Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2019. március 31., vasárnap

Anamnézis helyett

Ez egy csúnya poszt lesz, egy történet első része, nagyon nem shiny-happy dolgokról. Az életünk azon részéről fog szólni, amiről eddig szinte csak mi ketten tudtunk, M. meg én, amin rengeteget aggódtunk, és örlődtünk, és küzdöttünk; egy hosszú, néha kivilágított, néha töksötét alagútról, amit a legjobb szándékaink ellenére helyenként mi magunk hosszabbítottunk meg, és aminek a végén most talán már látjuk a pislákoló fényt. A történet két és fél évnyire nyúlik vissza - szörnyű-borzalmas-kétségbeejtő ebbe belegondolni is, ha azzal számolunk, hogy ez Kissmajom eddigi pici életének konkrétan a fele... csak remélni merjük, hogy jól dekódoljuk a kis rezdüléseit, és maradandó nyomokat tényleg nem hagyott a lelkében ez az időszak.
Sajnos már akkor nem voltam valami rend(szer)es blogger, mikor Kissmajom oviválasztása folyt, így csak a fejemben van meg, hogy mennyi helyen jártunk, hogy biztosan a jónál lyukadjunk ki - így utólag tudjuk, hogy miserable fail volt végül, aminek akkor örültünk, de tanultunk belőle, szóval reméljük, ez annak az ára volt, hogy iskola-ügyben sokkal körültekintőbbek lehessünk, és immáron 10+ év kapcsán igazán helyesen döntsünk. Fingers crossed!

Azt itt is sokszor említettem, hogy Kissmajomról elég korán kiderült, hogy egy rendhagyó kisfiú... tudom, hogy minden anyuka ezt gondolja a sajátjáról de ő tényleg az volt, social skills (or lack thereof) terén is. Egész pici kora óta kizárólag a felnőttek közelségét kereste, sosem érdekelte a saját korosztálya, nem hiányolta a gyerektársaságot, a játszótéren az anyukákhoz ment csak oda, közösségbe sem volt kedve menni, mi erőltettük végül, hogy hátha az végre megszeretteti vele a gyerekeket. Két éves és nyolc hónapos volt amikor beadtuk egy közeli magánbölcsődébe, az intézményvezető tanácsára, mert valamiért* jobbnak tartotta, ha nem azonnal oviban kezd - mi elhittük neki, annak ellenére, hogy tudtuk, ő nem oda való: két évesen az összes nyomtatott nagybetűt ismerte, elképesztően választékos szókinccsel, összefüggéseket értelmezve, részletgazdagon mesélt, rengeteg hosszú-hosszú dalszöveget, verset és mesét tudott fejből (angol nyelvűeket is, csak néhány meghallgatás alapján, anélkül, hogy értette volna), és a babakísérletes felméréseken olyan feladatokat oldott meg, amik kétszer olyan idősek gyerekeknek voltak kitalálva…
Utálta is a bölcsit, senkivel nem találta meg a hangot, unatkozott, nem értette, amit a többiek galagyoltak, nem érdekelték a babás játékok és bugyuta mondókák, a dadusok meg inkább a gyerekmegőrzős feladatokra koncentráltak, nem volt türelmük érdemben foglalkozni egy sorból kilógó elemmel; így amint betöltötte a hármat, és lehetőség nyílt rá, azonnal átvittük az óvoda részlegre. Mivel a vele egyidősök ott is nagyon más szinten voltak, az eggyel nagyobb csoportba került, oda ahol mindenki minimum fél évvel több volt, mint ő, de jártak vele másfél évvel nagyobbak is. Mi örültünk, hogy végre értelmileg stimmelni fog a színvonal, viszont arra nem gondoltunk, hogy sajnos érzelmileg még pici a kisfiunk, nem elég asszertív, nem tudja érvényesíteni a kívánságait egy komplex közegben, és valakinek minden értelemben fognia kellene a kezét legalább a beilleszkedős fázisban.
Ő mindigis egy visszafogottabb, csendesebb, érzékenyebb gyerek volt, inkább intellektuális mint fizikális beállítottságú, mindenféle új dolgokat szeretett tanulni klasszikus játszás helyett. Az ovis interakcióiban is meglátszott, hogy felnőttek közt szocializálódott, mert nem tudott mit kezdeni a tipikus gyerekes reakciókkal, például nem volt „irigy”, ha valaki kivette a kezéből a bármijét, simán elengedte, és más elfoglaltság után nézett, sosem hisztizett, csak csodálkozva bámult mikor tanúja volt, hogy vajon azt más miért csinálja, stb. Voltak ennek persze hátulütői is: míg felnőttekkel értelmesen és logikusan meg tudott tárgyalni mindent, gyerekek felé az érzelmeit nem mindig helyesen mutatta ki és/vagy kontrollálta: konfliktuskerülő volt, de az ilyenfajta hárítással szerzett frusztrációit csendben gyűjtögette, majd hirtelen kirobbant miattuk, de nem agresszívan, ami persze rossz lett volna, de legalább értelmezhető a külvilág számára, hanem általunk "ziziségnek" titulált reakcióval (hektikus viselkedéssel, hangoskodással, halandzsázással, túlmozgásos elrohangálással, stb.). Ráadásul abban is eltért a korosztályától, hogy szokatlanul független személyiség, nem sorolható be semmilyen hierarchiába: nem egy parancsolgatós diktátor, de nem is meghunyászkodó típus, nem dirigál, de más szabályait sem szereti követni, ha neki épp nem tetszenek, olyankor inkább a külső szemlélő szerepét választja, de ugyanakkor teljesen elszigetelődni sem szeret. És mindennek tetejében a végletekig alapos, elmélyülős, álmodozó (mostani óvónői művészléleknek nevezik, én szórakozott professzornak szoktam), beleragad játékba, hobbiba, kedvencekbe, és "lemarad" mert sok-sokáig lovagol egy témán, miközben mindenki más már réges-régen túllépett rajta. Mindez tökéletes alap a különcségre, és mi tagadás egy bizonyos életkor után akár a kiközösítésre is...
Év közepén egy már régen összerakott sémába becsöppenve Kissmajom a már kialakult társaságokhoz nem mert annyira közeledni, és azok sem fogadták szívesen a kapcsolódási kísérleteit, teljesen érthetően, hiszen ekkorán még a megszokott kis mikroklikkek adják a biztonságot és állandóságot, alaphelyzetben is nehéz oda betörni, hát még úgy, ha egy kicsit fura szerzet az ember... Ott már akkor megvoltak a játékszabályokat alakító vezéregyéniségek, és a mindig bólogató lúzer behódolóik, ki voltak neveződve a fizikailag erősek, a kullogó szerencsétlenek, a problémás esetek, akik csak vitték a pedagógusi energiát... értelemszerűen kellett volna egy intelligens, empatikus mediátor. Sajnos azonban igazából senki sem segített neki bevonódni a közösségbe, miután kívülállóként belepottyant ebbe a már betokosodott torz csoportdinamikába; elmondásuk szerint az óvónők észre sem vették, hogy mennyire kilóg az egész viszonyrendszerből, de amint utólag kiderült, inkább csak kényelmes volt ignorálni, és örülni, hogy végre itt van egy „egyszerű” gyerek (nem sír, nem követelőzik, nem dühöng, nem verekszik, elvan egymagában is, stb.), eggyel kevesebb a gond.

