Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2013. április 23., kedd

Egy máshol-beszélgetés margójára

Ide fogom írni, mert nem akarok további vitát generálni Kretty blogján - és előre szólok, nálam bele lehet szólni, nekem tetszőket meg nem tetszőket is, volt már itt példa arra, hogy ennél sokkal kényesebb témákon nem sértődött meg senki. De azt sem bánom, ha itt lezárjuk az egészet, nekem túl sok hozzáfűznivalóm már nem maradt, csak a félreértett részleteket tisztáznám.
(Amúgy van a blogomon e-mail elérhetőség is.)

Szóval: Molly, túlzásokba ne ess azért, dehogy utállak én (abba meg hogy elítéllek, kérlek ne lovald bele magad, már mondtam, hogy szó sincs erről, nagyon különbözőek vagyunk, ennyi), se nem jobb se nem rosszabb nekem tőle(d) - és még egyszer: ne felejtsük el, hogy ki kötött bele kibe. Én egy konkrét példából kiindulva ugyan, de általában beszéltem egy engem idegesítő jelenségről és embertípusról, és te valamiért úgy érezted, hogy személy szerint rád vonatkozik, úgyhogy majd jól meggyőzöl, mert jobban értesz a témához megamúgyis; és ha már te elmondtad, hogy milyen rosszul tudom a dolgokat, akkor bátorkodtam én is válaszolni, és megjegyezni, hogy erről az oldalról meg a te hozzáállásod az, ami elég gáz. (A "nana" egyébként őszintén nagyon undorító, fogadj el egy tanácsot, és ne nagyon alkalmazd a beszélgetéseidben, se online se IRL, ha tényleg komolyan gondolod, hogy te, velem ellentétben, mindenkinek kellő tiszteletet adsz.)
Lehet, hogy nálad egy kicsit vehemensebben reagáltam, ilyen vagyok én, a "csipkelelkem" szenvedélyes belsőt takar, főleg ha olyan emberek álláspontját képviselem valamilyen formában, akik fontosak nekem, és akik nálam úrihölgyebbek, úgyhogy magukért nem fognak indulatoskodni. Mert az egy dolog, hogy itt vagyok én, két évnyi gyerekrevágyással, egy inszemmel, és egy muszáj-terhességmegszakítással a hátam mögött, akár ide nem illőnek is nevezhetnénk, mert proper meddő tuti nem vagyok ezek alapján - de mellettem sorakozik minimum harminc olyan nő, aki többet tett egy gyerekért, mint a legtöbb ember az egész élete során bármiért is, engem, és nagy valószínűséggel téged is beleértve. Vérciki, hogy őket oktatod ki, hogy milyen nehéz dolog az anyaság... köszönjük, hogy előzékenyen figyelmeztetsz az előttünk álló nehézségekre, de gondolj már bele, aki éveken (neadjisten évtizedeken át) szúratta és műttette és piszkáltatta a testét, szemérmet és veszélyérzetet és fájdalmat félretéve, szerinted komolyan fog mártírkodni valaha is amiatt, hogy nem alhat eleget, vagy unja a meseolvasást, vagy megint sír a kölyök?! (Emlékszem amúgy egy régi hozzászólásodból, hogy a gyanúd szerint ez a görcsös akarás akár erőteljes versenyszellem is lehet részünkről - ezt akkor most itt inkább nem is kommentálnám, ha nem bánod...)

Én komolyan nem értem, hogy miért érzed szükségét annak, hogy pont ennek a társaságnak oszd az igét... Ha szaranyai aggodalmaid vannak (amit, jelezném, én egy szóval sem mondtam, te ismételgeted folyton, szóval talán érdemes lenne valami szakemberrel elbeszélgetni arról, hogy mi és miért frusztrál ennyire), akkor menj szépen, és neveld meg azokat, akik miatt kialakult benned ez a kisebbségi komplexus. Tele a padlás ősnőstényekkel, akik a vécén ülve is magukra kötik, és hétéves korig szoptatják, és soha többet nem engedik magukat megdugni, mert minek, ha már ott az áldott gyümölcs... mért nem velük hadakozol...? Ott aztán ki tudsz bontakozni, szükség lesz minden beszélgetési kedvedre meg érvelési technikádra meg büszkén hangoztatott nyugalmadra, és legalább a közös alap adott lesz a vitához, hiszen szíve mélyén mindkét fél pontosan tudja azt, hogy mennyire csodás vagy borzalmas, ha gyereke van az embernek. Ehelyett meddőknek prédikálod, hogy bizony ti gyerekesek gyakran szívesen visszacsinálnátok, mert pokoli nehéz... abszurd... ahogy egy számomra nagyon kedves sorstárs megfogalmazta, olyan, mintha egy egészségtől kicsattanó atléta rinyálna egy kerekesszékben ülő bénultnak, hogy iszonyat, a maraton lefutása után neki most úúúgy sajog mindene...

