Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2019. december 4., szerda

Gyors sulis update

Ez a suli egy hihetetlen, nah. Illetve nem kifejezetten a suli, hanem Kissmajom tanítónői, de majd mesélem azt a részt is, csak előbb hadd lelkendezzek, mert ilyen még nekünk sosem volt. Hogy nincs guilt-trip, amikor M. itthon van hétközben, és úgy csinálunk valami fun dolgot kettesben, hogy "szegény gyereket lepasszoltuk az intézménynek", hogy a gyerek reggel alig várja, hogy beérjünk, és annyira jó érzi ott magát, hogy minden nap egy komoly küzdelem hazahozni. Az oviba ugye fél ötre jártam érte, itt is úgy kezdtem el, de elég hamar le lettem cseszve, hogy meg ne próbáljam ezt rendszeresíteni, neki olyankor még bőven dolga van; aztán ötre mentem, de még mindig az volt, hogy ott dekkolok mint egy szerencsétlen, és ötperceként elhaló hangon megpróbálom hazakönyörögni; mostanság a fél hatos zárórára megyek, akkor már látják a kölkök, hogy a tanárok is szedelőzködnek, és lekapcsolják a fényeket, szóval nagy nehezen ki lehet cibálni őket (ugyan általában csak játszani az utcára még minimum negyed órát). Ég a képemről a bőr, hogy laza munkarendben itthonról dolgozom, és az én gyerekem egyik utolsó eljövő, kvázi miattunk indulhat el olyan későn csak haza az ügyeletes gyerekfelügyelő, de na... végre neki, nekünk is járt egy ilyen csodahely.

