Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. március 5., szerda

A szaranyaságról

Ezt a posztot buta-buta Popinak dedikálom, mert nélküle sosem írtam volna az érem másik oldaláról - el is felejtettem már, hogy volt ilyen, hihetetlenül repül az idő manapság, és nagyon nehéz felidézni azokat a napokat, amikor Kissmajom csak egy szuszogó krumpli volt, hiszen most már egy kommunikatív kis lény, aki folyamatosan beszélget velünk, mindenre ezerrel koncentrálva figyel, és minden nap látványosan fejlődik (tegnap reggel például felfedezte a kezét, és meglepetten konstatálta, hogy meg tudja fogni vele a piros plüssnyúl szív alakú orrát).
Itt nálam a szülés után időhiány miatt elég sokáig elmaradt a dokumentálás, amikor meg írtam, akkor is leginkább a Kissmajomról, akiről továbbra is csak azt tudom elismételni, amit akkor, hogy egy tökéletes, csodálatos mintagyerek, első perctől fogva. Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy én is olyan anyának éreztem magam, sőt: azáltal, hogy jófej baba volt, és mindenben segítőkész partner, engem még jobban frusztrált, hogy ha ő pár naposan ennyire megkönnyíti a dolgomat, akkor én meg mi a lószarért vagyok ilyen béna és ügyetlen… neki sokkal jobb anya járna. Sokszor órákig csak ültem, és néztem, és nem tudtam betelni vele, meg a hálával, hogy van nekem, és ha olyankor valamilyen anyaságosságot épp nem sikerült úgy végrehajtanom, ahogy ideálisnak tartottam, azt éreztem, hogy nem érdemlem meg őt, nem vagyok méltó rá - sokáig várt és küzdelmesen elért babák esetében szerintem gyakran vannak így ezzel a nők, nehéz szembesülni azzal, hogy egy évekig kergetett álom teljesül, mi meg nem vagyunk mindenben a helyzet magaslatán. Szóval nem volt mindig minden rózsaszínű nálunk sem, bőgtem ám én is épp eleget, és most utólag ugyan látom, hogy eléggé ok nélkül, de akkor ez nem így csapódott le....

Nálunk ugye a nagy mumus a szoptatás volt, az első hetekben még jobban stresszelt a téma (Tudom, szinte lehetetlen, lévén, hogy mostanában is folyton ezen kattogok…), még erősebb volt a teljesítménykényszerem. Itt is added pressure volt, hogy Kissmajom első pillanattól annyira de annyira ügyes volt, valósággal fizikai fájdalmat okozott, ahányszor ránéztem az édes fejére, ahogy szorgalmasan szopizott bármeddig, minden különösebb eredmény nélkül is akár. Az összeomlás akkor jött el, amikor egy ismerősöm példáját követve, aki a sírós babáját egyfolytában mellen tartotta, így aztán rengeteg teje lett (vagy legalábbis nekem akkor teljesen megkérdőjelezhetetlennek tűnt az összefüggés), rendeztem egy majdnem huszonnégy órás szoptatásmaratont, hogy hátha. Már a kórházban is volt ilyen próbálkozásom, a második napon, de akkor még eléggé friss voltam és üde és euforizált - ugyanez a mutatvány egy kéthetes babával, vagyis alapjáraton is nagyon kialvatlanul és elhasználtan, elég rossz ötlet volt. Eleve abból állt minden nap, hogy háromóránként szoptattam, egy órát (néha többet is) tartott a szoptatás, és utána tejszaporítási céllal még egyet fejtem, vagyis maradt olyan egy órám aludni vagy bármire, mielőtt megint szoptatni kellett. És azon az ominózus éjszakán gyakorlatilag csak annyi pihenőidőt adtam magamnak, amíg a pótlást (mert egyértelmű volt, hogy kell, éheztetni meg nem akartuk Kissmajmot a kísérletem idejére sem) oda nem adtuk; azaz oda nem próbáltuk adni, mert akkoriban volt az, hogy még hittünk a poharazásban… éjnek idején tehát, össze-vissza repedt mellbimbóval, sajgó derékkal és háttal, zsibbadt végtagokkal, félkómás állapotban asszisztáltam M. kínlódásánál, aki a tápszer nagy részét a gyerek nyakába öntögette… a gyerek ordított, én hüppögtem, szegény M. meg próbált az agyvérzés határán egyensúlyozni.
A világ legszarabb anyájának éreztem magam, gyűlöltem a testemet, amiért képtelen követni a lelkem szárnyalását, és a túlcsorduló szeretetemből tejet gyártani a fiamnak, mindenféle szörnyűségeket vizionáltam, amik mind az én alkalmatlanságomból származnak majd, hiszen íme, nekem megint nem megy az, ami mindenkinek természetes (igen, ez kísértetiesen hasonlít a meddőség körüli szomorkodáshoz)... M. mentett meg, mert megérttette velem, hogy igenis jól csinálom, hogy a bravúros áttörés hiánya nem rajtam múlik, én mindent megteszek, és egyébként is, van egy egészséges, gyönyörű fiunk, ugyan kit érdekel, ha nem kizárólag anyatejet eszik… Azóta még számtalanszor robbant bele az önsajnálatomba és -sanyargatásomba, mindig ugyanezzel az érvvel, ami ellen tényleg nem tudok (és ne is tudjak soha!) mit mondani. De mostanában már általában nem is látom annyira tragikusan a dolgokat, megedződtem, és mivel érzem, hogy mennyire repül az idő, mindig az jut eszembe, hogy ez is el fog múlni, és bizony, már most meg vagyok győződve, hogy ezt is visszasírom majd.
Manapság nem ritka a napi többszöri negyvenperces óbégatás, mert Kissmajom legújabb kunsztja az, hogy bár hullafáradt, nappal nem hajlandó elaludni, általában sürgős rúgkapálni- és gügyögnivalók okán. Két hónapja idegösszeroppanást kaptam volna, ha sétáltatás, ringatás, énekléses ölben altatás után, rajtam fekve is változatlanul, esetleg még erősebben üvölt, és én sehogy sem bírom megnyugtatni. Ezzel szemben tegnap például cseteltem közben, mert elfogadom, hogy véges az erőm, mindent nem tudok megoldani, bármennyire is szeretném. Amikor minden lehetőségből kifogyok, csak ölelem és szorítom erősen, ez minden, amit adni tudok a nyugalma érdekében, és ha ez nem elég, akkor nincs többem. Persze továbbra is frusztrál, hogy végül a kimerüléstől alszik el, és ugyanúgy szenvedek, ha a drága pici könnyes arcára nézek, de már nem vagyok hajlandó őrületbe kergetni magam az önostorozással.
Minden tiszteletem azoké, akik napi több órán át síró babák mellett ép ésszel túléltek heteket-hónapokat, nekem nem menne, beleőrülnék, és hál'Istennek úgy tűnik, hogy a sors nem is ad többet, mint amit el tud viselni az ember. Így is volt már olyan pillanat, amikor a hormonoktól és a tehetetlenségtől magamon kívül átadtam a harcteret M.-nek, még mielőtt felrobbannék. Ilyenkor több-kevesebb sikerrel próbálom lelkifurdalás nélkül kezelni a szó szerinti kitörésemet, és azt ismételgetni, hogy amíg tele van a pocakja, és van egy meleg test, amihez hozzábújhat, ebben a korban még nem esik baja - kevésbé fontos az, hogy épp ki vigyáz rá, és sokkal inkább az, hogy ne legyen magára hagyva, és főleg az, hogy hosszútávon normális maradjon az anyja.

