Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2016. március 26., szombat

Ezérttartittezazország.

Adhattam volna nézettségvadász címnek azt, hogy "Örökbefogadásunk története", de nincs kedvem mókázni, mert dühös vagyok és csalódott. Off téma ez is tulajdonképpen, de mert csak ez a blogom van, és mert muszáj valahol világbakiabálósan kinyünnyögnöm magamnól, hát nesztek...

Szeretnénk egy kutyát. Már körülbelül ezer éve, de eddig mindig olyan ötven négyzetméteres lakhelyeink voltak, udvar nélkül, szóval mostanáig csak álom volt ez is. Gyerekkoromban nekem nem lehetett papagájnál és hörcsögnél nagyobb háziállatkám (nagyjából ez volt az egyetlen kívánságom, amit Apuék nem teljesítettek), Anyu halála után befogadtunk egy vigaszkutyust, de már gyakorlatilag szinte hetek alatt hatalmasra nőtt, nem érezte jól magát a tömbházban, így legjobb barátnőmék szüleihez vittük őt vidékre, nagy területre - és ettől kezdve mindegy is, mennyire volt boldog ott, nekem mindig az lesz az érzésem, hogy cserben hagytam őt, túl könnyen lemondtam róla, és örökké élni fog bennem a kép, ahogy mindig sokáig ugrált-csóvált-sírt örömében, amikor meglátogattam. M. családja hosszú ideig pont ennek ellentéte volt, nem volt ritka náluk az egyszerre több nagytestű kutya sem, cicacsapatokról nem is beszélve - M.Apuka nagy kedvence még élt, bár pont nagyon beteg volt már, mikor megismerkedtünk, el is kellett altatni nem sokkal azután; azóta M.Anyuka nem szeretne többet, pont tegnap beszéltünk róla, hogy ez így mennyire nem fair, amikor egy állat és gazdi lelke összekapcsolódik, létre kellene jönnie valami köteléknek*, ami biztosítja, hogy pont egyszerre távozzanak erről a világról...
Nem volt kérdéses tehát, hogy amint költözünk, lesz egy új családtag, de valószínűleg pár hónappal későbbre toltuk volna a dolgot, hogy nyugodtan be tudjunk rendezkedni, mindenki megszokja az új helyet, és nem utolsó sorban legyen egy szökés-proof kerítésünk. M. szerint amúgy is amint odaköltözünk, tuti megtalál majd minket a világ összes kóbor élőlénye, és magunkat ismerve nyilván meg is tartjuk majd mindet. Csakhogy néhány héttel ezelőtt Kissmajom sétánk közben találkozott egy Bodza nevű kutyussal... Namost a gyerekről tudni kell, hogy boldog sziával üdvözöl kivétel nélkül minden egyes szembejövő ebet, sokszor alig bírom meggyőzni, hogy várja már meg a gazdikkal való egyeztetést, mielőtt simogatni indulna; ha kerítés mögül ráugatnak, megijed és ölbe kéretőzik, de olyankor is rögtön magyarázza, hogy csak azért történt így, mert megrémítettük a kutyót, és védi a kis területét, illetve szeretne ő is kijönni sétálni, ezért mérges. Bodzával egy órán keresztül labdáztak a közeli parkban, mindketten imádták, nehéz volt elvonszolni őket egymástól, és Kissmajom azóta is emlegeti, hogy keressük meg, hol lakik vajon, mikor jön újra...? Szóval megbeszéltük, hogy egy kicsit gyorsítunk a projekten, és majd inkább mindannyian együtt illeszkedünk be az új otthonunkba - én meg lelkesen megírtam a bemutatkozó szösszenetet családunkról, hogy indulhat a dolog.

