Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2016. január 5., kedd

Simply unreal

Pár napja M. megjegyezte, hogy ugye azért nem írok a blogra, mert úgyse hinné el senki...? És egy kicsit talán igaza van. Az élet Kissmajommal manapság amellett, hogy hihetetlen giccsragacs*, folyamatos döbbenet - egyszerűen nem életszerű, hogy egy kétéves olyan legyen, amilyen ő, annyira tökéletes minden apró szempontból, mintha nem is embergyerek lenne, hanem valami földönkívüli vagy félisten vagy kísérletek sorozatával a végletekig továbbfejlesztett humanoid... mondtam már, de tényleg nem normális, na. Álszerénységet félretéve, mért adatok alapján is átlagon felül értelmes páros vagyunk, de még így is elképesztő, hogy mi született belőlünk, mintha több generáció intelligenciája gyűlt volna gombócba, hogy aztán egyszercsak ebbe a kisfiúba költözzön... csodálatos.

Azon már nem is hüledezünk (dehogynem!), hogy milyen szövegei vannak. Történeteket (amik vele esnek meg, vagy amiket mesélünk neki) minimum négyéves gyerek szintjén mesél el, abszolút koherensen, helyes következtetéseket levonva, logikus kérdéseket felvetve, összefüggéseket keresve, és olyan gazdag szókinccsel ecsetelve, hogy néha nem sejtjük, mikor és kitől hallhatott egy-egy kifejezést, mert azt mi magunk sem használjuk rutinosan. A világon minden érdekli, már nem lehet tabu témákat boncolgatni hallótávolságban, mert fülel és rögtön faggatózik, és nem lehet csak úgy leszerelni sem, mert inszisztál, megismétel és nyomatékosít, mint valami miniatűr ügyvéd.
Aztán csak úgy derült-égből-villámcsapás ilyeneket mond, hogy a fehér az nem szín, a pára vízből van, a Föld magától forog, stb. - ami nagyon durva, mert egyrészt kontextusban, válaszként/magyarázatként hangzanak el, tehát nem csupán fél füllel elkapott és visszaböfögött infók ezek, másrészt ha el is fogadjuk, hogy azok (mert különben mi mások lennének...?), egyszerűen nem tudjuk, hogy honnan és főleg hogyan tudja őket, mivel tévét ugye nem nézünk, és a mi jelenlétünk nélkül csakis Apuval tölt időt, aki hasonló eszmefuttatásokkal nem nagyon traktálja őt, vagy ha igen, akkor elmeséli, mikor rákérdezünk... szóval rejtély.
A nagy kedvencei még mindig a leírt szavak, úgy látjuk, rohamosan közeledik az, hogy összeolvasni is próbálkozik - most már ékezeteseket és kétjegyűeket leszámítva nincs olyan nyomtatott nagybetű, amit ne ismerne fel, és sok esetben már példaszavakat is tud mondani, amik az adott betűvel kezdődnek. Egyik karácsonyi ajándéka egy kétfunkciós tábla volt, a krétás-rajzolós része egyáltalán nem érdekli (nem szeret firkálni semmilyen formában, nagyon hamar megunja), de a betű- és számkészlettel rendelkező mágneses oldal előtt bármennyi időt eltölt, ha nincs vele felnőtt, aki érdekes feladatokat talál ki, akkor betűnként csoportosítja az elemeket, egymáshoz és számokhoz hasonlítgatja őket.
A szójáték-költeményeit folyamatosan fejleszti, saját becézéseket talál ki megnevezéseket és neveket variálva, aktívan használ szinonimákat, és egész áldott nap folyamatosan csak beszél-beszél-beszél, teljesen összefüggő dolgokat, néha szerepjátékos párbeszédek mindkét oldalát, halandzsa gyakorlatilag nincs is már, csak akkor adja elő, ha egy-egy elejtett sajátszó után látja, hogy jól szórakozunk rajta.