Ami a gyerekeidet illeti, senki sem mondta, hogy utálod őket (én biztos nem), még azt sem, hogy rosszul viselkedsz velük - egész biztosan másképp, mint én fogok, de ezzel semmi baj nincs, sok különböző fajta nevelés eredménye lesz végül kiegyensúlyozott és rendes ember, nem hiszek abban, hogy lennének egyértelműen jó és rossz utak. Nekem egy kicsit csak az fura, hogy védekezve egy olyan vád ellen, ami nem is ért, egy csomó olyan dolgot sorolsz fel velük kapcsolatban, amit mechanikusan megteszel értük - nem azért, mert jó neked is, de még a közös öröm miatt se, hanem hogy úgy mondjam, az ő javukra... annyi az összes kritikám, ha lehet annak nevezni, hogy remélem, ezt sikerül majd titkolni előlük, mikor egy kicsit jobban eszmélnek, mert nagyon jó barátok elég keserű példáiból tudom, mennyire szar úgy felnőtté válni, hogy basszus, anyám mennyi áldozatot hozott, hogy nekem jó legyen. De persze az sem a legideálisabb, ahogy Anyu tette velem, lüke gyerekként együttélvezve minden pillanatát (és amit szerintem én meg fogok ismételni a sajátjaimmal), mert annak meg az lett az eredménye, hogy a nagy over-protective boldogságburokból akkor voltam kénytelen hirtelen felnőni, mikor ő egyszer csak itthagyott - és az igencsak nagy kibaszás még egy idősebb gyerekkel is.
Jah és a tieid különösen édesek, régebben láttam a fotókat is róluk, gyengéim a szőke kölkök, tényleg szívből irigykedtem volna rád, ha nem lett volna egy panasztenger minden róluk szóló meséd - annak árán nem szeretnék anya lenni, hogy ennyire megkeseredetté váljak, az az én érzésem szerint se nekik, se az apjuknak, se nekem nem lenne jó; és én egészen önző beleéléssel szeretek boldog lenni.
Ennek kapcsán még egy gondolat: tudom, hogy nem volt báli menet az életed, anno pont annak kapcsán keveredtem hozzád, hogy rákban halt meg az anyukád, és hiányzott neked, ahogy nekem is az enyém. Szimpatikus volt, hogy nyíltan beszélsz róla, kételkedsz a saját érzéseidben, és be mered vallani, hogy a gyász nem mindig egyértelműen csak fájdalom, van ott düh is, meg csalódottság is, meg ezer más érzés. De azóta kinőttem a végletekig rágódó drama-queen korszakomat, mindenhol (könyvben, filmben, emberben) untat a folyamatos szenvelgés - plusz gyerek-ügyben dühít is. És volt szerencsém megismerni egy csomó fasza embert, aki az enyémnél sokkal keményebb múlt ellenére is bátran harcol és csörtet előre... és igen, boldog, vagy legalábbis nagyon igyekszik észrevenni minden apró boldogságpillanatot. Hát nekik kívánok én többek között gyerekeket, mindjárt legalább kettőt-kettőt, hadd legyen alkalmuk megtapasztalni az általad beharangozott "poklot"... :)

4 megjegyzés:

  1. "Én komolyan nem értem, hogy miért érzed szükségét annak, hogy pont ennek a társaságnak oszd az igét..."-én sem értem. Sőt azt sem, hogy minek olvas egyáltalán olyan blogokat, ahol a lombik a téma.
    Először azt hittem, hogy azért, mert az ikrei ar-ból születtek, de egyszer azt írta, hogy nem. Akkor?!
    Azt hiszem, én tudom az ő oldalát is, hiszen van két fiam, de ismerem a Tiéteket, akik gyermekre vágynak, mert én is beállnék még a sorba. Szóval nekem nem mondhatná, hogy nem tudhatom.
    Tudom. Tudom, hogy sokszor nehéz, de eltörpül az összes gond, ha csak Rájuk gondolok. Merem állítani, hogy hálás csak én lehetek, hogy Ők (a két fiam) engem választottak, hozzám jöttek.
    Persze ő benne van most a sűrűjében, ezt el tudom fogadni. Azt viszont nem, hogy pont ott, pont azt kommentelte. Tapintatlanság volt, nem kétséges. Ez a véleményem.
    ETAMA

    VálaszTörlés
  2. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  3. szóval Esti, írtam neked mailt, mert nagyon hosszú lett a válaszom, nem fér ide.
    a többieknek - ha esetleg kommentelnek - csak azt szeretném mondani, hogy én már biztosan nem fogok válaszolni, a nagyon hosszú válaszomban nagyon részletesen megírtam Estinek mindent, amit a témáról gondolok és érzek.

    VálaszTörlés
  4. Molly, mélben válaszolni fogok valamikor, és ezt itt én is lezárom... ha reggeltől hirtelen más "problémáim" lettek, úgy tűnik... :)

    VálaszTörlés

Mondd!