Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2019. augusztus 29., csütörtök

Hát többek között ezért...

Kérdezik sokan értetlenkedve, hogy miért megy máris suliba, decemberben lesz csak hat éves, még akár két évet is várhatnánk vele, legyen már gyerekkora.
Ilyenkor el szoktuk magyarázni, hogy ez nem egy hagyományos iskola, csak sajnos a poroszos rendszerekhez szokott, anno hisztis tanítónénik által agyongyötört agyak elképzelni sem tudják, hogy ez mit is takar, és mennyire nem kínszenvedésről szól, hanem a felfedezés és fejlődés öröméről... és ez mindig csomó kételyt és végeláthatatlan magyarázkodást eredményez.

Aztán ma a vakációs Super Mario session közben az fogalmazódott meg bennem, hogy nem kellene ezzel vesződni, lehet inkább azzal kellene érvelni, hogy ez nem egy hagyományos gyerek...
A játékban mindenféléket vásárolni lehet a megoldott feladatok során összeszedett pénzekből. Az már nem kihívás neki, hogy ha x pénzed van és y pénzbe kerül a cucc, mennyit kell még gyűjtened hozzá. De most még engem is sikerült meglepnie. Összesen 31 pénze volt, és a boltban három megvásárolható cucc sorakozott, 5, 5 és 25 pénzért. Két percig körbe-körbe járkált* a nappaliban, aztán diadalmasan bejelentette, hogy ha szerez még 4 "pénzet", akkor meg tudja ám venni az összeset.
Asszem ezt így ennyi idősen még nem nagyon kellene tudnia... :)



Neki ez elengedhetetlenül szükséges a komplexebb gondolkodáshoz, ha például mesél valami összetett történetet, és azt kérjük, hogy egy helyben ülve tegye meg, kétszer annyi idejébe telik összeszedni a gondolatait és összerakni a szavait, mint ha kapna egy pár négyzetméternyi helyet, ahol sétálhat közben. Ez egy másik furasága, amiért fura iskola kell neki - nem valószínű, hogy államiban nagyon fogékonyak lennének erre a könnyítésre pedagógusok...

2019. június 4., kedd

Vadász, vadász... te szopni jársz ide! - edited

This escalated quickly... kihagyhatatlan fejlemény, mindenképp utókorra testálandó... :)
Összefoglaltam a múltkor az elmúlt hónapok történéseit, és hát én azon túl, hogy nagy Piaf rajongó vagyok és jól hangzott, tényleg komolyan gondoltam azt a bejegyzés címet: számunkra az elmúlt három hónap során egyáltalán nem volt már téma az a gárda, gyakorlatilag eszünkbe sem jutottak, nem hiányoztak, nem érdekeltek. Az életemben három hasonló, viszonylag hirtelen, de határozott lezárás volt már, azok ráadásul egészen komoly kapcsolatok (konkrétan egy-egy adott időpontban legjobb barátságok) voltak, és még azokon is elég könnyedén tettem túl magam, miután az elhatározás megszületett legbelül - én már csak ilyen hídfelégetős fajta vagyok. Szóval ez a szakítás aztán tényleg semennyire sem viselt meg minket, vagy inkább fogalmazzunk úgy, hogy megkönnyebbülés volt, mert ha őszintén boncolgatni kezdtünk, akkor be kellett látni, hogy a több rétegnyi látszaton túl végülis nem sok közös volt bennünk azon kívül, hogy anno kénytelenek voltunk szövetkezni a gyerekeink közös ellensége ellen; amikor ez a téma teljesen kikopott, többnyire csak az üres csevegés maradt, mert még legalább filmügyileg sem hasonlított az ízlésünk, szóval nem volt veszteség kilépni.

Na mindegy is, oublié, movin' on... amikor is derült égből* villámcsapás: egyik este M. éjszakai üzenetei között felbukkant a Da apukája, aki megkérdezte, hogy Kissmajom hogy képzeli, hogy folytogatja (sic!) az ő lányát. Erre nyilván nem reagáltunk semmit, az apuka, aki legyen Ga, év(tized?)ek óta idült alkoholista, éppen elégszer szembesültünk vele, hogy a munkaidő után rutinszerűen elfogyasztott jelentős piamennyiségek következtében nem mindig egészen beszámítható, hogy azt gondoljuk, ha majd kijózanodik, visszatérhetünk a témára - ami meg is történt, olyan módon, hogy másnap késő este (szintén munkaidő után, stb.) Ga beírt az ovis csoport közös FaceBook falára is, hogy az ő lányát egyik fiú csoporttárs "több alkalommal bántalmazta", és ő feljelentette az óvoda vezetőségének, de azok semmit sem tettek, azért ha van még olyan szülő, aki hasonló cipőben jár, rögtön szóljon, és úgy egyébként meg ha "a kisfiút nem távolítják el az intézményből" azonnal, akkor ő többet nem viszi be a lányát, mert ez mégiscsak egy keményen fizetős hely, és a pénzéért hadd dirigálhasson már.
Mi csak ledöbbentünk ezen a stíluson, de a két óvónénink eléggé kiakadt rajta, mert állítólag őket ezügyben senki soha nem kereste meg (egy olyan helikopter-anyukáról beszélünk amúgy, aki minden piszlicsáré ügyben napi többször egyeztet velük), és ők semmilyen remotely hasonló összetűzésről sem tudnak a gyerekek között, Kissmajom és Da kifejezetten jóban vannak, az utóbbi néha még mindig elő-előveszi a tavalyi klasszikus esküvőjüktervezése témát (Kissmajom ezen már hónapok óta túllépett, neki most már másik feleségjelöltje van, rögtön kettő darab). Másnap reggel az ovi tulaja is felhívott, hogy ő is teljesen értetlenül áll a helyzet előtt, mert nála előző éjjel (...munkaidő, tütüke... you get it) próbálta Ga elsütni ezt az ultimátumot, hogy rúgja ki Kissmajmot or else, de mikor ő tájékoztatta, hogy a civilizált világban a dolgok nem pontosan így működnek, a feleség bement hozzá megbeszélésre, és teljesen elégedetten távozott, miután tisztázták, hogy ez nyilván egy félreértés lehetett: Kissmajom a maga túlfűtött lelkes módján ölelgetett, Da tiltakozott, hogy nyugi, finomabban, és vége is volt a jelenetnek (aminek amúgy nem volt szemtanúja, és természetesen semmilyen fizikai nyoma sem).
A tulaj csajszi azonnal levette, hogy valamilyen MáunikaSó módon a szülők magánéleti agymenése gyűrűzött be a közösségi életbe, de miután mi biztosítottuk, hogy nekünk ehhez semmi közünk, nem provokáltuk vagy idéztük elő semmilyen módon (a síelés óta köszönésen túl csak elkerülhetetlen helyzetekben ultraminimálisan udvariassági-kommunikáltunk, kizárólag pár másodperces véletlen összefutások alkalmával), kénytelen volt a hivatalos belső szabályzatuk szerint összehívni a tantestületet tanácskozásra. Itt rajta kívül a két óvónénink illetve az óvoda szakmai vezetője is elmondta a véleményét, és közösen is arra a döntésre jutottak, hogy abszurd, nevetséges és enyhén szólva kínos ez a fenyegetőzős-zsarolásos próbálkozás, úgyhogy közölték az apukával, hogy semmilyen okát nem látják a cirkusznak, Kissmajom marad, és ha valóban úgy érzi, hogy a lánya nincs biztonságban a vérengző fenevadtól, akkor ők bármikor elmehetnek. Mondanom sem kell, hogy a következő ovinapon fülüket-farkukat behúzva visszasunnyogtak, mi igazából örültünk, hogy szerencsére volt bennük annyi, hogy nem cseszték el szerencsétlen kislányuk utolsó heteit és ballagási ünnepségét - ahhoz viszont még mindig túl gerinctelenek voltak, hogy legalább az óvónőktől elnézést kérjenek a pillanatnyi elmezavarért és/vagy tudatmódosító szerek túladagolásáért, hiszen a legalapvetőbb szakmaiságukat támadták meg azzal, hogy a véleményüket ki sem kérve, igazi házmesteri húzással, a fejük fölött fordultak a legmagasabb főnökséghez, és követeltek olyasmit, ami teljesen jogtalan volt a szó szoros és átvitt értelmében is. Szegény óvónőket borzasztóan megviselte ez az érzéketlenség, nem is bírják felfogni, hogy mennyire tirpák paraszt tempó ez már, hogy most mintha mi sem történt volna, Ga mégis beviszi és átadja nekik a kislányt megőrzésre, miután a legaljább módon alázta meg őket azzal, hogy a megbízhatóságukat megkérdőjelezte (mert ugye vagy nem vették észre Kissmajom veszedelmességét, vagy észrevették, de nem foglalkoztak vele megfelelően, harmadik opció, amiben ők kompetens pedagógusok, nincs). Az ovi tulaja meg annyira lesokkolódott, hogy saját bevallása szerint a baráti körét is ennek a drámának a fejleményeivel traktálja, szóval mi nagyjából a föld alá akartunk süllyedni a szekunder szégyentől, hogy baszdmeg ilyen szánalmas lényekhez volt valaha bármi közünk, akik hozzánk kapcsolódóan ilyen gáz helyzetbe rángattak ennyi értelmes, jófej, korrekt embert.

Közben aztán ma összeültünk a tulajdonossal és a szakmai vezetővel együtt is átbeszélni a dolgokat, az az érzésünk, hogy annyira szürreális, amit Ga művelt, hogy senki sem tud igazán túllépni rajta, mert mindenfajta rációt teljességgel nélkülöz, normális ember így nem viselkedik. És mikor megkérdeztük, hogy honnan sejtették, hogy ez a sztori nem a gyerekünkről szól, hanem valami ellenünk irányuló beteg bosszúhadjárat-féleség, elmesélték hogy elég átlátszó a dolog, ugyanis ezek valószínűleg március óta folyamatosan hergelik egymást, mert összehangoltan és visszatérően próbáltak reklamálgatni ellenünk, a régi bagázsból még másik családok is bevonultak már mindenféle mondvacsinált ürügyekkel, de szépen sorra mindet elhajtották, mert persze megalapozatlanok** voltak. Az is elhangzott, hogy Da már ismételten lebukott egészen egyértelmű unrelated hazugságokkal, amiket szemrebbenés nélkül adott elő különböző óvónéniknek, szóval mindenképpen igen óvatosan kezelnének bármilyen vádat, amivel előállna, de így, hogy a szülei is gyanúsak***, még inkább. Ezzel párhuzamosan rendre keresett meg engem meg az óvónéniket is a körön kívüli többi**** elképedt szülőtárs, akik meghökkentek, hogy valaki ennyire mélyre bír süllyedni, és felháborodtak, hogy ilyen kicsinyes picsogás kapcsán dobálózik a súlyos "bántalmazás" kifejezéssel, also némelyek aggódtak, hogy vajon az ő szintén vehemens gyerekükről szólt-e Ga hisztikéje (mert megnevezni ugye nem mert senkit). Jah és ami úgy igazán vicces: amint kiderült, Ga akciója még az ex-társaságnak is vállalhatatlanul vérciki lehetett, mert még közülük is csak egyetlen egy ember reagált a felhívására, miszerint jelentkezzen, akinek a gyereke szintén áldozat.
Itt tartunk most, backfired and burnt és további hasonló nyalánkságok, érdekes lesz a holnapután aktuális évzáró ünnepség, mi tuti jól elszórakozunk majd, főleg ennyi háttérinformáció birtokában, hogy ki mit gondol róluk; jövök majd beszámolni, ha mégis úgy alakul, hogy búcsúzóul beverem Ga borvirágos orrát...

Later edit: Ma reggel, mikor Kissmajmot vittem be, pont ott volt Ga és kedves neje - az utóbbi Da szülinapi tortáját pakolta be épp a konyhai hűtőbe, Ga meg mikor meglátott (Hogy is juthatott eszünkbe vajon valaha, hogy nyílt vitát fog kezdeményezni, mikor összefutunk...?), mint egy igazi gyáva patkány, lehuppant a térdig érő öltözői padra, és szemlesütve látványos csevegésbe kezdett az épp vécézésre várakozó kicsikkel. Pechjére épp Di ült mellette, és mikor megkérdezte tőle, hogy mi újság, a kislány olyan fennhangon, hogy zengett tőle a folyosó, becsülettel válaszolt: "Hát Da megütött, de én nem haragszom rá!" Hangosan felnyihogtam, és elegánsan ellibentem előtte. :D



* To be fair, annyira nem volt derült az az ég, mert Da az utóbbi időben nagyon furcsán viselkedett velem: teljesen random módon háromszor is odajött hozzám, és olyanokat kérdezett, hogy ősztől Kissmajom is vele egy iskolába fog-e járni, mert az nagyon jó lenne, merthogy ő nagyon szereti - kicsit szomorú, kicsit apologetic volt, ki is kértem M. véleményét, és két elméletünk volt az okára. Az egyik, hogy rosszul esik neki, amiért Kissmajom ilyen könnyedén túltette magát a barátságukon, és lecserélte őt két másik kislányra a csoportból, akikkel manapság sülve-főve együtt van bent, és még délután az épület előtt is játszani szoktak egy órácskát... szóval kvázi gyerekféltékenység. A másik tippünk az volt, hogy Da szülei otthon beszélnek rólunk, esetleg nem feltétlenül szépeket :) én viszont vele ugyanúgy kedves vagyok, mint régen, ezért össze van zavarodva, hogy akkor most pontosan hogy is áll ez a viszony, kell-e utálni minket vagy sem. Így utólag az a logikus, hogy ő akkor már otthon említette valamilyen módon a túl szoros ölelést, és mivel egy rutin ovis interakciót (ezerszer volt már ilyen vele is, meg minden lánnyal és felnőtt nővel, Kissmajom egyszerűen túlheveskedi a dédelgetést is, de ezt mindenki lazán tudomásul veszi és helyén kezeli) durván túlreagáltak a szülei a valamiért még mindig forrongó érzelmeikből kifolyólag, visszacsinálni már nem tudta a "panaszt", viszont velünk szemben igazságtalannak érezte, és ezt igyekezett kompenzálni a vallomásokkal, hogy ő Kissmajmot tulajdonképpen erősen szereti. 
** Di anyja például védelmet kért a kisebbik lányának az állítása szerint ijesztő szerepjátékokat játszó Kissmajom ellen, mire tájékoztatták, hogy a két gyerek konkrétan egymás közelébe sem kerülhetett soha, még felügyelettel sem, maximum érkezéskor és távozáskor a folyosón a szülők jelenlétében, hiszen a csoportszobáik távol vannak egymástól és más-más időpontokban járnak ki az udvarra is.
*** Csak úgy fun fact-ként: Ga köztudottan mitomán, több hazugsággal és számtalan brutális túlzással bukott már le az ismerettségünk során, csak ezeket mindig jóindulatú legyintéssel elengedte mindenki, mert részegen előadott ártalmatlan bugyutaságok voltak, senkinek sem volt kedve vitatkozni rajtuk. (Volt ő már fiatalkorában híres gitáros-zeneszerző, került már életveszélybe komoly vitorlásversenyeken, és jelenleg is milliárdos feltaláló - de jelentéktelen apróságokban is képes volt valótlant állítani, csak hogy fontoskodjon, például hogy résztvett egy nyílt napon egyik suliban, amin egészen véletlenül én tényleg ott voltam, ő meg egészen biztosan nem.) M. kicsit mérges rá, amiért a szakításunkról azt terjeszti, hogy a társaság küldött el minket, és nem fordítva, de én ezt is leszarom, nekem pont elég, ha a szereplők tisztában vannak az igazsággal, senkinek sem akarok bizonyítani semmit.
**** Ebbe beletartozik három kislány anyukája is, akikből egyik Kissmajom legjobb barátja, a másik kettő meg legalább öt-öt kilóval és egy-egy fejjel alacsonyabb mint ő - ami csak annyiban érdekes, hogy ha egy közveszélyes fojtogatóról van szó, akkor ők igencsak nyugtalankodhatnak, hogy a gyerekeik kitartóan a miénk közelében kívánnak tartózkodni nap mint nap...