Imád minket megnevettetni amúgy, igazi kis bohóc, elmondja a vicceit, és várja a hatást, aztán ha nevetünk, előáll egy még bombasztikusabb szöveggel. A legjobb, amikor valahol hallott felnőttszövegeket próbál beleszőni a mondanivalójába, de egyrészt mindent a saját stílusában átalakít, másrészt ha valamilyen szóra nem emlékszik pontosan, akkor bepróbálkozik egy hasonlóval. Ma például megkérdeztem tőle, hogy Apunál a téren, pörgött-e a minden alkalommal meglátogatott és alaposan szemrevételezett szélmalom: "Hááát... csak úgy lassan, öregesen. Most nem fújt a szél." - jött a megfontolt válasz; amin elég jót kuncogtam, ahogy azon is, hogy: "Az a baj a hóval, hogy hideg."
Nagyon szeret énekelni, rengeteg dalszöveget ismer (angolul is hosszú részeket megjegyez), általában elég két-háromszor hallania, és már egész szakaszokat hibátlanul visszamond, ahogy mondókákat, verseket, Apu által tanított kis imádságokat is. FElla kérdésére válaszolva, a nyelvtanulással sajnos sehogy sem állunk, illetve rengeteg szót ismer, mert gyakran kérdezi meg, hogy mit hogy mondanak angolul, és azonnal meg is jegyzi a választ, de beszélni továbbra sem szoktam hozzá, mert csak mosolyog, és várakozóan toporog, hogy most már hagyjam abba ezt a butáskodást, és kommunikáljunk intelligens emberek módjára.
Szintén szeret mesélni, néha nagyon gyorsan próbál a fontos dolgok végére jutni, és elakad egy-egy szónál, megismétli gyorsan, félig elharapva, aztán visszatér a mondat elejére, hogy biztosan megértsük. És ő is tökéletesen megért minket nagyon összetett dolgokban is, simán különbséget tesz például a kitalált sztorik és a jövőről szóló beharangozásaink között, akkor is, ha mindkettő róla szól: pár napja pedzegetem neki, hogy ezen a héten oltásra megyünk, emlékszik a legutóbbira (olyan három hónapja lehetett), és tart tőle nagyon szegényem, azzal kezd minden reggelt, hogy óvatosan megjegyzi, hogy ma nem megyünk a doktornénihez, aztán lépésről lépésre visszaidézi, hogy a múltkor mi történt, és az elmeséléseim alapján azt is elmondja, hogy most mi várható majd. Rengeteget beszél az épülő házunkról, hogy hogyan épül, és milyen lesz ott lakni, és minden talált pénzt rögtön a kőművesnek és/vagy az ácsnak akar adni. Sokat emlegeti a barátaink nemrég született ikreit is, pedig mindenféle egészségügyi problémáik miatt egyelőre csak képekről ismeri őket; említi a terhességet, onnan elkalandozik oda, hogy hogyan született meg ő, ennek meg mindig családi ölelőzés lesz a vége, mert tudja, hogy M. is meg én is összeszorongattuk rögtön a legelején, és jön elmutogatni.
Közlekedéskor konkrétan ő a kis navigátorunk (apropó, az iránytű működését is ismeri, és az előttemvanészak segédszöveget is, csak a jobb és bal kezét keveri néha), minden főbb útvonalunkat ismeri, az Árpádon kívül (arrafelé nagyon ritkán járunk) felismer és megnevez minden hidat, és a főbb landmarkokat, sőt rákérdezve látatlanban is elmondja, hogy a nagy alagút a Budai vár alatt megy át, hogy a Margit hídról látszik a Parlament, és a Szabadság hídról a Gellért-hegy, hogy a Körútról a Petőfi hídon át lehet hazamenni, stb.
Jah, és állítólag az ilyen kis gyerekek zseniségét azzal próbálják mérni, hogy például bifur-bofur-kefír jellegű logikai láncokból képesek-e helyes konklúziókat levonni, illetve felfogják-e a családon belüli kötelékek szövevényét. Azt már régen tudjuk, hogy előbbiben hibátlanul teljesít (pl. a "Lóg a lába" címből épp ma vezette le a választ arra kérdésre, hogy mit csinálna a baba, ha dolga volna), de újabban az utóbbi is elkezdte érdekelni, úgyhogy tesztelgetjük néha, és a testvér meg házastárs fogalmát például kivétel nélkül jól értelmezi (a szülő-nagyszülő viszont keveredik időnként).

