Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. október 14., kedd

Anyanevelde - avagy: Segítsünk nekem! (5.)

A segítségkérős rész az utolsó bekezdésben lesz majd csak, akinek nincs kedve a körítéshez, és csak a fő témához mondana okosakat, azt is megköszönöm szépen, ugorjon a végére.

Én örök életemben egy meglehetősen mizantróp alkat voltam, és őszintén megmondom, az egész szülőséggel kapcsolatosan az volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy én mostantól mindenféle random népekkel leszek kénytelen interakcionálni, akikkel az égvilágon semmi közös nevezőm nincs, azon kívül, hogy ők is meg mi is szaporodtunk. Eddig ennek két állomását különösebb problémák nélkül letudtam: a szülészeten ugyan szívesen adtam volna egy maflást a szobatársnak, aki képes volt a korababája életét veszélyeztetni, csak azért, hogy természetes úton szülhessen (szerencsére az ügyeletes orvos megfelelően határozott volt), de túlságosan szerelmes voltam a kisfiamba, így nem volt nehéz visszafogni magam, és inkább rá koncentrálni - a másik danger zone a gyerekorvosi rendelő, de azt eddig mindig sikerült úgy kisakkozni, hogy sosem voltak sokan a váróban, és aki igen, az mind kedves, de hál'Istennek távolságtartó volt. A harmadik hely ugye a játszótér, amit eddig többnyire el tudtam kerülni, mert egyrészt Kissmajom még kicsi volt hozzá, másrészt a közös sétáik alatt Apu mindig el szokta vinni, így én megmaradhattam annál, hogy simán csak a parkba járok vele piknikezni, olyan anyukákkal, akik nekem szimpatikusak. Aztán jött a tegnapi nap...
A tegnapelőtti all-time negatív rekordja után (reggel nyolctól este hétig csak fél órát nappali-aludt), Kissmajom tegnap sem remekelt pihenés terén: első fél óra után felébredt, és további fél órás ordítás-nyöszörgés-sírás háromszög után, nagy nehezen és nagyon éberen aludt még vagy húsz keserves percet. Elég szomorú voltam, mert manapság nappal gyakorlatilag csak összebújással altatható (amióta újfajta nagyfiús autósülése van, amiből kilát a forgalomba, az a last resort is elúszott, hogy keringünk mint a bolondok a városban, ő meg szundikál egy kicsit), az meg nem volt kivitelezhető, mert kora délután jött a takarítónő, és útban lettünk volna; úgyhogy kábán és nyűgösen elmentünk a boltba, majd kivittem a közeli játszótérre. Eleinte még senki sem volt ott rajtunk kívül, Kissmajom ugyan kicsit nyúzottan és kókadtan a fáradtságtól (és amint később kiderült, valószínűleg a lappangó láztól), de szakfejjel letesztelt minden szórakoztatóeszközt, az anyja habogott egy sort, hogy temagasságoség-mekkoraezakölök, aztán lassan szállingózni kezdtek a gyerekek.
Az első barátkozni akaró csapat háromnegyede nagyon aranyos volt: egy fiatalos nagymama, aki saját bevallása szerint épp konditeremből érkezett az unokával focizni, egy négyéves nagylegény, aki büszkén mutogatta meg a vadiúj bringáját, és egy elképesztő hathónapos kislány, aki nagymozgásban nem sokkal tartott Kissmajom mögött (elég groteszk látvány volt igazából, öklömnyi gyerek, tipikus csecsemőfejjel, és nem csak mászott, hanem négykézlábas pozícióban már kinyújtogatta a lábait, hogy felálljon). És egy anya, aki végig csak kommandírozott, hogy Jocóka biciklizni jöttél, mért labdázol, ne menj bele a homokozóba, megtelik a cipőd, igyál egy kis vizet, de ne gyorsan, mert hideg, vedd le a bukósisakot, beleizzadsz, mért vetted le a bukósisakot, betörik a fejed; esetleg hőbörgött, hogy jaj, mami, ne fogócskázz már Jocóval, mert ha elmész, engem fog nyúzni, hogy fussak utána, meg jaj, Icuska, hát nem megint lemásztál a pokrócról a porba. Én udvariasan váltottam pár mondatot a felnőttekkel, Kissmajom a maga szokásos alaposságával hosszasan szemrevételezte őket, bezsebelte a bókokat, édesen mosolygott, aztán a szájába vette a gumi aliendinókrokodilját, és elhúzott megszerelni a libikókát a játszótér másik sarkába, ahova örömmel követtem.
Ekkor megérkezett egy háromtagú család: apuka két méteres és nagyjából százharminc kilós, az a fajta, aki kigyúrtnak hiszi magát, de igazából egy idomtalan hegy, anyuka alacsony és nagyon vékony, csinos a ruhája és mindene ápolt, csak az arca nagyon elgyötört, és kétéves körüli kisfiú, aki üvöltve ront be a nyíló kapun, semerre se nézve iramodik az előző társaság táborhelye felé, a lihegő anyja épp elkapja, mielőtt kitépné a picilány kezéből a csörgőt, szegény nem győz bocsánatot kérni (az apja telefonál, ahogy ottlétük alatt szinte végig). Egy ideig még ott ácsorogtak, a kétgyerekes anya babakocsija mindenféle cuccal tele volt aggatva, a kisfiú azokat próbálta ellentmondást nem türő határozottsággal lecibálni - anya1 igyekezett jó pofát vágni a dologhoz, van amit odaadott, van amire azt mondta, hogy nem lehet leszedni, mert el van romolva, anya2 fizikailag küzdött visszatartani a gyerekét, és automatikusan ismételgette neki, hogy nem szabad, ezek más dolgai, illedelmesen kell viselkedni, de látszott rajta, hogy ő maga sem gondolja komolyan, hogy a szavainak bármilyen hatása lenne.