Egy hete aktívan (értsd: napi több órán át) keresgélek, általános és konkrét hirdetésekre irányuló leveleket küldtem el (több, mint ötvenet) rengeteg különböző egyesületnek, menhelynek, alapítványnak, állatvédőnek, szervezetnek, fajtamentőnek, gazditalálással foglalkozó FaceBook csoportnak. Ebből kevesebb, mint tíz helyről érkezett válasz, és három darab volt használható... az sem túl ígéretes, de legalább őszintén segítőkész.
Belátom, nem vagyunk a legegyszerűbb eset. Nem is az a gond, hogy van egy kétéves gyerekünk, akiről csak mi tudjuk, hogy mennyire nyugis és érett viselkedésű - azaz akár érthető is lenne, ha sokan elküldenének azzal, hogy hát ekkora mellé csak babakutyát javasolnak, mert egy felnőtt nem tolerálja majd, ha nyúzni kezdi (persze senki sem küldött el ezzel, még arra sem vették a fáradságot). A gond az, hogy van egy rémült-ideggyenge Kisscánk, és nekünk mindennél fontosabb, hogy továbbra is mi lehessünk a biztonságos zug az életében, és öregkorára ne kelljen rettegésben élnie, ezért az alapkövetelményünk, hogy cicakompatibilis legyen a jelentkező.
De ezen kívül nem mondhatni, hogy túl válogatósak lennénk, megmutatom, hogy milyen "igénylistát" nyújtottunk be a megkörnyékezett társaságokhoz:
- legyen 1-2,5 éves közötti (hogy a személyisége már ki legyen alakulva, de még sokáig velünk lehessen), egészséges (nem már a legelejétől kezelésekre hordandó), nyugodt, kiegyensúlyozott, barátságos, fölöslegesen ne ugasson mindenért, egy pár órás bezártság ne késztesse rombolásra (munkaidőnk alatt télen szívesebben hagynám majd a házban), ne legyen túl nagy a mozgásigénye (Kissmajom sokat rohangál, de leginkább kis körzetben), és hagyják abszolút hidegen a macskák;
- nem számít: neme (ivartalaníttatjuk úgyis), származása (fajtatiszta vagy keverék), jellemzői (testméret, szőrhossz, szín, stb.), fizikai hiányosságai (sánta, háromlábú, félszemű, stb.).

Ilyen reagálási ráta mellett, gondolom el kellene ájulnom mindenkitől, aki legalább egy standard választ copypaste-elt nekem; ezek egyébként úgy hangzanak, hogy sok kutyájuk van, nem ismerik mindegyiket olyan jól, be kellene mennem körülnézni és választani. Hátbaszdmeg, azért írtam pontosan, mert ezt el szeretném kerülni - semmi értelme nem lenne azon kívül, hogy kibőgném a szememet, amiért nem tudok elhozni mindenkit, hiszen én ugye még kevésbé ismerem őket, és kurvára nem szeretnék hirtelen szimpátia alapján rábökni egyre, akit aztán egy hét múlva kénytelen leszek visszaszolgáltatni, mert vérmérsékletéhez híven megkopasztotta a macskánkat. Megjegyezném, hogy pont ezt kivédendő, nem is írtam semmilyen állami illetve önkormányzati működtetésű gyepmesteri telepeknek, mert sajnos tudom, hogy ott annyira túlzsúfoltak, hogy csak egy iktatószámot kapnak szegény állatok, senkinek sincs ideje azzal foglalkozni, hogy milyen a természetük.
Nagyon kiábrándító. Így most már érthető, hogy miért vannak olyan szerencsétlen állatkák, akik éveket töltenek el menhelyeken, egyre kezelhetetlenebbé válva a bezártság miatt, mígnem végül ott kell megöregedniük. Ha nem lennénk ilyen szigorú korlátok között a Kissca miatt, ezek után tuti rávenném magam, és bemennék a gyerekkel az Illatos útra egy ismerkedős napon, aztán kizárólag életkori kikötéssel számolva elhoznánk azt a kutyust, akiről ott a helyszínen kiderítettük, hogy nem domináns, és jól kijön Kissmajommal. De ez sajnos nem opció, úgyhogy kutakodom tovább. Most épp külföldre közvetítéssel ténykedő FB-csoportokkal próbálom felvenni a kapcsolatot, az ő adminjaik talán készségesebben szerzik be és osztják meg az infókat, mert csak nem repülőztetnek el senkit Németországig úgy, hogy a jövedőbeli gazdit durva meglepetések érhessék.