2019. május 11., szombat

De nehéz az iskola... választás...

Tanuljátok meg tőlem, ne saját bőrön: az iskolaválogatás fő-fő szabálya az, hogy egyszerűen nem lehet túl hamar elkezdeni! Emlékszem, anno hallottam olyan kis magyar abszurdot, hogy a terhes anyuka beiratta a megnemszületett babát bölcsibe, hogy esélyük legyen majd úgy két év múlva kezdeni - nekünk ilyenünk nem volt, szerencsés helyzetben voltunk, szülés utántól már csak itthonról dolgoztam, és a magánintézményt is megengedhettük magunknak, így nem féltünk, hogy nem lesz megoldás. Az más, de nyilván nem mellékes kérdés, hogy mennyire nyúltunk mellé, mert ugye már ovi esetén se mindegy hogy hol akad az a bizonyos szabad hely, iskola kapcsán meg sokszorosan nem az, hiszen tizenkét (de minimum hat) évnyi periódusról, és potenciálisan a gyerek egész eljövendő életéről döntesz - ha valahol valaki sikeresen megutáltatja vele a tanulást, akkor egy csomó későbbi lehetőségtől elvágja magát (például nem lesz kedve továbbtanulni, miközben legszívesebben olyan pályát választana, amihez az elengedhetetlen). Én a középső csoport kezdetekor, az év eleji szülői értekezleten szembesültem vele, hogy mennyire fogalmatlan vagyok, amikor is kiderült, hogy bizonyos helyeken a nulladikos* felvételik még akkor ősszel le fognak zajlani, és az erre való beiratkozás már lezárult, azaz lekéstük a sulilehetőségek egy részét egy olyan gyerekkel, aki még akkor nem töltötte be a negyedik életévét se.
Milyen szempontok szerint készültünk választani...? Ez nagyon komplex és nagyon személyes dolog, rosszcsont M.-nek például abszolút kellemes emlékei vannak iskolás korából, játék, bandázás, csínytevések - én végig erőfeszítés nélkül éltanuló voltam, szinte kizárólag jó jegyekkel és rengeteg elismeréssel, mégis gyűlöltem a sulit, pedig semmilyen kifejezetten traumatikus élmény nem ért, egyszerűen nem éreztem jól magam ott. Ezekre alapozva mindennél fontosabb volt, hogy ez a következő évtizedre szóló döntésünk jó legyen, és főleg hogy ne a saját benyomásaink és emlékeink alapján válasszunk, hanem az történjen, ami jelenlegi ismereteink szerint és lehetőségeinkhez mérten Kissmajomnak a legmegfelelőbb.
Csomó helyről hallottuk, hogy nem sulit, hanem pedagógust kell keresni, ami akár igaz is lehet, hiszen a legmaradibb porfészekben is akadhat egy lelkes tanító, aki csodát tesz a gyerekekkel - de nem akartuk áltatni magunkat, a körülmények azért akkor is körülmények: a sok kilót tartalmazó táskát akkor is napi szinten cipelni kell, a házifeladat akkor is indokolatlanul sok, a diktált iram akkor is túlságosan kötött, a létszám akkor is őrülten nagy, a számonkérés akkor is szigorúan minősítő, stb. És akkor arról nem is beszéltünk, hogy nevetségesnek tartjuk a NAT-ot, a hazai tanítási módszereket és követelményeket, az egész szaros rendszert... szóval ugyan semmiféle puccra nem vágytunk például környezet vagy felszereltség tekintetében, az állami iskolákat startból kizártuk. Amit szintén egyértelműen kizártunk, az a klasszikus sikerorientált versenyistállóztatás volt, ahol büszkén felvállalva garantáltak a kiváló jegyek, és később a bárhova könnyedén bejutós felvételizések, meg a konkurrencia tuti lekörözése munkahelykereséskor. Semmiképpen nem akartuk, hogy Kissmajom híres-neves iskolába kerüljön, ahol a rivalizálás elvárt, és a kimagasló eredmények mindenek felett fontosak, és csillagászati összegekért előszeretettel tapossák ki a gyerekek szívét-lelkét, hogy felérjenek a család és a tanerők elvárásaihoz.

Ezekből, és Kissmajom habitusából és tulajdonságaiból kiindulva tehát gyakorlatilag nem hagyományos iskolában gondolkodtunk, hanem mindenképpen valami erősen alternatív intézményben. Ő nagyon nem egyszerű eset: egyszerre van szüksége tehetséggondozásra azokon a területeken, amik nagyon mennek neki (unatkozik a vele egykorúaknak szánt feladatokon, ezért kikapcsol vagy elkalandozik a figyelme), és fejlesztésre azokon, amikhez nincs türelme (például hosszadalmas monotonitástűrést és kitartást igénylő rutindolgok). Szóval lényeges volt, hogy olyan helyre járjon, ahol nagyon kis csoportokban folyik az oktatás, és annyira differenciált, hogy minden tárgyban abszolút a saját tempója szerint szabadjon haladnia, például tanulhasson negyedikes matematikát meg egészen komoly irodalmat (Tolkien legnagyobb rajongója, "A hobbit" már megvolt, most "A Gyűrűk Ura" első kétszáz oldalát darálta be fél hónap alatt), mert annál kevesebb nem nagyon köti le, miközben nulladikos szinten fejlesztik a folyóíráshoz szükséges finommotorikáját, mert abban viszont nem jeleskedik és nem is motivált (kiválóan leírja amit szeretne nagyobb nyomtatott betűkkel). Ami még behatárolt, hogy oda-vissza napi egy óránál ne legyen hosszabb az utazgatásunk, illetve a tandíj összege akkor is elérhető mértékű maradjon, ha hirtelen valamiért jelentősen lecsökkenne a havi bevételünk. Végül mindenképpen szerettünk volna olyan intézményt, ahol már idén ősszel (azaz betöltött hatodik életéve előtt) kezdhet, mert a jelenlegi ovink ugyan csodás, de ott nulladikban más óvónőkkel és kizárólag angol nyelven folyna már a tanítás, és egy olyan gyerek számára, akinek a kommunikáció az élete, ez a változás kínszenvedés lenne: hiába értene mindent és hiába szólal meg szívesen, magyarul tizenkét éves szinten beszél és szövegért, ezt idegen nyelven hónapok alatt képtelenség lenne behozni.
A lehetőségeink tehát ma Magyarországon jelenthettek magán- vagy alapítványi iskolát, illetve NAT-követő intézménytől privát tanulócsoportig bármit. A túljelentkezés általában óriási (jártunk olyan hely nyílt napján is, ahol több, mint tíz gyerek pályázik egy helyre), és a jelentkezési folyamat mindenhol másfajta, van ahol már betöltött ötéves is bőven el van késve, mert két évvel előbbre töltik fel az osztályokat, és van ahol tavasszal felvételiztetnek az ősszel kezdődő tanévre, és csak májusban derül ki, hogy ki jutott be szeptembertől. Sok különböző tanítási módszer fut, de a közös mindben az, hogy a maximális csoportlétszám 16-22 gyerek között mozog, és gyakran van egy mindig készenlétben álló plusz pedagógus, aki szükség esetén beszáll segíteni, szóval foglalkozni tudnak akár alulteljesítésileg, akár ellenkező irányban kilógó képességű vagy érdeklődésű gyerekekkel is. Többnyire abból a merítésből indultunk ki, amit ismerősöktől hallottunk, illetve amiről jókat olvastunk különféle közösségi média felületeken, mert általában ott lehet őszinte saját élményekről tapasztalatokat cserélni; aztán lehámoztuk azt, ami biztos nem illik hozzánk, például az amúgy szimpatikus nézeteket valló Waldorfnál kizáró tényező a túlzásokba vitt hagyományoshoz való ragaszkodás, hiszen Kissmajom imád Minecraft-ban építkezni, szereti a szuperhősös sztorikat, egérrel sokkal ügyesebben manőverezget, mint kertész- vagy barkácsszerszámokkal, azaz csomó tekintetben minden kétséget felülmúlóan a 21. század gyermeke, és ebben nem szívesen korlátoznánk a továbbiakban sem.

Három olyan intézményben voltunk nyílt napon szülőként, ahova utána elvittük Kissmajmot is az ismerkedős alkalomra, ami válogatóként is működött. Természetesen nem azt mondtuk neki, hogy ezeknek a részvételeknek bármilyen tétje lenne, és igyekezzen viselkedni meg szerepelni, csak annyit említettünk, hogy különböző iskolákban fogunk körülnézni, hátha akad olyan, ami nagyon megtetszik, és szeretne oda járni később. Nincs izgalmas cliffhanger, azt már előző posztban is említettem, hogy ezek közül szerencsére bejutottunk a számunkra legmegfelelőbb helyre, ahova amúgy is vágytunk, de azért elmesélem mindhárom jelenetet, hátha valaki okul belőlük. Sulineveket nem írok ki, mert mittudomén milyen jogaik vannak, meg így utólag már nem is fontos, de közismert beceneves kezdőbetűiket megadom, hogy ha valaki rájön, hogy épp oda készül, lássa, hogy nagyjából mire számítson...
A T.H. reklámszövegei nagyon jók voltak, hiperszuperül felújított és felszerelt az egész épület, egy általam felületesen ismert anyuka a saját két gyereke kapcsán nagyon magasztalta, de nekünk végül már a helyszíni bemutatkozás alapján sem volt szimpatikus; igazából akkor tudtuk, hogy ez felejtős, amikor azzal dicsekedve indítottak, hogy ők már az általános sulisokat is kapacitálják, hogy vegyenek részt komoly tantárgyversenyeken, és a későbbiekben akár vért izzasztva is, de kivétel nélkül mindenkit bejuttatnak az általa kiválasztott bárhova is, ahova menni akar továbbtanulni. A kicsik nyílt óráján olyan erőltetett szerepeltetés folyt, hogy a kommunista idők tanfelügyelői ellenőrzései jutottak eszembe róla - ezek után csak azért irattam fel Kissmajmot a felvételire, hogy rutint szerezzen és szembesüljön ezzel a számára szokatlan helyzettel: idegen gyerekek és felnőttek közé bemenni egyedül, irányított foglalkozáson résztvenni, kérdésekre jelentkezve válaszolni. Odaérkezésünkkor újabb antipatikus húzás volt, hogy az egyenlő esélyeknek a látszatát sem biztosították, ugyanis a mi ovinkból érkezett összes többi gyereket egyik csoportba osztották be, majd vonalhúzás után úgy alakult, hogy Kissmajom meg egyedül teljesen ismeretlenekkel került egy másikba, ahol szintén volt egy jókora egymást ismerő mag, ráadásul az adott suliba járó nagyobb gyerekek kistestvérei. Volt egy mozgásos fél óra és egy kognitívnak szánt próbatétel, az első mindenféle vetélkedő jellegű tornagyakorlatokból állt (valószínűleg azt nézték, ki mennyire érez késztetést hogy megküzdjön az első helyért), a második egy annyira könnyű kirakózás volt, hogy Kissmajom fél perc alatt unta meg és állt fel mellőle (ez magamutogatós rivalizálóknak kedvező teszt, mert ők örültek, hogy gyorsan eredményt produkálhatnak... sooo not him); az egész egy közös szabad játékkal zárult, amiről Kissmajom azzal jött ki, hogy ő ide semmi pénzért nem szeretne jöbbi többet, mert itt a nénik pont olyanok, mint az előző ovijukban, egymással dumálgatnak csak, és egyáltalán nem figyelnek a gyerekekre. Amint kiderült, a teremben már otthonosan mozgó csapat, akinek nagytesói járnak felsőbb évfolyamokba, minden új gyereknek megtiltották, hogy az érdekesebb játékokhoz nyúljon, merthogy ott ők a főnökök - mindezt a tucatnyi gyerekkel bent ücsörgő három darab pedagógusnak a traccsparti közepette nem sikerült észrevenni, így csak annyit állapítottak meg, hogy volt aki annyira félénk, hogy kvázi tétlenül várta, hogy lejárjon az idő.
Az A.M. eleinte nagyon áhítozott favorit volt nálunk, mert az ismerős családok gyerekeiből többen is bejutottak oda e tanév őszétől, és a régi közös ovink után nekik ez mennyországnak tűnt, na meg akkor még (lásd előzmények) jó ötletnek tűnt nem szétszakítani a csapatot; ezen kívül plusz pénzért ugyan, de ott komoly zeneoktatás folyik szinte bármilyen választott hangszeren és stílusban, illetve büszkén hirdetik, hogy náluk minden gyerek egyéni ritmusban fejlődhet (az utólag derült ki, hogy szigorúan a NAT keretein belül, vagyis nem túl széles a sáv). Itt úgy indult a dolog, hogy az igazgató leült egy fél órában meginterjúztatni minket gyerek nélkül, ahol egy** gyanús elem máris kiugrott, éspedig hogy miközben állítólag nagyon fontosnak tartják a személyes ismerkedést, mégis csak az iskolás korú gyerekeket nézik meg one-on-one felmérésben, míg a koruk alapján csak nulladikba megfelelő gyerekek sorsáról két alkalommal negyven perces csoportos jelenlét dönt csupán (a leendő két pedagógus van bent velük), amiből nagyjából semmi sem derül ki, mert ennyi idő alatt kevesen oldódnak fel és/vagy viselkednek "normálisan" idegen környezetben. Kissmajmot várólistára vették fel, ahonnan mi töröltettük, nem vártuk meg, hogy bejelentsék, hogy alakul a tényleges beiratkozás, mégpedig azért, mert nevetséges indoklást kaptunk arra, hogy miért nem felelt meg maradéktalanul: azt mondták, hogy túl otthonosan érezte magát, és abból, hogy azonnal bátor volt és nyitott, azt a következtetést vonták le, hogy biztos erős személyiség, aki nagyon befolyásolná a csoportot az általa meghatározott irányba. LOL, a mi gyerekünk, mint vezéregyéniség! És a kiegyensúlyozott, kapcsolatteremtésre törekvő személyiség, mint jellemhiba... Mentegetőztek, hogy ez egy nagyon extra év volt, sok a testvérgyerek és a nulladikot ismétlő visszatartott (ők ugye mind automatikusan bejutnak), és alig maradt egy pár szabad hely, azokra meg inkább bambácska, csendes, visszahúzódó gyerekeket válogattak... ezzel a lendülettel meg bekerült Ma, aki konkrétan minden általunk ismert közösségben a klasszikus bully, viszont ott ártatlan báránykaként látták csak, mert új szituációkban gyáva (itt is kétségbeesetten bőgicsélt, hogy nem mer bemenni). Kissmajom nagyon kedves és barátkozós, rögtön összehaverkodott egy kisfiúval, buzgón mesélt a tanítónőknek, és polcról polcra felfedezgette a termet, és ez úgy tűnik túl félelmetes volt - ettől kezdve meg mi teljesen elveszítettük a bizalmunkat bennük, mert ha ennyire felületes aspektusokból kiindulva ilyen durván félrediagnosztizálgatnak, akkor valójában semmi garancia nincs rá, hogy jófej, emberséges, abúzus-mentes gyerektársaság alakul ki; az már csak bónusz, hogy olyan helyre, ahol további évekig kellene elviselnie Ma társaságát, semmiképpen nem küldenénk, még ha az X-Mansion is versengene érte.
A B.S. pár évvel ezelőtti megalakulása óta a listánkra került, és már oviváltáskor is szóbajött, de végül gyorsan kellett lépni és akkor jobbnak tűnt a csoportos váltás, így elengedtük. Most viszont pár hónapja átvitték oda a sógorék kilenc éves kislányát, aki az állami sulit utálta, sírva járt be reggelente, nem voltak cimborái, ide meg repesve indul nap mint nap, teljesen kivirágzott, és boldogan vesz részt mindenben. Szerencsénk volt, mert amikor jelentkeztünk az iskola még magántanulói státuszú gyerekek közösségeként működött, de mire bejutottunk, már kihirdetésre került az akkreditációs folyamat sikeressége, és emiatt a változás miatt indul egy plusz csoport is ősztől, mert különben nagyjából csak külföldre költözés esetén szoktak üresedni helyek, amúgy a startnál jelenlevő kollektíva megy végig egymás mellett az évek során (tehát nem indul minden évben első osztály a megszokott szisztéma szerint). A felvételi itt egy interaktív bemutató beszélgetéssel kezdődött, ahol az intézményvezető és a pedagógusok meséltek, kérdésekre válaszoltak, és volt alkalom a szülőknek is egymással dumálni. Aztán volt egy gyakorlatilag időkorlát nélküli találkozó az intézményvezetővel, ahol kifaggatott a családunkról, a gyerekről, hogy miért választottuk őket, és mik a terveink és elvárásaink a gyerek fejlődését illetően, és mi is faggathatuk őt mindenféle részletekről; eközben Kissmajom körülöttünk játszadozott az órák után még bennmaradt gyerekekkel, talált is magának és nagyfiút, akivel nagyszerűen elszórakoztatták egymást, hál'Istennek itt senkit sem zavart az instant beilleszkedése. Végül az összes jelentkezőt tucatnyi csoportokra osztották, és be kellett vinni a gyerekeket játszódélutánra, ahol jelen volt körönként négy saját pedagógus és egy pszichológus, akik moderáltak, foglalkoztattak, csekkolták az interakciókat. Hatalmas hátrányból indultunk, mert a síelésünk miatt lemaradtunk a korban hasonló gyerekek találkozójáról, így mikor Kissmajom ment, két sokkal nagyobb lányon kívül kiscsoportos korosztály volt csak jelen, akikkel ő sosem nagyon tudott mit kezdeni; ráadásul épp gyomorrontott volt, így az autóban oda- és hazaúton is hányt szegénykém, szóval izgalmas volt a várakozás a ránkbólintó telefonhívásukig.