Már egy éve járt az oviba, amikor szülőként ráébredtünk, hogy szociális téren mennyi veszélyt rejtegethet Kissmajom magányossága, hiszen soha életében nem volt egy panaszkodós valaki - azt persze láttuk, hogy szívesebben van velünk otthon, mint az oviban, de mindenkori preferenciáit számbavéve ez nem tűnt szokatlannak, semmi jel nem utalt arra, hogy ne érezné magát minimum okésan odabent (nem sírt, hogy ne menjünk, nem voltak rémálmai, nem árulkodott senkire, stb.), és az okés az good enough volt, hiszen négyévesen oviba járni ugye muszáj. Akkor egy szülinapi zsúron egy kisfiú valódi bully módra viselkedett vele, piszkálta még a mi szemünk láttára is, ismételten mindenét elszedte, folyamatosan lökdöste, csúnyákat mondott rá; mikor megpróbáltam beszélni az anyukájával, az bevallotta, hogy titokban örül ennek, mert végre nem az ő fia az áldozat, mivel előtte őt is bántotta egy másik gyerek, és az óvónők azt a helyzetet sem nagyon kezelték az időnkénti tűzoltást leszámítva, pedig olykor kemény tetlegességig** is fajult (fojtogatás, harapás, mászókáról lelökés). A lényeg, hogy ez az anyuka se ott, se utána semmit sem tett a helyzet megoldása érdekében, így az oviban lassanként az addig elnyomott, és amiatt frusztrált gyerekek is kezdtek becsatlakozni a kiközösítésbe, és Kissmajom általános céltáblává kezdett válni ahogy egyre többen rájöttek, hogy vicces őt támadni, mert nem vág vissza, csak szomorúan elandalog, így végre ők is uralkodhatnak valakin. Nyilván kértünk fogadóórát és ott is elmondtuk a gondunkat, de az óvónők azt válaszolták, hogy szisztematikus bántásról szó sem lehet, hiszen azt észrevették volna, persze vannak rosszcsontabb gyerekek, akik mindenkivel csúnyábban viselkednek, de ezt is meg kell tanulni tolerálni, mert így alakulnak majd ki a védőmechanizmusok. Mi végig mondtuk Kissmajomnak, hogy ha bármi hasonló baj van, kérje a nénik segítségét, de mivel ezt hiába tette, egy idő után elengedte a próbálkozást, és inkább csendben tűrt***. Volt például olyan, hogy egy kislány a térdén levő friss sebbe csípett bele körömmel, mire azt mondták neki, hogy szóljon rá, hogy ne tegye (értelemszerűen megtette, és egyedül nem tudta megoldani, azért fordult felnőtthöz, ahogy tanítottuk), más esetekben rengetegszer ígérték, hogy mindjárt mennek moderálni, de végül nem került rá sor. A helyzet odáig fajult, hogy ránk egyáltalán nem jellemzően azt tanácsoltuk Kissmajomnak, hogy ha valaki rossz szándékkal (tehát nem először, nem véletlenül, stb.) megüti, akkor nyugodtan adja vissza, és mondja azt az óvónőknek, hogy minket hívjanak fel, mert mi kértük meg rá. A fentebb már említett ziziség mindig jelezte nekünk, ha volt valami kellemetlen esemény bent, kérésünkre el is szokta mesélni hogy micsoda (amit mindig megerősíttettünk más gyerekekkel is, hogy biztos helyes információink legyenek, de sosem hazudott, mégcsak nem is túlzott), de visszaütni nagyon ritkán szokott, inkább ellökéssel védekezett, ha nagyon túllépték a tűrőképességét, vagy szokása szerint egyszerűen félrevonult.