Természetesen böködtem egy csomót mindenféle honlapokon is, de basszus elképesztő, hogy mennyire használhatatlan egy-két kivétellel az összes. Az még hagyján hogy semmilyen szűkítéses kereső nincs rajtuk, de még oldalról oldalra bukdácsolva sem derül ki semmi érdemleges. Hát hogy a jóégben akarnak örökbeadni egy kutyát úgy, hogy nem tesztelik (vagy nem írják ki), hogy hogyan viselkedik más kutyákkal, gyerekekkel, cicákkal, akár baromfival, nem jelzik, hogy aktív embereknek ajánlják-e vagy nyugdíjasoknak?! Velem van a baj, és komolyan az a normális, hogy az ember el tudja dönteni egy élőlény (és a jövendőbeli családja) sorsát az elkövetkező évtizedre az alapján, hogy szép teknőcmintás a szőre és milyen kis cuki elálló fülecskéi vannak a fotókon?
Sosem gondoltam volna, hogy ebben az úton-útfélen SOS befogadóért könyörgő, és könnyes leíró szövegekkel megosztásokat kérő virtuális világban konkrétan ugyanolyan nehéz megfelelő szőrös társra találni, mint valami embereknek szóló randioldalon. Persze az megy, hogy minden egyes kattintásnál azonnal a pofámba ugrasszanak egy kurvanagy bannert, miszerint adjam nekik az adóm 1%-át, mert ők mennyire törekszenek az állatok boldoggátételéért...
Namindegy, dühösen és csalódottan (Mondtam már, hogy az vagyok?) kitartok, és amint sikerrel járok (más lehetőség nincs), itt is bejelentem majd az eredményt.


* Már két napja irogatom a posztot amúgy, csupán véletlen, hogy pont most fogom publikálni, de ma eloldottam egy ilyen köteléket. M. tesójának szintén mentett tizenpár éves kutyusa már hosszú hetek óta egyre szenvedett (öreg, gyenge, izületes, fekélyes, talán daganatos is), de a dokik méregdrága szteroidokkal tömték, és elhitették velük, hogy "még élni akar", ők meg fizettek, mert az ember gyenge és önző, és ilyenkor fizet... Most külföldre utaztak a gazdik, a kutyus meg elhatározta, hogy elég volt, két napja nem evett, nem ivott, alig kelt fel, úgyhogy tegnap M.Apuka említette, hogy ma elaltatják. Azonnal éreztem, hogy nem tudok nem ott lenni mellette, egy ilyen hűséges, édescsoda nem halhat meg egyedül, úgyhogy ma kimentem hozzá, az udvaron megágyaztam magunknak, lefeküdtem melléje, öleltem, simogattam, puszilgattam a nagy okos fejét, és mondtam neki, hogy menjen csak nyugodtan, minden rendben lesz. Éreztem, ahogy a hatalmas drága lelke kiszusszan a meggyötört testéből, és megnyugszik. Szép volt. Innen is tudom, hogy megtalálom majd, akit meg kell...

2016. március 14., hétfő

A legkerekebb nemkerek

Ma tizenegy éve.
Akkor is hétfőre esett ez a nap, számomra ügyeletes-, mert akkoriban szinte minden ünnepet bevállaltam cserében a karácsonyért, hogy hazautazhassak Apuhoz. Az irodámat épp felújították, így egy ideiglenes kis lyukban ücsörögtem, utcazajban és elég hidegben - de a muszáj-munkáimmal hamar elkészültem, hétágra sütött be a nap az ablakon, és igazi tavasz volt. M. már valamikor délelőtt belépett a képbe, és azt hiszem talán hatra beszéltünk meg randit, mert dolgozásból direkt oda mentem, és már jócskán sötétedett; a többi történelem.

Minden nap legalább egyszer elérzékenyülök azon, hogy milyen meseéletem van, és legalább egyszer elfog a rettegés, hogy meddig tarthat egy ennyire tökéletes állapot... és legalább egyszer megkérdezem, hogy vajon mivel érdemeltem meg ezt az ajándékot...? És mindig arra jutok, hogy valami áldás és szerencse keveréke lehet csak ez, nem jutalom, mert ezerszer jobb embernek kellene lennem, hogy ez jogosan járjon nekem.
M. a legcsodálatosabb ember, akit ismerek. Életimádó, nagylelkű, tisztességes, elfogadó, fáradhatatlan, kedves, türelmes, együttérző, bátor, lelkes, önzetlen, laza, erős, okos, vicces, vonzó, kívül-belül gyönyörű. És bár néha komolyan aggaszt, hogy a nem legpozitívabb (de "amaivilágban" érvényesüléshez annyira szükséges) tulajdonságaimat nem örökölte Kissmajom, őszintén magamba nézve örülök, hogy bármennyit dolgozom majd rajta, hogy legyen egy kicsit makacsabb, gyanakvóbb, asszertívabb, hangadóbb, stb. alapvetően mindig olyan genuinely jó ember lesz majd, mint az apja, meg mint az én apám.

