Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. december 1., hétfő

"It's the most wonderful time of the year…"

Halványan itt van velem az érzés hetek óta, de az utóbbi napokban egyre intenzívebb - ez a csodavárós hangulat, ami mindig elkap késő ősszel, és egyre erősödik ilyentájt, ahogy közeledünk az év vége felé.  Imádom az ajándékok után kajtató tömegeket, még a dugókat is kedvelem ilyenkor, és nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy legtöbben morgolódva vásárolnak, és legszívesebben elkerülnék a rég nem látott rokonokkal való találkozást… szeretem a díszekbe és csillogásba burkolt üzleteket, még olyanokba is szívesen besétálok egy körülnézésre, amikből egész biztosan nem vennék semmit sosem… orrvérzésig hallgatom a nyálas idény-dalokat, és azt hiszem nagyjából az egyetlen ember vagyok a világon, aki a felcsendülő "Last Christmas"-tól nem kap szemrángást, hanem lelkesen beszáll George Michael mellé dudorászni… nekem találtak ki minden feel-good romantikus komédiát, aminek a premierjét mindig a tél elejére időzítik a forgalmazók, hogy minél több hozzám hasonló álmodozót belecsaljanak az instant ragacsba. Egy klisé vagyok, maga a két lábon járó ciki, és még annyi sütnivalóm sincs, hogy jól letagadjam, inkább elviselem minden józan ismerős hitetlenkedő fejcsóválását.
Nekem december mindig is különleges volt, mert akkor születtem. Nem volt mindig vidám, önbizalomhiányos-testképzavaros-szenvelgős tinikoromban valósággal szomorú volt az érzés, hogy megint eltelt egy év, és megint nem talált rám semmi/senki egetrengetően gyönyörűséges. És volt egy kifejezetten szörnyű évvégém is, '95-ben, amikor a születésnapom és karácsony között félúton meghalt Anyu. De alapvetően jó dolgok szoktak történni velem ebben az utolsó hónapban, és a szép emlékek miatt talán azt mondhatom, hogy ez a kedvenc részem az évből.

Gyerekkoromból inkább csak pillanatképek maradtak meg szülinapom környékéről, amit a körülmények ellenére (Ceaușescu Romániája) varázslatként éltem meg - még arról is szívesen nosztalgiázom, hogy órákig álltunk a hidegben, az üzletek előtt kanyargó sorokban egy-egy kiló narancsért, és sokszor bizony elfogyott, mire a pult közelébe kerültünk volna. Minden évben volt úgynevezett Gyermekváros a várban, kartonból kivágott életnagyságú mesefigurákkal, korcsolyapályával, rajzfilmvetítéssel, körhintákkal, gesztenyével és forró teával - folyton jéghideg és vérvörös volt az orrom, és mikor a kesztyűm átázott a hóemberépítéstől, Apu a zsebében melengette az átfagyott ujjaimat. A gyárban, ahol Anyu dolgozott, minden évben volt Mikulásjárás, térdig érő szakállú télapóval, aki akkor is adott csomagot, ha az embergyerek túl szégyenlős volt a versmondáshoz - volt benne sok kis értéktelen kacat, és volt benne szaloncukor, de nem ám a közönséges boltban kapható változat, hanem csokival bevont igazi ínyencfalat.
Amíg nagyon kicsi voltam, szentestéken Apu elvitt csatangolni, amíg Anyu otthon titokban feldíszítette fogadta az Angyalt, és átvette tőle a fát és az ajándékokat - később, amikor már beavatott nagylány lettem, hármasban sétálgattunk, és versenyeztünk, hogy ki lát meg az ablakokban több színes fényt. Nem voltunk egy vallásos család, de az éjféli misére majdnem minden évben bementünk a központba, a katolikus templomba - jó háromnegyed órás séta volt az út, általában hatalmas pelyhekben hullt a hó, kétoldalról erősen kapaszkodtunk Apuba, és néha még úgy is esés lett a csúszkálás vége... még most is tisztán előttem van az előtérben felállított miniatűr betlehemi istálló, ici-pici Jézuska a jászolban, báránykák és bocik társaságában, ha behunyom a szemem, hallom az orgonaszót és érzem a sokszáz égő gyertya melegét meg a fenyőillatot.

