Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2016. július 17., vasárnap

A tökéletesből k̶e̶l̶l̶-̶e̶ merre tovább...?

Úgy egy hónapja esküvőn voltunk, a sajátunk óta először, M. egyetem alatti legjobb barátja házasodott, egy nagyon furcsa lánnyal, akit még embercsempészős menekültmentős időszakomban zártam a szívembe közös hullámhosszaink okán. Szűkkörű esemény volt, a családon kívül csak a férj három barátja és a párjaik voltunk jelen, összesen vagy harminc ember; a lagzit vártuk igazán, mert nyolcvanas-kilencvenes évek zenéit ígérték mulatóssal vegyítve, hogy a rokonok is ki legyenek elégítve, szóval érdekesnek ígérkezett - aztán meglepetésszerűen a templomi szertartás volt nagyon személyreszabott és igazán sírósan szép. Erősen leegyszerűsítve lényegében azt mondta a papnéni, hogy a hosszúéletű és boldog kapcsolatok titka az, hogy az ember tudjon bocsánatot kérni és bocsánatot adni, és mindig együtt újrapróbálni.
M. könnyes szemmel mosolyogva rámnézett, én meg ugyanúgy vissza - megcsináltuk. Döcögve-bizonytalankodva, megtanultunk és -tanítottuk egymást bocsánatot kérni és adni. Tizenegy évnyi hegyen és völgyön át, égen és földön túl, itt vagyunk, hazaérkeztünk, és ebben a hazában az univerzum legcsodálatosabb lénye az saját miniuniverzumunk közepe. A helyünkön vagyunk, és minden a helyén van körülöttünk. Nagyon nehéz innen továbblépni, irányt találni, elköteleződni felsejlő lehetőségek mellett. Kívánni és kérni éppen lehet, és kell is, mert ha ennyi minden megadatott, bűn lenne nem hinni a még több-ben. Ugyanakkor kísértés lenne követelni, elvárni ezt a többet.
Persze, nem bánnánk, ha Apu és M.Anyuka krónikus betegségei csoda folytán meggyógyulnának, ha M.Apuka hirtelen műtét nélkül is rendbejönne, ha váratlanul teherbe esnék, ugye... És a legnehezebb az, hogy míg nem fognak és nem fog, addig nekem akár még össze is jöhetne, ha még mindig szívvel-lélekkel és meggyőződéssel tudnék harcolni érte. Érdekes, hogy nem erőm nincs hozzá, és nem nembízom a sikerben, és nem is tartok a következményektől, bármi is lenne az eredmény. Csak valami megmagyarázhatatlan, irracionális, beteg félelem bújkál ott legbelül, hogy vajon mennyire, meddig nyújthatjuk-nyúzhatjuk a szerencsénket? Mekkora boldogságadag jár két átlagos, nem különösebben jóságos, nemes, tiszta embernek, akik már így is sokkal többet kaptak, mint ami másnak nem adatott meg, pedig ugyanúgy vagy még jobban megérdemelné...? Butaság, tudom, de komolyan azon agyalok, hogy ha többre pályázunk, kibillenünk ebből a tökéletes egyensúlyból, és valamit elveszítünk cserében; így csak tolom-tolom a döntést, és közben aggódóm, hogy kifutunk az időből, aztán mire megérik az elhatározás, és megjön a bátorságom, elúszik az esély.
M. szerint ez ilyen Kelet-európai kishitűség, merjünk nagyravágyni, és igenis bátorkodjunk lépni. Nem tudom, és ma nem is akarok gondolkozni rajta. Ma még csak olyan terveken vagyok hajlandó töprengeni, hogy jövő ilyenkor, ha teljesen kész lesz a kertünk, és minden dús zöld lesz benne és színes virágos, csinálunk egy ismétlést, és a világ legelképesztőbb jópasija az íriszekbe öltöztetett teraszunkon elvesz feleségül mégegyszer jól.

2016. július 14., csütörtök

Hogyan tanítsunk szobatisztaságot egyetlen nap alatt...?

