Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2016. március 11., péntek

No means no!

Van ez a jelenség, ami borzasztóan dühít, és egyszer tuti lecsapok valami csicsergő játszótéri anyát miatta - nem hinném, hogy különösebben népszerű leszek ezzel a poszttal, de jó magasról leszarom ragaszkodom a közzétételhez, csak hogy elmondhassam, hogy én szóltam.

Kissmajom hál'Istennek Aput meg engem örökölt, imád mindenféle fizikai szeretemegnyilvánulást, napi ezerszer követeli a puszit, spontán bújik hozzánk, bánatában és örömében egyaránt rohan és, ahogy M. nyomán ő hívja, "hugát ad"; este fürdés után, mikor pizsibe öltöztetem, mindig az ölembe kuporodik, szorosan átkarol, és azt mondja: Reggelig ölelőzzünk Anával!... elolvadok. Viszont kizárólag a szűk családdal (mi és nagyszülők) ilyen, és például van olyan heppje, hogy puszit sosem osztogat, csak amúgy dívásan, a levegőbe cuppantva - nem is erőltetjük, és mondjuk is neki, hogy ha nincs kedve, még pacsit sem kell adnia senkinek (minket beleértve), nem hogy többet. Én gyűlölöm, amikor a szülők valami agyalágyult indíttatásból kicsiket rokonpuszilgatásra kényszerítenek, sógornőm folyamatosan csinálja a gyerekeivel, és persze Kissmajomtól is igyekszik kicsikarni a testkontaktust, de ő határozottan nem hagyja magát, pedig amúgy jóban vannak.
Szóval azt mi már jó régen eldöntöttük, hogy nekünk sokkal fontosabbak lesznek a gyerekünk saját testével kapcsolatos határhúzásai, mint holmi jópofizás és udvariassági szabályok, és ennek megfelelően járunk el, kivételek nélkül: ha bárki győzködni próbálná, hogy óna, csak egy kicsit menjen közelebb, azonnal közbelépek, és kvázi mindkét félnek mondom, hogy persze, nyugodtan, ha szeretne, de egyáltalán nem muszáj.

És akkor vannak a kisgyerekek... Ez általábban Kissmajomnál fiatalabbakat jelent, mert a nagyokkal egyrészt tud szavakkal kommunikálni, ha szimpatikusak egymásnak, másrészt azok már nyugisabbak, visszafogottabbak, türelmesebbek, kiszámíthatóbbak - bírja is őket nagyon, közösségben mindig velük kezdeményez, őket figyeli, hozzájuk dumál (meg a felnőttekhez). A nem-mobilis vagy még lassú picikkel is elvan, messziről érdeklődve tanulmányozza őket, megállapítja, hogy aranyosak, de láthatóan zavarja, hogy nem lehet velük szót érteni, mert ha közelednek, hátrál.
A probléma a másfél évestől úgy három évesig korosztály, főleg az a része, amelyik még nem tud beszélni, csak halandzsául hadovál vagy kevés szót és/vagy pár tőmondatot mond, mert azok már kapcsolatba szeretnének lépni vele, őt viszont elrettenti, hogy nem érti a szövegüket, főleg ha a nyelvbeli hiányosságaikat hangerővel igyekeznek pótolni. Ilyenkor valósággal menekül, pedig nyugtatásul mindig elmesélem, hogy bizony nemrég ő sem tudta kifejezni, hogy mit szeretne, és akkor nekünk is ugyanilyen nehéz volt dekódolni a tetteit. Ezt amúgy fel is fogja, mert később, amikor visszaemlékezünk a történtekre, ügyesen vázolja a helyzetet, és meg is jegyzi, hogy szegényeknek milyen nehéz, de a zsigeri reakcióján a következő alkalommal ez nem változtat.

