Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2019. április 7., vasárnap

Lord of the Flies

Szóval itt van a hosszú hiánypótlós bullying beszámoló második része; messziről indul, és messzire vezet - számomra mindenképpen fontos volt összefoglalni végre, és úgy tűnik, sajnos más is akad, aki számára tanulságos lehetett volna, hátha lesz még, akinek a jövőben szintén... Megkísérelek minél több példálózós részletet előbányászni az emlékeimből, mert ahogy ti is mondtátok, az ember nem gondolná, hogy 4-5-6 éves gyerekek már ilyen fifikás-fondorlatos módon tudják szinte észrevétlenül tönkretenni egymás napjait. Egy átolvasás híján kész van az utolsó rész is, gyermeki és felnőtti őszinteségről, magunkért és szeretteinkért való kiállásról, és azzal blogilag is utolérem majd azt az elmúlt időszakot, amit lelkileg már sikeresen lezártam. És utána tényleg jön a szintén megígért suliválasztós... :)

Ott tartottunk tehát, hogy a négyet töltötte majdnem Kissmajom, mikor rájöttünk, hogy tenni kell valamit, mert az ovi nem csak hogy nem segít neki normális szociális életet kialakítani, de még rossz hatással is van rá, és valahogy meg kellene akadályozni azt, hogy az ottani sok szemétkedés végképp elvegye az amúgy sem nagy kedvét a barátkozástól. Járt a csoportjába néhány gyerek, akikről az elmeséléseiből kikövetkeztettem, hogy szintén az elnyomottak kategóriában sínylődnek, felületes ismeretségünkre alapozva szimpatikusak voltak a szüleik is, szóval gondoltam egyet, és felinvitáltam az anyukákat hozzánk egy délután, mikor a játszóterezéshez már túl hidegek kezdtek lenni. Aztán decemberben Kissmajom szülinapjára is elhívtunk mindenkit játszóházazni, később az apukák is összeismerkedtek, és lett egy közös küzdelmünk is, ami szoros összezárásra kényszerített: az oviról kiderült, hogy nincs akkreditálva, azaz miközben hivatalos intézményként hirdette a szolgáltatásait, valójában nem sikerült családi napköziből átminősíttetni magát, így a gyerekekink illegálisan tartózkodtak ott nap mint nap*. A szűk társaságunk egyik része akkor már tudta, hogy következő ősztől egy magánsuli nulladik osztályába fog járni, a többiek meg, akik információhiány vagy túl-fiatalság miatt még nem felvételiztünk sehova, elkezdtünk másik ovit keresni, és úgy döntöttünk, együtt tesszük meg a lépést, mert talán a gyerekeknek is kisebb lesz a váltás traumája, ha ismerősökkel együtt mennek át valahova.
Nyilván utólag okos az ember, és most már tudjuk, hogy kicsit talán túlerőltettük** a kapcsolattartást, mindig minden bandázós akcióba beszálltunk, és nem is kísérleteztünk körön kívüli gyerekek bevezetésével, mert bennünk még élt az emlék, hogy nem is olyan régen ő felnőttekkel, vagy max több évvel idősebb kölkökkel akart csak egyáltalán szóba állni, és örültünk, hogy vele egykorú társaságnak is hajlandó aktív része lenni. A közös oviváltáshoz is nagyon pozitívan álltunk, mert úgy éreztük, hogy a régi helyen berögzült sémák lerázásán sokat segít majd egy friss környezet, az ismeretlen arcok eleve átrendezik a viszonyokat, és egy gyanúsabb gyerek kivételével ide amúgy is csak azok mentek át, akikkel a Kissmajomnak nem voltak semmilyen konfliktusai. Őt is nagyon biztattuk mindkét irányba, hogy szerezhet majd új barátokat is, illetve hogy higgye el nekünk, itt az óvónénik teljesen másként állnak majd a dolgokhoz, észre fogják venni, ha kizárás vagy gonoszkodás fordul elő, segítenek, hogy ne maradjon magára, mindig jelen lesznek moderátorként. Akkorra már rengeteg kemény meggyőzőmunkánk volt benne, hogy egyáltalán oda merjen menni egy már kialakult csoporthoz, megkérdezni, hogy becsatlakozhat-e, mert voltak trigger  jellegű szituációk, amiket ő a régi viszonyulások miatt adottnak vett, és ezért annyira érzékeny volt minden kisebb elutasításra, hogy másodszor már nem biztos, hogy volt bátorsága vagy kedve próbálkozni. Értem ezalatt azt, hogy egy átlagos gyereknek valószínűleg meg sem kottyan, ha a többiek elküldik, amikor beszállna egy játékba, mert történt már olyan, és azt az követte, hogy a következő alkalommal mégis befogadták, ha odament - Kissmajomnál a sorozatos kiközösítések miatt sajnos még mindig nagyon hamar bekövetkezik az a pont, amikor inkább a saját kis belső világába menekül, minthogy még egyszer kudarcba fulladjon a barátkozási kísérlete.

