Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2017. szeptember 27., szerda

Nothing but the truth

A múltkori kakálásról-lehet-hazudni-de-hazugságról-nem sztori kapcsán akartam említeni, hogy millió más dolog mellett azt is imádjuk ebben a kisfiúban, hogy annyira tisztességes, egyenes, őszinte, korrekt... mindig mindenben, én szerintem ilyennel még felnőttben sem találkoztam soha, nem hogy gyerekben.
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...

A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"

Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤

2017. szeptember 24., vasárnap

"De cipőt a gyárba' / sehol sem tud venni."

Így szavalja az aktuális kedvencét... :) Az a baj, hogy érti a teljes szöveget, mert így ezt a kis bakit nincs szívem kijavítani, hiszen akkor nyilván megkérdezné, hogy micsoda az az árva.
És akkor okosan kellene értekezni arról, hogy néha a szülők is meghalnak, miközben én hálás vagyok minden napért, amikor nem hozza ezt szóba, pedig régebben már megbeszéltük, hogy nekem is volt anyukám, és ő meghalt.

Manapság egyre gyakrabban foglalkoztatja a halál, és félni kezdett a szörnyektől is (az oviban a nagyfiúktól hall dolgokat), meg a sötéttől. Volt ma egy ilyen párbeszédünk, miután felvitette magát Apuval a vécére azzal a szöveggel, hogy kakálni kell (ilyenkor, a pisilős alkalmakkal ellentétben, kísérjük, mert szükség van seggtörlő személyzetre), és persze csak pisilt.
Én: Kissmajom, igaz, hogy igazából pontosan tudtad, hogy nem fogsz kakálni, de szándékosan füllentettél, hogy ne egyedül kelljen felmenned az emeletre?
Kissmajom: Igen.
:D

És akkor a vers:

2017. szeptember 21., csütörtök

Boyhood

Életünk egy majdnem-négy éves Tom Sawyer Kissmajommal:
Én: Nem ebben a nadrágban vittelek reggel oviba, miért cseréltétek le... becsurrant a pisa...?
Kissmajom: Dehogyis! Csak egy kicsit sáros lett az udvaron.
Én: És hogyan?
Kissmajom: Hát, megpróbáltunk kiásni egy kincsesládát Zoránnal, Dániellel és Alinával. Sokat kínlódtunk, mert olyan kemény volt a föld, hogy majdnem beletört a lapátunk.
Én: És sikerült végül?
Kissmajom: Nem. Szóltak a nénik, hogy el kell pakolni, és be kell menni ebédelni.
Én: És hallod, kinek az ötlete volt ez a kincsesládás menet?
Kissmajom: Hááát, tudod... tulajdonképpen úgy kezdődött az egész, hogy gilisztát akartunk keresni...
:)

Nagy-nagy, túlságosan nagy nagyfiú. Most vettem neki 110-es nadrágot, és basszus, jó rá, esőfelszerelésből meg már 116-122-es méret kellett; a 24-es szandál utánra vásárolt 25-ös őszi cipőt vissza kellett vinnem egy próba után nagyobbra cserélni, mert a nyár folyamán egy teljes méretet átugrott a lába. Nagyon nyúlánk, egyértelműen látszanak a kar- és combizmai, és nyoma sincs már rajta a babahájnak - ha nagyon jóllakik vacsorára, fürdéskor lelkendezve nyugtázzuk, hogy jé, van ott még egy kis pocak. Ha túlesik a nyűgös holtponton, akár éjfélig erőfeszítés nélkül nyomja a napot délutáni alvás nélkül, az oviban nem is erőltetik, mi itthon szoktuk, ha késő délután vagy esti programunk van, mert pihenten sokkal jobban élvezi az egészet; amúgy még mindig összebújva "altatjuk", és még mindig közöttünk alszik.
Oviban a 4,5-5,5 évesekkel jár egy csoportba, messze a legfiatalabb, és majdnem a legmagasabb. A szókincse és szövegértelmezése alapján simán kezdhetné az iskolát, bármilyen megélt vagy hallott történetet olyan színes részletességgel és tökéletes koherenciával mesél el, hogy némelyik felnőtt is megirigyelné; az "r" hangon kívül más beszédhibája már nincs, az is mintha alakulgatna sajnos. Mióta két kizárólag angolul beszélő óvónő is napi szinten foglalkozik velük, rohamosan halad azzal is, hiába nem tudjuk rávenni magunkat, hogy mi is tanítsuk - már nem csak "bemagolt" dalszövegeket tud tökéletesen, hanem általánosan használható kifejezéseket is beépít a magyar beszédébe, továbbra is gyönyörű kiejtéssel. Komplett versekkel jön haza egyik napról a másikra, még mindig nagy szerelem a zenélés (most épp ez - teljes beleéléssel, mosolyogva énekli, és közben profiként meg-megpörgeti a mikrofont), és manapság már nem összevissza klimpíroz, hanem zongorán, gitáron és persze dobon is szépen adja a ritmust a saját dalolásához. Gyönyörűen ugrálózik, seggről-talpra és társai, rettegve figyeljük, hogy mikor adja elő az első szaltót; a labdaérzéke, az egyensúlya, egyáltalán a mozgáskultúrája bámulatos, egyedül a vízzel nem sikerült megbarátkoznia, mert mi az, hogy kiszámíthatatlanul mozog és random az arcába spriccel... októbertől jár majd úszni az ovival, reméljük nyárig alakul a dolog, és jobban fogja élvezni a tengerezést, mint idén. Szépséges kihúzott-egyenes háttal üli meg a lovat, így ha lesz kedve hozzá, azt is meg fogjuk nézni rendszeresebben - hihetetlen, hogy mennyire eszébe sem jut félni, de még tartani sem semmilyen élőlénytől, legyen az hozzá képest hatalmas, vagy a mi szemünkben undorító*.
Új szenvedélye a tömegközlekedés, vonattal be Budapestre, onnan sorba minden járművel egy-egy körre akármerre, a metrók térképe bombabiztosan a fejében, álmából ébresztve is felsorolja mind a négy vonal összes állomását, és rávágja, hogy a város egyik végéből a másikba miről mire és hol átszállva lehet eljutni. Legózásért egyelőre nincs oda, de fakockákból és -sínekből állatkertet és farmot és autópályát meg szállítmányozócéget rak össze, az emeletes ágya alatti kuckó meg a képzeletében egy csudálatos űrhajó, amivel megfelelő karbantartással különböző veszélyes bolygókat lehet meglátogatni. Kézügyességét semennyire sem hajlandó finomítani, mondjuk nem is erőlteti senki, mert már a ceruzát sem hajlandó szabályosan fogni; a pepecselést, gyurmázást, hajtogatást, festést, rajzolást nagyon hamar megunja - az esetek túlnyomó többségében csak kriksz-krakszokat firkál, egyetlen vagy maximum két színnel, teljesen kaotikusan, hiába képes többre (kérésre abszolút felismerhető emberalakokat vagy akár másolt nyomtatott betűket is tud például), magától nincs rá semmi ingerenciája. Egyre gyakrabban és egyre többet van el egyedül, már nem kell minden mutatványához nézőközönség, és minden akciójához asszisztencia, de azért a legjobb mégiscsak az, ha valaki minimum egy helyiségben tartózkodik vele, miközben bármit játszik.

