Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. január 9., csütörtök

"...most látom, milyen óriás ő..."

Tavaly sokszor találkoztam ezzel a verssel, olyan nők tollából, akik igazán gyászolhattak. Akiknek úgy halt meg a gyereke, hogy nem tehettek semmit ellene, akik nem dönthették el maguk, hogy tudatosan választják-e a veszteséget, csak megtörténtek velük a dolgok, és muszáj volt elfogadniuk a megváltoztathatatlant. Nem éreztem azt, hogy pontosan rólam szól, hogy jogom lenne így fájni, még akkor se, ha a Kissmalacz állapota ugyanolyan igazságtalan volt, és ugyanolyan szenvedést okozott nekem, mint bármelyik másik anyának a gyereke betegsége. Egyrészt az én búcsúm önként vállalt következmény volt valamilyen szinten, másrészt amint elég hamar kiderült, azáltal hogy őt elengedtem, csodás ajándéknak adtam szabad utat, akinek ugyanolyan elmondhatatlanul örültem, amennyire rossz volt előtte a lemondás - végül azt reméltem, hogy bármekkora is a hátrahagyott űr, egy velem-lehet-baba majd nagy részét sikeresen tölti be, hiszen sokkal több időnk és élményünk lesz együtt.
Azért valamiért mégis félretettem a verset, őrizgettem, el-elolvastam néha... és minél inkább közeledett a  találkozásom a velem-lehet-babával, annál inkább igaz lett rám is. Nem egészen szó szerint; nem gyászolom a Kissmalaczot ahelyett, hogy a Kissmajomra koncentrálnék, nem csak félig élek, nem sír egyik szemem miközben a fiamra mosolygok, és nem hagytam el a fél szívemet, inkább kaptam még egyet, és most kétszer annyira bírok szeretni.
De ma már tudom, mit veszítettem, hogy milyen lehetett volna a nyarunk... és ugyan a domináns érzés továbbra is a boldogság, hogy a telünk ilyen lett, a hiány egyre égetőbben él bennem, ahányszor rápillantok erre a kis selymes, meleg, szuszogó csomagra, és eszembe jut, hogy tulajdonképpen ők ketten vannak, csak egyikükkel nem adatott meg az összebújás. És emiatt szomorú vagyok, igen, de ugyanakkor nem csak ma, az elválás évfordulóján, hanem minden egyes napon érzem a végtelen hálát: hogy van egy kisfiam - és hogy van egy kislányom is.


Várnai Zseni: Holt gyermek anyja

Anya, akinek holt gyermeke van,
A fél testével maga is halott,
És húzza, vonja le, a föld felé,
Mit énjéből a földnek átadott.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félszemével néz a napba már,
A másik szeme túl a Mindenen
Holt gyermeke távol nyomában jár.

Úgy jár közöttünk, mint ki messze megy,
Vagy messze útról érkezett imént.
Mint idegen, ki otthont nem talál,
Ki valahol elhagyta fél szívét.

Csak fél szíve vergődik mégis itt,
Aranykalitkában sajgó, bús madár,
Míg itt a földön élő kedvese,
Tilos addig a másik út, határ.

Félkézzel végzi sok-sok dolgait
S hiú viszályok fölött úgy lebeg
Magasan, minden szennytől mentesen,
Mint akit már nem érnek emberek.

Anya, akinek holt gyermeke van,
Csak félig él, lehúzza őt egy sír
S mikor élő fiára mosolyog,
Az egyik szeme akkor is csak sír.

2 megjegyzés:

  1. Tudod hányszor és hányszor olvastam ezt a verset? Ráadásul nekem a fiam halt meg és utána megint fiam született...
    Az összes versét elolvastam amit a fia halála után írt. Hihetetlenül jól ír le mindent, amit én is érzek, azóta is.

    VálaszTörlés
  2. Egy nagy ölelést küldök neked!

    VálaszTörlés

Mondd!