Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. április 16., kedd

Egy másik M., a másik nagyonkék szemek

Ebben az évben van az, hogy már ugyanannyit éltem a Földön nélküle, mint vele. Ebben az évben, ma, lenne 74 éves az édesanyám.

Nem is olyan rég M. tesója kapcsán elbeszélgettünk az anyáinkról; hogy pontosan mennyire is „cseszett el” minket minden szeretete és jó szándéka ellenére a világ két legfantasztikusabb nője – és hogy mennyire származik ugyancsak tőlük minden erőnk, az is, amivel végül leküzdöttük a szóban forgó elrontás minden maradványát, amivel felálltunk és megráztuk magunkat (meg egymást), hogy önálló, magabiztos, kiegyensúlyozott, boldog, örökre gyerekszívű felnőttekké váljunk.
Anyu csodálatos ember volt… agyban villám, elvekben szikla, lélekben szivárvány. Tőle örököltem a formás körmeimet és a pici lábamat, a legendás makacsságomat és a végletekig vitt igazságérzetemet, a letiporhatatlan optimizmusomat és a kicsit fanyar humoromat, tőle tanultam, hogy nem szabad megalkudni és megalázkodni, hogy ne érdekeljen a világ véleménye, hogy szinte minden áron védeni kell a gyengébbeket, és hogy sosem muszáj kompromisszumot kötni és beérni kevesebbel, mint amit megálmodtunk magunknak. Imádta a verseket, legkedvesebbje, egy Ady-részlet az, ami szerint megpróbált élni, és életre nevelni engem is:
"Vágy, élet és sugár a lelkünk
És utunk mégis koldus-út,
Jogunk van minden fényességhez,
Amit az élet adni tud."

Anyu nagyon sokáig merte keresni az igazit, egy olyan világban, ahol a nőknek már a huszas éveik közepén is a ciki cikije volt egyedülállónak lenni – nem engedett a társadalmi nyomásnak és a személyes kritikáknak se. Imádta a gyerekeket, nevelte hát a két húgáét, akikkel saját túl fiatal anyáik nem sokat törődtek; viszontimádták, ahogy később az én összes kis barátomat is mágnesként vonzotta, mert minden sejtjéből sütött, hogy érdekli a gyerekvilág, őszintén látja a legegyszerűbb játékot is annyira izgalmasnak, mint a kis pajtások akikkel együtt épp belemerült, szívesen ereszkedik térdre az aprónéphez, és úgy teszi meg, hogy közben magasra emeli a felnőttek figyelmetlen világában sokszor elkallódó pici énjüket. Imádott elegánsan öltözködni és utazni, ment is ahova és ahányszor csak lehetett a rendszer korlátai közül, mindenhol akadt egy-egy lazán kezelt udvarlója, és rengeteg barátra tett szert, akik évtizedek múltán is szeretettel teli leveleket írtak neki.
Harminchárom éves volt, amikor közelebbről megismerte az öccse társaságát és benne Aput, aki öt évvel fiatalabb volt, és akit, a teljes bandázós férficsapattal egyetemben, azonnal levett a lábáról az ellenállhatatlan természetével és utánozhatatlan szövegével. (Emlékszem, gyerekkoromban Apu összes munkából lógó kollegája be szokott vonulni hozzánk, sörrel felszerelkezve, mindig későig ottragadtak beszélgetni, és mindig irigykedve veregették Apu vállát, hogy neki ilyen asszony jutott.) Annak ellenére, hogy Anyu már első találkozásukkor kijelentette nagymamámnak, hogy ő márpedig azt a csinos feketét megfogja magának, évekig csak viszonylag ritkán, barátként találkoztak, mindketten másokkal randizgattak. Aztán egyszer csak rájöttek, hogy nekik együtt mennyire jó, azonnal összeköltöztek, és Anyu nagyjából fél éven belül teherbe is esett velem – harminchét és fél éves volt, amikor megszülettem, én hat hónapos, amikor összeházasodtak, hogy nagyobb lakást kaphassanak… nem éppen az a konformista hetvenes évekre jellemző életút.
Olyan egy évvel utánam volt egy vetélése, és végül többet nem akart próbálkozni, így egyke maradtam. (Bele sem akarok gondolni, hogy mennyi dolog van, amihez az ő idejében túl kicsi voltam, de amiben most is megérthetne, amit megértethetne velem...) Rajongott értem és agyonkényeztetett – évekig dolgozott három műszakban, és találkozott emiatt csak napi két órákra Apuval, csak ne kelljen bölcsődébe járnom, óvodába is csak nagycsoportba mentem, amikor már kötelező volt. Nem tudtam volna olyant kérni, amit ne teljesített volna… játszott velem bármeddig bármit, elhalmozott ajándékokkal, mindenhova magával vitt, és mindent elmondhattam neki. Valamikor tanárnő akart lenni, de szüleinek túl drága volt a városi iskola, úgyhogy rajtam kiélte minden tehetségét: mindig együtt tanultunk, neki is volt saját füzete, amiben lelkesen vadásztam a szándékos hibáit, és még gimiben is ő magyarázta el a matek házit, többnyire olyasmiket, amiket ő sosem tanult, csak napokkal azelőtt térképezett fel a kedvemért. Egy dolgot nem csinált, ami mindig nagyon hiányzott, és az éles ellentét miatt eléggé össze is zavart: nem ölelt-puszilt soha, és azt sem tűrte jól, ha én akartam őt, pedig én bújós típus vagyok… Már réges-rég nem élt, amikor egy pszichológustól megtudtam, hogy egyszerűen más-más szeretetnyelvet beszéltünk – ő úgy fejezte ki a szeretetét, hogy őrülten büszke volt rám, dicsért és bátorított, fűnek-fának újságolt, én meg pont hogy gyűlöltem ezt, épp elég volt, hogy a suliban népszerűtlen voltam az osztályelsőség miatt, semmi szükségem nem volt rá, hogy még egy lapáttal rakjon rá azzal, hogy bezzeggyerekké tesz.