Még két hét, legfeljebb három, és új életünk kezdődik, ami lakhely szempontjából is pontosan olyan, amiről mindig is álmodtam: lesz lépcső a nappaliban, körtefa a kertben, és valamikor majd kutya-barát is a kisfiunknak. Ha mindennek tetejébe egészséges és boldog marad/lesz mindenki, akit szeretek, akkor ezen kívül tényleg nem tudok már többet kérni a következő hatvan évtől, és bármilyen pici vagy nagyobb vágy teljesül ezen felül, az már csak hab lesz a tortán.
Ma tizenegy éve, hogy szerelmes vagyok a legjobb barátomba, aki mellesleg a férjem. Ha nem én vagyok a világ legszerencsésebb embere, akkor nem tudom, ki lehet az...

2016. március 11., péntek

No means no!

Van ez a jelenség, ami borzasztóan dühít, és egyszer tuti lecsapok valami csicsergő játszótéri anyát miatta - nem hinném, hogy különösebben népszerű leszek ezzel a poszttal, de jó magasról leszarom ragaszkodom a közzétételhez, csak hogy elmondhassam, hogy én szóltam.

Kissmajom hál'Istennek Aput meg engem örökölt, imád mindenféle fizikai szeretemegnyilvánulást, napi ezerszer követeli a puszit, spontán bújik hozzánk, bánatában és örömében egyaránt rohan és, ahogy M. nyomán ő hívja, "hugát ad"; este fürdés után, mikor pizsibe öltöztetem, mindig az ölembe kuporodik, szorosan átkarol, és azt mondja: Reggelig ölelőzzünk Anával!... elolvadok. Viszont kizárólag a szűk családdal (mi és nagyszülők) ilyen, és például van olyan heppje, hogy puszit sosem osztogat, csak amúgy dívásan, a levegőbe cuppantva - nem is erőltetjük, és mondjuk is neki, hogy ha nincs kedve, még pacsit sem kell adnia senkinek (minket beleértve), nem hogy többet. Én gyűlölöm, amikor a szülők valami agyalágyult indíttatásból kicsiket rokonpuszilgatásra kényszerítenek, sógornőm folyamatosan csinálja a gyerekeivel, és persze Kissmajomtól is igyekszik kicsikarni a testkontaktust, de ő határozottan nem hagyja magát, pedig amúgy jóban vannak.
Szóval azt mi már jó régen eldöntöttük, hogy nekünk sokkal fontosabbak lesznek a gyerekünk saját testével kapcsolatos határhúzásai, mint holmi jópofizás és udvariassági szabályok, és ennek megfelelően járunk el, kivételek nélkül: ha bárki győzködni próbálná, hogy óna, csak egy kicsit menjen közelebb, azonnal közbelépek, és kvázi mindkét félnek mondom, hogy persze, nyugodtan, ha szeretne, de egyáltalán nem muszáj.

És akkor vannak a kisgyerekek... Ez általábban Kissmajomnál fiatalabbakat jelent, mert a nagyokkal egyrészt tud szavakkal kommunikálni, ha szimpatikusak egymásnak, másrészt azok már nyugisabbak, visszafogottabbak, türelmesebbek, kiszámíthatóbbak - bírja is őket nagyon, közösségben mindig velük kezdeményez, őket figyeli, hozzájuk dumál (meg a felnőttekhez). A nem-mobilis vagy még lassú picikkel is elvan, messziről érdeklődve tanulmányozza őket, megállapítja, hogy aranyosak, de láthatóan zavarja, hogy nem lehet velük szót érteni, mert ha közelednek, hátrál.
A probléma a másfél évestől úgy három évesig korosztály, főleg az a része, amelyik még nem tud beszélni, csak halandzsául hadovál vagy kevés szót és/vagy pár tőmondatot mond, mert azok már kapcsolatba szeretnének lépni vele, őt viszont elrettenti, hogy nem érti a szövegüket, főleg ha a nyelvbeli hiányosságaikat hangerővel igyekeznek pótolni. Ilyenkor valósággal menekül, pedig nyugtatásul mindig elmesélem, hogy bizony nemrég ő sem tudta kifejezni, hogy mit szeretne, és akkor nekünk is ugyanilyen nehéz volt dekódolni a tetteit. Ezt amúgy fel is fogja, mert később, amikor visszaemlékezünk a történtekre, ügyesen vázolja a helyzetet, és meg is jegyzi, hogy szegényeknek milyen nehéz, de a zsigeri reakcióján a következő alkalommal ez nem változtat.