A gondtalan gyerekkor után másodéves egyetemistaként jött vissza csak újra az, hogy felhőtlen volt ez az időszak, mert úgy éreztem, hogy tartalmas volt az előző év, és örömmel tekintek a következő elé. Emlékszem, szülinapomon a bentlakás folyosóján ücsörögtünk a barátaimmal, valószínűleg egy margarinos-mustáros kenyérből álló vacsora után (nem tudom már, hányadikán utalták az ösztöndíjat, ha hónap elején, akkor még az is lehet, hogy a luxusnak számító zacskós leves volt inkább), olcsó vörösbort ittunk (ami akkoriban fényűzésnek számított, mert az olcsó vodka volt az alappiánk), és kocsmázni készültünk, de csak később, amikor a törzshelyünkön vége lett a fizetős koncertnek, mert jegyre szinte soha nem futotta; és valahogy úgy éreztem magam, mint Jack Dawson a hajó orrában... hogy bármilyen fantasztikusság jöhet még, tényleg bármi, és annyira de annyira jó én lenni. Ekkortájt már nagyjából senki sem vette komolyan az előadásokra járást, éjszakánként buliztunk, délig aludtunk, nappal világmegváltó filozofálásokba bocsátkoztunk, és készültünk haza vakációra. 
Otthon Apu töltött káposztával és kedvenc bolti sütimmel várt a jó meleg konyhánkban, szinte cenzúrázatlanul mindent elmeséltem neki, ami Kolozsváron történt velem, és majdnem minden délután besétáltunk a lakótelepről szülővárosom főterére, ahol megvártuk, amíg ránkesteledik, megnéztük a fényekbe öltöztetett parkokat és épületeket, majd buszoztunk úgy, hogy a célállomásunkkal ellenkező irányba ültünk fel a járatokra, és hatalmas kört tettünk mindenfelé, mielőtt hazaértünk volna. Éjjel későig bőgetős téli filmeket néztem a tévében, és lefekvés előtt sokáig álltam az ablak előtt a sötét szobámban, bámultam a fehérlő erdőt a szemközti dombon, a rózsaszínes lámpafénnyel bevont havas utcát alattunk, a kántálásból hazatérő viháncoló csoportokat, a közeli blokkok ablakaiból kilátszó színes pilláncsolást, és arra vágytam, hogy egyszer majd megint legyen nálunk is fa, és egész reggelig égjen rajta a fényfüzér, mint régen.

Az Anyu halála előtti év volt az utolsó, amikor mi is igazán ünnepeltünk, talán azért van az, hogy nekem valahogy az igazi teljesség szinonimája a feldíszített fa. Kereken tíz év telt el enélkül, a hiányérzet miatt, vagy ki tudja miért sosem vettünk, amikor első közös karácsonyunkon M. meglepetés-fenyővel várt - olyan érzés volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásról értem volna végre haza; és azóta itthon vagyok. 
Az utolsó két évzárónk felülmúlhatatlan volt. Tavaly előtt a hasamban volt az első kisbabánk, bizsergős izgalom és lázas tervezgetés töltött be minden szabad percet, azt hittük, hogy annál mámorosabb szentesténk már nem is lehet soha. Tavaly aztán lett, illetve mi lettünk a legeslegszerencsésebb emberek a földkerekségen. Idén… idén már tizenegy hónapja tökéletes az élet, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne tetézni*.
Ez most egy újfajta december. A sosem-volt-fontos saját születésnapom most még kevésbé az, a hónap elejéről leginkább az jut eszembe, hogy hamarosan itt a közepe, amikor is egy éves lesz a kisfiunk, és a végére elő kell rukkolnunk egy olyan találmánnyal, ami minden ténykedése ellenére függőlegesen tartja majd a karácsonyfánkat. Boldog vagyok; egyszerűen boldog, és kész.


* Jó, de, tudom: egy pozitív terhességi teszttel - de ne legyünk telhetetlenek.

3 megjegyzés:

  1. Azért én boldog születésnapot kívánok és további szép meghitt ünnepi készülődést.
    Milyen kár hogy az utóbbi talán 10-15 évben a hóesés (legalábbis Budapesten) már nem tud része lenni az ünnepnek.

    VálaszTörlés
  2. Olyan jó olvasni, nagyon szépen írtál már megint, magam előtt láttam szinte mindent. Jó volna egy kis hóesés szerintem is.
    Boldog szülinapot így előre is, további boldog készülődést és írjál sokat :-)

    VálaszTörlés
  3. Én is ott voltam a gyerekkorodban miközben olvastam :) Pityeregtem is, pedig boldog volt! M-et innen is csókoltatom a "hazaérkezésedért"!
    Tessék telhetetlennek lenni, drukkolok nagyon!

    VálaszTörlés

Mondd!