Kettőt etyszeje!"), amikor épp kell neki. És valószínűleg nem fogja megtanulni, hogy az utcai cipőket katonás rendben az ajtó mellett hagyjuk, és a szétszórt játékait sem fogja visszavinni a dobozaikba nap végén, de egyrészt azért vagyok itthon szabadságon vele, hogy beleférjen nekem elvégezni ezeket, másrészt tőlem szerez olyan ismereteket*, amiket a dadusoktól sosem tudna, mert tízfelé szakadva nem jutna rá elég idő.
Csomó nyitott kérdés automatikusan választ nyerne, ha sikerülne teherbe esnem. There, I've said it, nem csak vágyálmaimba illő, de hasznos és gazdaságos is lenne szülni még egyet minél előbb; megint csak arra lyukadok ki, ami a blog témája, hogy milyen jó is annak, aki egyszer felejt el gumit húzatni, és már fel is van kettyintve. Addig is az a terv, hogy nincs terv. Hogy visszakanyarodjunk a poszt témájához is: először is legyen már tél, és mehessünk haza. Aztán lássuk meg, hogy mire jutunk a ház körüli teendőkkel tavasz végére, ki tudom-e építeni a kertet olyanra, amilyent elképzeltem, és amit később már csak fenntartani kell; fészerek lebontása és az anyagaik újrahasznosítása, gyümölcsfák, bokrok és tuják ültetése, sziklakert, magaságyások és üvegház építése, ösvények, lépcsők és kiülős rész kialakítása, gyep és virágok kitalálása. Aztán valami lesz...


* Félreértés ne essék, nem akarok zsenit faragni a gyerekből, de mindig feldobok különböző témákat, és amire lecsap (értsd: feszülten figyelni kezd, ismétlést követel, kérdez és visszamond), azt szívesen veszem be a napi játékrutinunkba. És amint kiderült, egy csomó olyan dolog köti le, amit szerintem legtöbb helyen még ovizás elején sem feltétlenül kerül terítékre, mert senki sem ér rá - vagy kizárólag különóra formájában ér rá, azaz egy fix időpontban, amikor muszáj résztvenni, ha van kedv és energia, ha nincs. Többen kételkedtek, hogy ugye, csak viccelek, hogy ilyen gazdag szókinccsel beszél, hogy ennyi betűt és színt biztonsággal felismer, hogy nem csak elszámol tízig, hanem ilyen ügyesen értelmezi is az egy-több fogalmát? Nem, nem túlzok, tényleg így, ennyit, ennyire. Ugyanakkor például már nem szereti, ha angolul próbálok kommunikálni vele, illetve feleannyira sem köti le a rajzolás vagy mondókázás, mint a többi másfél évest, így ezt a vonalat egy darabig most hanyagoljuk - ami csoportos felállásban szintén kivitelezhetetlen lenne, hiszen ott szigorúan alkalmazkodni kell egy előzetesen megállapított programhoz és lehetőség szerint egymáshoz is.

2015. augusztus 6., csütörtök

Anyázós Aparajongó aktuális alvásrendje

Kissmajom meganyásult. Egy csomó dolgot, amit eddig bárkivel szívesen csinált, pár napja többnyire csak velem hajlandó - további résztvevők nem zavarják, de én mindenképpen legyek jelen. Ki a kertbe, ezredszerre is ellenőrizni az ötöjőrendszert, fel a kanapéra, tonyot rakni kockákból: "Anya hegít, anya hegít!". A legfontosabb kivételek: a garázs- és kertkapuk távirányítós nyitogatása és csukogatása (Mama és Papa kiváltsága), a heti egyszeri Kopaszi-gátazós vagy Margit-szigetezős napok (ide Tatával jár, mindig aligvárósan), és az esti rituálé, amihez szigorúan M.-re van szükség, ha nagy ritkán valamiért nincs, inkább sokáig lehet fent, hogy agyonfárasszam, mert különben egy óráig fürdetem-altatom, "Hol van Apa?" (miközben délután öt perc alatt elalszik velem).