Ezek után valahogy sorsszerűnek érezzük, hogy rengeteg kanyargás után pont most lyukadtunk ki pont ide, mert ezt a tanulási stílust tényleg mintha Kissmajomnak találták volna ki a rendhagyósága miatt. A differenciáltság itt annyira alap, hogy életkor szerint besorolt osztályok helyett egyéni tudásszintre alapozott csapatok vannak, azaz mindenki minden tárgyat olyan színvonalon tanulhat, amilyen a fejlettsége szerint számára a legoptimálisabb. Minden gyereknek felnőtt mentora van, aki segíti az érdeklődési körének megfelelő projekteket kiválasztani, és végigköveti a kivitelezésüket -  tantárgyak helyett komplex projektek vannak, amik több területet felölelő tudást alkalmaznak. Minden közösségi viszony legfontosabb eleme a másik elfogadása és tisztelete, az empátia és tolerancia, az egymáshoz képesti megmérettetések helyett a közös megoldáskeresés, az egészséges vitakultúra, az eredményes team-work, és a soft skills tudatos csiszolása.
Ősztől indul tehát reményeink szerint 12 év, amikor Kissmajom azt és úgy tanulhat, ami és ahogy neki a legeslegjobb, az ő érdekei kerülnek mindenek fölé, a saját ritmusában haladhat a saját céljai felé, biztonságban és támogatásban részesül, bármilyen irányba is tapogatózna. Szinte túl szép, hogy igaz legyen, de úgy érzem, nagyon kiérdemelte már ez a drága kisfiú végre a stabilitást és a nyugalmat...



* A nulladik vagy preschool az néhol nagycsoportos korú, néhol a nagycsoportot már kijárt, de még nem iskolakész (vagy szülők által visszatartani kívánt) gyerekek számára kitalált évfolyam, amit életkortól és érettségtől függően egyszer vagy kétszer lehet járni. A magánintézmények jó része (sulik, de sokszor ovik is), indítanak ilyent, ami egy fajta átmenet: már struktúráltabb napirenddel működik, mint egy óvodás nagycsoport, de még nincsenek konkrét padbanülős tanórák, viszont napi szinten kötelező feladatokat kapnak a gyerekek... valamiféle beszoktatás ez, hogy első osztályban ne érje őket sokként a hatalmas változás. Ovikban ide általában egyenes átmenet van a nagycsoportból, iskolákban a kiválasztósdi már ezek előtt megtörténik, és ha nem derül ki durva inkompatibilitás a gyerekkel vagy szülőkkel az ott töltött év alatt, akkor az első osztályba való felvételi már csak formalitás lesz, azaz kvázi kinevelik a saját sulisaikat a saját nulladikukban; mire iskolát kezdenek már ismerik az épületet, az általános szabályokat, találkozgattak már a tanítókkal és nagyobb gyerekekkel.
** Azóta a hónapok során továbbiakra is fény derült: miközben azt állítják, hogy a csoportok dinamikáját védendő, év közben egyáltalán nincs felvétel, tudunk konkrét családról, akivel ezügyben mégis kivételeztek; több egymástól független forrásból hallottunk olyan esetekről, hogy különösebb indoklás nélkül rúgtak ki diákokat akár év közben is, ha azok nem voltak hajlandók tökéletesen olyanná idomulni, amilyenek a nem teljesen pontosan megfogalmazott elvárások; két alkalommal is elküldtek olyan SNI gyerekeket, akiket eredetileg a problémáik ismeretében felvettek; az ismerős családok gyerekeire, aki amúgy az átlagosnál sokkal szófogadóbb ötévesek, többször rájuk lett szólva, hogy túl hangosak, aktívak, neveletlenek. Gyakorlatilag teljesen esetleges és bizonytalan, hogy miután bejutott a gyerek, valóban ott töltheti-e el az iskolaéveit nyugalomban, a pedagógusokkal és úgy általában a közösséggel együtt dolgozva az esetlegesen felmerülő gondok konstruktív megoldásán, vagy esetleg különösebb habozás nélkül kicsaphatják a francba, mint másfél évszázaddal ezelőtt.

2019. május 9., csütörtök

C'est payé, balayé, oublié...

Ezt az összefoglalót már darabonként hetek óta irkálom, borzasztó hosszú, és nem is annyira érdekes kívülállónak, azért írom csak meg, hogy később emlékezzünk, mi hogyan alakult - szóval nyugodtan átugorható, nem vész el semmilyen lényeges infó.
Ott tartottunk, hogy ovin kívüli élet, illetve hogy volt ezzel az ex-ovis mizéria kapcsán összeverődött társasággal egy jó évünk, amikor egy kis ideig még majdnem azt is elhittünk, hogy így negyven környékén is lehet új baráti kapcsolatokat kötni. Első látásra úgy tűnt, hogy kompatiblis személyiségeik vannak a gyerekeinknek, és teljesen azonos vagy legalábbis egészen közeli nevelési elveket vallunk, emellett korban, társadalmi státuszban, tanultságban többé-kevésbé egy szinten mozogtunk, és az undorító csaló óvodavezető erős kötelékeket alakított ki közöttünk, mert egy közös ellenség már csak ilyen. Mindig akadt olyan heti egy közös program, játszóháztól és játszótértől, az egymáshoz átjárogatásokon, pókerpartikon és bulikon át, egészen a közös Balatonozásig és ausztriai síelésig. Nem tudjuk, hogy mennyiben volt köszönhető az állandó stabil gyerekbagázsnak, vagy amúgy is bekövetkezett volna, ahogy növekszik, de tény, hogy Kissmajom magához képest lassan egészen kinyílt, például elkezdte vitákban megvédeni magát a félrehúzódó áldozat attitűd helyett. Amikor teljes kompánia egyszerre volt jelen, általában Va volt az, akivel a legtöbb időt együtt töltött - ő nagyon jól tudta kezelni Kissmajom változékony (hol izgága, hol álmodozós) temperamentumát, és szinte terápiás hatással volt rá, amikor Ma gonoszkodásai miatt túlpörgött és rohangálni-hangoskodni kezdett; cserében Kissmajom alkalmazkodott az ő hangulataihoz, és játszott vele akkor is, amikor a többiek nem voltak hajlandóak meghallgatni se a kéréseit vagy javaslatait, mert ő egy igazi underdog, akinek a sokkal függetlenebb Kissmajommal ellentétben, minden vágya, hogy befogadják, és szenved ha ez nincs meg. De ami a legfontosabb, Kissmajom elkezdett barátkozni kifelé is: ha ismerős nélkül voltunk bárhol, idegen gyerekekhez első hívásra odament, sőt egyre gyakrabban ő maga kezdeményezett, kérdezett, ötletelt, lelkesen részt vett akár számára nem annyira érdekes játékban is, csupán az interakció kedvéért. Így aztán nagy általánosságban pozitívnak értékeltük a csapattal közösen töltött időt, bár végig voltak red flag helyzetek...
Az első ilyen igazán kiábrándító dolog, az az anyukák reakciója volt a gyerekek között felmerülő problémák kezelésére, ugyanis én voltam az egyetlen, aki valódi előrelépést akartam, a kibekkelős sunyítás helyett. Mivel Ma egy folyton nyavalygós gyerek, sajnos az elején én is többször gyanútlanul belefutottam abba, hogy a sápítozó hangját hallva, rögtön ugrottam és rászóltam Kissmajomra, hogy szépen játsszon, anélkül, hogy megbizonyosodtam  volna róla, hogy tényleg csinált-e bármi helytelent, de egy idő után elkezdtem figyelni őket, és rájöttem, hogy igazából ilyenkor csak annyi történik, hogy Ma úgy próbálja kiszorítani Kissmajmot a játékból, hogy minden egyes lépésnél beleköt és leszidja valami teljesen jelentéktelen semmiségért (hogy nem azzal, nem úgy, nem akkor kell ezt vagy azt tenni), amíg ő meg nem unja, és önszántából tovább nem áll. Attól kezdve a fölöslegesen eltúlzott moderálgatás helyett inkább mindig Kissmajmot vettem védelmembe, és többször kértem Ma anyukáját is, hogy legyen szíves beszélni a fiával, mert ez így nem okés, hogy én azonnal intézkedek, ha az én gyerekem egy off mozdulatot tesz, az övé meg konkrét bully, és ezt senki sem akadályozza meg.
Nem csak Kissmajommal volt ilyen egyébként, hanem minden kisfiúval, aki nem engedte át neki a komplett kontrollt, az új oviban is így nyomul, csak ott sokkal több az önálló személyiség, meg az olyan gyerekek, akiknek azonos az érdeklődési köre, így eszükbe sem jut a Ma által szervezgetett akciókban részt venni, hanem egymással játszanak - az utóbbi időben emiatt egyre többször marad magára, vagy kettesben mert Ki még irányítható, vagy kénytelen a többiek által kitalált és neki nem tetsző szabályokhoz alkalmazkodni. És persze a kis otthoni bandában sem Kissmajom volt az egyetlen áldozata, ez többször is téma volt a felnőttek között, de sajnos kizárólag csak akkor, ha mi, az elszenvedők anyukái magunk között voltunk, mert konfrontálódni rajtam kívül senki sem akart... Va anyukája például bevallotta, hogy Ma az ő gyerekét ha lehet, még durvábban csesztette ismeretségük alatt végig, elkergette, megalázta, de ő ilyenkor ahelyett hogy valamilyen dialógust kezdeményezett volna, inkább kivonta a szituációból: hazavitte vagy el sem hozta játszózásokra, ha biztosan tudta, hogy Ma is ott lesz, és tökre örült, amikor kiderült, hogy nem jönnek el nyaralni vagy telelni, és teljesen más suliba akarják majd járatni, mint ahova ők bejutottak. Az ikerfiúk anyukája is elmesélte, hogy komolyan aggasztja Ma közelsége, mert a Za és közötte zajló hatalmi viaskodás oda fajult, hogy Ma egyszer azzal provokálta, hogy ha annyira menő, akkor dugja bele az ujját a konnektorba; de ő sem szólt az illetékesnek, csak reménykedett, hogy a külön intézményekbe kerülés után úgyis eltávolodnak egymástól a gyerekek, és így megússzák a komolyabb bajokat. Illetve tartozott még a klubhoz két kislányokkal rendelkező család, ahol még intenzívebb civakodások folytak, mert Di (aki mindenkinél legalább egy, és Kissmajomnál másfél évvel nagyobb) egy borzasztóan kompetitív, erőszakos, törtető valaki, aki mindent harcként fog fel, amiben neki minimum parancsnoknak kell lennie; a másik fél, Da anyukája viszont ezekben a csetepatékban kivétel nélkül a saját gyerekét hagyta cserben, jó esetben úgy, hogy finoman szuggerálta, hogy engedje a másikat győzni, rossz esetben úgy, hogy baromira leszidta szegény lányát, amikor az lázadni próbált az őt érő szivatások ellen.