Az első éles benyomás borzalmas volt, eléggé kétségbeestünk, és már kezdtünk is agyalni rajta, hogy mi legyen, hogyan tovább - nem sok ötletünk volt folytatásra, max annyi, hogy visszavittük volna a volt ovijába nulladikozni (csak ott az ugye full angol, másik óvónőkkel, amit tuti nem szeretett volna annyira), és akkor jövő év ősztől még mindig kereshettünk volna neki akár még egy előkészítő éves iskolát, akár egy már első osztályt. Csak épp egy másik helyről sem hallottunk semmi bíztatót, semmi más nem volt a listánkon.
Úgy volt, hogy kora alapján ugyan ő lett volna a legkisebb, de mivel Kissmajom már tud olvasni, illetve a matekot minimum másodikos szinten a kisujjából kirázza, mi az első osztályt gondoltuk neki, hiszen a suli filozófiája alapján annyira rugalmas a rendszer, hogy amiből esetleg elmaradása van (pl. finommotorika, monotonitástűrés), azt lehetett volna a kisebbekkel együtt fejleszteni, illetve egyénileg foglalkozni vele, hiszen extrém kiscsoportos foglalkozások vannak: tíz gyerek van elsőben két állandó tanárral plusz szaktanárok. Azt beszéltük meg, hogy ott kezd, és megnézzük, mennyire szereti és bírja. Második nap végén ültünk össze a két elsős tanárral és a sulivezetővel, és az előbbiek mondták, hogy hát szerintük ez nem jó ötlet, mert hiába extrém okos, és tudja csípőből megoldani a feladatokat, nagyon hamar elkezd unatkozni, és mivel ezután nincs türelme csendben és nyugalomban végigülni az órablokkokat, zavarja a többieket a nyüzsgésével. Amint kiderült, nem is próbálták őt bevonni vagy lekötni, a normál iskolákban megszokott versenyeztetős módszerrel bedobtak egy feladatot a közösbe amit a szereplésmániás kölkök rögtön elhappoltak, aztán mikor neki már nem volt kedve a bekiabált megoldás után tovább foglalkozni az üggyel, akkor ezt lazán elkönyvelték, ahelyett, hogy adtak volna neki valami újat, esetleg nehezebbet, mert ezeket eleve azért unta, mert már két éve túl van rajtuk. Kérdeztem, hogy de hát nem erről szól a suli reklámja, hogy itt igenis leülnek külön azzal, aki bármilyen irányban kilóg a nyájból, ha az oviban tudják kezelni a beszélni nem tudó fogyatékos kisgyereket (aki tervek szerint előbb-utóbb tovább halad majd a saját korcsoportjával együtt a suli irányába), akkor nekem kicsit furcsa, hogy ők nem hajlandók plusz erőfeszítést tenni egy olyan gyerekért, aki szociálisan teljesen normális, csak intellektuális kihívásokra van szüksége, hogy feladathelyzetben tartható legyen. Hebegtek-habogtak, hárítottak és magyarázkodtak (akkor már tudtam, hogy ott biztos nem lenne jó helye Kissmajomnak), nevetséges volt az egész és kínos; mentségükre legyen mondva, hogy mindkettő huszas éveik közepén levő, pályakezdő, nulla tapasztalattal pedagógusként, és biztos jó bulinak tűnt az alternatív suliban tanítás első látásra, de saját érdeküket szem előtt tartva minél homogénabb masszára törekedtek, mert azt könnyebb irányítani és lekötni. A megérzésem amúgy jó volt, a mai napig egyértelmű, hogy halálra vannak rémülve, hogy milyen lesz majd a féléves vizsgán a gyerekek teljesítménye, és teljesen ignorálva a projektalapú oktatást, hagyományos (értsd: szar frontális) módszerekkel és elég katonás ritmusban próbálnak haladni a tananyaggal, szóval annyira így nem is innovatívak az óráik, mint egy ilyen helyen az ember elvárná... de szerencsére ez minket most már nem érint, ez a suilivezetőnek lesz később probléma, amikor az ottani szülők elkezdik számonkérni. Persze ha elkezdik, mert azt már megszoktuk, hogy ebben a birkaországban mindenki benyel mindent, akkor is, ha a szerencsétlen gyereke boldogsága múlik rajta... namindegy.
Minden esetre mi harmadik naptól kezdve már átvittük Kissmajmot a preschool részre, ahol a nap végén azzal fogadott, hogy őt három kisfiú együttes erővel megtámadta és megverte... Hát akkor volt egy elég szar esténk, M. csak bámult rám, miután letettük Kissmajmot aludni, hogy now what? Egyértelmű volt, hogy többször nem esünk a halogatós, "Deus ex machina" megoldásokban reménykedős hibába, és azonnal lépnünk kell valamerre, csak a merrénk volt nagyon problémás, vagy leginkább ötlettelen. Másnap reggel azért  még egy utolsó kört lefutvabeszéltem az egyik tanítónővel, hogy ezt hallottam, és mit lehetne tenni, hogy többet ne fordulhasson elő hasonló történet, és... ennyi volt. Első sulihét csütörtökjén sínre kerültünk, és azóta is azon száguldunk - amióta közösségbe jár Kissmajom, soha ennyire kiegyensúlíozott nyugodt, derűs, jókedvű, tettrekész és kitartó nem volt, mondhatni permanens zen állapotban van/vagyunk.

