Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. szeptember 21., szombat

Only 99 days to go!

Ezt mondja a kis visszaszámlálós device ma, mikoris 25w6d vagyok - vagyis beléptünk a várakozás kétszámjegyes szakaszába, hurrá!
Eközben én szerelmes vagyok a hasamba: minden derékig érő fényes felületbe belebámulok, mint egy nárcisztikus szarka, életemben talán először lelkesen hordok testhezálló felsőket, és nagyon boldog voltam, amikor felfedeztem, hogy az egyik örökölt terhesnadrágom a látszat ellenére jóval kisebb a többinél, vagyis a kényelemben tartandó új domborulat kedvéért nem kell aközött választanom, hogy félpercenként húzgálom felfelé, vagy húsz lépés után úgy nézek ki, mint egy felcsinált drogkereskedő. És szerelmes vagyok a fiunkba is, imádom, hogy továbbra is van kis saját programja, délelőtt tizenegy, délután három és este tíz körül napi rendszerességgel előadja a kirúgom-a-ház-oldalát című műsort, ami sokszor egy óránál tovább is eltart (máskor is csinálja, csak olyankor nem annyira intenzíven, inkább csak pár random mozdulat erejéig, hogy ne aggódjak). Ez megunhatatlan - olyankor mindig hátradőlök, kitakarom a hasamat (a közvetlen környezetemtől függően pólóig, vagy teljesen), és elvarázsolva követem, ahogy ütemesen rezegtet egy-egy kisebb felületet, vagy teljesen kinyom egy nagyobbat, már nem csak belülről vagy kézzel érezhetően, hanem egyértelműen szemmel láthatóan. Én nem tudom, mi lesz később, amikor még több erővel műveli mindezt, és a kisebb mocorgások is látványosak lesznek, szerintem egész nap a kanapén fekszem majd, és bárgyú mosollyal a képemen meredten nézem a saját hasamat.
Addig is tegnap babacuccokat mostam... fekhelyhez ilyen rácsvédő puhaság, amiről fogalmam sem volt, hogy létezik és szükséges, továbbá tenyérnyi színes takarók, profi hordozókenguru és az autósülés huzatjai; az ágyneműket és matracvédőket akkor fogom, ha már lesz hozzájuk kiságy is, és a tetrapelenkákat is későbbre hagyom, most csak az orromat fúrom beléjük, mert még bennük van az eredeti tulajdonosaik finom babaillata. Mikor szaglászom, alig várom, hogy Kissmajom itt legyen velünk, ugyanakkor szeretném, ha bennem maradna örökre... régen sosem hittem volna, hogy a terhesség lehet ennyire lenyűgöző, mindig úgy gondoltam, hogy csupán egy kötelezően bejárandó út a cél elérése felé. Még Kissmalacz lakott bent, akit sosem érezhettem ugyan mozgolódni, de már tőle megtanultam, hogy nagyon nem csak ennyiről van szó, hogy mire kijön egy gyerek, olyan sokmilliónyi szállal kötődik a lelkünkhöz, hogy ami következik, az szinte nem is folytatás, hanem egy teljesen külöálló mese, hiszen ez a 2in1 lét önmagában is egy csoda; őszintén nagyon sajnálom M.-et meg minden férfit, hogy ezeket az érzéseket nem tapasztalhatják meg soha...