Számomra egészen sokkoló élmény volt szembesülni ezekkel az extrém módon konfliktuskerülő hozzáállásokkal, és fokozatosan ráébredni, hogy miközben mi hozzánk hasonló szülőknek gondoltuk ezeket az embereket, nekik sokkal fontosab bárgyún mosolyogva semleges témákról traccsolni a viszonylag frissen szerzett ismerősökkel, mint az, hogy kiálljanak a saját gyerekeik mellett... De mivel mindenki csak az érintettek háta mögött elemezgette a-másik-gyereke tetteit, a kölkök is teljesen átvették ezt az egészségtelen csendben eltűrős mintát, és mindenki* a maga módján küzdött meg vele: szerencsétlen Da tehetetlen dühében sokat sírdogált, Va durcás passzív-agresszív kismalacként állt ellen, Za minidiktátorrá lépett elő mindegyik olyan alkalommal amikor Ma nem volt jelen, és végre ő is kiélhette magát.
Én a mizantrópiám ellenére egy eléggé toleráns ember vagyok (contradiction in terms): úgy általában nagyon keveseket és nagyon nehezen engedek magamhoz közel, de akit felületesen ismerek, annak kapcsán ritkán ítélkezem vagy gyűlölködöm, elfogadok csomó mindent akkor is, ha nem értem... és van véleményem, persze, hangoztatni is szoktam, akkor is, ha vita a vége, mert hiszem, hogy az értelmes ellenérvek ütköztetéséből minden fél tanulhat, de alapvetően majdnem minden emberi gyengeséghez igyekszem empátiával viszonyulni, mert nekem is van éppen elég hibám, és jól esik, ha velem is megértő az, aki észreveszi őket. De van pár dolog, amit nem tudok megbocsájtani, illetve leginkább felfordul a gyomrom tőlük - ilyen a képmutatás (az arcodba kedves vagyok és hízelgő, a hátad mögött fröcsögve pletykálok, esetleg jól átkúrlak), a primitívség (tiszteletlen beszédmodor és/vagy bántó viselkedés azzal szemben, akit állítólag szeretek), és a gerinctelenség, annál aljább dolgot elképzelni sem tudok, mint amikor valaki cserbenhagyja a másikat, miközben valójában teljesen egyetért vele, és négyszemközt biztosítja is a támogatásáról (ez főleg azóta pet peeve, amióta anya vagyok, és természetesen hatványozottan igaz olyan helyzetekre, ahol a saját kiszolgáltatott gyerekét nem pártfogolja valaki egyértelműen). És ahogy a kezdeti ismerkedős leplek lehulltak, M. is és én is egyre többször értetlenkedtünk azon, hogy mi értelme ennek a kétszínű alakoskodásnak,és langymeleg látszatbékének, vajon miért csak nekünk mániánk, hogy mindenki normális és nem utolsó sorban biztonságos körülmények között szórakozhasson, és a becsületes, fair bánásmód iránti alapvető igényeik ki legyenek elégítve azoknak is, akik maguknak még nem képesek ezt megkövetelni. Csak bámultunk ki a fejünkből, hogy ezek az amúgy civilizált emberek egészen furán viselkednek a párjukkal, szemrebbenés nélkül manipulálják vagy alázzák meg egymást önző érdekek vagy egy jó poén kedvéért, gátlástalanul hergelnek és bántanak, hazudoznak és megtiltanak, de ilyen alpári szinten, hogy dagadt tehén vagy, ostoba tanulatlan vagy, nem mehetsz el kocsmázni a haverokkal, meg ne tudja a férjem, hogy megvettem magamnak ezt vagy azt, mert botrány lesz, vagy a "kedvenc" megcsalom a feleségem, de ne áruljátok el neki. És én elkezdtem rájönni, hogy nem érdemes határozott véleményt hangoztatnom senkinek (például arról, hogy Ma bully viselkedésével foglalkozni kellene), mert miközben négy- vagy hatszem között vehemensen háborgott mindenki, amikor kiálltam az illetékessel is tisztázni a gondot (Ma anyukájának elmagyarázni, hogy amit ő nem vesz észre a kisfián, az attól még ott van, és ezt nem csak én látom/szenvedem), úgyis sorra lekushadtak, és magamra hagytak, mint valami hablatyoló agitátort.

Tavaly ősztől aztán, mikor már az ovis elválás végleges lett, és csak azon kívül lehetett mindenkivel egyszerre találkozni, elkezdtek vészesen szaporodni/sűrűsödni a kellemetlen incidensek is, és számunkra beindult és egyre gyorsabban eszkalálódott az endgame. Kezdődött egy beöltözős Halloween mulatsággal Va szüleinél, amikor a házigazdát látványosan mellőzték a játékokban, Kissmajom és Da szinte végig csak kettesben** tevékenykedtek, Ki magából kikelve*** káromkodott és rongált, és mi meg is beszéltük itthon, hogy már bánjuk, amiért felajánlottuk a házunkat következő bulihelyszínként.
A bulink előérzeteinknek megfelelően mindenkinek jó volt, rajtam és Kissmajmon kívül: az apukákat gyorsan leküldtem M. szobájába pókerezni (amúgy mindenféle érzelmi zsarolással rövid láncon tarták őket a feleségek, gondoltam legalább egyszer ne menjen ez a faszság), Di anyukája nem jött el a beteg picije miatt, így ő teljesen kontroll nélkül garázdálkodott, és Ki csatlakozott hozzá az itt-mindent-szabad akcióban, miközben Ma a szokásos mindenkit irányítgató (és aki nem irányul, azt kiközösítő) játszmáiba kezdett. Az anyukák lazán eldumálgattak, én voltam a feketeseggű (vagy M. szavaival élve deviáns), amiért beleszóltam a kicsik dolgába, és Kissmajom helyett ki mertem kérni, hogy ne az legyen a fő csapásvonal, hogy minél több játékát leborítsák a polcról, majd a hevesebb vérmérsékletűek végig is gázoljanak rajtuk. Nem értették meg, hogy nem az a tiltakozásom lényege, hogy hány játék ment tönkre, és fizessék ki hogy visszavásárolhassam, hanem hogy ez az egész rombolásos menet azért kezelendő, mert visszatérő sémákat erősít meg és ezáltal frusztrációkat szít tovább - akinek a domináns csapatba tartozott a gyereke, az nem érezte hogy ez beavatkozást igénylő vagy orvosolandó, akinek az elnyomottba, az gyáván elsompolygott, és nem megoldást keresett, csak csendes elhatározásra jutott, hogy ő a gyerekét majd inkább diszkréten távoltartja az agresszoroktól, és a saját házában tuti nem rendez összejöveteleket a jövőben.
Egy már előre megbeszélt szilveszteri házibuli volt még ezek után, ahonnan közvetlenül éjfél után mindenki kvázi elmenekült, mert a házigazda Di senkit nem engedett azt és úgy játszani, ahogy szerették volna, nem szabadott kipróbálni a játékait, mindenből versenyt gyártott amit neki kellett megnyerni, és őrjöngve hisztizett minden apróságon, ha valaki nem a kedve szerint járt el.
Ezek közepette folyt még decemberben Kissmajom játszóházas születésnapi zsúrja is - a fenti pattern ott is ismétlődött, Va volt az egyetlen, akivel az ünnepeltünk szívesen játszott együtt, de a legsokatmondóbb az volt, hogy igazán szuperül akkor érezte csak magát, mikor az összes meghívottja hazaszállingózott, ő ott a helyszínen megismerkedett pár aranyos gyerekkel, és zárásig önfeledten bandáztak.

Januárra és márciusra le volt foglalva ekkor már egy-egy közös síelés; az első előtt erősen sejtettük, a másodiknál induláskor már tudtuk, hogy részünkről ez lesz a hattyúdal. Már első napon kiborítottam a bilit... lehet, hogy tényleg igaza van az uramnak a devianciámat illetően... :) Anno a gyerekeink egyszerre kezdték a síelést, ez volt a második szezonjuk havon, de mivel a fizikai adottságuk és tehetségük is különbözik, és év közben műanyag pályára**** is különbözőképpen jártak, volt egy vak számára is látható hierarchia a csúszásuk minőségében: Da volt a legeslegügyesebb, őt szorosan követte Kissmajom, utána jócskán lemaradva Di és Ka, aztán Za és Va, és végül Ki, aki kanyarodni és fékezni sem tudott még. (Ma apukája nem szereti a havat, így ott a családi direktíva, hogy ők nem síelnek, meg az anyuka épp szülni készült, szóval nem is jöttek velünk.)
Előrebocsátom, Ki szüleit  (akiket én vezettem be a társaságba, mert szóltam oviváltáskor, hogy van még egy helyünk, mentsék ki ők is a gyereküket, és csatlakozzanak) direkt kértem fél évvel utazás előtt, hogy járassák magánórákra, hogy elérje a többiek minimális szintjét és legalább hóekében tudjon közlekedni, de elvitték párszor, aztán úgy gondolták, hogy mivel meg tud állni a lábán, annyi elég is lesz - amikor azonban ez ott a helyszínen kiderült, a tapintat mindennemű hiányát tanúsítva, az apja könyörögni kezdett, hogy hadd járjon ő is a többiekkel együtt oktatásra, mert ha nem, akkor... az évszázad érve: sír. Meg is lett próbálva ez a dolog egy fél napig, de hiába igyekezett lelkesen, csak esett-kelt szerencsétlen, a teljes társaság meg szívott miatta, mert egy óra alatt konkrétan kétszáz métert tudtak csúszni a leglaposabb bébipályán (megjegyzem: változó technikával, de piros pályán is simán lejutó gyerekekről beszélünk). Ezzel persze senki sem volt elégedett, mert marha drágáért olyan tanfolyamon nem érdemes résztvenni, ahol nem csak hogy semmit sem tanul a gyerek, de még a telet is elátkozza unalmában - viszont jó szokásukhoz híven, csak magukban morgolódtak meg egymásnak panaszkodtak, lépni senki sem mert, nehogy konfrontálódni kelljen a nem épp lady-ségéről híres anyukával. Hát én léptem, kértem a sísuli tulajától egy ellenőrzést, hogy jól gondolom-e, hogy a gyerekek által produkált színvonalak nem kompatibilisak egymással, és bejelentettem, hogy magántanárt szeretnék kérni, hogy haladjon is, de főleg élvezze Kissmajom a siklást; Da anyukájának szóltam előtte, mert a két gyerek műpályára is együtt jár három éve, és ő azt választotta, hogy velünk tartanak.
Második este kitört a botrány. Az ikrek anyukája, aki délután még nekem és Da szüleinek simán bevallotta, hogy neki is tele van a töke (és ő is ki akarja venni a fiúkat, csak már nincs további szabad magánoktató arra a hétre), most ezt a jelenetet jótékony amnéziával letudva, vádaskodni kezdett, hogy miért gondolom hogy az én gyerekem egy sztár, és mindenki másnál annyival ügyesebb, hogy különórán kell szárnyalnia. Mondtam, hogy én egyáltalán nem érzem így (noha az oktatók is megerősítették, hogy jelentős különbségek vannak, tehát éppenséggel érezhetném is akár), és felajánlottam, hogy bárki nyugodtan társuljon be mellénk, még fizetnie sem kell pluszba, két kikötésem viszont van: Ki légyszi ne, mert ő még annyira kezdő, hogy akadályozza a normális előrelépést, és Di se, mert az ő konstans rivalizálását Kissmajom és Da rosszul viselik, senkinek se érdeke, hogy folyamatosan önjelölt tanárként stresszelje őket, hogy ezt nem jól csináljátok, nézzétek így kell, én vagyok a legügyesebb, én leszek a sorvezető, stb. Di és Ki anyukái persze sértetten rámugrottak, hogy ezeket a különbségeket és vitákat az oktatók dolga kezelni (őőő, nem... actually nevelés dolga)... M. csak nézett rám döbbenten, és egyszerűen nem bírtuk megérteni, hogy hogy lehetnek ennyire elvakultak, és mi tagadás bunkók, mennyire inkorrekt és tapintatlan már elvárni, hogy más gyerekek szenvedjenek azért, mert a tiédet nem tudod kordában tartani. És amin már el sem képedtünk (hiszen ő a saját lányát sem óvja meg soha, miért védene meg engem), Da anyukája is visszasunnyogott, mintha nem önszántából csatlakozott volna a magánórára, és nem örült volna hogy intézkedem, mikor ő nyelvtudás hiányában nem tudott. Mindeközben az apukák nagyjából egy szót sem bátorkodtak hozzátenni az asszonycirkuszhoz, csak mikor este a feleségek felvonultak, akkor hangzott el néhány minden-viccnek-fele-igaz megjegyzés, hogy végülis jogosan jártam el, nem indulhat minden egyes alkalommal nulláról az oktatás csak azért, mert valaki benyom egy totál kezdőt, mert ugye születtek itt időközben és még fognak is kistesók, akik épphogy tanulgatnak ülni-mászni. Az eredmény az lett, hogy én ezek után kiszálltam ebből az abszurd catfight produkcióból, őszinte jókívánságommal megkapták a kifizetett oktatónkat, hogy végre legalább fel tudják vinni a szerencsétlen gyerekeiket az igazi hegyre is (mivel Ki nem tud egyedül liftezni, kellett mellé egy külön tanár, hogy a szó szoros értelmében támogassa be- és kiszálláskor), és mi attól kezdve végig csak családilag síeltünk, csodálatos volt, de tényleg, ezért komolyan hálásak voltunk mindenkinek utólag, mert saját indíttatásból nem próbáltuk volna ki (mert én például a nyugdíjas tempómmal már nem érem utol Kissmajmot, ha full speed siklik lefele).
Hazatérés után nem találkoztunk többet, csak az ovistársak anyukáival futottam össze pár percekre, és persze a gyerekek ott továbbra is együtt jártak, illetve Da Kissmajommal folytatta a síoktatást itthon is. Csoportos cseten ment a kommunikáció, igaz sokkal kisebb intenzitással és felületesebb témákról mint régebben, de addigra már egyértelművé vált, hogy kétségkívül mindenki továbbra is leginkább kettes pletykapartikban osztja meg a full társaság előtt felvállalni nem merészelt gondolatait. A már lefoglalt márciusi síelést kettős érzésekkel vártuk: nem annyira, mert mindenkiből baromira kiábrándultunk és hátunk közepére sem kívántuk már a találkozást, de nagyon is, mert a hármasban csúszkálás emléke miatt tudtuk, hogy szuperül telik majd, bármilyenek a további körülmények.
Természetesen ez a hét sem múlt el eseménytelenül, mert késő délutántól lefekvésig nem sok szórakozási lehetőség volt a szállodában, a felnőttek a bárban, a gyerekek a játszóházban tartózkodtak többnyire, tehát kénytelenek voltunk kapcsolatban maradni. Viszont a gyerekek elkezdtek falkásodni a Ma hiányán fellelkesült Za vezénylésével, értelemszerűen Kissmajom ellen, mivel bevallottan irigykedtek rá: miközben ő az egész idejét velünk tölthette szabadon, kedvünk szerinti beosztással, röhögcséléssel és fogócskákkal, nekik kötelező volt a napi négy órás szigorú tanfolyam, ami kinek-kinek vérmérséklete és sítudása szerint vagy erőltetett menet volt, vagy ingerszegény tengés-lengés. Nem küldték el maguk közül, de mindig őt nevezték ki hunyónak, fogónak, vagy különféle gonosz szereplőnek, aki csak ellenségként funkcionálhatott a közös játékban - szegénykém ezeket gyanútlanul elfogadta, és nem is sejtette, hogy észrevétlenül megváltoztatják a játék szabályait, és ő fog rosszul kijönni ebből. Felmásztak például egy magas hóbuckára, hogy ők a várlakók, Kissmajom legyen a támadó, fentről szórták az arcába a hógolyókat, rugdostak hogy gyere húzd meg a lábunkat, majd amikor a kérésnek eleget téve valóban elkapott egy bakancsot és a tulajdonosa seggen lecsúszott a másfél méteres dombocskáról, üvöltve árulkodni kezdtek, hogy Kissmajom lerántotta. Vagy egy másik esetben ugyanilyen felállásban bezárkóztak előle a játszószobába, azzal élvezkedtek hogy bentről tolták az ajtót, Kissmajom meg részben kérésükre, részben egyre mérgesebben hogy nem engedik be, egyszer csak egy nagyobbat lökött, az egy fejjel kisebb Za ettől felborult és megütötte magát, és máris rohant ordítva panaszkodni. Nyilván nem szemét számító módon, és talán nem is tudatosan esküdtek össze így ellene, de a végeredmény attól még igazságtalan volt, Kissmajom kétségtelenül egyre feszültebb lett a sorozatos cseszegetéstől, amit talán nem is tudott megfogalmazni magában, csak érezte, hogy nem tisztességesek vele, így egy idő után már ő sem reagált kifogástalanul, hiszen mind a mesterségesen kialakított ellentét, mind a folytonos kizárás zavarta. És akkor persze jött az elvárás, hogy én szidjam meg Kissmajmot, amire nem voltam hajlandó, hiszen minden megmozdulása csak reakció volt arra, ahogy vele bántak.
Az utolsó két napon már az estét sem töltöttük a társasággal, mert nem tudtunk és már nem is akartunk kezdeni semmit olyan felnőtt emberekkel, akik ennyire rosszindulatúan viszonyulnak Kissmajomhoz, miközben nem hajlandók egy pillanatra se elemezni a helyzetet, és beleképzelni magukat az ő helyébe, illetve belátni, hogy nem csak egy fizikai akció minősülhet ám agressziónak, annál sokkal undorítóbb dolog az ő gyerekeik szüntelen közvetett piszkálódása. Mi mindig szigorú (ön)kritikával kezeltük a gyerekünket, mindig ugrottam az első pisszenésre is, ha gyanús volt valami, de túlozni és csak azért lecseszni őt, hogy megfeleljek egy a szemünkben magát egyre jobban elásó társaságnak... eddig tartott.