Az állandó tanári gárda (amin sulitól függetlenül minden múlik, ahogy az itt most még egyszer bebizonyosodott) úgy néz ki, hogy van egy fiatal huszonéves tanító csaj, aki az tipikus szeretetburok, mindig mosolygós, mindig kedves, mindig lelkes, puhameleg biztos pont, akihez bármikor lehet rohanni, bújni, és van egy velünk egyidős nő (és a gyereke is a miénkkel), aki németországi alternatív iskolában dolgozott, végtelenül nyugodt, elképesztően türelmes, csapatépítős szuperképességű, kihívások által erősen motivált. Ő rögtön meglátta Kissmajomban a különlegességet és miután alaposan kikérdezett minket is, azonnal elkereste keresni felé a leggyümölcsözőbb utat; itt nem tanárok-diákok felosztás, hanem ilyen mentorálós szisztéma van, szóval ő a Kissmajom úgynevezett mentora. Ugyan ebben a csoportban tizenöt gyerekre vannak ketten, itt valahogy mégis meg tudják oldani, hogy Kissmajom mindig be legyen vonva minden közös akcióba, kiugró képességeinek és nem egyszerű temperamentumának is megfelelő feladatokat kapjon: valóban saját egyéni tempójában haladhasson abból, amiből messze elől van a többiekhez képest, ugyanakkor piszkálgatva legyen olyasmikben, amiket rühell, de muszáj lesz előbb-utóbb megtanulnia (például, hogy ne a 4 meg az S tükörképét írja le következetesen már évek óta...).
Nem tudjuk egészen pontosan, hogy milyen formában vannak megoldva bent a tanórák, mert mi csak azt látjuk, hogy rengeteget játszanak, Kissmajom is csak arról számol be, hogy ez meg az mennyire mókás volt, és hogy élvezte. Annyi konkrét infónk van, hogy matekozni külön szoktak vele, amíg a többiek mást csinálnak, illetve még rajta kívül ketten szintén matekoznak, csak kicsit egyszerűbb szinten - illetve láttuk, hogy milyen német alternatív tanítók által használt foglalkoztatófüzetből dolgozik, a tizes számkört már bőven átlépő és megkomplikált (például többlépéses műveletsorok) összesszeadásokkal és kivonásokkal. A hétvégén kíváncsiskodva megpróbáltuk reprodukáltatni vele, hogy nagyjából miket végeztetnek bent, és valahogy M. felírt neki egy olyan feladatsort, hogy miket hogyan felcserélgetve lehet összeadni ahhoz, hogy az eredmény nyolc legyen. Mikor eljutottunk 7+1=8-hoz minden szerintünk lehetséges formában, mondtuk neki, hogy oké, akkor ennyi, ügyes volt - nadehát ennek még nincs vége, mert 8+0=8, mondja ő... mire mi, hogy jaj, igen, bocsi, ezt elfelejtettük. De neeem, szól le minket, hát nézzük már meg, mert szerinte tovább is lehet ezt fokozni: 9+(-1)=8 és 13+(-5)=8, és így bármeddig. Na ezen egy kicsit ledöbbentünk, és a vicces az, hogy a mentora is csodálkozott mikor említettük, szóval ez megint egy ilyen saját kitalálmánya, amilyen az volt, amikor rájött magától, hogy az összeadás és a szorzás tulajdonképpen ugyanaz a procedúra, csak más-más művelettel.
(Itt még egyvalamit gyorsan leírok, hogy megmaradjon: M. először szerepjátékozott vele, és mondta neki, hogy a karakter tulajdonságai alapján valamilyen továbblépéshez a 10 oldalú kockával 3-nál többet kell dobnia. Kissmajom válogatott a kockák között, és a szép színe alapján inkább egy 20 oldalú mellett döntött, mire mondta neki az apja, hogy ez nem lesz jó, így nem fair, hiszen így könnyebb számára kedvezőt dobnia - mire Kissmajom kijelentette, hogy ő ragaszkodik a kinézett kockához, de azért hogy tisztességes legyen, akkor most 6-nál kell nagyobbat dobni. Eléggé meglepődtünk, és azt hittük, hogy véletlenül találta ki, azért rákérdeztünk, hogy és ha 30 oldalú lenne a kockád? Szinte azonnal rávágta, hogy hát akkor természetesen 9-nél magasabbat kéne...)

Most mennem kell, de jövök majd egy social skills alakulása lelkendezős poszttal is, mert talán a kis szociális életében a legnagyobb a változás és fejlődés, ott szárnyal igazán, mióta a régi toxikus környezetből kiszabadult és itt igazi normális, befogadó közegre talált... mesélem, hogy hogy lett az első heti verésből olyan társaság, amitől folyamatosan idióta vigyor van a fejünkön...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!