A legrosszabb eset természetesen az, amikor a két halmaz metszi egymást, és megjelenik egy mindenáron ölelkezni kívánó, többnyire artikulálatlanul rikkantgató kétéves. Jobban mondva a legrosszabb eset az, amikor ennek a kétévesnek ott van a szabadságot egészen sajátosan (kizárólag a saját csemetéje óhajait figyelembe véve) értelmező anyja. Mert mi is rengeteg sokat megengedünk Kissmajomnak, próbáljuk maximálisan kielégíteni minden igényét, és nagyon kevés dologban korlátokat szabni neki, de olyasmit soha nem engednénk meg neki, ami egy másik embert vélhetően zavar - arról ugye nem is beszélve, ha egyértelműen (vagy ha több mint zavarja)... Namost, ma például a játszóházban a másik gyerek kurjongatva, kinyújtott karokkal üldözőbe veszi a miénket, a miénk félig ledöbbenve, félig rémülten iszkol felém, mire az anyuka kényeskedő hangon sápítozni kezd, hogy: "Jaaaj, hát ne félj már tőle, nézd meg, milyen kedves, csak meg akar dédelgetni, szeretgesd meg te is szépen!"; esetleg (volt már ilyen is) hozzáteszi, hogy ugyan, legyen belátóbb, mert ő milyen nagy fiú már (méretre igen, amúgy az esetek mintegy felében fiatalabb a támadó félnél).
Hát baszdmeg. Megnézném, mennyire értékelnéd a toleranciára intést, ha valaki idegen nyelven rikácsolva váratlanul neked rontana, és elhalmozná a pofádat nyálas csókokkal. Az teljesen természetes, hogy a kisbabád még nem "tud viselkedni", mert nem ismeri fel a másik visszajelzéseit, vagy ha fel is ismeri azokat, kevésbé fontosak, mint a saját ösztönei. De ha te nem tanítod meg értelmezni a reakciókat, vagy még gázabb, arra tanítod, hogy bármilyen ellenreakcióra rá lehet erőszakolni a saját akaratát (vagy legalábbis érdemes megpróbálni), akkor hogy a jóbüdösfrancba lesz normális ember belőle?!

És nem, nem érdekel, a szokásos diskurzus*, hogy hagyjuk őket egymás között lerendezni ezeket a játszmákat, meg kell tanulnia konfliktuskezelni és érdekérvényesíteni, és nem leszünk mindig ott, hogy megvédjük. MOST ott vagyok. És már most, huszonhét hónaposan meg akarom tanítani és mutatni neki, hogy soha, semmilyen kérés, rábeszélés, követelés, zsarolás, könyörgés, fenyegetés hatására nem kell azt tennie, amit elvárnak tőle. Hogy bármikor joga van elutasítani bárkit, a legcukibb kapcsolatteremtést pontosan ugyanúgy, mint egy manipulációs kísérletet vagy agresszív közeledést. És értelemszerűen bárkinek bármikor joga van elutasítani őt, és azt tiszteletben kell tartani, bármennyire is rosszul esik. Mert a nem, az nem.


* Hú, erről oldalakat tudnék írni, hogy ez mennyire idegesít... meg hogy mennyire leszarom a gyerekes etikettet, miszerint akkor vagyok elegáns, ha ráveszem Kissmajmot, hogy megossza a játékait másokkal, csak azért, mert azok zajosabban áhítoznak, és mentsük meg a szüleiket egy hisztitől... és mennyire bosszant, ha az én nevelési elveimet** semmibe véve, a jófejeskedő szülők nyomást gyakorolnak az "irigy" gyerekeikre, hogy akaratuk ellenére megosszák a játékaikat Kissmajommal.
** Kissmajom nevében soha nem fogadom el a noszogatás eredményeként felajánlott játékokat, ismerem őt, teljesen megértő***, ha elmagyarázom neki, hogy az emberek ragaszkodnak a cuccaikhoz, úgyhogy nem is hazugság, amikor megnyugtatom a gyerekeket, hogy semmijüktől sem kötelező megválni, nem lesz belőle harag.
*** De ehhez nyilván elengedhetetlen, hogy ő is nyugodtan ragaszkodhasson a sajátjaihoz.

20 megjegyzés:

  1. Ez ismerős. Fogj vele kezet (azt sem tudta még hogy mifene az) szeresd meg, add oda neki, köszönj, puszit a néninek... Még mit nem. Majd ha a gyerek úgy akarja. Mennyire utáltam én is kicsiként a vadidegen, szúrósarcú nénik kötelező puszilgatását, arcom csipkedését...
    Emlékszem még, amikor a fiam halálra váltan menekült egy kislány elől a játszóbölcsiben, végső megoldásként két buldózert tartva maga elé és azt kiabálta hogy barikááááááád, barikááááááád. Hátha úgy megússza. Nyilván nem akarta bántani a kicsi lány, de a frászt hozta a gyerekre teljesen. Ő még a kedves barátja szeretetrohama elől is menekül, egyszerűen nem ilyen típus. Egy évig nem volt hajlandó puszit sem adni senkinek, még nekünk sem. Néha megkérdeztem hogy ad-e, de nem erőltettük. El is múlt mostanra, sőt. Teljesen átfordult. Most kitárt karokkal vár, ölel, simogat és puszil (szigorúan ebben a sorrendben) akkor is, ha csak a szemetet vittem le. Ez eléggé karakteridegen tőle, ámbár kicsit sem bánom. Csak fura.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az sajnos teljesen mindegy, hogy a másik nem bántani akarja, ha a gyerek akarata ellenére történik, úgyis támadásként éli meg - és joggal, (vissza)szeretni is csak szabadon lehet, erőszakkal nem.
      Kissmajom a rámenősebb ismerősök elöl nem menekül ennyire, de attól még én egyértelműen látom rajta, amikor nem kér a szeretetrohamukból. Ha valakihez bújni akar, odamegy magától, nem kell könyörögni neki...