Megpróbáltam már olyan videókat is készíteni, ahol egyikünk sem forgolódik soha szembe a kamerával, és senki sem kotyogja ki senkinek a nevét (újabban Kissmajom néha a nevemen hív, nem örülök neki különösebben, de tök vicces), hogy mutassak már bizonyítékokat is erre a mágiára, de eddig még nem jártam sikerrel, mindig elbukik a dolog rajtam valahol.
Végezetül leírom azt is, amit ha akarnék sem tudnék megmutatni, mert full frontal dokumentációink vannak csak - de legyen csak itt, ha valaha sportból is kellene bizonyíték a koraérettségére: fizikálisan is csinál meglepő dolgokat, a héten például megtanult felé dobott labdát elkapni; nagyon érdekesen csinálja, végtelenül lazán és lassan zárja össze a két kis markát, mindig az az ember érzése, hogy ki fog szotyogni közötte a labda, de tízből nyolcszor érthetetlen módon sikeres az akció.

Jajdeszeretem ezt a kölköt, el sem hiszem, hogy a miénk lehet!


* Úgy tűnik, tőlem örökölte a szeretetnyelvét: imád bújni; "Most ölelőzünk!", szólít fel napi sokszor, és már mázik is ránk, szorítja a ruganyos pofiját a miénkhez, dugja a borzas szőke fejét a nyakunkba, fonja a kis karjait körénk... bele kell pusztulni.

20 megjegyzés:

  1. Én elhiszem! :)
    Hát ez haláli amúgy. Szóval ő fog 10 évesen egyetemet kezdeni? :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó erős általános iskolába kell majd adni, ahol teperés van más részéről is. Egy régi barátnőm magánoviban dolgozik, ott van egy sulielőkészítős év, feladatlapokat, tanulós játékokat csinálnak rengeteget, a szülők meg őrjöngve várják a felvételit, hogy bekerüljön a gyermekük Bp. egyik legjobb kéttannyelvű általános iskolájába. Kissmajom biztosan érett lesz rá, persze tudom még messze van, de legalább reális a dolog, mert mesélte, hogy vannak szülők, akiknek a gyerekei láthatóan nem érettek rá, beszédhibásak, stb. és őket nem fogják felvenni, akkor meg ő, mint óvónéni lesz majd leszólva. Kicsit sajnálatos, hogy 6 éveseknél már indul ez a versenyistállós dolog, de hát ilyen világban élünk. Viszont ha fogékony gyerek, akkor mindenképp jó lesz neki ilyenekben.

      Törlés
    2. én nem hiszem, hogy bármelyik gyereknek jó versenyistállóban, akármennyi esze van.

      Törlés
    3. Igen, alapvetően én is így gondolom, és szörnyülködve néztem, mikor mesélte a felvételiket, meg hogy 95% felettiek kerültek be, stb. stb. Viszont ha Kissmajom a továbbiakban is így fejlődik, akkor a kortársait nagyon beelőzi, és egy átlagos általános iskolában lehet, hogy nincs kielégítve a tudásszomja és más a csapat felépítése is. Nem tudom melyik a rosszabb? :))

      Törlés
    4. ezen a problémán én is sokat gondolkozom, mióta az öt éves gyerekeim szoroznak fejben:D de mondjuk én a bátyámmal versenyistállóba jártam és rémes volt, pedig nem vagyunk hülyék (jó, zsenik sem egyáltalán; tesómnak volt olyan osztálytársa a gimiben, akit egyszerre vettek fel a képzőre, az orvosira és magyar szakra, meg nem tudom, valamelyikük a mai napig a Harvardon tanít.) a tesóm a mai napig azt mondja, hogy az általánost nehezebb volt elvégeznie, mint a főiskolát.
      tök abnormális volt, hogy hajnalig tanultunk hatodikban, meg ilyenek, nem, nem egészséges ez senkinek és a versenyistállók ilyenek nagyrészt.