Nem mintha eddig olyan nagyon szorgosan jelentkeztem volna, de amióta úton van M. munkájának betanulása, még kevesebb az időm, mert rutin hiányában, a hibáktól való félelem és a sok kérdésem miatt egyelőre kétszer annyi időmbe telik jól elvégezni, mint egy szakmabelinek. De szerencsére sikerélményes a dolog, és érzem, hogy menni fog, illetve élvezem, hogy megint hasznos tagja vagyok a társadalomnak (gihi), szóval jó lesz ez.
Jelenleg úgy működünk, hogy heti három napban (kedden és péntek-szombaton) Apunál van Kissjamom, amit mindketten imádnak, de mivel itthon velem már nagyon unatkozik (illetve ugyanazt a totális figyelmet követelné, amit a tatájától kap, én meg már csak a házimunka miatt sem vagyok képes megadni neki, hogy a többi teendőmről ne is beszéljünk), és egyre egyértelműbb, hogy szüksége lenne gyerektársaságra, el-elmegyünk közösséglátogatóba, hogy szeptemberi kezdéssel hátha akad valami jóféle lehetőség. Egyelőre elég gyatra, és helyenként ijesztő* a felhozatal, egy hely volt nagyon szimpatikus (gyönyörű kertben csomó szabadbanlevés minden évszakban, tök nyugis légkör csendes gyerekekkel, kedves és valóban odafigyelő személyzet), de két bajom azzal is volt: az egyik, hogy mivel csana, csak egy évig járhatna oda, aztán kiszakadva a biztonságból oviba kellene mennie, a másik, hogy az összes csoportbeli gyerek legalább fél évvel kisebb lenne nála, ennek megfelelő értelmi színvonallal, szóval nem tudom mennyire lenne fejlesztő a környezet. Nagyjából két hét múlva megnézünk majd még egy helyet, ami a honlap alapján nagyon puccos, és hát brutál drága is, de ez most nem fontos, az viszont annál inkább, hogy telefonban nagyon az jött le, hogy maximálisan válaszkészen állnak a neveléshez, szóval fingers crossed.