Mi eközben biztonságos távolságra voltunk mindezektől, Kissmajom eléggé belassulva épp egy mászófalból kiálló fogantyúkat nyalogatta, egyik kezében az aliendinókrokodil, mellette a földön a kis labdája. Egyszer csak gyors lábcsattogásra lettem figyelmes, és a következő pillanatban már ott is termett mellettünk a kis erőszakos fiúcska, ordítva vetődött a ladba után, az anyukája meg sikoltva utána; rutinosan rántotta vissza az utolsó centiméteren, szó szerint lefogta, és megint előadta neki a litániát, miszerint nyugalom, nem vesszük el másét, szépen közeledünk a gyerekekhez, stb. Mondtam nekik, hogy nyugodtan játszhatnak a labdával, mi most úgysem használjuk, a fiúcska le is hajolt érte, majd azzal a lendülettel Kissmajom fejéhez vágta, még mielőtt a kapucnijától fogva terelgető anyja meg tudta volna akadályozni. Kissmajom, aki az érkezéskor bemutatott rikoltozástól még csak meglepődött, nagyon megijedt ettől a hirtelen bántalmazástól, görbült is azonnal lefele a szája, nagyjából mint a macskás incidensnél, úgyhogy gyorsan felkaptam és összepusziltam, majd mondtam a nőnek, hogy semmi baj, nem fájt neki (tényleg nem amúgy, csak épp lepattant a kobakjáról, alig érintve azt), csak bágyadt már, azért ilyen érzékeny, ő meg hálásan elfogadta az átlátszó magyarázatomat.
Szóval hazudtam; én, az igazságérzet büszke bajnoka, a konfliktuskerülés bősz ellenzője, minden támadott lény ádáz oltalmazója, ráadásul a saját kisfiam hátrányára, egy sokkal nagyobb és agresszív idegen gyerekkel szemben. Nevezzük empátiának, de sajnos inkább szánalom volt, pedig azt utálom: azért tettem, mert a fiúcska beteg volt, az arcán egyértelműen látszottak valamilyen genetikai rendellenesség (ránézésre talán Noonan vagy Williams szindróma) jelei. Ez nem lett konkrétan kimondva, de ahogy beszélgetni kezdtünk, hogy ki mennyi idős (ő húsz hónapos) és hány kiló (ő is tíz) és mi a legnagyobb gondunk (náluk az evés, nálunk az alvás), egyre inkább megbizonyosodtam, hogy nem tévedtem: laktózérzékenységtől refluxig mindenféle anyagcsere- és emésztőrendszeri betegsége van, nagyon későn és sok fejlesztés hatására kezdett csak el mozgásfejlődni, nehézkesen kommunikál, és borzasztó durva, de annyira, hogy semmilyen közösségbe nem merik vinni, mert üt-csíp-harap, ovis fiúkat teper le és karmol véresre, és iskolás lányok tincseiből tépi ki a csatokat hajastul. Szegény nő úgy örült, hogy valaki érdeklődik, hogy csak úgy dőlt a panasz belőle, én pedig nagyon öleltem a nyakamba bújó és onnan fürkésző Kissmajmot, és megkíséreltem nem leereszkedően bólogatós lenni, csak értően figyelni, ahogy mesél. Két hangos telefonozás között egyszer odajött a pasi is, hallgatózott, miközben a csúszdára pakolgatta a gyereket (aki tök magasan minden félelemérzet nélkül lökte el magát tiszta erőből), és diadalmasan oktatta ki a nőt, hogy nalátod, másé sem szent, amikor megemlítettem, hogy igen, néha Kissmajom is tesztelgeti a tűrőképességünket, és belénk nyomja a fogacskáit, hogy vajon mit szólunk hozzá. Érdekes volt és ijesztő, még az is eszembe jutott, hogy basszus, ezek azt hiszik, hogy az a gyerek csupán eleven, vajon lehetséges, hogy nem tudják, egyetlen orvos sem küldte el őket soha kromoszómavizsgálatra, vagy tényleg létezik ilyen mértékű denial…?
Nagyon rossz érzés volt látni ezt a egészet, azonnal eszembe jutott egy tavaly megélt hasonló történet, M. is valósággal beleborzongott, amikor elmeséltem neki. Az igazság az, hogy egy kicsit tartok tőle, hogy a következő játszóterezéskor megint ott lesznek, és szégyenlem magam érte, mert nem méltó hozzám ez a reakció, hiszen pont én szoktam lelkesen prédikálni a diszkrimináció ellen. És esküszöm, hiszem is, amit mondok, ugyanakkor a toleranciám pont addig tart, ameddig a bizonyosság, hogy a szeretteim biztonságban vannak. Együttérzek, mert nehéz lehet nekik, elfogadom, hogy vannak atipikus gyerekek, és az övéké olyan, de nem rajongok az ötletért, hogy a sebezhető Kissmajmot kitegyem egy szükségtelen kockázatnak, csak azért, hogy én legyek a jófej, aki nem közösít ki egy közveszélyes balszerencsés fiúcskát. Nyilván sokkal jobban érezném magam, ha a fiúcska nem beteg lenne, csak simán gonosz, mert akkor nem sérülne az énképem: egy csupán rosszindulatból kegyetlen kölköt ugyanis bármikor lelkiismeretfurdalás nélükül seggberúgnék, ha ártatlanokat bánt… mondom most. És ezzel, a kicsit hosszúra sikeredett bevezető után, el is érkeztünk a kérdéseimhez...