Most így visszaolvasva sokkolónak tűnhet ez az egész, mi meg teljesen idióta, de minimum vak szülőknek, hogy nem léptünk hamarabb, nem mentettük ki rögtön onnan. Annyira azért nem volt szörnyű (legalábbis Kissmajom számára, mert utólag bizony kiderültek sokkal elképesztőbb dolgok más gyerekekről...), alapvetően az óvónők és dadusok nagyrészét szerette, és azon túl, hogy pedagógusként lusták és inkompetensek voltak, ők is imádták őt; többnyire jó napjai voltak bent, a gyerekekkel nyílt konfliktusba sosem keveredett, csak ilyen kóstolgatós csipkelődésekbe, és a visszaeső agresszorok részéről azok nem csak ellene irányultak, hanem többek ellen... a baj inkább az volt, hogy ezek az "áldozatok" nem voltak elég fifikásak, hogy ők is összeálljanak és alkossanak egy saját kis pártot, hanem mindenki egyedül küzdött meg a nehezebb mindennapokkal.
Persze bizonyos szinten valószínűleg a kognitív disszonancia mondatja ezt velem... Akkor relativizáltunk és szépítettünk, mert egyszerűen nem bírtuk elhinni, hogy kurvasok pénzt fizetünk havi szinten egy szar helyért, és ha elfogadjuk, hogy az szar hely, akkor még nagyobb a zűr, mert valójában nincs alternatívánk, a környezetünkben annál csak szarabbakról tudtunk - és better the devil you know. Most relativizálunk és szépítünk, mert a jelenlegi tudásunkkal nehéz elfogadni, hogy a mi balfaszságunk miatt sokkal nagyobb problémák is kialakulhattak volna, és kizárólag Kissmajom bámulatos, legyőzhetetlen lelkének köszönhetjük, hogy minden ellenére mai napig egy fantasztikus, kiegyensúlyozott, őszinte, nyitott, boldog, feltétel nélküli elfogadásra és szeretetre képes csodalény, erősebb, mint bárki, akit ismerünk, felnőtteket beleértve.
Így most már csak úgy egy egy-másfél évnyi lyuk van a sztorinkban, azaz a legutóbbi szakaszt kell még összeraknom, és a jelenhez érkezünk. Ez már minden szempontból jobb lesz, mint a fentiek, mert kiléptünk a passzívitásból, rögtön cselekedtünk, amint bármilyen gyanúnk támadt, és többet sosem vártuk meg, hogy a dolgok igazán rosszra forduljanak. És sok szempontból nehezebb, mert kiábrándulásokkal és gyomorforgató epizódokkal tarkított, és talán mindennél tanulságosabb, amit valaha nem csak szülőként, hanem úgy általában emberként átéltünk. Stay tuned, will be spreading general wisdom! ;)



