Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. július 22., hétfő

My best friend's wedding

Megpróbálok mesélni az esküvőről, hátha sikerül röviden, mert ugyan rengeteg a munkám, de mind csak halogatom, és ha most sem írom meg, akkor nem tudom, mikor fogom: holnap Bécsbe megyünk Hugh Laurie koncertre, holnapután a nőgyógyászomhoz terhesgondozásra, utána meg hét végéig kánikula, vagyis valószínűleg minden szabadidőmet alvással fogom tölteni...

Szóval a férjhezmenés a legjobb barátomhoz úgy kezdődött, hogy szerdán felkeltünk, tartottunk egy utolsó törvényen kívüli szexreggelt, aztán elkezdtünk készülődni, nulla izgalommal - ezen csodálkoztam is, mert én minden szokatlan eseménytől gyomorideges leszek, és hát ennél újszerűbbet nem sokat csináltam életemben, de úgy tűnik nagyon jó döntés lehetett ez a házasság dolog és nagyon jó választás ez a férj perszóna, mert egy porcikám sem tiltakozott ellene, beleértve a gombócokat a torkomban.
Kezdetnek sminkeltem egyet sajátkezűleg, alig észrevehető világosbarnát a szemhéjamra, csak hogy legyen az amúgy mindig túl sápadt fejemen valami szín is, felvettem azt a ruhácskámat, amibe az esemény után át szándékoztam öltözni, és átvonultunk M. szüleihez, ahol gyorsan kaptunk néhány elnéző mosolyt ("Kids..."), mikor meglátták M. piros cipőjét, borzas fejét és borostás pofiját (nem engedtem hajat vágatni és borotválkozni, mert nekem ő így ő, nem frissen fésült frizurával és simára vaxolt arccal). Aztán M.Anyuka beleszuszakolt a menyasszonyi gúnyámba, ami érdekes módon a hasamon egész kényelmesnek bizonyult, viszont a mellemnél négykezes mutatvány volt behúzni a cipzárt; addig úgy gondoltuk, hogy külön autóval menjünk, és M. csak a helyszínen lásson majd meg beöltözve, de ott gyorsan eldöntöttük, hogy semmi értelme egy ilyen bohóckodásnak, úgysem akarunk olyan műfotókat, ahol látványosan meglepődve mered rám... szóval egyszer csak szóltam, hogy nem ér nevetni a nagy pocakomon, mert egy tízdekás ember van benne, és hopp ki is léptem elé - tetszhettem neki, mert azt mondta, akkor akkor lassan indulhatunk is, mert elvesz.
Útközben semmi említésre méltó nem történt, azon kívül, hogy nagyon kényelmetlen volt fegyelmezetten és gyűrődésmentesen ülni a nagy ruhámmal, én nem tudom, hogy az abroncsosokban hogy oldják meg elegánsan a nők. A hátsó ülésen sokat szorongattuk egymás kezét, néha énekelgettünk meg táncikáltunk meg vigyorogtunk, néha elérzékenyültünk, amikor a csokromra pillantottunk: az íriszek remegtek, mint valami türelmetlen kék pillangók, a pici sárga nap-csillagok meg szerényen meghúzódtak a zöld levelek ölében - pont olyan volt, amilyennek megálmodtam, amilyen réten a kislányunkat látom mosolyogni, ha behunyom a szemem.
Visegrádon csatlakozott hozzánk a társaság másik fele, ők mind beültek kávézni, mi ketten meg bementünk terepszemlére. A házasságkötő terem egyszerű volt és hűvös, tökéletesebb nem is lehetett volna, jött a kedves anyakönyvvezető néni és kihozta a saját cuccait, végül magunkra hagyott minket, ami további kézszorongatást, énekelgetést és táncikát és vigyort, valamint elérzékenyülést eredményezett. Kettőkor begyűlt mindenki, mi meg a "Star Wars: A New Hope" tróntermes zárójelenetének indulójára bevonultunk, mindenki nagy derültségére. A szertartás nem volt az a kifejezetten formális, sokat nevetgéltünk, néha oldalba böktük egymást, hogy milyen vicces már ez az egész helyzet, néha H. besuttogott, hogy hajoljak már balra, mert a fél fejem lemarad a videóról, néha a ceremóniamester oldalra lépegetett szövegmondás közben, hogy lehúzza a Leia hercegnő és Han Solo szerelmét túl hangosan ünneplő romantikus zenét. Egyébként nagyon tetszett, ahogy beszélt, nem volt túlzottan fennkölt és nyálas, de azért voltak megható pillanatok, amikor M.-re néztem, és a szeme (és nem csak az övé) könnyes volt, és persze az enyém is az lett... szép volt nagyon. A végén felcsendült Elvis meg a Beatles, aláírtuk a nagykönyvet, egy kicsit emésztgettük, hogy nahát mostantól férjem-feleségem vagyunk, és készült néhány kép is, majd elindultunk vissza Budapestre.
A késői ebéd/korai vacsora az Árnyas Étterem kerthelyiségében volt, ahol, miután az utcán parkoló autóban átöltöztem a kényelmes bő ruhámba, nagyon finomakat ettünk és ittunk, és jókat beszélgettünk valamivel éjfél utánig, amikor is hatan begyömöszkölődtünk az autóba, és elszállítottam magunkat a Kopaszi gátra (amire nagyon büszke vagyok, mert a sok fejtől és lufitól csak egyetlen egy tükröt tudtam használni). B.-től ugyanis kaptunk ajándékba egy hatalmas csokor színes lufit, amikben hélium volt és egy-egy pici fénypötty, és azokra saját magunknak címzett képeslapokat kötöztünk, amikre ráírtuk, hogy mi ma just married népek vagyunk, és nagyon fogunk örülni, ha visszaküldik, esetleg írnak is rá valamit - ezeket eregettük fel az égbe némi manőverezés után... méltó zárása volt a napunknak...