Ti hogyan kezelitek/kezeltétek/kezelnétek a gyerekek közötti konfliktusokat? Mikor avatkoztok be, és mennyire, és hogyan? Tudom, hogy ezer anyukás fórumon milliószor kibeszélték már a témát, és átharapták egymás torkát miatta, ezért is nem vagyok hajlandó neten kutakodni a játszótéri etikett ügyében. Remélem, lesz aki itt megosztja a tapasztalatait… vagy csak elméleteit, azoknak is örülök.
Elsősorban a kezdő szint érdekel (de nem csak!), mert nagyobb korban már gondolom, meg lehet beszélni a gyerekkel, hogy mi a kívánatos magatartási forma, és körülbelül hogyan járjon el, ha valaki ettől eltérően viszonyul hozzá (értsd: megtépi). De ilyen miniatűr első bálozókkal nagyon nehéz menedzselni ezeket a szituációkat, és nekem különösen az lesz, mert az én pattogós temperamentumommal ellentétben Kissmajom nagyon higgadt teremtmény, egyértelműen inkább megfigyelő típus, mint tettrekész, és sejtésem szerint egy ideig még egész biztosan nem lesz képes megvédeni a saját érdekeit.
Hiába gyűlölöm én például azt, amikor felnőttek játékcserére kényszerítik a kicsiket, as in"Jaj, ne légy rossz fiú, add már oda neki, nézd itt van egy másik cserébe!", Kissmajom egyelőre sosem tiltakozik vad hisztivel, ha elveszünk tőle valamit. Igaz, nagyon ritkán tesszük meg (amit nem szeretnénk ha használna, azt inkább elpakoljuk, nem szivatjuk elölhagyással, mert nem várható el egy tízhónapostól, hogy önuralma legyen), de mittudomén, mikor elkérjük a fürdés közben csócsált fogkeféjét, akkor tudomásul veszi, szó nélkül odaadja, és elfogadja helyette az átnyújtott rágókát, doboztetőt, hajkefét. Ilyen mellow attitűddel majd bármit megkaparinthatnak tőle, és ezt szeretném kerülni, mert az, hogy nem cirkuszol magából kikelve, még nem jelenti, hogy nem ragaszkodik a kedvenc tárgyaihoz.
Vagy más helyzet: Popiék Gerije még nála is lazább cukiság, amikor először találkoztak a fiúk, látványosan Kissmajom volt a brutálka, kíváncsian rohanta meg, és érdeklődését úgy akarta kifejezni, hogy ha nem csípem nyakon, azon nyomban megcsavarta volna az orrát. Persze semmilyen álnok szándék nem volt emögött, ő jelenleg ennyit tud az ismerkedés szabályaiból, hogy az alapos tapogatás az király dolog. De mi van, ha egy kisklambó Kissmajomhoz közelít így, és a felvigyázó személyzet nem elég szemfüles, vagy egyszerűen azt vallja, hogy jobb, ha az ilyesmit egymás között intézik el a gyerekek - van olyan katonás anyuka, aki szerint fight your own battles, kiddo…? És ha igen, milyen kortól? És aki ráhagyós, az ellátja-e a csemetét bármilyen utasítással, hogy mégis mi és mennyi megengedhető, és mikor kérjen segítséget (neadjisten üssön vissza)?
Hát ilyen és ezekhez hasonló kérdéseim támadtak… Meséljetek!

25 megjegyzés:

  1. "vagy egyszerűen azt vallja, hogy jobb, ha az ilyesmit egymás között intézik el a gyerekek"

    Kissmajom 10 hónapos, biztosan nem várnám el tőle, de még fél év múlva se.
    Nálunk már a két Nagy gyerek oviba jár, a legnagyobb nagycsoportos, és ott bizony vannak konfliktusok (hála a jó istennek nem az én gyerekemmel kapcsolatban), anyukáktól hallom, hogy mi a taktika: tök mindegy miről van szó (hajhúzogatás, karmolás, összefirkálás, ellökés), 2-3 alkalmat megvárnak (de közben jelzik az óvónőknek hogy mi a szitu), míg a gyerekek maguk között talán lerendezik, de utána biza közbeavatkozik (felkeresi az adott problémás gyerek szülőjét).
    Mivel még nem voltam ilyen helyzetben, nem tudok konkrét tapasztalatot mondani.
    A most legkisebbünk 1 év 10 hónapos, neki nagy "játék" az, hogy a fém kisautókkal a kezében ütögeti a bátyjait. Persze hogy ők meg sírnak, mert fájdalmas ám az, legkisebb meg csak mosolyog. Leállítjuk a kezét, elmagyarázzuk hogy nem szabad (közben vígasztalom a nagyot), és elveszem tőle a játékot.
    Igazság szerint annyira gyerek és szülőfüggő dolog ez...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Azigen, hát ti szépen megúsztátok, ha eddig semmilyen gond nem volt! :)
      Szervezett közösségben az tényleg előny, hogy van egy moderátor - illetve hogy mire a szülőhöz eljut az infó, addigra már eltelik egy kis idő, valamennyire lenyugszanak a kedélyek...