      Törlés
    5. Ahova én jártam, a jobbak elmentek 8 osztályos kéttannyelvű gimibe. Én 3-as körüli tanuló voltam mindig, nem is vettek volna fel. De akik elmentek, ők voltak a jobbak, és úgymond többre is vitték, mint az ottmaradottak. Ezért én úgy gondolom, hogy 6-7 évesen bőven jó lehet a sima általános, de 6 vagy 8 osztályos viszont előnyös. Addig szépen tanulgasson, tanuljon meg jól magyarul. :D Szerintem a gimi nagyon fontos... az előbb említett okokból kifolyólag egy átlag vagy átlag alatti gimibe jártam, az akkori barátom viszont az Árpád Gimibe, ami akkor kb a legjobb volt Bp.-en, most is eléggé elől lehet. Nagyon értelmes, nagyon okos volt kb. mindenki és mire leérettségiztek, átlag 2 nyelvvizsgával rendelkeztek, vagy akár 2 felsőfokkal, és mind jó egyetemre/fősulira mentek programozónak, orvosnak, jogásznak, stb.
      Úgyhogy a közeg fontos, bár én sosem voltam 5-ös tanuló de a 3-4-es átlagommal egész jónak számítottam a gimiben... ez sokat elmond a közegről, gimi után kicsit tévelyegtem is, de aztán főleg a szerencsének köszönhetően jó munkám lett és akkor végeztem egyetemet közben. Biztos, hogy máshogy alakult volna az életem más sulikban. És nem leszólásképpen, de az ált. iskolás és gimis osztálytársaim nagyobb része: operátor, bolti eladó, adminisztrátor, stb. Azért olyan nagyon sokra nem vitték.

      Törlés
    6. persze, nem vitatom, hogy számít a közeg, de egy nagyon zseni közeg sok szempontból meg árthat is sokat. én most épp egy kéttannyelvű általános iskolában dolgozom, aminek versenyistálló híre van és erősen gondolkodom, hogy ide hozzam-e a gyerekeimet. a kisfiam nagyon okos,de nagyon érzékeny és furcsa is egyben, lehet, hogy megsínylené a dolgot. A hagyományos oktatás ma Magyarországon eleve rémisztő, ezért szerintem ez egy óriási dilemma lehet a (törődő) szülőknek. az én szüleim pl egyáltalán nem vették észre, hogy a bátyám mennyire szenved a zseniképzőben és ez nagyon szomorú.

      Törlés
    7. Igen, valami arany középút kéne. :)

      Törlés
    8. Mondjuk legtöbbet szerintem még mindig a csalàd szàmít, én abszol7t hiszek az erejében.

      Törlés
    9. Á, nem, mi pont az ellenkező irányban gondolkodunk, Rogers, Montessori, Waldorf... bevallom, még nem ástam bele magam semennyire, hogy ezek között az alternatív tanítási módszerek között mi a pontos különbség, de semmiképpen sem szeretném még normál állami suli szintjén sem hajtani, nem hogy versenyistállósan. Nekem az nem fér bele, hogy egy gyerek (átlagos, zseni, mindegy, de 13-14 éves koráig gyerek) a suli mellett még otthon is tanulássan gürcöljön, bármennyit is, nem az a dolga. Biztos van olyan, aki direkt szereti, én anno szerettem, és ha olyan lesz, nyilván keresztbetenni nem fogunk neki, de abszolút az lesz, amit ő választ, amire ő vágyik - ha utcaseprőszakközépbe, akkor oda. :)

      Törlés
    10. De az alternatív oktatàs meg jó dràga sajnos. A megoldàst nem tudom...

      Törlés
    11. Sajnos igen, de ha valamibe érdemes pénzt ölni az ez szerintem, hogy a gyerekünk a saját ritmusában, élvezettel fejlődhessen, ne tömjék a fejét erőszakkal, és úgy gondoljon vissza a sulis éveire, hogy a legjobbak voltak gyerekkorából.