De ahogy a címből is kiderül, tulajdonképpen mást akartam most feljegyezni, és az érdekessége miatt kicsit részletezni is: Kissmajom gyakorlatilag egyik napról a másikra teljesen megbízhatóan szobatiszta lett nappalra, beleértve a délutáni alvását is. A büszke anya mindentudó válasza a megfogalmazott kérdésre: sehogy.
Az úgy volt, hogy ezt a témát én tényleg semennyire nem akartam erőltetni, kis utánaolvasásból és több ismerős kudarctörténetéből tudom, hogy mennyire káros lehet, ha egy fizikailag és/vagy lelkileg éretlen kisbabát minden áron megpróbálnak megtanítani a bilizésre. Tudtam, hogy sürgetésre nincs ok, hiszen ovikezdés nem várható, a saját kényelmem és az esetleges menőzés meg nem motivált. Volt egy örökölt bilink, Kissmajom tisztában volt vele, hogy mire való, és mikor a saját kérésére rátettem, élvezettel ült rajta, miközben könyveket nézegettünk - de mivel eredményt nem produkált (azaz kiderült, hogy még nem tudja szabályozni az ügyeit), gyorsan eltettem szem elől, mert arra végképp nem akartam trenírozni, hogy addig várunk, amíg előbb-utóbb belesikerül, és akkor a hosszas ücsörgéstől kipirosodott combokkal örülünk a véletlennek.
Voltak olyan terveim, hogy mikor eljön a durvameleg nyár, akkor majd leveszek róla minden ruhát, hogy jobban megfigyelhesse a teste működését, és esetleg rájöjjön, hogy befolyásolni is tudja, de végül nem került rá sor. Egyrészt június közepéig még nem nagyon volt kánikula, főleg ebben a hegyi klímában és kiemelkedően hűvös házban, és aggódtam, hogy megfázna, másrészt mikor olyan kéthetente tettem egy-egy próbát (ha késő délután lett aktuális a peluscsere, akkor az esti fürdésig már nem adtam rá újat), minden alkalommal túl későn szólt, amikor már jócskán csurgott a pisi - ebből én azt a következtetést vontam le, hogy magát az aktust már beazonosítja ugyan, de irányítani még nem képes, szóval még nem jött el a mi időnk, nem frusztráljuk ezzel, visszatérünk rá később.
Apunál viszont sokkal melegebb van, mint nálunk, és sajnálta pelenkában aszalni a kis majomsegget, úgyhogy egy szép napon (pontosan Kissmajom kettő és feledik évfordulójának hétvégéjén, olyan két héttel az én utolsó ezirányú kísérletem után), anélkül hogy beszéltünk volna erről, és igazából anélkül, hogy előre eltervezte volna, levetkőztette a gyereket csak bodyra, és kérte, hogy ha jön a pisi, szóljon - az meg szólt. Mikor másnap Apu visszaadta az unokát, mintegy mellékesen megjegyezte, hogy jah, szerinte elég lesz csak bugyit használni. Igazából ki lehet jelenteni, hogy attól a naptól kezdve balesetmentesen szobatiszta; most (majdnem egy hónap után) gyakoroljuk, hogy az inger után minél több ideig képes legyen visszatartani, így néha előfordul, hogy egy foltnyi helyen nedves lesz az alsója, mire lehúzom róla, de ő mindig időben szól, és szépen megvárja, amíg lehet csurgatni. Amikor a kánikula miatt extra sokat itatom, néha én is rá szoktam kérdezni, hogy nem kell-e kimenni, de ha nem teszem, akkor sem szokott baj lenni, legfeljebb hirtelen eszmél rá, hogy helyzet van, és olyankor aranyosan taposva ismételgeti, hogy: "Kell-a-bili, kell-a-bili!" Érdekes, hogy pont kakaügyben egy ici-pici késéssel álltak be a dolgok, pedig azt már legalább egy éve érzi, és szokta is mondani közben, hogy na most; első napon a bugyiba sikeredett, másodikon teljesen elmaradt, de azóta rendben van az is, maximum néha tévesen riaszt, mert pukázáskor is azt hiszi, hogy anyag jön. Összesen kétszer volt baki: egyszer egy szökőkutas pancsoláskor, egyszer egy homokozós mezítlábazáskor engedte el a pisit, nem is annyira játékbamerültségből, hanem mert valamiért természetesnek tűnt neki, hogy ott abban a helyzetben lehet. Értelemszerűen negatív reakciót, kritikát, szidást, megszégyenítést ilyenkor sem alkalmazunk, csak annyit mondunk, hogy ez van, mindenkivel megtörténik, de ilyent szándékosan nem szabad, aztán gyors ruhacsere, és kész.
Azt mondják, hogy az éjszakai szobatisztaság ezek után már csak idő kérdése, szintén nem érdemes beleavatkozni, mert megy magától, és onnan ismerszik fel, hogy reggelre egyre csökkenő mennyiségű pisi gyűlik a pelusba, majd semennyi sem... de itt még messze nem tartunk. Apu viszont már megint megelőzött és szintet készül lépni: nála már azt gyakorolják, hogy a gyerek elegyül vetkőzzön, pisiljen, majd álljon fel a biliről, és húzza fel a bugyit.

Másik érdekesség, hogy az első napokban indokolatlanul sokat aggódtam azon, hogy hogyan oldjak meg addig egyértelmű szituációkat, például mi legyen, ha a gyerekre egy áruház kellős közepén tör rá a szükség, meg ehhez hasonlók. Szerencsére elég hamar megnyugodhattam, de ehhez persze ismételten meg kellett győződnöm róla, hogy megy minden, mint a karikacsapás, és nem fogja elereszteni sehol váratlanul... szóval így utólag szégyellem is, hogy nem bíztam meg benne teljességgel első pillanattól fogva. Mivel azt egyelőre nem tartom valószínűnek, hogy ha helyzet van, vissza tudja fogni magát, amíg például végigmegyünk egy hipermarketen, sorba állunk, fizetünk, összepakolunk, aztán elrohanunk a vécéig, jelenleg az a megoldásunk, hogy mindig van nálam egy pelus, és ha akció indul, gyorsan ráadom, aztán végeztével leveszem, ennyi. Persze azon is agyaltam, hogy hogyan fogja megszokni a különbséget, és értelmezni, hogy néha mégis van pelus, és direkt csinálja bele, de máskor meg nincs, és nehogy - de természetesen ez is csak az én fejemben létező probléma volt, őt sosem zavarta meg.
A következő, inkább illem- és etikettbeli dilemmám az volt, hogy játszótéren mi a kívánatos viselkedés, el kell-e battyogni az autóig (a csomagtartóban van egy utazós bilink), vagy ér csak elhagyni a bekerített részt, és egy távolabbi fánál vagy bokornál elintézni a dolgát. De aztán arra jutottam, hogy ahol a kutyavizelet alap, ott talán a Kissmajom pisije sem számít súlyos szennyezésnek; kakálást pelusba vagy az említett bilibe oldjuk meg, ahonnan zacsiba zárva szemetesbe dobom, szintén úgy, mint az ebtulajdonosok.
És végül kezdő fiús anyukák megnyugtatására írom le azt, amit nekem sajnos senki sem mondott el: türelem és kitartás, bele lehet jönni az állva pisiltetésbe, első pár alkalom után már nem lesz egy méteres körzetben minden csupa húgy, beleértve a gyerek összes ruháját és a mi cipőnket, a titok a megfelelő előredöntés. Sőt, kevesebb mint egy hónap alatt, szakszerű férfiúi útmutatással elérhető az is, hogy a gyerek maga pisiljen állva, és ennek a hadműveletnek csak a legutolsó lépése legyen kritikus, amikoris már nem hetyke sugárban süvít kifelé a cucc, hanem lekónyult csöpörészésé szelídül. Az előbbit saját udvaron, az utóbbit kádban érdemes gyakorolni.