      Törlés
    2. Eddig. Mert a 2. gyerkőc is még csak most kezdte a közösségi létet (kiscsoport), és sztem nála már lesznek bajok... és akkor még nem beszéltem a 3. gyerekről, meg az épp pocakban lévő 4. babáról, aki majd x év múlva közösségbe kerül.
      De nagyon bízom benne, hogy az ilyen konfliktusok elkerülnek minket.

      (ps: amúgy én sem lennék finom és nőies ha bántanák a gyerekemet)

      Törlés
  2. Na, azt én sem tudom mi az üdvözítő megoldás, de azt el tudom mesélni, hogy nálunk hogyan volt.
    Belami elsőként ugyanaz volt, mint Kissmajom: tök békésen és nyugodtan szemlélte a világot. Így én voltam a felkent védelmezője. Ott voltam mindenhol, és védtem, mint az oroszlán a kölykét. Még az óvodában is volt olyan, hogy az óvoda rossza a szemébe szórta a homokot, és a fiam még akkor is sírt, mikor érte mentem. Ezért suttyomban a homokozóba mentem, lehajoltam a kisfiú füléhez, és belesuttogtam: -Ha még egyszer Belami közelébe mész, ki fogom tépni a kezeidet, és a hátadba szúrom.
    Nem, nem vagyok büszke rá, sőt! De voltam vagy 23-24 éves, és bántották az én Kincsemet, egyszerűen eldurrant az agyam. Szóval ezt nem kellene. Mondjuk többször nem volt gondja Belaminak ezzel a kisfiúval.
    Ettől függetlenül Belami teljesen jól képviseli az érdekeit ma már, mert a kellő időben (nem tom' mikor pontosan, de talán felsős korában) átengedtem neki az irányítást, és onnantól megvédte ő magát. Nyilván rengeteget beszélgettünk ilyesmikről is.
    Na, a hat évvel kisebbel nem volt ilyen gond. Mivel folyton harcolt a naggyal így vagy úgy, az első perctől ment neki az érdekérvényesítés, mint a karikacsapás. Inkább arra kellett figyelnem, hogy ő ne vegye el a másét, és ne legyen erőszakos. Ehhez képest jelenleg egy nagy mamlasz, mondjuk ez a kamaszkorral is jár. ;-) Szóval én továbbra is csak azt mondom, ha szeretjük őket úgy igazán, nagy bajt nem lehet csinálni. :-)
    ETAMA

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. :D Na jó, ezen jót röhögtünk, imádlak! De minden viccnek fele igaz, vagymi: én nem vagyok már 23, de ha az én kincsemet bántanák, és semmilyen más módszer nem vezetne eredményre, nem biztos, hogy nem folyamodnék hasonló finom úri megoldáshoz… :)

      Törlés
  3. Ez egy nagyon izgalmas téma!!! Én sokakkal beszélgetve az ilyen gyerekkori élményekről elméletben ugyanarra jutottam, mint Ranschburg: amíg nincs durváskodás, addig rendezzék le maguk közt, de egymás bántását meg kell állítani.

    Na és a gyakorlat... Egy a fiammal közel egyidős, kb. ugyanolyan mentalitású kispajtival tökéletesen működik, hol az egyik, hol a másik kap nagyobbat, az elkövetőt az anyukája leszidja (szerencsére egyet értünk az anyukával), de játékokat vehetnek el egymástól. Nagy is a barátság, ha meglátják egymást messziről kurjongatnak, nagyon édesek. De van egy nagyon agresszív rokongyerek, aki 2 évvel idősebb. Az anyukája ugyan rászól, de amolyan ejnye stílusban, amire a gyerek nem is igazán reagál. Kb. heti szinten találkoznak, és valahányszor a rokongyerek bántja a fiamat (egy találkozás alatt 3x, 4x), a fiam mindig döbbenten néz rám, és olyan érzésem van, hogy cserben hagyom. Itt nem tudom mit lehetne tenni, azt sem szeretném, hogy "senkit nem bánthatsz, de a rokongyereket igen", ugyanakkor meg látom, hogy a rokongyerek sokszor csak azért nem üti meg, mert látja, hogy figyelem (ennek az volt az előzménye, hogy egy alkalommal, amikor bántotta, anyuka ejnyézett, rokongyerek újra rúgott, bennem meg eltört valami, és leüvöltöttem a haját, amire elsírta magát, de azóta engem respektál, ha rászólok. És nagyon szégyelltem magam, utólag bocsánatot kértem, tudom, hogy nem ez a megoldás, de akkor mi? És hogy mutassak utat, ha magam sem tudom merre van????)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát a "senkit nem bánthatsz, de a rokongyereket igen" szabály hangozhatna úgy, hogy senkit sem bánthatsz, de aki téged bánt, azt igen - én legalábbis valami ilyesmit akarok majd neki tanítani, azt hiszem. És én is leüvölteném a haját hasonló esetben szerintem, pedig értem én, hogy nem illik más gyerekét szidni, mert szegény nem hibás, ha a szülei hülyék (pl. a verbálisan vagy fizikálisan bántalmazott gyerekek gyakran agresszívak, mert azt tanulták, hogy az a megoldás konfliktus esetén); de átnevelni nincs időm, és ha az enyém meg szenved közben miatta, akkor nem sok opció marad...