      Én kiváló tanuló voltam (összevont párhuzamos osztályokban legjobb, országos tantárgyversenyek, stb.), de gyűlöltem a sulit, mert lelkileg túl érzékeny voltam a versenyhelyzethez, a folyamatos hasonlítgatásokhoz és minősítgetésekhez, még úgy is, hogy szinte kivétel nélkül én jöttem ki jobban belőlük; a bukdácsoló osztálytársaimmal bírtuk egymást, a törtetők gyűlöltek és kiközösítettek, életem legszarabb évei voltak a sulisak.
      A nyolcadik osztály végi felvételi eredményemmel (ott akkor úgy működött) magasan elsők között kerültem volna be szülővárosom országszerte híres gimijébe, a támogató szüleimen kívül mindenki ledöbbent, hogy nem azt választottam, hanem egy szintén jó, de nem kiemelkedő román gimi magyar tagozatát, ráadásul idegen nyelvek szakot, ami nekem már akkor sem volt kihívás. A matektanárom akkorát csalódott bennem, hogy azóta sem köszönt, és nem csak ő sokkolódott, hogy így semmi sem lesz belőlem. Amúgy a gimis közeg így is szar volt, ott is utáltak, mert nekik órákig tanulni kellett azért, ami nekem semennyi erőfeszítésbe nem került.
      Egyetemen már első év végére rájöttem, hogy rosszul választottam (újságírást - akkor még nem ezt tanulta mindenki és az anyja), de imádtam ott lenni, csomó új ember, újfajta kihívások... rengeteget lógtam fölöslegekről, de a tanagyagot élveztem, mert nagyon szerteágazó ismereteket adott, és végre élveztem, éltem. Egy percig sem bánom, hogy nem reál irányba mentem el, pedig "az esze meglett volna hozzá", mert szerintem nem azon múlik. Persze ha valakinek gyerekkori álma, hogy orvos lesz, érdemes izzadni érte, de ha csak annyi a félelem, hogy nehogy boltosnéni, akkor nem. M. egyik legjobb barátja nem végzett egyetemet, csak érettségivel az egyik legértelmesebb és egyben legjobbfejebb ember, akit ismerek - az országban kb. hárman tudják elvégezni a munkáját az ő szintjén (nem kovácsmester, hanem IT-s), és többet keres mint a Műszakis Egyetemes elit.

      Na, mindjárt ez is posztnyi hosszúságú lesz. A lényeg: Kissmajom az lesz, ami szeretne lenni, semmit sem fogunk ráerőltetni potenciális jövőbeni sikerek érdekében, legyenek csak saját választásai, saját álmai, saját hibái, abból rossz nem származhat. :)

      Törlés
    12. Hàt ja, jó lenne àldozni az oktatàsra, csak nekünk egyszerűen nem telne rà és kész (főleg duplàn):(
      én is mindig a Waldorf felé kacsingatok egyébként, legalàbb alsó tagozatban.
      Pont a sajàt vàlasztàsokról jutott eszembe, hogy nàlunk az apukàm akkora egyetem-fetisiszta volt, hogy én egészen sokàig nem akartam egyetemre menni csak azért se. És amúgy az összes iskola közül végül az egyetemi kiegészítő szakot élveztem a legjobban, amit 30 körül fejeztem be...amúgy minden intézményt gyűlöltem, mindig olyan részvétet érzek Marcus irànt mikor mondogatja, hogy nem szereti az ovit:(

      Törlés
  2. Mi most állunk suliválasztás előtt (legnagyobbom 6,5 éves), épp jövőhéten megyünk az egyik suliba bemutató értekezletre... Én azt vallom, hogy egy ilyen pici gyerek ne versenyistállós suliba menjen. Nagyon megterhelő nekik az életmódváltás, mert ez bizony az, ha egy gyerek kikerül a 0-24-beli nonstop játékból a suli világába. Szerintem tanuljon meg normálisan tisztességesen írni olvasni számolni egy áltiskolában, és ha annyira okos és zseni a gyerek, akkor felső tagozattól menjen fakultatív szakkörökre, vagy 6-8osztályos gimibe.

    de hogy a posztra visszatérjek: nagyon ügyes Kissmajom! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Tényleg, mennyire lehet sulit választani, ha államiba adod? Nincs kerülethez kötve pl., hogy hova viheted, hova veszik fel?

      Törlés
    2. Első helyen az iskolák kötelesek felvenni a körzetileg hozzájuk tartozó gyerekeket - lakcímkártya alapján.Amennyiben marad hely,körzeten kívüliekkel töltik fel a létszámot. Jó iskolák esetében ilyenkor jön a trükközés a lakcímkártyával...üdv.Réka

      Törlés
    3. Igen, ez így igaz, ahogy előttem leírták.

      itt nálunk utcaszerint van a besorolás, ki melyikbe tartozik

      Törlés
  3. Ezt meg fogom kérdezni nàlunk az igazgatónőtől mert én is úgy tudom, h körzetesség van meg esetleg szàmít, h a szülő melyik kerületben dolgozik, de a múltkor az igi néni az értekezleten vmi új rendeletről beszélt, amely szerint szabad iskolavàlasztàs van. beszàmolok majd, ha érdekel.

    VálaszTörlés

Mondd!