Hazaérkezésünk után írtam egy körlevelet mindenkinek, hogy sok sikert nekik a jövőben, próbáljanak meg kicsit nyíltabban kommunikálni egymással, és akkor még talán meg is menthető ez a barátkozás dolog, de mi most kilépünk, mert a gyerekünk fontosabb mint bármi, és a gyerekünk sajnos lassan nagyjából bárkivel és bárhol jobban érzi magát, mint ebben a közösségben.
Azóta már az is kiderült, hogy hál'Istennek ősztől az utolsó kötelék is elvágódik, mert az általunk választott suliba más nem kerül át, és lehet tiszta lappal indulni. Tanulságos másfél év volt ez rengeteg szempontból... forget and move on.



* Két másik gyerek is a kör része volt, de azok a fiúk szinte semennyi vizet nem zavartak, annyira totális mértékben manipulálhatóak; néha pillanatokra feleszmélnek, és önállóan döntenek, de alapvetően teljesen alávetik magukat a csordaszellemnek, és azon belül az épp kikiáltott irányítónak. Ki az új ovinkban is csoporttárs lett, és ugyan alapvetően nagyon aranyos, Ma szinte teljesen elszigeteli mindenkitől, mert annyira kis gyenge jellem, hogy néha a jóindulata, néha a magánytól való szorongás miatt, bármit megtesz, amit kér tőle. Ka (Za ikertestvére) más intézménybe jár, és az utóbbi időben az anyukájuk is egyre inkább úgy intézte, hogy Ma kavarásaihoz sok közük már ne lehessen, de ő meg a domináns tesója mellett törpül el a maga csendes, visszahúzódó, megfontolt karakterével, és az ő óhajainak megfelelően cselekszik.
** Kissmajom ezt egyébként egyáltalán nem bánta, ő az oviban is gyakran csatlakozik a lányokhoz, imádja őket, azok meg valósággal körülrajongják; szerencsére mindenféle macho allűr elkerüli, nem tartja cikinek a babázást vagy sminkelést se, és készségesen eltűri, hogy a gyönyörő nagy haját teleaggassák csatokkal... pillanatok alatt vesz le a lábáról minden nőneműt, legyen az kettő vagy nyolcvan éves (and everything in between).
*** Ő egy nagyon érdekes mozaikcsalád szeme fénye, negyvenöt körüli nagyon gazdag pasi és agyonműtött valamikor-gyönyörű nő utolsó gyereke a más partnerekkel már felneveltek után - jóindulatú de egészen egyszerű emberek, agyonféltik és agyonszabályozzák szegény kisfiút, és ő társaságban általában ki-kitör, mert tudja, hogy ott többet megengednek neki és nem csapják meg büntetésből.
**** Ez is egy kemény példája a beteges konfliktuskerülésnek: a gyerekeink együtt kezdték a gyakorlást a műanyag pályán, első évben többé-kevésbé hasonlóan fejlődtek, és akkor mentünk el első osztrák síutunkra, szintén csoportosan. Már egész ügyesen manőverezgettek, ment a kanyargás és a megállás és a liftezés, de ott kezdők közé pakolták őket, és olyan dolgokat gyakoroltattak, amire már semmi szükség nem volt, egy nagyjából vízszintes felületen - minden anyuka picsogott rajta privátban, én voltam az egyetlen aki elmentem a szervezőkhöz és követeltem, hogy a tudásuknak megfelelő oktatást kapjanak a gyerekek. Utána az itthoni műanyag pályán új tanárt kaptunk, aki katonaiskolás fegyelmet kívánt (síbakancsos dombon felfele futás, ha rosszul viselkedtek, stb.), én azonnal reklamáltam és kivettem Kissmajmot, mert nem akartam hogy meggyűlölje a sportolást, a csatlakozó Da anyukáján kívül mindenki más otthagyta a gyerekét, és csak nekünk sopánkodtak, hogy mennyire rosszul bánnak velük.

2019. április 7., vasárnap

Lord of the Flies

Szóval itt van a hosszú hiánypótlós bullying beszámoló második része; messziről indul, és messzire vezet - számomra mindenképpen fontos volt összefoglalni végre, és úgy tűnik, sajnos más is akad, aki számára tanulságos lehetett volna, hátha lesz még, akinek a jövőben szintén... Megkísérelek minél több példálózós részletet előbányászni az emlékeimből, mert ahogy ti is mondtátok, az ember nem gondolná, hogy 4-5-6 éves gyerekek már ilyen fifikás-fondorlatos módon tudják szinte észrevétlenül tönkretenni egymás napjait. Egy átolvasás híján kész van az utolsó rész is, gyermeki és felnőtti őszinteségről, magunkért és szeretteinkért való kiállásról, és azzal blogilag is utolérem majd azt az elmúlt időszakot, amit lelkileg már sikeresen lezártam. És utána tényleg jön a szintén megígért suliválasztós... :)

Ott tartottunk tehát, hogy a négyet töltötte majdnem Kissmajom, mikor rájöttünk, hogy tenni kell valamit, mert az ovi nem csak hogy nem segít neki normális szociális életet kialakítani, de még rossz hatással is van rá, és valahogy meg kellene akadályozni azt, hogy az ottani sok szemétkedés végképp elvegye az amúgy sem nagy kedvét a barátkozástól. Járt a csoportjába néhány gyerek, akikről az elmeséléseiből kikövetkeztettem, hogy szintén az elnyomottak kategóriában sínylődnek, felületes ismeretségünkre alapozva szimpatikusak voltak a szüleik is, szóval gondoltam egyet, és felinvitáltam az anyukákat hozzánk egy délután, mikor a játszóterezéshez már túl hidegek kezdtek lenni. Aztán decemberben Kissmajom szülinapjára is elhívtunk mindenkit játszóházazni, később az apukák is összeismerkedtek, és lett egy közös küzdelmünk is, ami szoros összezárásra kényszerített: az oviról kiderült, hogy nincs akkreditálva, azaz miközben hivatalos intézményként hirdette a szolgáltatásait, valójában nem sikerült családi napköziből átminősíttetni magát, így a gyerekekink illegálisan tartózkodtak ott nap mint nap*. A szűk társaságunk egyik része akkor már tudta, hogy következő ősztől egy magánsuli nulladik osztályába fog járni, a többiek meg, akik információhiány vagy túl-fiatalság miatt még nem felvételiztünk sehova, elkezdtünk másik ovit keresni, és úgy döntöttünk, együtt tesszük meg a lépést, mert talán a gyerekeknek is kisebb lesz a váltás traumája, ha ismerősökkel együtt mennek át valahova.
Nyilván utólag okos az ember, és most már tudjuk, hogy kicsit talán túlerőltettük** a kapcsolattartást, mindig minden bandázós akcióba beszálltunk, és nem is kísérleteztünk körön kívüli gyerekek bevezetésével, mert bennünk még élt az emlék, hogy nem is olyan régen ő felnőttekkel, vagy max több évvel idősebb kölkökkel akart csak egyáltalán szóba állni, és örültünk, hogy vele egykorú társaságnak is hajlandó aktív része lenni. A közös oviváltáshoz is nagyon pozitívan álltunk, mert úgy éreztük, hogy a régi helyen berögzült sémák lerázásán sokat segít majd egy friss környezet, az ismeretlen arcok eleve átrendezik a viszonyokat, és egy gyanúsabb gyerek kivételével ide amúgy is csak azok mentek át, akikkel a Kissmajomnak nem voltak semmilyen konfliktusai. Őt is nagyon biztattuk mindkét irányba, hogy szerezhet majd új barátokat is, illetve hogy higgye el nekünk, itt az óvónénik teljesen másként állnak majd a dolgokhoz, észre fogják venni, ha kizárás vagy gonoszkodás fordul elő, segítenek, hogy ne maradjon magára, mindig jelen lesznek moderátorként. Akkorra már rengeteg kemény meggyőzőmunkánk volt benne, hogy egyáltalán oda merjen menni egy már kialakult csoporthoz, megkérdezni, hogy becsatlakozhat-e, mert voltak trigger  jellegű szituációk, amiket ő a régi viszonyulások miatt adottnak vett, és ezért annyira érzékeny volt minden kisebb elutasításra, hogy másodszor már nem biztos, hogy volt bátorsága vagy kedve próbálkozni. Értem ezalatt azt, hogy egy átlagos gyereknek valószínűleg meg sem kottyan, ha a többiek elküldik, amikor beszállna egy játékba, mert történt már olyan, és azt az követte, hogy a következő alkalommal mégis befogadták, ha odament - Kissmajomnál a sorozatos kiközösítések miatt sajnos még mindig nagyon hamar bekövetkezik az a pont, amikor inkább a saját kis belső világába menekül, minthogy még egyszer kudarcba fulladjon a barátkozási kísérlete.

És ettől kezdve párhuzamosan kell mesélnem az ovis és ovin kívüli életről, és ebben a posztban inkább az előbbiről fogok, de a kettő összekapcsolódott, és valamilyen szinten keveredett is: ugyan tavaly ősztől a gyerekek fele-felébe oszolva két különböző intézménybe mentek már, magánéletileg még egy társaságként összejártunk. Kissmajomra mindkét fronton igaz volt, hogy one-on-one szeretett a gyerekekkel lenni, mert egy eléggé együttműködő és alkalmazkodó kis lény, és okosan keresi a közös hangot, a kompromisszumot, viszont egy ideje már, ha többen játszottak csapatban, akkor a régi ovi legyek-urás tempója kezdett visszatérni, és volt két kisfiú, akik kezdtek előrenyomulni és elnyomni. Az egyik, legyen mondjuk Ma, az új oviban is csoporttárs; ő egy nagyon anyás, tétova, nyafogós, visszahúzódó kiskölök, új helyzetekben borzasztóan szerencsétlen, nem mer idegen gyerekekhez közeledni, betegesen ragaszkodik mindenhez, ami megszokott - viszont tiszta véletlenül rájött arra, hogy ha a már ismert környezetében ellentmondást nem tűrően kinevezi magát vezérnek, akkor a többieknek valamiért eszébe sem jut ezt megkérdőjelezni. A másikkal, legyen Za, csak ovin kívül találkoztunk már; ő egy ikerpár egyéniségileg dominánsabb tagja, akit viszont végtelenül frusztrálja az, hogy fizikailag gyakorlatilag az összes vele egykorú gyereknél (a tesóját beleértve) sokkal apróbb termetű, és ezt minden lehetséges módszerrel törekszik kompenzálni: folyamatosan dumál, mindent meg- és kimagyaráz, az összes bizonytalan helyzetben megpróbálja számára kedvező szabályokat alkotva átvenni az irányítást. Játékhelyzetben ez a dinamika azt eredményezi, hogy a gyerekek nagy része azonnal behódol, és kis birka módjára követi ezt a két kisfiút (akik között értelemszerűen szüntelenül megy a hatalmi harc***). Két kivétel van, az egyik az ikrekkel egy intézménybe járó Va, aki tankönyvi passzív-agresszív módszerrel reagál, vagyis duzzogva kiáll a játékból és állandóan mérgesen panaszkodik minden felnőttnek, a másik Kissmajom, aki egyszerűen nemet mond és faképnél hagyja őket, és mivel ezzel a függetlenséggel kvázi megingatja státuszukat, igyekeznek őt kiszorítással büntetni.
Nekünk a közös ovizás miatt elsősorban Ma kapcsán voltak/vannak küzdelmeink, mert a helyzet elég komplikált, a kiszorítás ugyanis ritkán egyértelmű, a „Játszhatok veletek?” kérdésre nem határozottan felvállalt „Nem!” a válasz, amit kívülállóként is könnyebb lenne észrevenni, kezelni és orvosolni. A kirekesztés inkább ráutaló magatartásban mutatkozik meg: látványosan a közeledni próbáló Kissmajomnak hátat fordítva kezd el tevékenykedni, nem árulja el neki vagy random megváltoztatja a játékszabályokat, minden egyes mozdulatnál rászólogat hogy azt nem úgy kell csinálni, kijelenti hogy ő már nem fér oda a játszóhelyhez, alkalmatlan eszközöket oszt ki neki vagy lehetetlent vár el tőle (akkor szállhat be, ha a hatalmas autója befér a picike garázsba, vagy ha valahonnan szerez egy hupilila háromfogú gereblyét az építkezéshez), ismételten neki adja a hálátlan szerepeket (legyen csak ő a fogó, a gonosz, a hintatologató, stb.), elfut előle és a többieket is erre a "játékra" bíztatja, vagy egyenesen utasítja, hogy ha azt/azzal játszanak, amit/akivel ő nem engedi, akkor ők is ki lesznek zárva, mivel ő "a játék főnöke"****. Ez az elég szubtilis manipulációs power-play Kismajomnak, aki eleve nem egy spicli alkat, eléggé megnehezíti a dolgát, mert hiába kérjük hogy szóljon ha ilyesmit tapasztal, nehéz megfogalmaznia, hogy pontosan mi is volt az igazságtalanság ami érte; ráadásul utólag nem lehet se a javítás se a következő megelőzésének érdekében cselekedni, ezek olyan helyzetek, amiket csak azonnali közbelépéssel megoldhatóak (én például mikor észreveszem, rögtön rá szoktam kérdezni, hogy miért ne lehetne Kissmajom is végre rendőr betörő helyett).
Természetesen az óvónőktől is kértük, hogy intenzíven támogassák a kapcsolatteremtésben, ha "zizi" viselkedést tapasztalnak nála vagy sokáig ücsörög és bóklászik egymagában szótlanul, az biztos jele annak, hogy átgyűrűzött ide is az egészségtelen klikkesedés, és terelgetésre van szükség, hogy kialakuljon az egyensúly. És az odafigyelés is meg az empátiára nevelés is valóban működik***** itt, de sajnos a nevelési elvek elég érdekesek, miszerint a szabad játékba, és ezáltal a gyerekek közötti viszonyokba, nem lehet beavatkozni addig, amíg az áldozat nem kér segítséget vagy tettleges atrocitás nem ér senkit - ez számomra megdöbbentő, hiszen a legklasszikusabb bántalmazós narratíva az, hogy az abuzált fél valami miatt (megszokás, megszégyenítés, megfélemlítés, megtorlás, stb.) nem mer szólni senkinek, a környezet meg nem foglalkozik vele, amíg fizikailag kár nem esik valakiben. Most azon vagyunk, szerencsére úgy tűnik egyre sikeresebben, hogy az amúgy egyáltalán nem rinyálós Kissmajmot rávegyük, hogy indokolt esetben igenis hangosan árulkodni kell, mert ha nem derül ki, hogy csúnyán viselkednek vele, nem kap védelmet se ellene.
Szintén természetesen Ma anyukájának is jeleztem a fentieket, és vele is egyeztetni akartam, hogy mit lehetne tenni ezügyben, de ez már inkább a következő bejegyzés témájához passzol, mivel elsősorban az ovin kívüli jó viszonyunkra alapozva próbálkoztam, és szintén amiatt csalódtam csúnyán, és nem csak benne...