      Törlés
  4. Nem egyszerű ez. Amikor nekem azt mondja egy verekedő gyerek anyja hogy ne szóljak bele, majd elintézik a gyerekek, mindig csak azt tudom mondani hogy a játszótér nem gladiátorképző. Lehet hogy nekem szerencsém volt de az enyém nem verekedett de nem is engedtem hogy őt üssék. Néha "véletlenül" 1-1 ütést még elnéztem de a másodiknál már nem. Mikor iskolás lett egy kanadai iskolában tanították hogy mire mit kell reagálni. Mikor megengedett a visszaütés és mikor kell szólni a tanárnak. Persze ez kicsiknél még nem megy de nagyon hasznosnak tartom mert honnan is tudhatná hogy mikor jön el az önvédelem jogossága? Szóval a litániámból az a lényeg hogy én nem engedtem meg hogy a gyerekem üssék pici korban.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nekem is a nemengedni a tervem, csak az a baj, hogy elég impulzív fehérnép vagyok ugye és hát… kisgyereket nyilván nem bántanék, de lehet, hogy lesz olyan alkalom, hogy a szülőt szívesen megtépném, ha nem szól rá időben… :)

      Törlés
    2. No igen, én is csak elméletben tudom mit kell csinálni DD. Nálunk a férj ilyen mint te, néha úgy kell visszafogni hogy ne ordítsa le más gyereknek a fejét. Sajnos azt kell mondjam, én mit régi pedagógus, (már nem) hogy amit a gyerek tanult a kanadai suliban, arról én is csak akkor hallottam először, én sem tudnám kapásból meghatározni mikor mit kell csinálni, főleg ha nekem is elönti a sz... az agyamat. Meg a harci idegességünk azzal is arányos, mennyit vagyunk játszótereken. Mi mindig jártunk, otthon egy pillanatig nem volt el és hát nem túl jó tapasztalataink voltak a játszótéren. Ez a megtanítás azért is jó lenne mert ez felnőttkorban is gond, mikor mit lehet, meg kemény büntetéseket követhet ha valaki keményebben védekezik mint a támadás. Persze ez is hülyeség, mert honnan tudjam hogy a támadás hova fajul el? Szerencsére, talán pont emiatt az iskolarendszer miatt vagy a gyerekem visszafogottsága miatt eddig alig volt verekedésig elfajuló dolog, féltem is a későbbiekben...Szóval marad a józan ész ilyen helyzetekben, csak ha a sajátunkat bántják, pont azt szoktuk elveszíteni DD

      Törlés
  5. De nagyon veszélyes kicsiknél a "ha téged bántanak, üthetsz", mert nem tudják megkülönböztetni a valódi ütést mondjuk attól ha véletlenül nekik mennek. Az ovis csoportban pont van egy ilyen gyerek: üt-ver, lökdös mindenkit, mert apukája engedélyt adott,hogy megvédje magát.
    Szóval szerintem ezzel azért óvatosan kell bánni. A gyerekek ugyan okosak, de vannak korlátaik, amiket figyelembe kell venni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát erre az tűnik legokosabbnak, amit Turchi írt, ha az összes szülőtől független, mégis tekintéllyel rendelkező valaki (pl. óvónő, tanár, stb.) tanítja meg a gyerekeket, hogy mik a korlátok. De valahogy nem hinném, hogy errefelé ez divat lenne… :/

      Törlés
    2. hát, ha van lehetőségetek, talán érdemes legalább egy kicsit válogatott társaságú oviba vinni, kicsit komolyabb óvó nénikkel és kevesebb gyerekkel (a gyerekszám is sokat számít én úgy látom).
      mi mondjuk pont kifogtunk egy nagyon értelmes óvó nénit itt a lakótelepen (ritka kincs szerintem), dehát a csoport tele van nagyon nem értelmes szülőkkel (és csak halkan merem mondani, hogy ők már el is kezdték kitermelni az ugyanolyan gyerekeiket), szóval...

      Törlés
  6. Szia! Már egy ideje követem a blogodat, az elejétől végigolvastam de eddig nem szóltam hozzá. Ez a téma mostanában engem is sokat foglalkoztat. Valahol, talán egy másik blogon, ajánlottak egy könyvet az olvasóknak, és engem is érdekelni kezdett. Az én kisfiam már bölcsis, lassan három éves lesz de csak szeptemberben kezdte. Minden rendben is volt, de valahogy ez a könyv nem ment ki a fejemből. Tegnap délután a gondozónő azzal fogadott, hogy a fiamat nagyon megverte egyik csoporttársa. Ilyen vele még soha nem történt, bár sejtettem hogy elkerülni nem lehet. Úgy gondoltam, ha őt megütnék, védekezne, de legalábbis rákiabálna az "elkövetőre", bár ilyesmiről sosem beszélgettünk itthon. Még azon aggódtam, nehogy véletlenül túl durván üssön vissza, mivel korához képest nagy gyerek. Nem ütött vissza, csak sírt nagyon. Sem hazafelé, sem itthon nem beszélt a dologról egyáltalán. Végül mi hoztuk elő a témát, mert tudtam hogy bántja. Rögtön elszomorodott és sírt kicsit, hogy őt Gedeonka (nem ez az igazi neve) lefektette a földre, úgy megverte, és ő sírt mert nem szereti ha fáj. Azt is elmondta hogy a gondozónő biztatta, üssön vissza, de ő nem fog soha soha soha visszaütni. Az apja is, én is mondtuk neki, hogy ugyan verekedni tényleg helytelen, de ha őt bántják, megvédheti magát, nem fogunk haragudni, talán így Gedeonka is belátja hogy az ilyesmi fájdalmat okoz és nem bánt többet senkit. Azt mondta erre hogy ő akkor sem fog verekedni, visszaütni. Ennek örülök is, de tanácstalan vagyok. Most reggel szeretnék beszélgetni a kisfiú anyukájával (volt már ilyen, egy másik kis társukat rendszeresen letámadja, anyuka azt mondta, üssenek vissza a fiának, akkor egyből leáll... Az a kisfiú sem üt vissza), és tán a kisfiúval is. Beszoktatás alatt sokat játszott velem, amíg az én fiam teljesen jól megvolt nélkülem, ő velem játszott mindig és a sajátom helyett ő volt elkeseredve mikor már nem mentem be többet a gyerekkel a csoportba. Talán meg tudom vele ezt beszélni, ahogy akkor is meg tudtam győzni róla hogy ne játsszon velem durván. De ő csak egy gyerek a sok másik közül, akikkel majd az oviban, suliban fog találkozni a fiam. Mindegyiket pedig nem tudom majd lebeszélni arról hogy verjék a gyerekemet. Tartok tőle hogy ha nem védi meg magát, rászállnak, de erőltetni sem akarom hogy igenis üssön, ha ő ezt ennyire határozottan elutasítja. Ez a könyv tán ad valami jó tanácsot.
    http://bookline.hu/product/home.action?id=270251&type=22&_v=Barbara_Coloroso_Zaklatok_aldozatok_szemlelok_az_iskolai_eroszak