Most az utóbbiról akarok kicsit jegyzetelni, mert annyiszor nevettet meg minket Kissmajom ez alatt az esti fél óra alatt (is), hogy muszáj megemlékezni róla.
Először is, tök érdekes, de nem hogy tiltakozás nincs, hanem, ha épp lent vagyunk a nagy nappaliban, és szólunk neki, hogy akkor ideje lefeküdni, lelkes "Alunni, alunni!" jelszóval elkezd felvonulni az emeletre; sokszor mire nyomába indulunk, már túl van a második lépcsőfordulón is, és rendületlenül halad, hangosan számolva a fokokat. Beszalad a fenti saját nappalinkba, egy kicsit még leül a játékaihoz, aztán M. viszi fürdeni, miközben én előkészítem a hálószobát és bekeverem a tápikaja adagot. A fürdés első fele pancsolás, utána következik a lényeg, amit szükség esetén akár egyedül is meg tudna ejteni, mert kérésre gyakorlatilag végigmossa a testrészeit, és zárszóként zabálnivaló derékban előrehajolós pózt vesz fel, hogy M. kényelmesen elérje a pofiját fogmosáshoz. Utána én kihalászom, és átviszem a hálóba megszárogatni és felöltöztetni, miközben ő komoly fejjel tartja a cumisüveget, és szlopákolja be a 350 milli tápszerét, és bólogatva nyújtja az egyik, majd a másik dundus lábfejét, hogy a lábujjai közül kitörölgessem a nedvességet. M. eközben megeteti a macskát, és mire mi végzünk az előkészületekkel, érkezik is - ha esetleg nem, akkor határozott és kitartó "Apa jön, apa jön!" követelőzés indul.
Ekkor én kiosztogatom a búcsuzós talppuszikat (itt is előbb egyik, aztán a másik lábát tolja a képembe, majd mindkettőt, hogy egyszerre is, amitől minden alkalommal elolvadok), és villanyoltás van, ami úgy kezdődik, hogy Kissmajom elmenekül az ágy valamelyik sarkába, ott hasra veti magát, és néha csendben leskelődve, néha a keze mögé bújva "Hol a baba?" felkiáltással várja, hogy M. elkapja a lábait, visszahúzza maga mellé, és megrágcsálja a combját-talpát. Pár ilyen viháncolós mutatvány után M. végignyúlik az ágyunkon, Kissmajom lefekszik vele párhuzamosan, szorosan melléje, és a fejét bedugja az apja hóna alá, majd felszólítja, hogy: "Mesét!" (A pozitúra csak akkor tökéletes, ha M. a könyökét behajlítva Kissmajom hasán nyugtatja a karját; így kánikulában megpróbálta néhányszor elvenni, hogy mégse izzassza össze magukat, de Kissmajom mindig ellentmondást nem tűrően visszapakolta magára.) A mese saját szerzemény, és egy Cicavárosban lakó kiscicáról szól, aki félelmet nem ismerve vág át a szomszédos Kutyavároson, hogy meglátogassa egy beteg vidéki rokonát a tanyavilágban - ha napközben megkérdezzük, hogy ki az, akiről sokat szokott beszélgetni az apjával esténként, ragyogó arccal közli, hogy Edömééér, aki bááátooor… hát bele kell dögleni, na. 
Ugyanakkor tök vicces is, amikor nem azon vigyorgunk bárgyún, hogy milyen édes, akkor rajta-vele röhögünk. Mikor kijövök tőlük, álalában dolgozom egy kicsit, és közben bekapcsolom a babamonitort, hogy belehallgatózzak a bulijukba; minap teljesen elfelejtettem, és mikor olyan öt perces késéssel eszembe jutott, már síri csend volt. Nahát, gondoltam, ez még a szokásosnál is gyorsabban sikerült, és figyeltem, hogy mikor kászálódik ki M. az ágyból, amikor felcsendült a Kissmajom leginkább egy részeg matrózéhoz hasonlító hangja, miszerint "Móóókuskaaa! Móóókuskaaa!"

Körülbelül egy hónappal ezelőttig úgy működött az éjszakánk, hogy miután elaludt, betettük a lábunkhoz helyezett saját ágyába, majd mikor éjjeli egy körül bementünk mi is lefeküdni, általában felébredt félálmosra, és akkor átköltöztettük hozzánk, ha meg nem, akkor találkoztunk reggel. De aztán kezdett elmenni a dolog olyan irányba, hogy bármennyire nemtörődöm módon csörömpöltünk, sehogy sem sikerült felzavarni a bevonulásunkkal, és baromira hiányzott a kis puhameleg teste meg az egyenletes szuszmákolása, úgyhogy egyszer csak azon kaptuk magunkat, hogy inkább mindenfélével elbarikádoztuk a leesős oldalt, és ott hagytuk a franciaágyon, hogy várjon ránk.
Igen, együttalvás van, mert nekünk szükségünk van rá - neki nem igazán, durmol reggelig igazából bárhol... el van vesztegetve ránk egy független baba, és aki szívesen tenné külön, az meg szív egy ragaszkodóval, elnézést. Lényeg, hogy a kiságy már inkább csak dísz, illetve boldog dorombolással birtokba vette a Kissca; a nagy meg úgy néz ki, hogy én fekszem a bal oldalamon, teljesen a falra kenődve, M. fekszik a jobb oldalán egészen a matrac szélére szorulva, és közöttünk vándorolgat a gyerek, néha a lábunktól emeljük vissza, néha bekuckózik kiskiflibe egyikünk elé, néha valamelyik testrészünknek támasztja a buksiját vagy ránkpakolja a combjait, néha meg (Aren't we the ultimate cliché…?) tökéletesen keresztbe fekszik, és betölti a rendelkezésére álló összes helyet, mint valami gáz.
Ennyit az elveinkről. Ha jön a kistesó, majd rendelünk egy custom-made gigaágyat.