On to technicalities: cukor. Úgy tűnik, egyelőre sikerült féket tenni a romlásra - nem vagyok naiv, nem gondolom, hogy a maradék három hónapot is ki tudjuk húzni mesterséges pótlás nélkül, mert ilyenkor a vége felé rohamosan szokott gyengülni az inzulinérzékenység, de nekem már az is jó, ha minél jobban kitoljuk a kezdést, természetesen a biztonságos korlátokon jóval belül maradva. Megmondom amúgy, miért szeretnék kísérletezni, amíg van mivel: mert az inzulinozás annyira komoly és felelősségteljes dolog, ami a magamfajta fegyelmezetlen hebrencsnek nem a legjobb út; végig rettegnék, hogy elfelejtem időben beadni, vagy beadom az előírt adagot, aztán nem tudok időben vagy megfelelő mennyiségben enni (még mostanság is rajtaütésszerűen ki szoktam hányni mindent olyan heti egyszer), aztán leesik a cukrom a francba és elájulok vagy, még rosszabb, veszélyeztetem vele a baba ellátását.
Nem egyszerű amúgy most sem, nyolcóránként üvölt a telefonom, hogy vegyem be a Meforalt, háromóránként, hogy enni kell. Az előbbiről egy kis mélyebbre ásó kutatómunka után kiderült, hogy ahhoz, hogy folyamatos legyen a hatása és egyenletesen áramoljon a cukor, egészen pontosan időben kell bevenni, tehát az nem jó, ahogy én szoktam, hogy ha úgy jött ki a lépés, simán csúsztam egy-két órát vele, vagy a délutáni adagot néha átugrottam, mert épp nem volt kéznél, esetleg az estit, mert elaludtam - úgyhogy most komolyan vannak véve még a percek is. Az utóbbi sem egy fáklyásmenet, ma konkrétan már a napi harmadik étkezésemre készültem, mire M. egyáltalán ébredezni kezdett, és hát hétvégén szeretek én is későn feküdni, ami azt jelenti, hogy reggelizni konkrétan félig lehúnyt szemmel vánszorogtam ki a konyhába, és a tízórait az ágyban majszoltam el... baromi sok az a napi öt kaja nekem, alig megy le egy adag, máris aktuális a következő, és mi tagadás kicsit frusztráló, hogy minden igyekezet ellenére összeségében mégiscsak sikerült nem eleget ennem kalóriailag (kemény-sajtos szalonnás-kolbászos tojánrántottát nem nagyon bírok, hiába férne bele), vagyis jelenleg mínusz egy kilós terhesség alatti "hízásnál" tartok. Nem baj, azzal vigasztalom magam, hogy majd szülés után legalább igazi MILF leszek, amiben nyilván az első betű a legkirályabb dolog, de a hiúság nagy úr, na! :)
A jó hír az, hogy a szigorúságnak megvan az eredménye: hétfőn volt ugye az a rémisztő 8,3, aztán kedden sikerült levinni egy még mindig nem tetszős 7,5-re, de azóta átvariáltam a reggelizős dolgokat (szénhidrát mennyiség azonos, 30 gramm, de csak maximum egyharmada származik gabonaneműből, az is lassú felszívódású), és szerdán 5,8, csütörtökön 5,2, pénteken 5,9, ma meg 6,4 lett az érték - napközben és este stabilan 6 alatt mozog, bármit is ennék (volt már próbaképpen diabeitikus kókuszos süti, zabkeksz, müzliszelet és magas kakaótartalmú keserű csoki is, persze mind az adott étkezéshez megengedett összmennyiségen belül).

Ésésés muszáj megemlítenem Kissca új szokását. Róla tudni kell, hogy évekkel ezelőtt éhhalál elől mentett utcai jövevény (mire rátaláltam, annyira sovány volt, hogy meghaltak benne a bolhák, mert nem volt elég vér, amiből ehettek volna), és ennek megfelelően nagyon kis ideggyenge, embertől és állatoktól (például egynapos cicakölyöktől is) rettegő jószág, van olyan ismerős, aki évekig járt hozzánk, mire elhitte végül, hogy két macskánk van, mert a kis butám mindig elbújdokol, ha vendég jön a házhoz, vagy egyáltalán bármilyen szokatlan zörej hallható. És ugyan bennünk megbízik (ez annyit jelent, hogy mi ketten, és valamennyire Apu meg M. egyik barátja, aki néha nálunk alszik), de túlzásba nem viszi a dolgot, például ha kint a parkban találkozunk, odajön, de óvatosan tartja a távolságot, és simogatásközelbe még minket sem enged. Ennek megfelelően bármilyen dorombolósan bújik, és bármilyen közel fekszik hozzánk itthoni környezetben (térdhajlatba, oldalunk mellé, M. íróasztalára a gépező karjai közé, stb.), ölbe nem vehető, mert amint elengedi az ember, azonnal leugrik.
Amikor anno elkezdtük a gyerekprojektet, meglepetésünkre elkezdett rendszeresen a hasamon aludni... csak akkor jött, ha már kényelembe helyeztem magam, és be voltam takarózva, de szinte minden éjszakáját ott töltötte (esküszöm, hogy valamilyen módon köze van ahhoz, hogy sikerült teherbe esnem), csak aztán kiderült, hogy a toxoplazmát viszont sosem adta át nekem, úgyhogy ki lett zárva a hálóból. Kissmalacztól már együtt búcsúztunk el, aztán pár hónapig megint megajándékozott a jófajta macskaenergiáival, és Kissmajom jelentkezése óta megint nem alszik velünk; borzasztóan hiányzik, de nagyon okosan megértette, hogy most ez a rend, sosem panaszkodott. Körülbelül két hete kezdett csinálni egy olyant, hogy ha ülök a kanapén, odajön, és nagyon lassan és bátortalanul, előbb egyik talpinca, aztán a másik, aztán egy idő után a hátsók is, felmászik az ölembe, és erősen a hasamhoz nyomja a fejét, miközben hangosan magyaráz a kis rekedt hangján. Annyira kíváncsi vagyok, hogy ilyenkor vajon milyen titkokat beszélnek meg ők ketten, és biztos vagyok benne, hogy egész hamar legjobb barátok lesznek...

Megint menni kell, megint evésidő...

1 megjegyzés:

  1. Nem mintha eddig nem vágytam volna a terhességre, de ahogy írsz róla, egyre inkább érzem, hogy ezt mennyire nagyon jó lesz majd átélni! Meghozod az ember kedvét még inkább!:)

    VálaszTörlés

Mondd!