    Bocs hogy hosszú voltam, nagyon megviselt engem is ez az egész. Leginkább a dolog durvasága, nem maga a tény hogy megütötték. Kisebb cicaharcra számítottam. Most szurkolok magamnak, hogy legyen elég önuralmam reggel az öltözőben, és ne fenyegessem meg a kissrácot, hogy ha még egyszer megüti a fiamat, én fogom visszaadni.

    Macs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, Macs, ez nekem túllő az ingerküszöbömön… Az egy dolog, hogy egy kisgyerek fellöki, odacsap, megtépi a másikat, de basszus, leveri a földre és ott üti, és a gondozónőnek erre annyi a reakciója, hogy hajrá, védd meg magad?! Ettől nekem komolyan könnybe lábadt a szemem, pedig nem is az én gyerekemről van szó… drága, pici kincs… :(
      (Elképzelni is rossz, hogy otthon milyen élete lehet ennek a szerencsétlen másik kisfiúnak amúgy, ha egy vadidegenre ilyen szinten ráakaszkodik - hogy az agresszióról ne is beszéljünk… Mondjuk anyuka replikájából kb. kiderül… gyűlölöm az embereket!)
      Légyszi, gyere vissza mesélni, hogy mit csináltál, mi lett a vége!

      Törlés
    2. A gondozónőről is megvan a véleményem akkor. Ha odafigyelnek a gyerekekre, 1 ütésnél többre nem is lenne ideje az agresszív félnek. Ebben a korban nem magát kell védenie, a gondozónőnek viszont védenie kell a gyerekeket mert rá vannak bízva. Ráadásul más a védekezés és más a visszaütés. Védekezni meg kell tanulni de ez alapból nem jön mindenkinél. Az enyémnél sem, pedig ő már nagyobb. Ezért járatom önvédelmi sportra.

      Törlés
    3. Jöttem mesélni. Reggel elmentünk szépen a bölcsibe, szerencsére B. nem tiltakozott, nem szegte kedvét a dolog, örültem. Az öltözőben találkoztunk a kisfiúval meg az anyukájával, a gyerek rögtön azzal kezdte amikor meglátta a fiamat, hogy bocsánatot kért. Enyémfiam kissé aggodalmas képet vágott mikor meglátta G-t de aztán annyi minden történt körülötte (más gyerekeket öltöztettek, sok ember mindenhol) hogy nem figyelt a bocsánatkérésre, ment be inkább játszani. Én ekkor leültem G. mellé és mondtam hogy a fiam nagyon szomorú volt tegnap amiért bántotta, inkább játsszanak együtt, vigyázzanak egymásra és ugye nem fogja többet bántani? Rázta a fejét. Anyukája is elbeszélgetett vele, aztán bementek. Akkor mondtam az anyukának, meg a gondozónőnek hogy az én fiam nem fog visszaütni, ezt megmondta kereken. Anyuka azt mondta: ja, hát akkor G. ütni fogja, mert aki hagyja azt üti. Hmm. Itt átsuhant az agyamon a gondolat, hogy akkor esetleg most lecsapom anyukát, aztán ha nem üt vissza (ami valószínű ha rögtön kifektetem), akkor holnap is adok neki, hiszen hagyja... Pont ez a baj egyébként, ha akarnának sem tudnak visszaütni ha G. például az udvaron teljes erőből nekiszalad valakinek aki háttal áll, az persze elterül, ő meg ráesik. Amikor beszoktatáson voltam bent velük, pont ez történt. A kis áldozat az aszfaltra esett hassal, vérzett, belilult az arca. Ilyenkor nem hiszem hogy az jár a fejében hogy visszaüt mindjárt, csak előbb összekapja magát. Ezt a kisfiút, Z-t szokta ütni G. egyébként, csak kedden ő nem volt bölcsiben. Z. és ő tavasszal kezdték a bölcsit, de addig sosem bántotta amíg nyár végén a nagyobbak el nem mentek oviba. Z. és a fiam majdnem egy évet jártak együtt a bölcsi játszó csoportjába, jó barátok, sajnáltam szegény Z-t hogy időnként megverik. Beszoktatás alatt azt is láttam hogy G. mennyire hiányolja Z-t ha nincs itt, ha itt van simogatja, örül neki. Mégis időnként megüti. Az a baj hogy váratlanul kezdődik a balhé, és egyből durvábban, a gondozónők nem mindig tudják megelőzni. Most kedden, mikor az én fiammal akaszkodott össze, a gondozónő a szoba másik végéből kiabált és rohant oda, de addigra már B. feküdt. Nem tudom pontosan hogy hányszor ütötte meg G. mert nyilván a gyerek még nem tudja rendesen elmesélni. Azt viszont láttam rajta hogy nagyon megviseli. Ebben az is benne van biztos, hogy még soha ilyen nem történt vele azelőtt, és rettenetesen megijedt. A gondozónő úgy fogalmazott, nagyon meg lett verve. Hát ugye, neki az egy ütés is "nagyon".
      Visszatérve a lényegre, tehát tegnap reggel beszélgettem a kisfiúval. Délután azt mondta a gondozónő, hogy G. megint verekedett volna, de a fiam rákiabált, hogy ezt azonnal hagyja abba, aztán el is szaladt G. közeléből. Ez jó is volt így, a kiabálás miatt a gondozónő egyből észrevette hogy helyzet van, és G. is békén hagyta a gyereket. Lehet hogy meglepődött, nem tudom. Remélem hogy ennyi volt, és ezentúl nem fogja bántai a fiamat, de lehet hogy ez hiú remény. Hazafelé mondtuk B-nek, hogy hallottuk mi történt. Ő el is mondta ugyanazt mint a gondozónő, és hozzátette végül: ő nem fog verekedni. Soha.
      Most sajnos egy gondozónő van velük, mert a másik beteg régóta, és ha váratlanul kezdődik a verekedés, akkor mire odarohan, legalább egy ütésen túl vannak már. És ha az az egy túl erős, vagy nem ütés hanem fellökés lendületből, akkor nem lehet időben odaérni hogy megakadályozzák.