Az apját imádja, ő a legjobb barátja, mindent együtt szeretne csinálni vele a reggeli ovibamenéstől az esti lefekvésig - és a rajongás értelemszerűen kölcsönös, M. folyamatosan szórakoztató feladatokat, kreatív játékokat, izgalmas programokat talál ki, és a szabadideje nagyrészét együtt tölti vele. Továbbra is van heti egy Tata-nap, amikor mi kimenőt kapunk, ők meg Apuval elmászkálnak mindenfelé, vagy egyszerűen a szobájában építkeznek. Gyerekekre még mindig nem feltétlenül kíváncsi, bár mostanság a nagycsoportosokban jobb partnerre talált, szóval alakul ez is; az óvónéniknek ellenállhatatlanul udvarol, agyonpuszilják mindig, a két hete érkezett legújabb is a lábainál hever már, egyik egyszer úgy jellemezte, hogy "ez a gyerek egyszerűen bemászik az ember szívébe, és ott szétrobban, mint egy vidám szivárvány" - és tényleg.
Mindig jókedvű, nyitott, érdeklődő, kedves, türelmes, és mindezek mellé egyre csibészesebb, szellemesebb, okosabb... és továbbra is a világ legpuhamelegebb öleléseit adja; nincs olyan nap, hogy ne jutna eszünkbe tucatszor: nem létezhet földön nálunk szerencsésebb ember, és annál nagyobb boldogság, hogy ő van nekünk. És nem tudjuk eldönteni, hogy álljon meg az idő, de most azonnal, és maradjon mindig ilyen... hiszen mikor összegömbölyödve bújik az ölünkbe a selymes bőrével és édes illatával, még olyan, mint egy igazi pici baba - vagy jöjjön, aminek jönnie kell, hiszen annyi közös kaland vár még ránk, és minden egyes lépés felejthetetlenül érdekes lesz, mert hozzátesz valami egyedit a fejlődéséhez, és azáltal ad nekünk egy újabb Kissmajom-változatot, amivel nem lehet betelni. Emlékszem, mikor egészen csecsemős volt még, de már látványosan nem újszülött, azt kívántam, bárcsak duplázódna meg minden hónapban - úgy maradna nekünk az eredeti kicsiből is egy példány, egy meg tovább növekedhetne, hogy végül egyszer megismerjük a felnőttet is, aki benne lakik. Hát lenne már vagy harminc gyerekünk, de nem bánnánk a következő háromezret sem, azt hiszem...



*Sosem gondoltuk volna, de minap olyan természetességgel hozott oda nekünk egy elég nagy és nagyon fekete bogarat, hogy nem tudtunk nemet mondani neki, és M. meg én is  a tenyerünkbe vettük felnőtt életünk első ízeltlábúját, ami nem katica vagy hangya. Komoly erőfeszítéseket teszünk, hogy ne visítsunk fel, amikor ilyenekre vetemedik, mert annyira jó lenne, ha nem hozzánk hasonló lúzer-módra állna a csúszómászókhoz, hanem úgy, mint mondjuk a mi szüleink. Horvátországban akkora kabócát vitt ki megmenteni az apartmanunkból, mint szinte a teljes kis tenyere, miközben mi majdnem elájultunk a visszatartott lélegzetünk miatt - de gondolkodás nélkül nyúl például egy méretes sáskáért is, amitől az apja konkrétan idegrohamot kap.

2017. szeptember 4., hétfő

Csak hogy legyen update...

Megkérjük M. barátját, hogy a szombat délutáni közös programjukat tegyék át délelőttre: nekünk jobb lenne, mert nálunk lesz Apu gyerekezni, és múlt héten elmaradt a date-day, és most már nagyon örülnénk neki...
E.: Utána beülünk valahova, ha akarod, jöhetsz velünk... nem szexelni szoktunk ilyenkor publikus helyen, csak felnőtt módra beszélgetünk...
B.: Hát abban nincs semmi izgi!
E.: De nem szól közbe egyetlen gyerek se - az mennyire sokkal jobb, mint az izgi!
M.: Life after 40...

:D