Érettségim előtt pár hónappal derült ki, hogy baj van, de így utólag visszabontva a szálakat, már évek óta benne lappanghatott a betegség csírája. Közvetlenül ötven éves kora után ment el a klinikára azzal, hogy nagyon erőteljesen és nagyon össze-vissza vérzik, de vizsgálat nélkül hazaküldték, hogy hát mit várt, menopauza, csoda, hogy ilyen sokáig nem kezdődött el; nem volt egy hipochonder típus, ezzel a megnyugtató szöveggel el is intézte a dolgot, és élt vidáman, mosolygósan, mint mindig, annyi energiával, ami simán ellátta volna a százötvenezres szülővárosomat. Istenien sütött és főzött, gyönyörűen énekelt és táncolt, rajzolt és hímzett, elképesztő sebességgel keresztrejtvényezett, tehetséges sakkozó volt, de a legjobban beszélgetni szeretett mindenkivel, mindenről, akármeddig.
Tizenkettedikes lettem épp, mikor talált egy szúrós csomót a mellében, hetekig kellett győzködnünk, hogy nézesse meg, mert utált orvoshoz járni, és mert vicceskedve azt mondta, nem érdekli mit mondanának, a mellét úgysem engedné levágatni. Akkoriban nem sok jutott el a posztkommunista Erdélybe az emlőrákról, talán kevésbé volt gyakori mint manapság, és egész biztosan sokan szégyenkezve titkolták is, ha velük megesett – az internet még ismeretlen volt, fogalmam sem volt, hogy milyen fajta ítélet a "metastasis" szó a kórlapján, szinte örömmel vettem tudomásul, hogy megvan a diagnózis és kezelni kezdik, és hát az én anyám a világ legéletrevalóbb és életszeretőbb és élniakaróbb nője, úgyhogy természetesen minden rendben lesz. Már nem műtötték meg... akkor tudhattam volna, hogy ez nem jó jel, de végtelenül naiv voltam, amikor borzalmasan szenvedett a kemoterápiától, akkor is csak a sajnálattól sírtam, és megtiltottam magamnak, hogy továbbgondoljak bármit is. Autopilot módban léteztem tavaszig, készültem a tantárgyversenyekre, tanultam az érettségire, és várakozásaim szerint a ballagásomon már újra a régi fürge önmaga volt Anyu, éteri vékonyan, fiús rövid hajjal, hatalmas égő szemekkel... csodaszépnek láttam és győztesnek hittem.
Ősszel szörnyen elkezdett fájni a dereka, heteken belül már csak bottal vagy kapaszkodva tudott járni, olvadtak róla a nyár alatt felszedett kilók, fáradékony volt, sokat feküdt, semmihez sem volt kedve. Egyetlen dolgot bántam meg csak eddigi életemben, és az vele kapcsolatos: nem voltam vele elég türelmes, veszekedtem, és harcoltam ellene szinte utolsó percig, haragudtam, amiért nem akar meggyógyulni, hiszen nem is eszik, és egyszerre zavart, hogy senki sem tudja, mi legyen a következő lépés, és az is, hogy sejtettem, mi lesz, ahogy valószínűleg ő maga is. (Apunak hónapokkal előtte szólt az orvos, hogy készüljünk a legrosszabbra, de ő kímélni akart – egy időben dühös voltam rá, amiért megfosztott egy igazi búcsútól, de most már tudom, hogy szeretetből hordozta egyedül a terhet, és szeretem érte nagyon.)
Születésnapomon, a gyógyszerek ellenére, amiket amúgy utált bevenni, mert eltompították az érzékeit, elsírta magát a fájdalomtól, és azt suttogta, hogy elég... az én leigázhatatlan, óriás, legerősebb anyám. Akkor értettem meg, hogy feladta, és tényleg nincs tovább, akkor kezdtem el imádkozni, hogy gyors legyen, és akkor döntöttem el a morfium receptet bámulva, hogy ha szükség lesz rá, segítek neki méltósággal elmenni. Nem volt, két hétig sem maradt már, és viszonylag jó napok után, egy szombat délelőtt, pár könnycsepp kíséretében lassan leállt a légzése.