 * Ez egyébként még ma is így van, hiába próbáltuk figyelmeztetni a szülőket, az ovitulajdonosnak hittek, minket kiáltottak ki szarkavaróknak, és ők ott maradtak mindenféle hátsóutas módszerekhez folyamodva: az öt év alatti gyerekeknek jegyzői felmentést kérnek és papíron otthontartják őket, a nagyobbak esetében vagy azt hazudják, hogy külföldön van a gyerek, vagy pénzért másik intézménytől szereznek hamis bejelentő papírokat, és közben ide hordják őket. Kétségbeejtő, hogy még kurvadrága magánovikban is annyira kevés a férőhely, hogy emberek ilyen módon képesek törvényt kerülni, bele sem gondolva, hogy ha mondjuk baleset következtében megnyomorodik a gyerekekük, senki sem vállal érte felelősséget, hiszen hivatalosan nem is jár közösségbe. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a bizonytalan jogi helyzet miatt a pedagógusok sem éreznek késztetést normális munkavégzésre, tulajdonképpen csak a legszigorúbban szükséges gyerekmegőrzést biztosítják, és ennek egyenes következménye, hogy például leszarják a már vázolt bullying eseteket... így megy tönkre lelileg a sok gyanútlan/nemtörődöm ember sok szegény kisgyereke... :(
** Ha úgy tetszik, részünkről nem is titkoltan valamilyen szinten kényelmi- és érdekbarátságként indult az egész, ahol a szülők sokkal jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint a gyerekek... ez az egyik ok, ami miatt mi ki is léptünk végül.
*** Erről majd a következő posztban mesélek többet.
**** Az ok mindannyiunknak rejtély, de valamiért ezt az amúgy értelmesebb gyerekek is vakon elhiszik és elfogadják, pedig nekik is hátrányuk származik belőle, hiszen ők is kommandírozva vannak. Valószínűleg a múltjukhoz is köze van (azon gyerekek esetében, akik már szintén voltak kiközösítettek), illetve ahhoz is, hogy ha választani kell egy nagyobb csapathoz való tartozás vagy egy darab ember mellett való kiállás mellett, akkor ösztönösen az erősebbnek vélt előbbi oldalhoz akar tartozni mindenki.
***** Probléma esetén egyből leülnek mindkét féllel elbeszélgetni, megtárgyalják, hogy miért tetted amit, szerinted a másik hogy érezte magát tőle, te hogy éreznéd magad hasonló esetben, stb. 

2019. március 31., vasárnap

Anamnézis helyett

Ez egy csúnya poszt lesz, egy történet első része, nagyon nem shiny-happy dolgokról. Az életünk azon részéről fog szólni, amiről eddig szinte csak mi ketten tudtunk, M. meg én, amin rengeteget aggódtunk, és örlődtünk, és küzdöttünk; egy hosszú, néha kivilágított, néha töksötét alagútról, amit a legjobb szándékaink ellenére helyenként mi magunk hosszabbítottunk meg, és aminek a végén most talán már látjuk a pislákoló fényt. A történet két és fél évnyire nyúlik vissza - szörnyű-borzalmas-kétségbeejtő ebbe belegondolni is, ha azzal számolunk, hogy ez Kissmajom eddigi pici életének konkrétan a fele... csak remélni merjük, hogy jól dekódoljuk a kis rezdüléseit, és maradandó nyomokat tényleg nem hagyott a lelkében ez az időszak.
Sajnos már akkor nem voltam valami rend(szer)es blogger, mikor Kissmajom oviválasztása folyt, így csak a fejemben van meg, hogy mennyi helyen jártunk, hogy biztosan a jónál lyukadjunk ki - így utólag tudjuk, hogy miserable fail volt végül, aminek akkor örültünk, de tanultunk belőle, szóval reméljük, ez annak az ára volt, hogy iskola-ügyben sokkal körültekintőbbek lehessünk, és immáron 10+ év kapcsán igazán helyesen döntsünk. Fingers crossed!

Azt itt is sokszor említettem, hogy Kissmajomról elég korán kiderült, hogy egy rendhagyó kisfiú... tudom, hogy minden anyuka ezt gondolja a sajátjáról de ő tényleg az volt, social skills (or lack thereof) terén is. Egész pici kora óta kizárólag a felnőttek közelségét kereste, sosem érdekelte a saját korosztálya, nem hiányolta a gyerektársaságot, a játszótéren az anyukákhoz ment csak oda, közösségbe sem volt kedve menni, mi erőltettük végül, hogy hátha az végre megszeretteti vele a gyerekeket. Két éves és nyolc hónapos volt amikor beadtuk egy közeli magánbölcsődébe, az intézményvezető tanácsára, mert valamiért* jobbnak tartotta, ha nem azonnal oviban kezd - mi elhittük neki, annak ellenére, hogy tudtuk, ő nem oda való: két évesen az összes nyomtatott nagybetűt ismerte, elképesztően választékos szókinccsel, összefüggéseket értelmezve, részletgazdagon mesélt, rengeteg hosszú-hosszú dalszöveget, verset és mesét tudott fejből (angol nyelvűeket is, csak néhány meghallgatás alapján, anélkül, hogy értette volna), és a babakísérletes felméréseken olyan feladatokat oldott meg, amik kétszer olyan idősek gyerekeknek voltak kitalálva…
Utálta is a bölcsit, senkivel nem találta meg a hangot, unatkozott, nem értette, amit a többiek galagyoltak, nem érdekelték a babás játékok és bugyuta mondókák, a dadusok meg inkább a gyerekmegőrzős feladatokra koncentráltak, nem volt türelmük érdemben foglalkozni egy sorból kilógó elemmel; így amint betöltötte a hármat, és lehetőség nyílt rá, azonnal átvittük az óvoda részlegre. Mivel a vele egyidősök ott is nagyon más szinten voltak, az eggyel nagyobb csoportba került, oda ahol mindenki minimum fél évvel több volt, mint ő, de jártak vele másfél évvel nagyobbak is. Mi örültünk, hogy végre értelmileg stimmelni fog a színvonal, viszont arra nem gondoltunk, hogy sajnos érzelmileg még pici a kisfiunk, nem elég asszertív, nem tudja érvényesíteni a kívánságait egy komplex közegben, és valakinek minden értelemben fognia kellene a kezét legalább a beilleszkedős fázisban.
Ő mindigis egy visszafogottabb, csendesebb, érzékenyebb gyerek volt, inkább intellektuális mint fizikális beállítottságú, mindenféle új dolgokat szeretett tanulni klasszikus játszás helyett. Az ovis interakcióiban is meglátszott, hogy felnőttek közt szocializálódott, mert nem tudott mit kezdeni a tipikus gyerekes reakciókkal, például nem volt „irigy”, ha valaki kivette a kezéből a bármijét, simán elengedte, és más elfoglaltság után nézett, sosem hisztizett, csak csodálkozva bámult mikor tanúja volt, hogy vajon azt más miért csinálja, stb. Voltak ennek persze hátulütői is: míg felnőttekkel értelmesen és logikusan meg tudott tárgyalni mindent, gyerekek felé az érzelmeit nem mindig helyesen mutatta ki és/vagy kontrollálta: konfliktuskerülő volt, de az ilyenfajta hárítással szerzett frusztrációit csendben gyűjtögette, majd hirtelen kirobbant miattuk, de nem agresszívan, ami persze rossz lett volna, de legalább értelmezhető a külvilág számára, hanem általunk "ziziségnek" titulált reakcióval (hektikus viselkedéssel, hangoskodással, halandzsázással, túlmozgásos elrohangálással, stb.). Ráadásul abban is eltért a korosztályától, hogy szokatlanul független személyiség, nem sorolható be semmilyen hierarchiába: nem egy parancsolgatós diktátor, de nem is meghunyászkodó típus, nem dirigál, de más szabályait sem szereti követni, ha neki épp nem tetszenek, olyankor inkább a külső szemlélő szerepét választja, de ugyanakkor teljesen elszigetelődni sem szeret. És mindennek tetejében a végletekig alapos, elmélyülős, álmodozó (mostani óvónői művészléleknek nevezik, én szórakozott professzornak szoktam), beleragad játékba, hobbiba, kedvencekbe, és "lemarad" mert sok-sokáig lovagol egy témán, miközben mindenki más már réges-régen túllépett rajta. Mindez tökéletes alap a különcségre, és mi tagadás egy bizonyos életkor után akár a kiközösítésre is...
Év közepén egy már régen összerakott sémába becsöppenve Kissmajom a már kialakult társaságokhoz nem mert annyira közeledni, és azok sem fogadták szívesen a kapcsolódási kísérleteit, teljesen érthetően, hiszen ekkorán még a megszokott kis mikroklikkek adják a biztonságot és állandóságot, alaphelyzetben is nehéz oda betörni, hát még úgy, ha egy kicsit fura szerzet az ember... Ott már akkor megvoltak a játékszabályokat alakító vezéregyéniségek, és a mindig bólogató lúzer behódolóik, ki voltak neveződve a fizikailag erősek, a kullogó szerencsétlenek, a problémás esetek, akik csak vitték a pedagógusi energiát... értelemszerűen kellett volna egy intelligens, empatikus mediátor. Sajnos azonban igazából senki sem segített neki bevonódni a közösségbe, miután kívülállóként belepottyant ebbe a már betokosodott torz csoportdinamikába; elmondásuk szerint az óvónők észre sem vették, hogy mennyire kilóg az egész viszonyrendszerből, de amint utólag kiderült, inkább csak kényelmes volt ignorálni, és örülni, hogy végre itt van egy „egyszerű” gyerek (nem sír, nem követelőzik, nem dühöng, nem verekszik, elvan egymagában is, stb.), eggyel kevesebb a gond.

Már egy éve járt az oviba, amikor szülőként ráébredtünk, hogy szociális téren mennyi veszélyt rejtegethet Kissmajom magányossága, hiszen soha életében nem volt egy panaszkodós valaki - azt persze láttuk, hogy szívesebben van velünk otthon, mint az oviban, de mindenkori preferenciáit számbavéve ez nem tűnt szokatlannak, semmi jel nem utalt arra, hogy ne érezné magát minimum okésan odabent (nem sírt, hogy ne menjünk, nem voltak rémálmai, nem árulkodott senkire, stb.), és az okés az good enough volt, hiszen négyévesen oviba járni ugye muszáj. Akkor egy szülinapi zsúron egy kisfiú valódi bully módra viselkedett vele, piszkálta még a mi szemünk láttára is, ismételten mindenét elszedte, folyamatosan lökdöste, csúnyákat mondott rá; mikor megpróbáltam beszélni az anyukájával, az bevallotta, hogy titokban örül ennek, mert végre nem az ő fia az áldozat, mivel előtte őt is bántotta egy másik gyerek, és az óvónők azt a helyzetet sem nagyon kezelték az időnkénti tűzoltást leszámítva, pedig olykor kemény tetlegességig** is fajult (fojtogatás, harapás, mászókáról lelökés). A lényeg, hogy ez az anyuka se ott, se utána semmit sem tett a helyzet megoldása érdekében, így az oviban lassanként az addig elnyomott, és amiatt frusztrált gyerekek is kezdtek becsatlakozni a kiközösítésbe, és Kissmajom általános céltáblává kezdett válni ahogy egyre többen rájöttek, hogy vicces őt támadni, mert nem vág vissza, csak szomorúan elandalog, így végre ők is uralkodhatnak valakin. Nyilván kértünk fogadóórát és ott is elmondtuk a gondunkat, de az óvónők azt válaszolták, hogy szisztematikus bántásról szó sem lehet, hiszen azt észrevették volna, persze vannak rosszcsontabb gyerekek, akik mindenkivel csúnyábban viselkednek, de ezt is meg kell tanulni tolerálni, mert így alakulnak majd ki a védőmechanizmusok. Mi végig mondtuk Kissmajomnak, hogy ha bármi hasonló baj van, kérje a nénik segítségét, de mivel ezt hiába tette, egy idő után elengedte a próbálkozást, és inkább csendben tűrt***. Volt például olyan, hogy egy kislány a térdén levő friss sebbe csípett bele körömmel, mire azt mondták neki, hogy szóljon rá, hogy ne tegye (értelemszerűen megtette, és egyedül nem tudta megoldani, azért fordult felnőtthöz, ahogy tanítottuk), más esetekben rengetegszer ígérték, hogy mindjárt mennek moderálni, de végül nem került rá sor. A helyzet odáig fajult, hogy ránk egyáltalán nem jellemzően azt tanácsoltuk Kissmajomnak, hogy ha valaki rossz szándékkal (tehát nem először, nem véletlenül, stb.) megüti, akkor nyugodtan adja vissza, és mondja azt az óvónőknek, hogy minket hívjanak fel, mert mi kértük meg rá. A fentebb már említett ziziség mindig jelezte nekünk, ha volt valami kellemetlen esemény bent, kérésünkre el is szokta mesélni hogy micsoda (amit mindig megerősíttettünk más gyerekekkel is, hogy biztos helyes információink legyenek, de sosem hazudott, mégcsak nem is túlzott), de visszaütni nagyon ritkán szokott, inkább ellökéssel védekezett, ha nagyon túllépték a tűrőképességét, vagy szokása szerint egyszerűen félrevonult.

