Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. október 9., kedd

Hope and other bitches

Szerencsére kezd lefele menetelni a hőm, mert persze hogy megint képes volt előmászni a remény... Komolyan mondom, ez a legrosszabb az egész gyerekprojektelésben, nem a folyamatos aggódás, nem az időzített próbálkozás, és még a két hétnyi várakozás sem - hanem az, hogy mindennek a végén, és minden ráció ellenére, hónap hónap után ott van ez a kurva.
Tegnap azon gondolkoztam, hogy az inszem ciklusában nem fogok mérni, mert a stimuláció meg a progeszteronpótlás miatt nyilván végig szépen az egekben lesz a görbém, és annál nagyobbat koppanok... de aztán eszembe jutott, hogy semmi értelme, egyrészt csak fúrna a kíváncsiság, másrészt úgy valószínűleg még inkább képes lennék mesékbe ringatni magam, szóval ez egy lose-lose helyzet, akárhogy nézem.

A hétvégi kerti-party jól sikerült, finom lett a kaja, beleértve a sokáig aszalt tortácskámat, egész jó volt a hangulat. Leszámítva persze a gyerek-ügyeket. Borzalmas, hogy H. és Sz. mennyire rossz tehetségtelen szülők; igen, így ki merem jelenteni, M. meg én mindig napokra ledöbbenünk ezen... még teljenes átlagos gyerekekkel is gáz lenne, amit művelnek, de főleg így, hogy a nagy fejlődési zavaros, a kicsi meg a világ leggonoszabb kislánya... mondjuk nyilván ezek sem véletlenek. És tudom, tudom, mindig az pofázik, akinek még nincs gyereke, mit tudok én, hogy mennyire nehéz és megterhelő... hát tudom. Tudom, hogy a szívem szakad meg, hogy mennyire nem foglalkoznak velük, hogy felnőtt fejjel is össze tudnak zavarni a következetlen nevelési szabályaik, és hogy amikor a kölkök épp nincsenek az előbbi kettőből egyenesen következő hisztis hangulatban, imádok velük lenni, órákig elbóklásznék a világukban, és izgatottan lesem, hogy milyen csak gyerekek által megfejthető titkokba avatnak bele még. És meg tudnám tépni a buta, fogalmatlan anyjukat, amiért mást sem csinál, csak picsog, hogy milyen borzalmas az élete, amiért otthon kell lennie velük (miközben ők maguk nincsenek otthon, hiszen bölcsibe-oviba járnak), és a százötven évvel ezelőtti felfogással családozó apjukat, aki egyik percben magából kikelve rájuk üvölt, a másikban meg büszkén összepuszilja őket. Tényleg nem értem, miért csináltak gyereket... vagy inkább, hogy miért egymással; H. sosem akart, nem is titkolta, hónapokig idegbeteg volt, amikor Sz. kvázi megzsarolta a szakítással és rákényszerítette az egészet - utána meg, mint aki jól végezte dolgát, ő kivonta magát az egészből, és a megkeseredett anyjuk percenként változó kényére-kedvére bízta a két kis védtelen lény sorsát. És persze, hogy vannak ennél borzalmasabb körülmények, persze, hogy látszatra mindenük megvan, és nem verik őket, és nem kell nélkülözniük, de őszintén szólva sokkal jobban járnának egy szegénységben élő, de törődő családdal, ahol erős érzelmi támaszt kapnának csak, és semmi mást.
Mióta a gyerekvággyal küszködünk, hiperérzékeny vagyok ezekre a dolgokra. Igenis utálom azt, aki nem hajlandó szoptatni, mert neki fáj, és majd úgyis felnő a baba tápszeren, utálom azt, aki panaszkodik, hogy a hasfájós kicsi miatt nem tud eleget aludni, és utálom azt, akinek nincs türelme leülni a játszószőnyegre a színes építőkockákkal, vagy végighallgatni a lelkesen feltett kíváncsi kérdéseket, és értelmes választ adni rájuk. És annyira de annyira hálás vagyok az én szüleimért, és annyira de annyira remélem, hogy hamarosan sikerül a baba, már csak azért is, hogy alkalma legyen egy kicsit drága-édes Apu mellett is növekedni, és megtapasztalni azt, amiben nekem részem volt (és amit persze majd nagyon igyekszem én is nyújtani). Persze, biztos elképesztően nehéz, és az is biztos, hogy mi sem leszünk tökéletesek; de azt, hogy minden erőnkkel megpróbáljuk, megérdemli bármelyik kisgyerek... és olyan rossz, hogy minden alkalmatlan szarszülőnek megadatik a lehetőség, amit aztán látványosan elpazarol, nekünk meg nem...

2 megjegyzés:

  1. Fúúú, egyszer én is leirtam, hogy mennyire idegesít a rinyálás és hogy az akkori állapotomban éppen utáltam a terheseket (irígy voltam), mert mindenki az volt körülöttem, csak én nem, aki már évek óta szeretett volna babát! Nah én akkor kaptam hideget-meleget! A legszarabbul mégis az esett, amikor egy volt Sorstárs osztott ki! Utálom, amikor elfelejtik, hogy ők is ugyanezeket érezték, mégis megbélyegeznek, hogy érzéketlen, bunkó és önző vagyok! (Irígység c. bejegyzés)

    VálaszTörlés
  2. Elolvastam most már a kommenteket is, sikeresen felidegesített a sok névtelen liba, eh.

    VálaszTörlés

Mondd!