A legrosszabb eset természetesen az, amikor a két halmaz metszi egymást, és megjelenik egy mindenáron ölelkezni kívánó, többnyire artikulálatlanul rikkantgató kétéves. Jobban mondva a legrosszabb eset az, amikor ennek a kétévesnek ott van a szabadságot egészen sajátosan (kizárólag a saját csemetéje óhajait figyelembe véve) értelmező anyja. Mert mi is rengeteg sokat megengedünk Kissmajomnak, próbáljuk maximálisan kielégíteni minden igényét, és nagyon kevés dologban korlátokat szabni neki, de olyasmit soha nem engednénk meg neki, ami egy másik embert vélhetően zavar - arról ugye nem is beszélve, ha egyértelműen (vagy ha több mint zavarja)... Namost, ma például a játszóházban a másik gyerek kurjongatva, kinyújtott karokkal üldözőbe veszi a miénket, a miénk félig ledöbbenve, félig rémülten iszkol felém, mire az anyuka kényeskedő hangon sápítozni kezd, hogy: "Jaaaj, hát ne félj már tőle, nézd meg, milyen kedves, csak meg akar dédelgetni, szeretgesd meg te is szépen!"; esetleg (volt már ilyen is) hozzáteszi, hogy ugyan, legyen belátóbb, mert ő milyen nagy fiú már (méretre igen, amúgy az esetek mintegy felében fiatalabb a támadó félnél).
Hát baszdmeg. Megnézném, mennyire értékelnéd a toleranciára intést, ha valaki idegen nyelven rikácsolva váratlanul neked rontana, és elhalmozná a pofádat nyálas csókokkal. Az teljesen természetes, hogy a kisbabád még nem "tud viselkedni", mert nem ismeri fel a másik visszajelzéseit, vagy ha fel is ismeri azokat, kevésbé fontosak, mint a saját ösztönei. De ha te nem tanítod meg értelmezni a reakciókat, vagy még gázabb, arra tanítod, hogy bármilyen ellenreakcióra rá lehet erőszakolni a saját akaratát (vagy legalábbis érdemes megpróbálni), akkor hogy a jóbüdösfrancba lesz normális ember belőle?!

És nem, nem érdekel, a szokásos diskurzus*, hogy hagyjuk őket egymás között lerendezni ezeket a játszmákat, meg kell tanulnia konfliktuskezelni és érdekérvényesíteni, és nem leszünk mindig ott, hogy megvédjük. MOST ott vagyok. És már most, huszonhét hónaposan meg akarom tanítani és mutatni neki, hogy soha, semmilyen kérés, rábeszélés, követelés, zsarolás, könyörgés, fenyegetés hatására nem kell azt tennie, amit elvárnak tőle. Hogy bármikor joga van elutasítani bárkit, a legcukibb kapcsolatteremtést pontosan ugyanúgy, mint egy manipulációs kísérletet vagy agresszív közeledést. És értelemszerűen bárkinek bármikor joga van elutasítani őt, és azt tiszteletben kell tartani, bármennyire is rosszul esik. Mert a nem, az nem.


* Hú, erről oldalakat tudnék írni, hogy ez mennyire idegesít... meg hogy mennyire leszarom a gyerekes etikettet, miszerint akkor vagyok elegáns, ha ráveszem Kissmajmot, hogy megossza a játékait másokkal, csak azért, mert azok zajosabban áhítoznak, és mentsük meg a szüleiket egy hisztitől... és mennyire bosszant, ha az én nevelési elveimet** semmibe véve, a jófejeskedő szülők nyomást gyakorolnak az "irigy" gyerekeikre, hogy akaratuk ellenére megosszák a játékaikat Kissmajommal.
** Kissmajom nevében soha nem fogadom el a noszogatás eredményeként felajánlott játékokat, ismerem őt, teljesen megértő***, ha elmagyarázom neki, hogy az emberek ragaszkodnak a cuccaikhoz, úgyhogy nem is hazugság, amikor megnyugtatom a gyerekeket, hogy semmijüktől sem kötelező megválni, nem lesz belőle harag.
*** De ehhez nyilván elengedhetetlen, hogy ő is nyugodtan ragaszkodhasson a sajátjaihoz.