      Törlés
    2. Persze, semmiképpen nem jó ez neki. Szerencsére ennyire durva csak ez az egy eset volt. A kislány nem adta fel, megfogta a fiam kezét, ő ordított hogy NEMNEMNEM. A simogatást hagyta, de attól meg úgy felbátorodott a lány, hogy az ölébe mászott. Az már sok volt, teljesen kikészült a kölök. Akik már ismerik, azok nem erőltetik az ilyesmit. A barátja anyukája is igyekszik visszafogni a fiát. Aztán ha feloldódott az enyém, akkor már minden oké, mehet akár az ölelés is, nem bánja. A váratlan lerohanással van csak baja, de hát ez érthető. Én is frászt kapnék.

      Törlés
  2. Teljesen igazad van! Jó, hogy te meg tudod oldani ezt a problémát. Én sajnos hajlamos vagyok engedni az elvárásoknak, pedig marhára le kéne szarni mások, főleg idegen anyukák véleményét..

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát szard le! Egy ilyen helyzetben ugye ő is leszarja a te gyereked véleményét, miszerint őt ne ölelgesse senki - akkor ő miért érdemel többet tőled?
      Én megértem azt is, ha sajnálja a saját gyerekét, nekem is megszakad a szívem, ha valaki Kissmajommal barátságtalan, miközben őt érdekelné. De az sehogysem tisztességes, hogy annak érdekében, hogy az ő gyerekének ne sérüljön a barátkozhatnékja, a tiéd intim szférájának sérülnie kellje.

      (Amúgy én magamból indulok ki, én is nagyon fizikális vagyok szeretetügyileg, de például idegenekkel vagy ritkán látott felületes ismerősökkel nem szoktam puszilkodni találkozáskor - úgy helyezkedem és köszönök, hogy ezt egyértelműsítem is. És azt is leszarom, ha emiatt bunkónak tartanak.)

      Törlés
  3. Szia! Távol álljon tőlem, hogy a gyermeketek nevelésébe bármilyen módon is beleszóljak, főként zugolvasóként, de úgy érzem, néhány dolgot meg kell kérdeznem, s az írásaid alapján megítélve téged, úgy vélem, nem veszed zokon. Azzal tökéletesen egyetértek, hogy nem erőltetitek a(z általa) nem akart testkontaktust, annak adjon puszit, akinek akar. De a játékmegosztás már nehezebb ügy szerintem. Ugyanis terveztek testvért is, akivel bizony osztozni kell a játékokon,még akkor is, ha ellenkező neműek. Vagy ha óvodába kerül, nem lesz nehezebb neki a játékokon való osztozkodás, mintha már a tőletek, a szüleitől is ezt tanulta volna? Köszönöm Évi

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát az az igazság, hogy Kissmajomnál ez nem okoz gondot még idegen gyerekekkel sem, és gondolom az idő múlásával, főleg tesóval, még kevésbé fog. Ő nagyon aranyos, szinte minden esetben rögtön odaad bármit a másiknak, ha látja, hogy sírni kezd, és nagyon szeretné. Ha agresszívan lépnek fel ellene, akkor ellenáll, de végül szinte mindig veszít, mert annyira ledöbbenti a dolog, hogy értetlenkedve áll, ahelyett, hogy erősebben kapaszkodna a vita tárgyába például. Inkább a másik irányban aggaszt egy kicsit a dolog, hogy ha ennyire kultúráltan kezeli a konfliktusokat, akkor az ő cuccait fogja mindenki elszedni - ezen dolgozunk, mindig mondom neki, hogy nem kell odaadnia azt, ami az övé, vagy amivel épp játszik, remélem mire közösségbe kerül, sikerül kicsit megkeményíteni. :)

      Amúgy az "irigység" (nem szeretem ezt a szót, mert pejoratív) teljesen természetes, egészséges, szükséges érzés ebben a korban, ezügyben Vekerdyt érdemes olvasni, ő nagyon jól lebontja a lelki hátterét és az esetleges megakadályozásának a következményeit.

