Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2017. szeptember 27., szerda

Nothing but the truth

A múltkori kakálásról-lehet-hazudni-de-hazugságról-nem sztori kapcsán akartam említeni, hogy millió más dolog mellett azt is imádjuk ebben a kisfiúban, hogy annyira tisztességes, egyenes, őszinte, korrekt... mindig mindenben, én szerintem ilyennel még felnőttben sem találkoztam soha, nem hogy gyerekben.
Még a kis kölyökfejében éppen legfontosabb ügyekben sem próbál sosem trükközni... Ha én M.-hez küldöm azzal, hogy már csak tíz percet játszhat fürdés előtt, vagy M. küldi hozzám megkérdezni, hogy ehet-e öt gumicukrot, és én csak hármat engedek, akkor dudorászva visszabattyog, és bevallja a várakozó félnek a számára kedvezőtlen döntést, pedig simán bepróbálkozhatna egy-egy lódítással, amilyen jó előadó, nagy valószínűséggel le sem bukna vele...

A másik érdekessége, hogy miközben arra sosem használja fel a színészi tehetségét, hogy becsapjon minket, arra bármikor nagyon szívesen, hogy titkot tartson. Már kétszer bíztunk rá olyan komoly dolgokat, amikben nagyon rosszul jött volna ki, ha elkotyogja magát, de valahogy mertünk bízni benne, mert olyan... amilyen; és nem csalódtunk.
Először idén a házassági évfordulónkon volt az, hogy M. megbeszélte vele, hogy reggel elindulnak együtt, ahogy szoktak (ő munkába menet elviszi oviba), de tulajdonképpen az lesz, hogy Apuhoz fogja beadni egy soronkívüli Tata-napra, majd ő hazajön és elvisz engem egy meglepetésrandira. M. annyira furán érezte magát, hogy kamuzásra "kényszeríti" az ártatlan gyereket, hogy még aznap reggel is többször rákérdezett, hogy tutibiztos, hogy nem akarja nekem megsúgni, hogy mi készül? Mire Kissmajom méltatlankodva válaszolta, hogy: "De hát Apa, akkor nem is lenne meglepetés!".
Másodszor meg én szerveztem elvileg M. negyvenedik szülinapjára egy rejtélyes utazást a három legjobb barátjával, de gyakorlatban hónapokig tolódott az esemény, amíg össze tudtunk rakni egy minden félnek megfelelő időpontot. Mivel szerepjátékos getaway volt a terv, a hivatalos verzió úgy szólt, hogy velem kettesben lesz a mini-break, és Apu másnap utánunk hozza Kissmajmot vonattal (mert még egy éjszakánál sosem voltunk több időre külön, és mert hát vonatozni csudijó); de tulajdonképpen a kalandmester felhívta volna az indulás reggelén, hogy légyszi menjen érte egy benzinkúthoz, mert lerobbant az autója, és onnan a forgatókönyv szerint "elrabolták" volna a már lefoglalt szálláshelyre, az általam előzőleg már bepakolt bőrönddel együtt. Végül nem volt szívem meglépni, mert mindketten nagyon szenvedtek volna, ha három napig el kell válniuk úgy, hogy nem búcsúznak el előtte egymástól, úgyhogy utolsó pillanatban elhatároztam, hogy mindenképp kellőképpen nagy élmény lesz az ajándékom, bátran lelőhetem a poént - Kissmajmot kértem meg, hogy rajta, mesélje csak el az apjának, hogy mi a meglepetése. Kikerekedett szemekkel nézett rám, és hosszas, értetlenkedő hezitálás után suttogva megkérdezte: "Most komolyan elmondhatom neki?!"

Kicsi kémem... Kicsi becsületes, megbízható, kicsi drága kincsem... el is érzékenyültem menten a saját történeteimtől... ❤

4 megjegyzés:

  1. Tényleg hihetetlen, hogy ennyi idősen ilyen jó érzelmi intelligenciája (is) van.

    A legtöbb gyerek nagyon összezavarodik a kegyes hazugságoktól, és az sem alap, hogy ha rákérdeznek, hogy hazudott e, bevallja az igazat. Sőt ilyenkor kötni szokták az ebet a karóhoz. Menő Kissmajom :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Neki is vannak vad dolgai azért igazmondásilag, például néha tök random dolgokat olyan meggyőzően ad elő, hogy aggódunk is miatta.
      Például életében EGYSZER, konkrétan egyszer, több mint egy éve, történt olyan, hogy nagyon kiborítóan viselkedett, és annak ellenére, hogy nem vagyunk a büntetés hívei, bevittem (kezénél fogva húztam, miközben tiltakozott) a szobájába, és rácsuktam az ajtót, mondván, gondolkozzon el azon, hogy miért. Ordítozott bent, és dühösen ütötte az ajtót, amire nem volt ráfordítva a kulcs, de nem is próbálta kilinccsel nyitni - aztán bementem, megbeszéltük, megnyugodott, öt perc volt az egész... és utána rendszeresen azt mondogatta, hogy mi be szoktuk zárni a szobájába.
      Meg volt olyan, hogy csapkodott-rugdosott "játékból", vagy inkább határokat feszegetve, mire lefogtam, vagy ellöktem magamtól, és utána ha haragudott valamelyikünkre, és kérdeztük, hogy miért, azt válaszolta, hogy "Mert megütött/megvert." (Soha SOHA nem ütöttük meg, még egy kézre- vagy seggrelegyintés erejéig sem!). Na itt eléggé leszidtuk, hogy ilyent nem szabad mondani, ha nem igaz, mert bakker még a végén olyan helyen találja hangoztatni, hogy elviszi a gyámhatóság. Már nem csinálja, de ezzel az a fő baj, hogy ettől kezdve ha pl. ovis társáról mondana ilyent, azt sem tudnám, mit kezdjek az infóval, vagy egyáltalán kezdjek-e bármit...

      Törlés
  2. Uhh, de durván hangzik. Valószínűleg amúgy hanar kinövi majd ezt a "költői túlzást", nagyon okos kölök.
    Ha ilyen van, élj a visszakérdezés jogával, hogy "szerinted most igazat mondasz?", had fogalmazza újra, vagy vitatkozzatok el rajta, amíg el nem kezdi árnyalni az általa annyira tragikusnak megélt dolgot. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az a baj, hogy ritkán van ilyen eset, mint a fenti, hogy pontosan tudjuk, hogy nem mond igazat. Legtöbbször nem a jelenlétünkben (oviban) történt dolgokról mesél olyasmiket, amire ganakodunk, hogy talán nem egészen igazak - azt meg egyrészt nehéz kideríteni, másrészt nem is akarunk nagyon inszisztálni, mert mi van, ha tényleg nem füllent, és azt érzi, hogy mi kétségbevonjuk a szavát... nem akarom, hogy ne bízzon bennünk emiatt később... Nehéz dolgok ezek... :)

      Törlés

Mondd!