      Biztos nagyon szétszórt volt az írásom, nézzétek el nekem, egy törpe (aki ötkor kelt...) járkál itt körülöttem és folyamatosan vegzál. :D

      Macs

      Törlés
    4. OK, értem hogy a hirtelen jött ütést nem lehet megakadályozni de ha ez rendszeres, akkor bizony a gyereknél van valami difi, a gondozónőknek meg akkor is kezelni kell ezt a helyzetet, ha hirtelen jött, ha nem. Olyan lehet hogy minikkel csak 1 felnőtt legyen? Nálunk volt 2 óvónő és egy dadus. Ha egyikőjük hiányzott, még mindig ketten voltak. Na szóval röviden, Ez a helyzet nem tartható fent tovább a gyermeked rovására. Gyereket nem verünk és kész. Az óvoda vagy bölcsőde felelős érte. Nem lehet kimagyarázni hogy mert hirtelen történt. Igen, a verekedések mindig hirtelen szoktak történni, a verekedő sosem jelenti be előre hogy mit fog csinálni. Nagyon sajnálom a kis manót hogy ezt kell megtapasztalnia.

      Törlés
    5. Itt úgy van a bölcsiben, hogy egy csoportban két szoba van. Egy szobában maximum 12 gyerek van, akikre jut 2 gondozónő. Hat gyerek az egyiké, hat a másiké, így elosztva öltöztetik, pelenkázzák, gondozzák őket. Most nyár végén sokan elmentek, a 12 gyerekből kettő maradt. G. és Z, aki a fiam barátja. Ez nekünk jó is volt, mert akkor kezdte a fiam a bölcsit, így nem egyszerre 11 másik kisgyerekhez kellett hozzászoknia. Nem szereti ha sokan vannak körülötte, magányos típus. Apránként töltik fel a csoportot, de sajnos közben az egyik gondozónő lebetegedett, így most tartunk ott hogy hét gyerek van egy gondozóval. Nem is raknak be hozzájuk több gyereket addig amíg vissza nem jön É. néni táppénzről (lehet hogy nem fog egyáltalán, mert közel a nyugdíj, és sajnos eléggé beteg, nem biztos hogy meggyógyul mostanában). A másik szobában azt hiszem többen vannak, sokáig egy gondozónő volt ott is, nemrég került oda egy második.

      Macs

      Törlés
    6. Hát ez egyre jobban elszomorít, mert a tök nyugis, kedves alaptermészetésből kiindulva, több mint valószínű, hogy Kissmajom is olyasmi gyerek lesz majd, mint a ti fiacskáitok, és basszus ne már, hogy ilyenekkel kelljen majd szembesülnie, hogy azok, akiknek a gondjaira van bízva, és akiknek feladata, nem védik meg… :(
      Az anyukát én komolyan mondom, hogy megfenyegetném, hogy feljelentem… kérdés, hogy hol foglalkoznak ilyesmivel… Gyermekvédelemnél pszichológus…? Mert egy 3-4 éves gyerek magától nem találja ki, hogy az agresszió bármire is megoldás lenne, tuti, hogy otthon ütik, abból "tanul" - és ezt szerintem egy szakember azonnal kideríti. Mondjuk, aki ennyire primitív, az nyilván nem úgy oldaná meg ezt problémát, hogy akkor ő nem veri többet a gyerekét, sőt, valószínűleg kapna azért is, hogy miért ilyen...