2015. augusztus 5., szerda

Gyanú - edited

Ezt azért írom, mert hátha idetéved olyan is, aki gyanakodott már hasonlóra saját gyereknél, és elmeséli, hogy mi lett a vége… Az van ugyanis, hogy elképzelhetőnek tartjuk, hogy Kissmajom színtévesztő - egész pontosan a pirosat és zöldet nemlátó fajta. Még messze nem megerősített dolog, nyilván húsz hónapos sincs a gyerek, most tanul beszélni, simán benne van, hogy jó a szeme meg az agya is jól dekódol, csak valahol az utóbbiban még megkeverednek a dolgok, de minden esetre érdekes a jelenség...
Tizenkét "alapszín" (és azok egyértelműen felismerhető árnyalatai) a tudásbázisunk, és általában ceruzákkal dolgozunk: fekete, feér, hürke, baana, kék, bojdó, lila, najancsszínű, háága, jójají, pios és löld. Az első tíznél jóval egy százalék alatt vannak a tévedős esetek, magabiztosan és gyorsan kiválasztja az emlegetett színt bármekkora halomból, határozottan rávágja a nevet, ha hirtelen felmutatjuk, gondolkodás nélkül odahozza bármelyiket, ha kérjük. A nagyon-nagyon ritka hibáknak nem is nevezhető mellényúlások abból szoktak származni, hogy épp nem figyel a feladatra, túl sietősen akar válaszolni, vagy például egyet emel fel, miközben egy másodperce még másikra nézett; de ha újra kérdezünk, persze semmi helytelenítő fejcsóválás, csak sima ismétlés, azonnal korrigál. Ez az arány az utóbbi két szín esetében eléggé felborul (mondjuk olyan tízből háromszor tökéletes csak), és többféleképpen is elromlik: van, hogy egymással keveri a kettőt (vagyis ha zödet mondunk, pirosra mutat, és fordítva), van, hogy felmutatjuk neki egyik színt a kettő közül, és nem mondja meg, hogy micsoda, csak hosszasan hallgat, és van, hogy hiába van a kupacban a kért szín, nem emeli ki, hiába utasítjuk rá. Őszintén szólva ez utóbbi azért gyanús, mert oké, a másikoknál gondoltunk már arra is, hogy a szavakat keveri, vagy esetleg nem jutnak épp eszébe, de ilyenkor látszik az okos fején, hogy pontosan tudja, mit szeretnénk, és nem érti miért inszisztálunk, hiszen az teljesíthetetlen.

Amint kiderült egyébként, a színtévesztés (a színvakság rossz kifejezés, mert az rendkívük ritka dolog, hogy valaki konkrétan nem lát színeket, csak a szürke különböző árnyalatait) elég gyakori, van olyan népcsoport, ahol 10% körüli, a mi vidékünkön inkább 2%-a a populációnak ilyen kis mutáns; és az esetek túlnyomó többségében genetikai eredetű malőr, ami főleg fiúkat érint, anyai ágon hordozódik, és az X kromoszóma pici furasága okozza. Tehát esetünkben nem M.Apuka problémája ugrott át egy generációt, hanem valahol az én családomban keresendő a ludas - de ez mindegy is. Aztán, ha van is baj Kissmajomnál, túl nagy nem lehet, mert péládul a lila-bordó-rózsaszín vonalat teljes biztonsággal különbözteti meg, sőt, ha valahol kettő között van az adott árnyalat (pl. mályva), akkor mélyen elgondolkodik, hogy vajon hova sorolja.
Namost, a színtévesztést diagnosztizálni ilyen korban körülbelül lehetetlen, gondolom ki is röhögnének, ha megjelennék a szemészeten egy ekkora babával: állítólag a gyerekek általában csak három éves korukra tudják pontosan beazonosítani plusz megnevezni is a színeket, és öt-hat éves kor után van az, hogy már sosem tévednek. De jó volna minél előbb tudni, ha gond van, mert nem szeretnénk, ha most még csak csodáskodó ismerősök, de később akár óvónénik esetleg azzal frusztrálnák, hogy jajnemár, hogyhogy ennyi színt ismer, és mégsem képes kiválasztani az egyik legfontosabbat, és a többitől legegyértelműbben elütőt.
Mindenesetre most épp olyan piros-zöld színtévesztős teszteket keresgélek a neten, amik számára is értelmezhetőek, remélem találok holnapra állatkásat, vagy olyant, amin általa már ismert betű van. Ezen felül nem aggódom vagy agyalok a dolgon, ha beigazolódik a gyanúnk, akkor ez van, lesz speciális szemüveg a gyönyörűséges kék szemén és kész, másnak rövidlátás miatt kell egész kiskorától; ez egy ugyanolyan állapot, mint a magasság, az, amit én betegségnek nevezek, marhára nem itt kezdődik. De a kíváncsiság hajt, szóval ha valakinek van valamilyen infója vagy ötlete, ne fogja vissza magát!

Later edit:
Hát, annyival okosabbak lettünk, hogy egészen egyértelműen látja a piros és zöld bizonyos árnyalatait, például ezeket meg ezeket - aztán ezeket viszont majdnem biztos, hogy nem. És van még ez, ami a mi normál szemünkkel talán a legelütőbb, na ez inconclusive, laptopon nem reagál rá, viszont iPad képernyőjén igen… vagy fordítva, igazából meguntuk a vegzálását, és inkább építőkockáztunk helyette.