Most így visszaolvasva sokkolónak tűnhet ez az egész, mi meg teljesen idióta, de minimum vak szülőknek, hogy nem léptünk hamarabb, nem mentettük ki rögtön onnan. Annyira azért nem volt szörnyű (legalábbis Kissmajom számára, mert utólag bizony kiderültek sokkal elképesztőbb dolgok más gyerekekről...), alapvetően az óvónők és dadusok nagyrészét szerette, és azon túl, hogy pedagógusként lusták és inkompetensek voltak, ők is imádták őt; többnyire jó napjai voltak bent, a gyerekekkel nyílt konfliktusba sosem keveredett, csak ilyen kóstolgatós csipkelődésekbe, és a visszaeső agresszorok részéről azok nem csak ellene irányultak, hanem többek ellen... a baj inkább az volt, hogy ezek az "áldozatok" nem voltak elég fifikásak, hogy ők is összeálljanak és alkossanak egy saját kis pártot, hanem mindenki egyedül küzdött meg a nehezebb mindennapokkal.
Persze bizonyos szinten valószínűleg a kognitív disszonancia mondatja ezt velem... Akkor relativizáltunk és szépítettünk, mert egyszerűen nem bírtuk elhinni, hogy kurvasok pénzt fizetünk havi szinten egy szar helyért, és ha elfogadjuk, hogy az szar hely, akkor még nagyobb a zűr, mert valójában nincs alternatívánk, a környezetünkben annál csak szarabbakról tudtunk - és better the devil you know. Most relativizálunk és szépítünk, mert a jelenlegi tudásunkkal nehéz elfogadni, hogy a mi balfaszságunk miatt sokkal nagyobb problémák is kialakulhattak volna, és kizárólag Kissmajom bámulatos, legyőzhetetlen lelkének köszönhetjük, hogy minden ellenére mai napig egy fantasztikus, kiegyensúlyozott, őszinte, nyitott, boldog, feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre képes csodalény, erősebb, mint bárki, akit ismerünk, felnőtteket beleértve.
Így most már csak úgy egy egy-másfél évnyi lyuk van a sztorinkban, azaz a legutóbbi szakaszt kell még összeraknom, és a jelenhez érkezünk. Ez már minden szempontból jobb lesz, mint a fentiek, mert kiléptünk a passzívitásból, rögtön cselekedtünk, amint bármilyen gyanúnk támadt, és többet sosem vártuk meg, hogy a dolgok igazán rosszra forduljanak. És sok szempontból nehezebb, mert kiábrándulásokkal és gyomorforgató epizódokkal tarkított, és talán mindennél tanulságosabb, amit valaha nem csak szülőként, hanem úgy általában emberként átéltünk. Stay tuned, will be spreading general wisdom! ;)



* Ő azzal indokolt, mézes-mázas magyarázatokba bújtatva, hogy ha addig nem járt közösségbe a gyerek, ne dobjuk rögtön mélyvízbe - utólag kiderült, hogy azért mondta, mert épp ott volt megüresedett hely, amit gyorsan be akart tölteni, máskor mást pont ellenkezőleg, már kétévesen ovikezdésre beszélt rá, mert akkor épp az állt érdekében.
** Ez egy olyan kisfiú volt, akit a szülei konkrétan leszartak, gazdag vállalkozócsalád, utazgattak, dolgoztak, őt egy bébiszitter nevelte - az oviban a dührohamait úgy oldották meg, hogy bezárták egyedül egy terembe lenyugodni, mert hogy közveszélyes, majd amikor a szülei nem voltak hajlandóak együttműködni a "megnevelésében", el is tanácsolták. Nagyon érdekes, hogy ő például soha nem bántotta Kissmajmot, pedig a többiekkel nagyon vad dolgokat csinált, sőt, még most ennyi idő után is, ha összefutunk a játszótéren, boldogan üdvözli, játszani hívja, ragaszkodik hozzá, felnéz rá.
***  Mikor nekünk említett konkrét eseteket, én mindig intéztem a dolgot a magam anyatigris módján, azaz félrehívtam a gyereket, és mondtam neki, hogy kitépem a kezét és a seggébe dugom nagyon meg fogja bánni, ha még egyszer bántani próbálja - nem vagyok rá büszke, de nekem anyaként Etama a példaképem, és amit tőle tanultam, azt kincsként őrzöm, szóval ennyike... :D

2019. március 30., szombat

When God closes a door...

Van egy félkész posztom... ezt már többször mondtam, és tényleg van is, jó sok. De van egy, ami barátságokról szól, véletlenekről, számítóan összerakottakról, megbánás nélkül lezártakról - csak ezt is pihentettem, mert ahhoz, hogy érthető legyen, be kellene előbb fejezni egy másik félkész posztot. És a két félkész elkészülte után jutunk el végül az iskolaválasztóshoz, szóval jó nagy falat ez, így jár az ember, ha évekig lustálkodik, és muszáj pótolnia, mert különben annyira nem lenne kontinuitás, hogy maga sem értene semmit, ha pár év múlva visszaolvas, pedig ugye az lenne az egész blogolás dolog fő-fő feladata.

Na de visszaevickélve a lényeghez: az említett barátságok posztok romjain lépegettem épp ma este, amikor egyszer csak teljesen váratlanul bekopogott valaki a múltból. Abból a régi múltból, amit viszont sosem tudnék vagy akarnék lezárni, mert jelentett és mindig is jelenteni fog valamit... mert az életünknek a legnehezebb és leggyönyörűbb időszakai fonódtak össze benne, és ezek a lelkeinket is összefonták olyan emberek lelkeivel, akik ott voltak fogni a kezünket, minden közhelyes jóban és rosszban.

Welcome back home, Audrey! Hiányoztál. Jó, hogy (itt) vagy. ❤

2019. március 29., péntek

További válogatott dicsekvések - Piha!

Trollok ide! Szenzációs-fantasztikus, irreális-hihetetlen, hamis-kamu híreink folytatódnak... :D
Szóval újabb furaságokról fogok beszámolni, mégpedig intellektus vonalon, ugyanis pár hónapja elmentünk a kerületi Pedagógiai Szakszolgálathoz felméretni Kissmajmot egy komplex* pedagógiai/pszichológiai vizsgálat keretén belül, mert az óvónőkkel beszéltünk róla, hogy a biztonság kedvéért időben nézessük meg (értsd: ha valami problémás kiderül, ne sulikezdés előtt kapkodjunk majd), hogy a szórakozott professzorsága nem ad-e okot aggodalomra, és nem jelenthet-e veszélyt a jövőre nézve... egyszóval hogy figyelemzavaros lesz-e vajon a gyerek, vagy csak ártalmatlanul ábrándozó dreamer. Mert nem kérdés, hogy csúcs-okos és értelmes and all that, de ilyeneket csinál, hogy elindul pisilni, majd visszajön, és ha rákérdezünk, miért nyüzsög meg fogdossa a fütyijét, kiderül, hogy hát elfelejtett actually használni is a vécét... vagy szomjasan letekeri az üvegről a kupakot, majd kis idő után vissza, anélkül, hogy inna... vagy annyira elálmodozik feladathelyzetben az ovis foglalkozáson, hogy mikor sor kerül rá, ártatlanul megkérdezi, hogy bocs de miről is volt szó...?

Mindenféle feladatot végigcsináltatott vele előbb egy gyógypedagógus, aztán egy következő alkalommal egy pszichológus csaj (az utóbbi majdnem két órát tartott, mert állítólag nem szokás ugyan ilyen hosszasan ebben a korban, de ő annyira fürdött a figyelemben élvezte, hogy bármeddig szerepelt volna), akikkel gondolkodás nélkül bátran és lelkesen bement a rendelőbe, mert fiatalok voltak, csinosak és kedvesek, majd a végén behívtak engem, és egy órán keresztül áradoztak a gyerekről.
A gyógypedagógiai rész összetett de általánosabb volt, megállapították, hogy egy töredéknyin** kívül semmiféle csecsemőkori reflexe nincs visszamaradva, nincs idegrendszeri éretlensége, magatartása és érzelmi viszonyulása rendben van, együttműködő és motiválható, a nagy- és finommozgásai átlagosak (mozgáskoordináció, egyensúly, térbeli tájékozódás jó, a grafomotoros részletek helyenként döccennek, de csak a saját más területeken elért eredményeihez képest, amúgy a korának bőven megfelelőek - ez azóta hatalmasat fejlődött, de akkoriban még tényleg egyáltalán nem szeretett például rajzolni meg színezni), azaz eléggé átlagos ötéves. Illetve grafomotorikusan sem lenne még teendő, mert általános ebben a korban, hogy a ceruzafogás néha helytelen, és a szükségesnél kicsit nagyobb erővel nyomják a papírhoz - viszont az ő esetében ennek a fejlesztése fontos, mert amúgy simán tud (és szeret is) írni, csak hát bambácskán működő kezekkel elég nehéz. A memóriája és koncentráló képessége kiváló, a verbális kompetenciája és szövegértése meg toronymagasan kiemelkedő TROG teszt alapján, de ezt a mindennapi dumájából kiindulva már évek óta sejtjük... a feladatokat 12 (tizenkettő!) évesek szintjén oldotta meg, ott mutogatta a csaj a táblázatot ujjongva, hogy hol helyezedik el a nála több mint kétszer nagyobbak statisztikájában, ilyennel ő még sosem találkozott; olyan feladatok voltak, amikre én sem tudtam rögtön rávágni a választ, amikor elém tette őket...
A pszichológus egy intelligenciaszint felmérő és ahhoz kapcsolódó skilleket vizsgáló WPPSI-IV tesztet végzett vele, ahol az előzetes tippeknek megfelelően a verbális megértés és fluid gondolkodás through the roof,  kognitív téren minden szempontból bőven kisiskolásnak felel meg, a szakvélemény szerint a korosztályának 97%-ánál jobban teljesített, és a mért IQ szintje a 123-130+ tartományba esik, de ennél pontosabban nem lőhető be, mert volt olyan feladat, amit tökéletesen csinált meg mondjuk háromnegyedig, de akkor abbahagyta, mert a monotonitástűrése valóban borzasztó, úgyhogy nem volt értékelhető (noszogatni nem szabad, hogy folytassa, mert az már beavatkozásnak számít). És ebben az egy dologban el is van maradva, de az nem lepett meg, hiszen azért voltunk ott: a rutinfeladatokat és a várakozást igénylő tevékenységeket nagyon hamar megunja, és amint ez bekövetkezik, a saját fejében kalandozik tovább inkább... ovis példa, hogy ha feltesznek egy kérdést a csoportnak, akkor elég extrém limitált ideig van önuralma várni a sorrakerülésére - van aki rögtön bekiabálja a választ, minden szabályt leszarva, de ő nem egy agresszív és/vagy szereplős valaki, tehát ő nem, aztán van aki ügyesen felteszi a kezét, jelezve hogy tudja, de ő semennyire sem kompetitív, tehát ő nem, és van aki fegyelmezetten vár a sorára, amíg nem szólítják, na ő ezen a pontot elengedi a dolgot, és mire elérnek hozzá, már fényévekre repült gondolatban.
Minden fenti megállapítás amúgy teljesen korrelál az oviban elvégzett DIFER tesztje eredményeivel, ott is bőven az optimum tartományban van (azaz nyolcéves életkornak megfelelő) a pontszámainak nagy része, kivétel persze az írásmozgás-koordináció fejlődése, ami kezdő szintű (hatéves színvonal).

Mindent összevetve az a konklúzió, hogy mivel normális esetben ezek a dolgok csak majd iskolaérettség feltérképezésének kapcsán lesznek relevánsak (tehát ötévesen még nem is vizsgálgatnák őket, ha nem kértük volna, mert rohamos és hatalmas változás/fejlődés várható ebben a korban), ne aggódjunk amiatt, hogy csoportos helyzetben szóródik a figyelme, mert akinél ez kóros, az one-on-one szituációban is nehezen irányítható és köthető le, és egyáltalán nem tartható feladathelyzetben, szóval Kissmajomnál ez simán okés, semmi teendőnk, majd beérik.
De azért nem bántuk meg, hogy buzgómócsingok voltunk, és elvittük, mert tényleg érdekes tesztek voltak, amik nekünk sosem jutottak volna eszünkbe - az általunk ismert teljesítménykényszeres szülők körében ugyan nagyon divat a gyerekek szekálása különféle feladatfüzetek kényszeres töltögetésével, de mi semmi ilyennel nem szoktuk szórakoztatni őt. Viszont vettünk és most valószínűleg elő is veszünk egy párat, mert úgy tűnik, neki ez fölöttébb szórakoztató tevékenység, kicsit sem erőltette meg, és talán abban segíteni fog, hogy egy minimális feladattudat és feladattartási igény pislákolni kezdjen benne.
A fentiek kapcsán remélhetőleg belátható időn belül lesz majd egy posztom az iskolaválasztásról is, csak ahhoz előbb még be kell iktatnom egy hosszadalmas kitérőt családunk szociális életének alakulásáról, és ezen belül Kissmajom ezirányú viszontagságairól is, csak mindez több évre visszanyúló semmi-kedvem-hozzá jellegű visszaemlékezéssel jár, szóval nem tudom, mikor kerítek rá sort. De breaking news: kacskaringós útkeresés után éppen ma esett le a szikla a szívünkről-lelkünkről, délután hívtak, hogy felvételt nyert a vágyott helyre, ősztől indulhat a preschool, yay! :)



Volt mindenféle kérdés a hét napjainak felsorolásától kezdve az évszakok tujadonságain át a különböző színárnyalatok felismeréséig és megnevezéséig, a szinonimáktól az ellentétes értelmű szavakon át a fogalomhalmazokig, voltak összetett szövegértelmezős játékok***, problémamegoldó készségeket ellenőrző szituációs gyakorlatok****, és hosszadalmas türelempróbák*****.
** Ha négykézláb helyzetbe állítva fordíttatják vele a fejét, egyik oldalon picit emlekedik a lába is, vagy valami hasonló. 
*** Egy hat részre osztott lapon ismétlődött egy gyerek és egy kutya ábra, egymáshoz viszonyítva hol egyik volt elöl, hol a másik, és a gyereken levő nadrág és felső színe néha megcserélődött - annak az állításnak megfelelőt kellett kiválasztani, hogy mondjuk: "Ez a piros pólós gyerek, aki üldözi a kutyát." versus "Ez a piros pólós gyerek, akit üldöz a kutya.". Egy pillanatig ezen is gondolkodnom kellett, de az egy fokkal nehezebbikbe konkrétan bele is bonyolódtam, és sikerült rosszra rávágni, hogy bingó. Ott három különböző színű mértani idom volt egymásba helyezve, mindig más kombinációban, és választani kellett, hogy "Ez a zöld háromszög van a kék rombuszban található sárga körben." Kissmajomnak nem volt gondja velük... :D
**** Elmész a boltba kenyérért, de mikor odaérsz, rájössz, hogy elfogyott, vagy elfelejtetted elvinni a pénzt, esetleg az nem jut eszedbe, hogy mit akartál vásárolni - mit teszel? Vagy eltörted a játékodat, elvágtad a kezedet, stb. - mit teszel?
***** Másfél oldalon keresztül szorosan egymás mellé helyezve (mintha egy kicsit nagyobb betűkkel írott titkosírásos szöveg lett volna) ismétlődtek különböző egyszerű fekete-fehér rajzok mindenféle ismert használati tárgyakról, és a teendő az volt, hogy húzza át az összes széket és lámpát. 