* Ő azzal indokolt, mézes-mázas magyarázatokba bújtatva, hogy ha addig nem járt közösségbe a gyerek, ne dobjuk rögtön mélyvízbe - utólag kiderült, hogy azért mondta, mert épp ott volt megüresedett hely, amit gyorsan be akart tölteni, máskor mást pont ellenkezőleg, már kétévesen ovikezdésre beszélt rá, mert akkor épp az állt érdekében.
** Ez egy olyan kisfiú volt, akit a szülei konkrétan leszartak, gazdag vállalkozócsalád, utazgattak, dolgoztak, őt egy bébiszitter nevelte - az oviban a dührohamait úgy oldották meg, hogy bezárták egyedül egy terembe lenyugodni, mert hogy közveszélyes, majd amikor a szülei nem voltak hajlandóak együttműködni a "megnevelésében", el is tanácsolták. Nagyon érdekes, hogy ő például soha nem bántotta Kissmajmot, pedig a többiekkel nagyon vad dolgokat csinált, sőt, még most ennyi idő után is, ha összefutunk a játszótéren, boldogan üdvözli, játszani hívja, ragaszkodik hozzá, felnéz rá.
***  Mikor nekünk említett konkrét eseteket, én mindig intéztem a dolgot a magam anyatigris módján, azaz félrehívtam a gyereket, és mondtam neki, hogy kitépem a kezét és a seggébe dugom nagyon meg fogja bánni, ha még egyszer bántani próbálja - nem vagyok rá büszke, de nekem anyaként Etama a példaképem, és amit tőle tanultam, azt kincsként őrzöm, szóval ennyike... :D

11 megjegyzés:

  1. Az én fiam eléggé hasonló. Ősszel ovi. Vannak félelmeim. Mit tanácsolt Etama?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Etama is megfenyegetett egy bully kolkot anno, mikor a nagy fia kicsi fiu volt. Miota elmeselte, en sem fogom vissza magam, ha valaki bantja Kissmajmot, es latom, hogy a szulok beavatkozas nelkul nezik...

      Törlés
    2. Én ehhez túlzottan konfliktus kerülő vagyok

      Törlés
  2. A Lány fizetős angol oviban kezdett, nagyon hasonló tapasztalataink voltak. Én balga, azt hittem, hogy egy ilyen helyre az intelligens emberek járatják a gyerekeiket, aztán kiderült, hogy tele volt gazdag vállakozók elkényeztetett és elhanyagolt gyerekeivel, akik mindent megkaptak és akiknél mindent lehetett. Valahogy örökölték a szülők átlagon felüli érdekérvenyesítő képességét is, és az óvónéniket kijátszva és manipulálva élezgették a körmeiket az én gyerekemen. Aki persze ebből nem értett semmit, mert ő olyat korábban nem hallott otthon, hogy nem jó semmire meg nem kell senkinek. Utólag én is ilyen idiótának érzem magam, miért nem léptünk korábban, de azt gondoltuk, hogy hagyni kell egy kicsit mert nem fog tudni kiállni magáért. Másfél év után jöttünk el. A, aki pokollá tette a lányunk életét állítólag sírt, amikor megtudta, hogy eljövünk. Ajándékot, fenykepalbumot kapott a csoporttól,tk ez döbbentett meg a legjobban, mert mi nem költözés miatt jöttünk el, hanem azért mert bántották a többiek a gyereket. Igyekeztem jó arányérzékkel megszabadulni tőlük az óvoda bejáratától kissé távolabb eső kukában végezték. Mindentől nem lehet megvédeni oket, de őszintén aggódunk, hogy lesz a mi gyerekünknek barátja, párja akinél nagyjából az az értékrend mint nálunk?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szornyu olvasni, hogy ezek szerint ez nem egyedi eset, es a szemetkedo gyerekeket sehol sem kepesek kontrollalni, a normalisak meg szivnak emiatt. Az a baj, hogy meg a normalisabb szulok gyerekeit is sikeresen eltorzitjak az ilyen elmenyek, a sztorim masodik resze errol is szol majd. Sajnalom a Lanyt is... most mar jobb azert...?