Meglepően hamar nehezemre esett felidézni az arcát fotók segítsége nélkül… és egész sokáig nem tudtam se kimondani, se leírni, még a szót se, hogy meghalt. Szerintem sosem gyászoltam el igazán, azokban az utolsó bizonytalan hónapokban például sokkal többet sírtam a tehetetlenségtől, mint amikor tényleg bekövetkezett a vég – ott már erősnek kellett lennem, mert tudtam, hogy Apu magára hagyva azonnal összeomlik. Úgyhogy eltemettem mindent jó mélyre vele együtt, és egyik napról a másikra megtanultam a saját lábamra állni, távol a védelmező biztonságburoktól, amit egész addigi életemben épített nekem.
Eleve nagyon kevés a pontosan felidézhető emlékem gyerekkoromból, töredékek és hangulatok vannak inkább csak, és nagyon szeretnék egyszer elmenni egy olyan terapeutához, aki hipnózissal visszadna dolgokat; de egyrészt nem tudom, mennyire működik ez valójában, másrészt túl gyáva vagyok hozzá. Viszont abban biztos vagyok, hogy több agyonölelgetéssel és kevesebb agyonóvással kiegészítve, de alapvetően ugyanolyan anya szeretnék lenni, mint Anyu volt. És remélem, hogy M. után, és által, majd az unokáiban is viszontláthatom a hihetetlenül kék szemeit.

1976 augusztus - Anyu, és hasában a hathónapos én

9 megjegyzés:

  1. Köszönöm a mesét az Édesanyádról és vele együtt Rólad!
    ETAMA

    VálaszTörlés
  2. Annyira szépen írsz Róla, komolyan nehezemre esik leküzdeni a gombócot a torkomban. Köszönöm.

    VálaszTörlés
  3. Nem vagyok az a sírós fajta, de most megríkattál. Annyira szépen írsz Est!

    VálaszTörlés
  4. Párás szemmel olvastam soraidat, egyszerre nem is ment... Nagyon szépen írsz Est az Édesanyádról, kivételes személyiség lehetett...

    VálaszTörlés
  5. Milyen jo példat hozol a csaladodbol Esti. A mamad is buszke lehetne Rad!

    VálaszTörlés
  6. Tudom, már írtam, és most nem is az ideje ennek, hogy 19 évesen egyedül maradtam én is...de annyira felidéződtek az írásod által a percek, a hibáim, a szeretet...

    VálaszTörlés
  7. Ó, Est! Köszönöm! Bár lennénk ilyen anyák! S bár szeretne egyszer így minket a lányunk!

    1ny

    VálaszTörlés
  8. Est...(nem tudom, valahogy elkerülte a figyelmem ez a bejegyzésed) Ez gyönyörű volt, köszönöm...és elolvasom a könyvet, amit ajánlottál. Egyébként milyen érdekes, hogy az én anyukámnak is mindenféle cisztái voltak mindig! Valahogy úgy érzem, hogy ez az ölelés hiányból alakulhatott....nem tudom.

    VálaszTörlés

Mondd!