És ettől kezdve párhuzamosan kell mesélnem az ovis és ovin kívüli életről, és ebben a posztban inkább az előbbiről fogok, de a kettő összekapcsolódott, és valamilyen szinten keveredett is: ugyan tavaly ősztől a gyerekek fele-felébe oszolva két különböző intézménybe mentek már, magánéletileg még egy társaságként összejártunk. Kissmajomra mindkét fronton igaz volt, hogy one-on-one szeretett a gyerekekkel lenni, mert egy eléggé együttműködő és alkalmazkodó kis lény, és okosan keresi a közös hangot, a kompromisszumot, viszont egy ideje már, ha többen játszottak csapatban, akkor a régi ovi legyek-urás tempója kezdett visszatérni, és volt két kisfiú, akik kezdtek előrenyomulni és elnyomni. Az egyik, legyen mondjuk Ma, az új oviban is csoporttárs; ő egy nagyon anyás, tétova, nyafogós, visszahúzódó kiskölök, új helyzetekben borzasztóan szerencsétlen, nem mer idegen gyerekekhez közeledni, betegesen ragaszkodik mindenhez, ami megszokott - viszont tiszta véletlenül rájött arra, hogy ha a már ismert környezetében ellentmondást nem tűrően kinevezi magát vezérnek, akkor a többieknek valamiért eszébe sem jut ezt megkérdőjelezni. A másikkal, legyen Za, csak ovin kívül találkoztunk már; ő egy ikerpár egyéniségileg dominánsabb tagja, akit viszont végtelenül frusztrálja az, hogy fizikailag gyakorlatilag az összes vele egykorú gyereknél (a tesóját beleértve) sokkal apróbb termetű, és ezt minden lehetséges módszerrel törekszik kompenzálni: folyamatosan dumál, mindent meg- és kimagyaráz, az összes bizonytalan helyzetben megpróbálja számára kedvező szabályokat alkotva átvenni az irányítást. Játékhelyzetben ez a dinamika azt eredményezi, hogy a gyerekek nagy része azonnal behódol, és kis birka módjára követi ezt a két kisfiút (akik között értelemszerűen szüntelenül megy a hatalmi harc***). Két kivétel van, az egyik az ikrekkel egy intézménybe járó Va, aki tankönyvi passzív-agresszív módszerrel reagál, vagyis duzzogva kiáll a játékból és állandóan mérgesen panaszkodik minden felnőttnek, a másik Kissmajom, aki egyszerűen nemet mond és faképnél hagyja őket, és mivel ezzel a függetlenséggel kvázi megingatja státuszukat, igyekeznek őt kiszorítással büntetni.
Nekünk a közös ovizás miatt elsősorban Ma kapcsán voltak/vannak küzdelmeink, mert a helyzet elég komplikált, a kiszorítás ugyanis ritkán egyértelmű, a „Játszhatok veletek?” kérdésre nem határozottan felvállalt „Nem!” a válasz, amit kívülállóként is könnyebb lenne észrevenni, kezelni és orvosolni. A kirekesztés inkább ráutaló magatartásban mutatkozik meg: látványosan a közeledni próbáló Kissmajomnak hátat fordítva kezd el tevékenykedni, nem árulja el neki vagy random megváltoztatja a játékszabályokat, minden egyes mozdulatnál rászólogat hogy azt nem úgy kell csinálni, kijelenti hogy ő már nem fér oda a játszóhelyhez, alkalmatlan eszközöket oszt ki neki vagy lehetetlent vár el tőle (akkor szállhat be, ha a hatalmas autója befér a picike garázsba, vagy ha valahonnan szerez egy hupilila háromfogú gereblyét az építkezéshez), ismételten neki adja a hálátlan szerepeket (legyen csak ő a fogó, a gonosz, a hintatologató, stb.), elfut előle és a többieket is erre a "játékra" bíztatja, vagy egyenesen utasítja, hogy ha azt/azzal játszanak, amit/akivel ő nem engedi, akkor ők is ki lesznek zárva, mivel ő "a játék főnöke"****. Ez az elég szubtilis manipulációs power-play Kismajomnak, aki eleve nem egy spicli alkat, eléggé megnehezíti a dolgát, mert hiába kérjük hogy szóljon ha ilyesmit tapasztal, nehéz megfogalmaznia, hogy pontosan mi is volt az igazságtalanság ami érte; ráadásul utólag nem lehet se a javítás se a következő megelőzésének érdekében cselekedni, ezek olyan helyzetek, amiket csak azonnali közbelépéssel megoldhatóak (én például mikor észreveszem, rögtön rá szoktam kérdezni, hogy miért ne lehetne Kissmajom is végre rendőr betörő helyett).
Természetesen az óvónőktől is kértük, hogy intenzíven támogassák a kapcsolatteremtésben, ha "zizi" viselkedést tapasztalnak nála vagy sokáig ücsörög és bóklászik egymagában szótlanul, az biztos jele annak, hogy átgyűrűzött ide is az egészségtelen klikkesedés, és terelgetésre van szükség, hogy kialakuljon az egyensúly. És az odafigyelés is meg az empátiára nevelés is valóban működik***** itt, de sajnos a nevelési elvek elég érdekesek, miszerint a szabad játékba, és ezáltal a gyerekek közötti viszonyokba, nem lehet beavatkozni addig, amíg az áldozat nem kér segítséget vagy tettleges atrocitás nem ér senkit - ez számomra megdöbbentő, hiszen a legklasszikusabb bántalmazós narratíva az, hogy az abuzált fél valami miatt (megszokás, megszégyenítés, megfélemlítés, megtorlás, stb.) nem mer szólni senkinek, a környezet meg nem foglalkozik vele, amíg fizikailag kár nem esik valakiben. Most azon vagyunk, szerencsére úgy tűnik egyre sikeresebben, hogy az amúgy egyáltalán nem rinyálós Kissmajmot rávegyük, hogy indokolt esetben igenis hangosan árulkodni kell, mert ha nem derül ki, hogy csúnyán viselkednek vele, nem kap védelmet se ellene.
Szintén természetesen Ma anyukájának is jeleztem a fentieket, és vele is egyeztetni akartam, hogy mit lehetne tenni ezügyben, de ez már inkább a következő bejegyzés témájához passzol, mivel elsősorban az ovin kívüli jó viszonyunkra alapozva próbálkoztam, és szintén amiatt csalódtam csúnyán, és nem csak benne...