      Törlés
    7. Én is el vagyok szomorodva rendesen, mert előre látom hogy majd az oviban és az iskolában is így fog járni a fiam. Ezért akarom majd elolvasni azt a könyvet amit belinkeltem. Hátha... Mert én nem tudok mit kitalálni. Most kiabál és elszalad, de ez sem a legjobb megoldás. Erős jellem a fiam, azt mondta egy jó ismerősöm, és ha ő nem akar visszaütni, akkor ne is erőltessük. Nem állt szándékomban, amilyen határozottan elutasította, ránk kiabálva, hogy márpedig nem, abból rájöttem hogy tényleg felesleges lenne ezzel stresszelnem szegényt. Azért milyen ez már, hogy a szelíd, normális gyerekek szüleinek kell aggódnia és megoldásokat keresnie? Ráadásul még hülyének is néznek hogy miért csinálok ebből akkora ügyet?

      Macs

      Törlés
  7. " Anyuka azt mondta: ja, hát akkor G. ütni fogja, mert aki hagyja azt üti. "

    Micsoda???????? Ezen teljesen el vagyok szörnyedve!!! Szerintem annál a kisfiúnál/családnál súlyos gondok vannak. Az ilyen gyereket nem kéne kezelésbe venni, mondjuk nevelési tanácsadóba vinni???

    szegény pici gyerek, akit vert :( úúúúúúúúúúúgy sajnálom, a szívem összeszorul :(

    VálaszTörlés
  8. Én is teljesen kikészültem ahogy mesélte, a szemében könnyekkel és mélységes szomorúsággal, hogy G. mit csinált vele. Azt mondta, buta dolog, bolond dolog volt hogy őt bántották. Majdnem elsírtam magam, de nem akartam megijeszteni.
    G. anyukájának szokása egyébként, hogy reggelente mondogatja az alvópajtikat és a cumiját ölelő fiamnak: nem kell neked az a cumi (alváshoz kell már csak), ilyen nagy fiúnak már minek, add oda anyának, hadd vigye haza. Egy másik anyuka a pelenkája miatt szól neki mindig: vedd már le azt a pelust, nagy vagy már ehhez, látod Izékének már nem kell, pedig ő sokkal kisebb mint te. A fiam meg ilyenkor csak néz, és próbálja megérteni hogy ő ezek szerint valamit rosszul csinál? Én szoktam helyette válaszolni, hogy majd akkor nem lesz pelenkája és cumija, ha ennek eljön az ideje. Mondhatnám azt is nekik, hogy amíg a fiam felismeri a számokat leírva húszig biztonsággal, a betűket szinte mindet, leírja a nevét (csak billentyűzettel), angolul rengeteg szót ismer (munkagépek, színek, számok, formák), kedvence a dodekaéder, fejből elsorolja a Naprendszer összes bolygóját, hozzátéve hogy a Nap nem bolygó hanem csillag, összead újabban (kicsiben), addig nem aggódok. Mert a pelust meg a cumit ki lehet nőni, a hülyeséget meg nem feltétlenül. Persze nem mondok ilyet, butaság is lenne, nem mondanék olyat hogy az én fiam bezzeg így, vagy úgy. Sosem erőltettük semmire, ami érdekli azt megmutattuk, elmagyaráztuk, ő meg megtanulta, ennyi. Szerencsére az eszét nem tőlem örökölte. Ők csak annyit látnak hogy itt egy kisfiú, ránézésre már inkább nagyfiú (négy-öt éves méret), aki pelenkás még és alváshoz cumi kell neki. Esetleg még annyit tudnak hogy rengeteget beszél (hallják az öltözőben eleget), hatalmas a szókincse. Azt nem tudják hogy többször is pisilt már vécébe állva, szerencsére otthon is feléri simán, de most tartunk ott hogy néha van kedve a vécébe menni, de legtöbbször inkább ragaszkodik a pelenkához. Én meg nem piszkálom ezzel. Jöhetnék azzal hogy G. meg még nem beszél, csak próbálkozik a dologgal, más meg cumisüveggel a szájában jön be, de nem szokásom. Már azt sem értettem amikor fél éves korában toltam a babakocsiban és többen megállítottak, kaptam a letolást hogy hát anyuka, miért nem engedi járni a gyereket, ekkora fiút miért erőltet babakocsiba? Egy éves méretű volt, de attól még nem tudott járni. Most plakátoljam ki a babakocsijára hogy mennyi idős? Az emberek furák. Elég nekem a saját életem, nem figyelem és kommentálom más emberek gyereknevelési szokásait, vagy a gyerekeik képességeit. Semmi közöm hozzá, mindegyik gyerek másféle, ki ebben, ki abban ügyesebb, gyorsabb. Ez még semmit nem jelent. Simán lehet hogy a fiam a suliban már utálni fog tanulni és a végén kukásbácsi lesz, egyenlőre ez a szíve vágya, én meg úgy vagyok vele hogy nem bánom, ha úgy lesz boldog. Őszintén szólva sosem foglalkoztam azzal hogy kinek a gyereke mit tud és mit nem. Ez még úgy kikívánkozott, bár nincs köze a poszt témájához ezért bocsi az offért.

    Macs

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Macs, te valami nagyon zen-ember vagy, hallod! Én biztos nem tudnám megállni, hogy ne szóljak be ilyenkor - nyilván nem az ők gyerekeik előtt, vagy azokat bántva, de hát kinek mi a lófasz köze van hozzá (Bocsánat, de nagyon felhúztak ezzel… is…), hogy a te gyereked mivel és hogyan alszik és egyáltalán...
      Minden esetre ezt a "a pelust meg a cumit ki lehet nőni, a hülyeséget meg nem feltétlenül" szövegedet elraktározom ínséges időkre, ha te túl úrihölgy vagy a használatához, akkor majd én… :)

      Törlés
    2. :) Simán csak konfliktuskerülő vagyok. Magamban puffogok.

      Macs

      Törlés

Mondd!