2019. március 21., csütörtök

Creepy AF

Ennek a gyereknek abszolút hallása van! Ez a kijelentés elhangzott még középső csoportban egyik ex-óvónénitől, aki év(tized)ek óta mellékállásban, vagy hétvégenként, vagy hogy mondjam, zenekarral koncerteken rendszeresen fellépő énekesnő; de mivel ő úgy amúgy is rajongott Kissmajomért, csak büszkén elnevetgéltünk a dicséreten, és elengedtük a dolgot.
Azt tudni kell, hogy mi így kiscsaládilag nem vagyunk valami nagytehetségű társaság művészetileg. Én tiniként egészen szépen énekeltem, de mivel réges-régen csak dudorászok, nagyon elkopott a hangom - azt még mindig azonnal megérzem, ha valami hamis, de nagyjából ennyi a zenei tudományom. M. már felnőttként kicsit tanulgatott gitározni, kicsit zongorázni, de nem valami kitartóan - ha lenne ideje többet gyakorolni, szerintem menne neki (velem ellentétben, aki nem tudom egymástól függetlenül mozgatni a két kezemet), de semmi extra. Anyukámnak szép hangja volt és jó füle, autodidakta módon megtanult ilyen tábortűz-körülre-jó szinten hangszereket (harmonika, citera), ha több lehetősége lett volna foglalkozni ezzel, szerintem benne már lett volna potenciál. Messzebbre visszanyúlva M. apai nagypapája állítólag gyönyörűen hegedült, és kiváló hallása volt, ha van ilyen, hogy zenei gének, akkor valószínűleg tőle örökölhetett bármit is Kissmajom.

Akire visszatérve: a zenét icipici kora óta imádja, itt is emlegettem ezt szinte minden róla szóló posztban - és azt, hogy az igazán jó zenét. Ő sosem hallgatott gyerekdalokat, nyilván leginkább azért, mert mi szülők nem voltunk hajlandóak bugyuta nótácskák társaságában tölteni a mindennapjainkat, de igazából ha bárhol hallott egy-egy "neki való" éneket, az sosem fogta meg annyira, hogy további ahhoz hasonlóakat keresgéljünk és mutassunk neki. Halász Juditot erőltettük egy időben, mert minden ismerős babatulajdonos koncertekre hordozta a gyerekeit, és nem akartuk, hogy kimaradjon valamilyen élményből, de hands down Zoránt vagy Abbát választott helyette, ha otthon felajánlottuk neki a két opciót; és azután azt már említettem, hogy felfedezte Paul McCartney zenéjét, és évekig az volt a go-to hangzás. Az 1-2 éves korára eső zeneszeretetet úgy kell elképzelni nála, hogy csak ha hallgatásra volt lehetőség, akkor viszonylag normálisan viselkedett (hallgatta, de azért játszott, mászkált, beszélgetett közben, és csak időnként állt meg erősen figyelni), de ha betettünk neki egy számot a YouTube-on, akkor abban a pillanatban megmerevedve fülelt, műteni lehetett volna, és meg se moccant, amíg véget nem ért - amikoris kérte, hogy "Mégecce!". De ez sem tűnt furának, azt hittük az az oka, hogy mi nem néztünk sose tévét, max heti egy-kétszer egy-egy rajzfilmet, és biztos azért köti le ilyen szinten, ha képernyő elé kerül. Arra akkor még nem gondoltunk, hogy igazából kizárólag koncerteket mutogatunk, esetleg olyan videoklipeket, amiken zenekar játszik, tehát nem valami babakompatibilisan látványos a dolog... viszont ugye látszottak a hangszerek...
Úgy másfél évesen vettünk neki egy dobkészletet, mert mazochisták vagyunk nagyon szerette mindenen reprodukálni az ütemeket: azokat az elég hosszú ritmizálós-visszatapsolós feladatokat, amiket ha jól emlékszem ovis korban kértek először státuszvizsgálaton, ő már akkor simán és hibátlanul abszolválta. És mivel rengeteget játszott vele, olyan második szülinapja környékén kapott egy picike játékgitárt - és attól kezdve körülbelül egy évig szinte nem tudtunk olyan otthoni fotót készíteni róla, amin ne lógott volna rajta, de szó szerint reggel az volt az első mozdulata, hogy belebújik, este meg az utolsó tárgy, amit lerak; kis megszakítások persze voltak, de újra és újra felvette, már komolyan aggódtunk, hogy gerincferdülést okozhat. Pár hónap múlva vettünk neki egy kicsit nagyobbat (talán 3/4-esnek hívják), amin már akár valóban játszani is lehetne; persze nem tudott, mert a finommotorikája kezdetleges volt, plusz a kis ujjaiban még most sincs elég erő, hogy lefogja a húrokat, de rendületlenül használta azért, és például a pengetést bármelyik számot meghallva tökéletesen reprodukálta.
Hamarosan ezzel párhuzamosan beköszöntött a zongora korszak is, szintén egy apró játék cuccon, amin saját számokat is írt, és rendületlenül nyomta a Beatles-t, de a gitárt egyértelműen előnyben részesítette, mert azzal el lehetett mászkálni, nem csak akkor volt buli, ha türelmesen letelepszik mellé. Tavaly valamikor viszont felfedezte az apja szintetizátorát, és elkezdett rajta klimpírozgatni, így mikor az új oviban kiderült, hogy heti egyszer lehet tanárral tanulni, akkor ősztől saját kérésére el is kezdett járni. A zongoratanárnő mindig dicsérte, hogy nagyon ügyes, de elájulva nem volt tőle, mert nem valami fegyelmezett tanítvány,  folyton elkalandozik, dumál, improvizál... viszont irtó jófej volt vele, mert nem feltétlenül erőltette a Bocibocitartkát, mint a többi gyereknél, hanem amikor látta, hogy Kissmajmot a Birodalmi induló jobban motiválja, akkor megtanította azt neki inkább. És azt viszont lelkesen és szorgalmasan gyakorolta itthon is, de annyira, hogy sokszor egy óra után már könyörögtünk neki, hogy hagyja abba végre, ő meg csak újra és újra kezdte, ha egyetlen hangott elrontott, azt rögtön észrevette, és akkor mindent legelölről... A kottát színekkel jelölgetve tanulják, ha kezébe kerül egy dal, most már csak rápillant és kapásból sorolja a hangokat, a saját kottafüzetét úgy színezi ki, hogyrápillant, mindkét kezébe felkapja a megfelelő ceruzát, és egyszerre satíroz; és kottából le is játszik nagyjából bármit, ami az ő jelenlegi elméleti tudásával értelmezhető. Az itthoni eszközön nincs is ráragasztgatva a szín a billentyűkre, mégis mindig mindent tökéletesen megtalál, és az általa már ismert dalocskáknál már egyáltalán nincs szüksége a kottára, fül után is elzongorázza, ha melléüt, javít, és másodszorra már az is berögzül. Már hónapok óta megy az is, hogy ha bárhol meghall egy számot, ami nagyon tetszik neki, akkor azt a dallamot otthon addig énekelgeti és próbálgatja (többnyire nem sokáig kell), amíg eljátsza zongorán is. És úgy általában minden általa egynél többször hallott számnál fejből pontosan vissza tudja idézni, hogy milyen hangszereket tartalmaz, melyik hol és milyen saját dallammal lép be és ki, és bármit bármikor hihetetlen tisztasággal el- és visszaénekel. Illetve nem csak a zenével, hanem mindenféle hanghatással ilyen viszonya van, mindegyik autónkról el tudja mutatni, hogy egészen pontosan hogy csinál a motorja beinduláskor, hogy kattog a Minecraft vonat kanyarban, milyen hangokat ad ki egy (nem beszélő) állat egy animációs film egyik vagy másik jelenetében.

Szóval hozzánk képest egészen kiemelkedőnek tartottuk a gyerek zenei képességeit, de mivel mi tulajdonképpen nulla-félék vagyunk, egyrészt nem nehéz minket lekörözni, másrészt fel sem tudtuk fogni, hogy egészen pontosan mennyire különleges ez...
Volt olyan, hogy vártam rá zongoraóra közben, és hallottam, hogy a nála minimum egy évvel nagyobb és legalább egy évvel régebben járó gyerekek mennyit szerencsétlenkednek, mennyire hamisakat játszanak, mert rossz helyen kezdik, és rá sem jönnek, amíg meg nem állítják őket. Eközben ő akár kotta akár hangzás alapján mindig tudja, melyik az első leütendő hang, és gyakorlatilag sosem üt mellé, vagy ha nagyon ritkán igen, azonnal észreveszi és azonnal javít. És a tanárnő szerint, ha valamiért (általában elbambulás miatt) kiesik a ritmusból, a következő hangoknál ösztönösen úgy alakítja az ütemeket, hogy korrigálja a lassulást, és ilyent állítólag csak az igazi zenészek tudnak.
Volt olyan, hogy bement hangszerismertetni meg együtt dalolászgatni a csoportjukba egy gitáros pasi, és elképedve üzente, hogy hívjuk már fel, mert hihetetlen, hogy mit művel a gyerek: miközben a többiek egy dúr-moll játék keretén belül nagyjából találgattak, ő tízből tízszer pontosan megmondta, hogy milyen hangnemben van egy adott akkord. Illetve egy random akkordsorra egyszer csak rámondta, hogy jaj, hát ez a Despacito (legutóbb nyáron hallgattuk, mikor nagy sláger volt, akkor sem orrvérzésig) - a pasi csak véletlenszerűen mutogatta az akkordokat, a számot sem igazán ismerte, de a gyerekek kérésére, hogy akkor énekelje el, rákeresett a neten, és elképedve dadogta, hogy basszus tényleg az.
Volt olyan, hogy a sípálya közepén meglepetésszerűen megállított minket, és elkezdte magyarázni, hogy a How to Train Your Dragon harmadik részében az alapzenét (kizárólag instrumental film score az, amiről beszélünk, szóval nem egy énekelt dalocska plusz szakasza) egy adott helyen, amit pontosan meg is nevezett, kiegészítették egy rövid hozzátett résszel; és tényleg.
Volt olyan, hogy egyik film zenéjét dudorászta, majd hirtelen valamire ráébredt, kombinált kicsit a fejében, és azt mondta, hogy figyelj, ebből egy adott hangsornál át lehet "folyni" egy másik film zenéjébe - és már mutatta is, és kiderült, hogy valóban van néhány hang, amik mindkettőben ugyanabban a sorrendben követik egymást, tehát zökkenőmentesen átköthető a két dallam.
És volt olyan, ami már kicsit ijesztő volt, hogy mentem tetováltatni egy kedvenc dalom kedvenc részét, viszont a sheet music oldalakon mindenhol csak két sorban, illetve gitárra vagy zongorára találtam meg, míg én egy sorban szerettem volna és énekhangra. M. kicsit alakítva rajta átírta nekem úgy, hogy szépen kiférjen és jól mutasson, viszont abban nem tudott segíteni, hogy milyen szólamban(?) éneklődik a szám. (Nem tudom, ezt így mondják-e egyáltalán, semennyire sem értek hozzá, a lényeg hogy pontosan azt és úgy szerettem volna magamra varratni, ami az énekesből kijön, de nem voltam volna biztos benne, hogy ami a kíséretben dónak van megadva, az énekelt dallamban is dó.) Lényeg, hogy félig poénból elővettük a gyereket, és lejátszodtuk neki a számot, megkérdezve, hogy az általunk megnevezett szótag az milyen hangon szólal meg - ő meg gondolkodás nélkül rávágta, hogy lila. És az ellenőrzés ellenőrzése is azt bizonyította, hogy igaza volt, természetesen, és utána csomó hangot csak úgy random leütögettünk, és persze nem volt véletlen, és szerintem ez nagyon freak-show jellegű, és egyáltalán nem normális dolog.

Szóval ott tartunk, hogy most már több egymástól független oldalról bizonyosodik be, hogy valami furcsaság van a gyerek zeneiségével, és egyre többen mondják, hogy kezdeni kellene valamit ezzel az információval. Mi semmiképpen sem szeretnénk túlerőltetni a dolgot, nem fogjuk heti többszöri oktatásra hordani, otthon gyakorlásra kényszeríteni, vagy zeneiskolába adni, de persze jó lenne valamilyen módon fejleszteni, mert ezt a lehetőséget mégsem kellene elpazarolni, főleg hogy ő is nagyon élvezi.
Ezért most azt kutatjuk, hogy egyáltalán hány évesen lenne érdemes felmérésileg megnézetni őt, mert ugye a korai képzésben részesült klasszikus zsenik háromévesen már komolyzenét írnak, viszont az átlag oktatásban 9-12 éves korban tesztelik a gyerekeket, és a kettő között jó volna találni valami aranyutat, ami csak pont annyira támogatja őt ebben a szenvedélyében, amennyire vágyik rá, de ami az ebből a vágyból kihozható maximális fejlődést is eredményezni tudja. És kellene venni egy pianínót, mert jól mutatna a nappaliban azon még nekem is lenne kedvem pötyörészni, de a szakboltokban jóval százezer fölött kezdődik egy használt darab ára, nagymamák hagyatékából származót meg nem merünk bevállalni, mert ugyan olcsón szabadulgatnak meg tőlük az örökösök, de lehet hogy egy kalap szart se érnek, csak felújításra fordított kemény összegek után.
Szóval ha valaki tud kicsikkel is foglalkozó nagyon jó zongoratanárt (az ovis sajnos már nem sokáig lesz, és magánórailag nagyon messze tanít tőlünk) és/vagy jó állapotú (csak hangolást igénylő) pianínót, ne tartsa magában. Mi meg közben a magunk módján támogatjuk a zenei hobbiját meg a rendezői ambícióit is (mert hohó, azok is vannak ám), manapság éppen úgy, hogy esténként az utasításait követve fáklyákat gyertyákat gyújtunk a nappaliban, minden villanyt lekapcsolva körbeüljük őket, és annyira hamistalanul, amennyire csak a botfülű erőnkből telik, együtt dünnyögjük az aktuális kedvenc könyvéhez kapcsolódó épp kedvenc zenéjét. Ötéves Kissmajom szülőjének lenni a világ legszórakoztatóbb dolga... :)