Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. január 17., csütörtök

"Autumn blew the quilt right off the perfect bed she made..."

Kérdezik folyton, hogy hogy vagyok; az is, aki nem tud semmit semmiről, ami történt, csak hogy valami miatt betegszabadságon voltam egy ideig. Állítólag látványosan lefogytam, és ijesztően sápadt vagyok... valami látszhat, pedig már egy jó ideje mentek le a kilók, és soha életemben nem voltam egy pirospozsgás. Szerencsém van az influenzaszezonnal, és azzal, hogy a főnököm egy tündér, és a kérésem szerint soha senkinek sem említette a terhességemet, úgyhogy hivatalosan ez van: kapar a torkom, taknyos vagyok, nincs étvágyam, legyengültem.
Közben meg vannak napok, amikor egy kicsit könnyebb, nagyon-nagyon kicsit, az igaz, de egyre több az olyan perc, amikor úgy gondolok a kislányunkra, hogy nem hasít belém rögtön a fájdalom, hogy nincs már bennem, és nem lesz a karjaimban sem soha - az olyan percek száma, amikor egyáltalán semmilyen kontextusban sem gondolok rá továbbra is elenyésző, és általában valami nagyon odafigyelős tevékenységhez van köze, aminek a végén arra eszmélek, hogy a tenyerem a hasamon pihen. Igen, néha még mindig azon kapom magam, hogy a kabátzsebbe dugott kezeimmel simogatok, vagy kémlelem a babaholmis reklámokat, vagy elalvás előtt azt mondom magamban, hogy "Szia, kisbogár!", és olyankor olyan üres a világ, hogy ordítani tudnék.

Hiányzik a hasam... még akkor is, ha én igazából sosem láttam terhespocaknak, mert egyre inkább lógott rajtam minden ősszel még feszes ruhám; de zuhanyzás közben mindig ösztönösen kidüllesztem, mint az utóbbi hónapokban minden este, és a csempén rápillantok az árnyékomra - lapos, és én csúnyának látom, pedig mindig deszka akartam lenni.
Hiányzik a várakozós izgalom, a napok türelmetlen számlálgatása, a konkretizálódó tervek és az egyre merészebb álmok, amik ugyan csak pár másodperces történeteket bátorkodtak összerakni a fejemben, de azok is épp elegek ahhoz, hogy néha bevillanjon egy-egy kép, amitől bárhol vagyok és bármilyen erősnek érzem magam, azonnal megtelnek a szemeim könnyel. Látom édes M.-et aludni egy hason fekve pislogó aprósággal a mellén, látom drága Apucimat babaúszáson nevetni egy prüszkölő kicsin, látom M.Apukát büszkén ölbevenni egy kisembert aki akkora, hogy egy tenyerével betakarható, látom magamat feküdni nagyon sokáig és csak bámulni egy pici pufók arcot.

Nincs sok kedvem emberek közé menni, egyelőre valahogy nem érzem biztonságban magam sehol senkivel, M. kivételével. Mert néha tudok az érdeklődő, vidám, régi én lenni, egész őszintén és teljes szívből, hiszen megváltozott és átértékelődött minden, a szenvedés is, és minden napban van valami apró csoda, amit azelőtt sosem vettem volna észre, de amiért érdemes, sőt jó, élni - hiszen van egy kislányom, és ilyen boldoggá, mint ez a tény, sosem tett még semmi. Aztán teljesen váratlanul és átmenet nélkül érzem, hogy darabokra hullok belül, és nem értem, hogy miért néznek rám furcsán-várakozóan, ha egy tíz perccel azelőtt elkezdett beszélgetésben egyszer csak képtelen vagyok tovább részt venni, és csak nézek ki a fejemből erőltetett mosollyal és elrévedő tekintettel, már teljesen más világban járva... És haragszom - ha tudják, hogy mik történtek velünk, akkor azért, hogy hogy bírnak nevetgélni és csevegni, mikor a mi kislányunk nincs már, ha nem sejtenek semmit, akkor azért, hogy bezzeg a szerencsés bugyuták, fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent fájni. És közben furdal a lelkiismeret, hiszen ők teljesen normálisan viselkednek és logikusan reagálnak, mert valójában látszólag én magam is ugyanolyan vagyok mint mindig, igyekszem színészkedni, mert nem akarok másokat terhelni a kiszámíthatatlan hangulataimmal...
Nincs könnyítési lehetőség, és nincs egyensúly; bármi történik körülöttem, nem megfelelő, nem elég, túl sok vagy túl kevés... egyedül M. érzi, mint mindig, minden rezdülésemet, és ölel át szótlanul óránként huszonötször, ha épp az kell, vagy költ új szakaszokat a szokásos vidám-buta nótáinkhoz, ha az.
Szeretném, ha valaki megígérné, hogy idővel elmúlik, elhalványul, és szeretnék biztos lenni benne, hogy nem, soha. Nem akarom elfelejteni, elengedni, elveszíteni...
Ma nagyon nehéz.

6 megjegyzés:

  1. Pedig ha elfelejteni nem is, de elengedni bizony el kell. Idővel. Hogy továbbléphess. Nehéz ez az időszak, de sajnos túl- és át kell élni. Ha majd lesz kedved emberekhez ihatnánk egy kávét vagy üdítőt, vagy ásványvizet vagy valamit.
    Millió puszi és sokat gondolok Rátok továbbra is.
    Szandrus

    VálaszTörlés
  2. Olvaslak és átélem újra és köszönöm, hogy nem engeded feledni azt az izgulós várakozást.
    Lássad még sokszor, villanjanak be a képek és mosolyogjál azokkal a könnyekkel, mert hiszem, ez azt jelenti, közétek akar egy lelkecske megszületni!
    Ölellek...

    VálaszTörlés
  3. Azt mondják, hogy az ember életében többnyire a rossz dolgok is értelmet nyerhetnek később. (Biztos nem minden rossz.)
    Nekem (bár soha nem hittem volna) a válásommal ez történt. Ezen a nagyon rosszon át vezetett az út a mostani életemhez. Az út, a tapasztalás pedig kellett ahhoz, hogy értékelni tudjam az "itt és most"-ot.
    Minden vágyam, hogy az első közös gyermekünk elvesztése is értelmet nyerjen valamikor. Mert még nem értem. Még fáj, még félem (nagyon), de halványabban, halkabban.
    Veled érzek.
    Ölelés: ETAMA

    VálaszTörlés
  4. Drága Esti,

    a fájdalom halványulni fog, a szeretet nem. Nekem egy évbe telt a kisfiaim elveszítése után, míg úgy ahogy visszataláltam önmagamhoz . Lombikbabák voltak, a 24. héten születtek meg, és néhány napot éltek... Szeretettel gondolok Rád, és sok erőt kívánok Neked:

    Alíz

    VálaszTörlés
  5. Lányok, köszönöm a lelköntést, a történeteiteket, akkor is, ha nem mindig vidámak. És bármilyen rossz tudni, hogy nem csak velem történt ilyen, egy kicsit jó is, hogy nem vagyok egyedül, és lehet egy kicsit könnyebb idővel, ha majd egyszer valahogy sikerül követni titeket.
    Alíz, neked külön köszönöm azt a gyönyörű keserédes első mondatodat...

    VálaszTörlés

Mondd!