 * Ez egyébként még ma is így van, hiába próbáltuk figyelmeztetni a szülőket, az ovitulajdonosnak hittek, minket kiáltottak ki szarkavaróknak, és ők ott maradtak mindenféle hátsóutas módszerekhez folyamodva: az öt év alatti gyerekeknek jegyzői felmentést kérnek és papíron otthontartják őket, a nagyobbak esetében vagy azt hazudják, hogy külföldön van a gyerek, vagy pénzért másik intézménytől szereznek hamis bejelentő papírokat, és közben ide hordják őket. Kétségbeejtő, hogy még kurvadrága magánovikban is annyira kevés a férőhely, hogy emberek ilyen módon képesek törvényt kerülni, bele sem gondolva, hogy ha mondjuk baleset következtében megnyomorodik a gyerekekük, senki sem vállal érte felelősséget, hiszen hivatalosan nem is jár közösségbe. És akkor arról még nem is beszéltünk, hogy a bizonytalan jogi helyzet miatt a pedagógusok sem éreznek késztetést normális munkavégzésre, tulajdonképpen csak a legszigorúbban szükséges gyerekmegőrzést biztosítják, és ennek egyenes következménye, hogy például leszarják a már vázolt bullying eseteket... így megy tönkre lelileg a sok gyanútlan/nemtörődöm ember sok szegény kisgyereke... :(
** Ha úgy tetszik, részünkről nem is titkoltan valamilyen szinten kényelmi- és érdekbarátságként indult az egész, ahol a szülők sokkal jobban ragaszkodtak egymáshoz, mint a gyerekek... ez az egyik ok, ami miatt mi ki is léptünk végül.
*** Erről majd a következő posztban mesélek többet.
**** Az ok mindannyiunknak rejtély, de valamiért ezt az amúgy értelmesebb gyerekek is vakon elhiszik és elfogadják, pedig nekik is hátrányuk származik belőle, hiszen ők is kommandírozva vannak. Valószínűleg a múltjukhoz is köze van (azon gyerekek esetében, akik már szintén voltak kiközösítettek), illetve ahhoz is, hogy ha választani kell egy nagyobb csapathoz való tartozás vagy egy darab ember mellett való kiállás mellett, akkor ösztönösen az erősebbnek vélt előbbi oldalhoz akar tartozni mindenki.
***** Probléma esetén egyből leülnek mindkét féllel elbeszélgetni, megtárgyalják, hogy miért tetted amit, szerinted a másik hogy érezte magát tőle, te hogy éreznéd magad hasonló esetben, stb.