Nem tudom, milyen mérföldő következik még, de borzamas, hogy ennyire nagy fiú a mi pici fiunk. Ha egyszercsak elkezdi helyesen kimondani az r hangot, szerintem belepusztulunk...


* Voltunk egy helyen, ami hidegrázósan szürreális volt... Már telefonozás alapján nem volt sok kedvem hozzá, mert kiderült, hogy épp egy felnőtt van csak jelen, és hát ez az üvöltözős háttérzajon meg is hallatszott, de M. rábeszélt, hogy egy próbát megér, hátha csak kommunikációban vannak hiányosságaik, hiszen a weboldalon az intézményvezető gyerekpszichológusként hirdeti magát, mindenféle extra módszerrel és foglalkozásokkal. A ház a település legszélén volt, konkrétan egy szavanna közepén: a kertben rövdre nyírt száraz-szúrós gazok, a csúszdán tükörtojást lehetett volna sütni, a környék egyetlen árnyékos foltját a homokozó fölötti szakadt nádfonat adta, ott tömörült három négyzetméteren hét kiskölök, és pár törött, koszos játékon marakodtak szegények. Elég hamar egyértelműsödött, hogy itt a személyzet mindig egy darabból áll, így nyári időszakban 5-8, de év közben 11 darab gyerekre; a nő úgy nézett ki, mint egy idült alkoholista, puffadt arc, vörös hajszáleres orr, és majdnem biztos vagyok benne, hogy keményen be volt nyugtatózva, mert hatalmas pupillái mögül olyan vontatottan beszélt, hogy néha azt hittem, elbóbiskolt közben. Jah, ne hazudjak, ott volt még "felügyelőként" az ő tíz év körüli kisfia, aki a vakációs unatkozás közepette homokvárat épített, és folyamatosan üldözte maga mellől a kizárólag általa használt kerti slag iránt nyilván élénken érdeklődő kicsiket. A pszichológusnő egyetlen kérdést sem tett fel, és egyetlen semmit sem mondott el magukról az én érdeklődéseimre adott tőmondatos válaszokon kívül, az ott lévő gyerekekhez egyszer sem szólt, nem csak hogy nem próbálta őket bevonni semmilyen tevékenységbe, de még az általuk kezdeményezett dolgokra sem reagált, jó hangos könyörgésükbe került, hogy egyáltalán toljon kettőt a hintán, ahova felmásztak. Konkrétan olyan volt az egész, mint egy humán csomagmegőrző... megszakadt a szívem a picikért, nem tudom, egy szülő hogy képes ilyen helyen otthagyni a gyerekét (arról nem is beszélve, hogy még fizetni is érte), én minden esetre öt perc után fogtam a közvetlen közelemben tanácstalanul ácsorgó Kissmajmot, és eljöttünk. Láttam, hogy nagyon össze van zavarodva édesem, hogy ilyen hamar távozunk, és mondtam neki, hogy ide nem fogunk visszajönni, mert itt a néni, akinek az lenne a dolga, hogy a gyerekek jól érezzék magukat távol a szüleiktől, nem is foglalkozik velük... "Hááát... kicsit meglökte őket a hintán..." - védte meg hosszas gondolkodás után az én drága empatikus csodatündérem, azt hittem, hogy megzabálom.