      Törlés
  4. Az én kisfiamnak mindig a másik gyerek játéka/motorja stb.kell. Odamegy, és elveszi, elviszi. Nem érti meg, miért nem kellene ezt tenni,mert ilyenkor a másik gyerek bőg általában. Viszont a saját játékát nem akarja kölcsönadni másnak. A Ti kisfiatok nem ilyen? Nem kell neki jobban a másé?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kissmajmot is érdekli a másé, de megérti, ha nem akarják odaadni, olyankor indig mondom, neki, hogy tudod, mikor te valamivel játszol, te se örülnél, ha elvenném, stb. Szerintem a saját játékával példálózva meg tudnád tanítani neki - véleményem szerint nem azt kellene, hogy adja kölcsön a sajátját (lásd fennebb: az irigység normális reakció ebben a korban), hanem azt, hogy a másikét hagyja békén, amíg engedélyt nem kap rá.
      Persze haza beszélek, mert engem például nagyon zavar, amikor egy-egy gyerek buldózerként ront neki az enyémnek, és kihasználva jófejségét elcsattog a játékaival. És ebben az esetben is, mint a posztban, még jobban az, ha a szülei olyankor meg sem próbálják fékezni, és értelmesen kommunikálni vele, csak félvállról odavetik, hogy ne vedd el, nem a tied, majd hagyják, és trécselnek tovább, mint aki jól végezte dolgát.

      Nagyon érdekelne, hogy ilyenkor te hogyan válaszolsz a viselkedésére, illetve az is, hogy a szenvedő fél szülei milyen fajta reakcióval tudnk téged legjobban segíteni?

      Törlés
  5. Én tökre egyet értek veled. És a legtöbb anyuka, akivel találkoztam és ilyen szeretethullámos volt a gyereke, azért inkább visszafogta a gyereket, hogy "nem biztos, hogy más gyerek is szereti, ami te szeretnél" - de lehet, hogy csak a mindent rögtön eláruló arcom hatására szokták mondani :D :D :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jó, to be fair, én is találkoztam azért már normális anyukákkal... :) De az arcot én is alkalmazom... :D

      Törlés
  6. Ha elveszi a másik játékát és ezt nagyon zokon veszi a szenvedő fél akkor azonnal visszaadom neki, azaz elveszem az enyémtől a zsákmányt. De ha nem csinál ügyet belőle a másik gyerek és szülő akkor hagyom játszani vele.
    Ha tőlünk veszi el egy másik és a kisfiam hisztizik miatta általában a másik szülő ugyanúgy jár el, mint én, szóval nem volt még gond belőle soha.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt én kicsit közbelépősebben vagyok kénytelen megoldani, mert Kissmajom nem egy hisztizős típus, szóval ha arra várnék, akkor mindig mindenét elvihetnék. Nyilván nem rángatom el egy másik kétévestől a játékot, inkább finoman megakadályozom, hogy elvegye, és remélem, hogy a szülő veszi az üzenetet, és odajön... :)

      Törlés
  7. Jaj, de átérzem ezt. A fiam 1,5-2 éves koráig konkrétan sírva menekült az ilyen szeretetrohamos, válogatás nélkül ölelkezős gyerekektől és értetlenkedve fogadta a kiabálókat. 2,5 éves korára már csak gyanakodva nézi őket és diszkréten hátrál :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát akkor még van három hónapunk, hátha nálunk is változik addig - én már gyanakodó hátrálásnak is örülnék, mert jelenleg rémült rohanás van... :)

      Törlés
  8. Es akkor ezt kepzeld el csaladon belul, tesok kozott, ahol -akarmilyen hihetetlen- a kicsi az eroszakos, lesikitja a tesoja hajat es kiveszi a kezebol a barmit,a novere meg, alapvetoen konfliktuskerulokent, rendre elsirja magat ettol. Hat kinek adjak igazat? Melyik ujjamat harapjam? Nyilvan elmagyarazom a torpenek, h ilyet nem csinalunk stb, de meg nem erti.
    Amugy ez (is) iskolapeldaja annak, hogy nem minden a nevelesen mulik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem hihetetlen, sógorék gyerekeinél is pont ez van, ráadásul ott a lány a kisebbik... valószínű, hogy ilyenkor ők már egész piciként rájönnek, hogy csak akkor győzhetnek a nagy "ellen", ha ők a rámenősebbek. Én ilyenkor szerintem nem csak elmagyaráznám, hanem el is venném tőle, és visszaadnám a tesónak, de persze emléletben könnyű okosnak lenni... :)

      Törlés
    2. A gyakorlatban ezt toporzekolas es krokodilkonnyes hiszti koveti a kicsi reszerol.

      Törlés
    3. Na jó, de azt mondod, a nagy is sír, csak szegényke a maga konfliktuskerülő csendes módján. Ha a hangosan toporzékoló kicsit hagyod ilyenkor "nyerni" (azáltal, hogy csak szóban figyelmezteted, de a zsákmány nála maradhat), azzal szerintem azt erősíted mindkettőjükben, hogy az agresszió az egy célravezető megoldás...

      Törlés
    4. Ja, nem szoktam rahagyni, csak mert o a kicsi, probalok igazsagos lenni, de valljuk be, ez sokszor lehetetlen.

      Törlés

Mondd!