Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. december 12., szerda

The way I am / The way we were

Azt hiszem, megfejtettem: tizenkét óra alvásra és tizenkét óra ébrenlétre vagyok kalibrálva - ami végülis fair enough, eddig hatot aludtam, most meg ketten vagyok... et voilà!
Na most: tegnap csak kilenc körül aludtam el a kanapén a tévé előtt, akkor már annyira fáradt voltam, hogy alig éltem. Arra riadtam fel, hogy az akoholista rendőr Sylvester Stallone szép szőke csaját felakasztotta egy sorozatgyilkos indulnom kell M.-ért., nagyon kómásan kibotorkáltam az előszobába, beleestem a hótaposómba, aztán az autóba, és erőteljesen koncentrálva átmentem a kocsmához. M. már kint állt, hogy ne nekem kelljen várnom rá, de ezt én persze a teljesen üres kerthelyiség ellenére sem vettem észre, úgyhogy be akartam állni (orral!) egy amúgy nem is olyan kicsi helyre - mire intett és elindult felém, már csattantunk is, kék Kia & terhes nő versus rozoga Suzuki. Nekünk hál'Istennek nem sok bajunk lett, még horpadás sem, csak egy kis vendég-festékes karcolás az oldalunkon, de a szegény ellenfél nem nézett ki valami fényesen; szerencsére a tulaj megfelelően nyugisra itta magát addig, és nem cirkuszolt különösebben, állítólag még biztosító-bevonás sem lesz a dologból. Utána átültünk M. autójába, hogy ne az aludjon idegen helyen, elvittük egy barátját a hévhez, aztán hazamentünk, mindezt úgy, hogy konkrétan a kormányt sem volt erőm normálisan megfogni. Úgyhogy én ezennel a szállítósdiból kiszálltam, it was fun while it lasted, én tényleg élveztem becsípett pasikat fuvarozni évekig, csomó vicces és tanulságos titoknak kerültem birtokába, de amíg ilyen állapotban vagyok és közveszélyesen keringek az éjszakai utcákon, addig inkább nélkülözöm az effajta szórakozást.

Most meg elmesélem autós karrierem egyetlen másik balesetét, mert az ember terhesen (is) szeret nosztalgiázni, és hát mert... Kissmalacz lett a vége.
M.-et 28 évesen ismertem meg - ő akkor már tíz éve vezetett, én konkrétan egyetlen egyszer sem ültem kormánynál; volt egy gyönyörű klasszikus BMW-je, akit Dezső bátya után Kornélnak hívtunk, csomót kirándultunk első perctől kezdve, és mivel esős tavasz volt, közben elég gyakran beszélgettünk és csókolóztunk benne. Pár napja randiztunk, amikor lementünk egy romantikus Velencézésre, amiből órákig tartó beszélgetés és csókolózás lett a tóparti parkolóban. Estefelé, hazaindulás előtt, megkérdezte, hogy ugyan miért nem próbálom ki a vezetést, automata váltó, egyszerű lesz; nem kellett túl sok rábeszélés, helyet cseréltünk, én meg elkezdtem száguldozni a kihalt téren, mentem vagy ötvennel, és annyira élveztem, amennyire csak egy felelőtlen hülyétől telik. Aztán egy kanyart túl élesen vettem be, az első kerékkel rámentem a fűre, és elég nagy erővel nekicsúsztam egy fának. A megfelelő értelmezéshez tudni kell, hogy M.-nek a gerincsérülés miatt muszáj az autóba szereltetni egy plusz kézi féket is - ami annyit jelent, hogy ott volt tőle húsz centire egy kar, amire ha rátenyerel, egy mozdulattal megelőzheti a csattanást. Nem tette; mert szerinte nem elegáns dolog belenyúlkálni, ha más vezet. Nagyjából akkor szerettem bele úgy hétszázadszorra ismeretségünk csekély egy hete alatt, és valószínűleg ő is nagyjából így lehetett ezzel, mert még aznap megbeszéltük, hogy nekünk muszáj lesz összeköltözni.
És lőn.


2 megjegyzés:

  1. Na, még jó, hogy ennyivel megúsztad!

    VálaszTörlés
  2. jó sztori :) összetörted a kocsiját, és erre össze akart költözni Veled :) teccik :)

    VálaszTörlés

Mondd!