A fentiekről amúgy nincs túl sok fotó, mert nem vagyunk egy nagyon pózolós társaság, meg egyébként is ott az volt a fontosabb, hogy legyen meg filmen az egész, hogy a hangulatát teljesen visszakapjuk majd. És ami van, az sincs még nálunk, mert B. magával vitt minden kártyát, hogy majd még játszik velük mielőtt visszaadná; úgyhogy a csinos anyakönyvi kivonaton és a telefonunkon található maximum tíz darab képen kívül semmilyen bizonyítékunk nincs az eseményre...
Utójátékként szombaton felkerekedtünk, és B. kivitt minket a Bakonyba, egy elhagyatott szovjet laktanyába, ahol viszont egész fasza sorozatok készültek rólunk. A környezet egészen posztapokaliptikus: egy óriási világvégi területen ilyen Prypiat-szerű árválkodó épületcsoportok, amiken az elmúlt huszonpár év alatt teljesen eluralkodott a természet, a törött ablakokon bekandikálnak a bokrok, a háztetőkön méretes fák nőnek, az omlásnak indult téglafalak repedésein bekúszik a fűsáv, és az egész zöld birodalomban vígan szaporodik egy csomó jól fejlett csúszómászó. Hazaúton, a Velencei tó partján megejtett keszegezés előtt, azért behódoltunk a romantikának is, és pár kattintás erejéig megálltunk egy napraforgóföld mellett, szóval vicces lesz, és mint egy igazi klasszikus asszonyka, alig várom, hogy megkapjuk az egész paksamétát gyönyörködésre.
Audrey kérdésére válaszolva: "rémesen konvencionális" nászút valóban nem lesz, mert az utóbbi időben annyit hiányozgattam, hogy dolgozásilag nagyon úszok mindennel; ilyen hétvégés Balaton meg Őrség a terv egyelőre, és majd szeptemberben, ha kitart a jó idő és még meleg lesz a tenger, akkor pár napos Isztria; és boldognak levés, mert boldognak lenni olyan jó dolog...

5 megjegyzés:

  1. jaj, mesés lehetett....és ugye, hogy ez nem csak egy papír? Most már örökre az övé vagy, és ő a tiéd! SOK-SOK BOLDOGSÁGOT drága Est :)
    (ui.: képeket, képeket, képeket)

    VálaszTörlés
  2. úgy örülök Nektek, tök jó, hogy pont olyan lett minden, ahogy Ti akartátok! :) sok-sok-sok-sok-sok boldogságot!! :)

    VálaszTörlés
  3. Szerelmetes, boldogságos és szépséges mindenfélét kívánok! :)

    VálaszTörlés
  4. Mindig legyetek ilyen boldogok! :)

    VálaszTörlés
  5. Tartson sokáig a repülés, Est!
    :D

    VálaszTörlés

Mondd!