      Törlés
    2. Januárban váltottunk, azóta viszonylag jól alakulnak a dolgok. Lett egy tyúkanyó óvónénik, aki nem tolerálja a szemétkedést, van autista és beszédhibás gyerek is a csoportban, P néninek köszönhetően viszont nincs csúfolódás és arra tanítja a gyerekeket, hogy fogadják el egymást. A pszichológus tanácsára lesznek még lépesek pl pszichodráma, csak megfelelő helyet kell találnom. Aztán meg ott az iskola. Arra jó volt nekünk is az ovivaltas, hogy kb 2 pillanat alatt fogok új iskolát keresni, ha szükség lesz rá.

      Törlés
  3. Az a baj, nekem az jutott eszembe, hogy hány olyan történet van (könyvként filmként is feldolgozva, most hirtelen a Legyek ura jutott eszembe, ok az durva) hogy pillanatok alatt elfajulhat az ilyesmi. Én is csúsztam befelé már bántalmazó kapcsolatba, nem vettem észre rögtön, pedig felnőtt ember voltam.
    Engem az ovi 3 éve alatt - ma már tudom - hogy bullyingolt (nem is tudom van-e már erre magyar szó) egy román kislány. Végig. Soha nem szóltam a szüleimnek. OK szerencsére fizikailag nem bántalmazott, lehet akkor szóltam volna. Szóval, hogy hogy lehet ezt észrevenni? Hogy mi az a határ? Mert nálad Kissmajom elmesélte, de pl az én gyerekem nem igazán tud mesélni az oviról.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ha nem beszél még akkor is észre fogod venni, ha rosszul érzi magát: pl. megváltozik a viselkedése, nyugtalanabb lesz, korábban jól alvó gyerek éjszaka felébred, rágja a körmét, korábban szobatiszta gyerek éjszaka bepisil. Szerintem egyébként a fizikai bántásnál sokkal rosszabb, ha szimplán csak piszkál valaki. A kulcs egyébként az ovónéni, nálunk csírájában folytja el a csúfolódást, pedig van autista és nagyon dadogós gyerek is a csoportban. Egy 50-es szívvel-lélekkel dolgozó óvónénik van, határozott, de nagyon kedves. Simogat, becéz, de ha kell egy pillanat alatt leállítja a veszekedést, verekedést, csúfolódást. A gyerekek pontosan érzik, hogy szeretetben, de nagyon határozott korlátok között vannak, mit lehet és mit nem.

      Törlés
  4. Legyek ura az elkezdett posztom cime is... :/
    Kissmajom sem meselte el csak a fizikai bantasokat, mert a tobbirol (es sajnos az a durvabb - MINDIG!) nem tudta, hogy nem okes - viszont erezte, hatassal volt ra, es viselkedesileg le is reagalta (ezt hivtuk/-juk mi zizisegnek nala); szoval igen, eszre lehet venni szerencsere konkret panasz nelkul is. Undorito dolgok ezek... :(

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Basszus, eddig is sajnáltam, hogy jó sokáig nem írtál, de most, hogy kiderült kb ugyanazon mentünk keresztül az oviban még jobban sajnálom. Nem számonkérés akar lenni, főleg, mert én nem blogolok, csak az dühít, hogy nem gondoltam, hogy 4-5 évesen ilyenek lesznek! Mostanában sokat gondolkodom rajta, hogy máshogy kellett volna nevelnünk? Ne legyen érzékeny, előbb üssön, mint kérdezzen? Az iskolákról nem akarsz majd írni? Kicsit bepánikoltam, hogy mi még csak a nézelődésnél járunk..

      Törlés
    2. Biztos maskepp gondolnank, ha eletreszolo hatassal lettek volna ra ezek a traumak, de mivel szerencsere ugy tunik, hogy az otthoni nyugalom es biztonsag kivedtek ezt, mi most nem banjuk, hogy ilyen aranyos, oszinte, nyitott, ha ugy tetszik naiv kisfiu Kissmajom. Mert ahogy no, mar csak a kora folytan is sokkal okosabban reagal majd a bullykra, hamarabb felismeri, megtanulja kezelni oket - viszont a nevelesunkbol kapott csomo pozitivumot, amit a kornyezetunkben keves gyereknel latunk, es amit kesobb sokkal nehezebb lenne elsajatitani: vegletekig kedves, tolerans, baratsagos, barhova erkezik meg, ragadnak ra a minden koru vadidegen gyerekek, o is batran belep barmilyen tarsasagba, es rogton megtalalja a helyet benne, mert maga is abszolut erdeklodo es befogado. Szoval jo lesz ez, ne aggodj! :)
      (Fogok irni sulikrol is, persze.)

      Törlés

Mondd!