Egyébként mondanom sem kell, hogy M. nélkül egyszerűen nem tudnám ezt csinálni. A jó részeket sem, mert annyira csodás az, hogy valaki velem együtt rajong ezért a kisfiúért, és nem néz teljesen idiótának, amiért bamba vigyorral bámulom ahányszor elereszt egy aranyos grimaszt, hanem ő is bohócot csinál magából, csak hogy kicsikarjon egy félmosolyt. És a rosszakat sem, mert akkora erőt ad a támogatása, annyira megkönnyíti a bizonytalankodásaimat az, ha viccet gyárt a drama queen reakcióimból, hogy még a legnehezebb napokból is többnyire a vihogásaink emléke marad meg.
Most, hogy az éjszakákat két kajaszünettel átalusszuk, nincs soha olyan, hogy napközben alig bírom nyitva tartani a szememet, de az elején sokszor volt; nekem olyankor az segített, hogy elmentem (Nem röhög!) a Tescoba (leginkább azért oda, mert autóval három percre van, és össze tudtam kötni a kellemeset a hasznossal, egyúttal megejtve a nagybevásárlást). Mondtam M.-nek, hogy akkor most nekem szükségem van pár órára, ő átvette a babát, én meg leléptem, és az akciós narancslés stand meg a sajtpult között ténferegve úgy éreztem magam, mintha egy all-inclusive full-extrás római vakáción a Via Condotti luxusboltjait fedezhettem volna fel.
Nem fenékig tejfel, de nem adnám semmiért, nem cserélnék senkivel. Néha siránkozok, zokogok, hisztizek, kiakadok én is, leteszem a babát fél percre, amikor nem tudom elviselni a számomra indokolatlan nyivákolását, sőt, megharagszom rá amiért nem hallgat rám, és határozottan rászólok, hogy most már legyen szíves hagyja abba, mintha értené… aztán rögtön felkapom újra, szégyenkezve és bűnbánva, mert eszembe jut, hogy mennyire boldoggá tud tenni, mikor a nyakamba bújik. Egy hullámvasút ez az anyaság nah.

10 megjegyzés:

  1. Hat ez volt a legjobb az utobbi idoben. Szerencsere ebedszunet van es nem sokan vannak korulottem hogy lattak volna hogy konnyes szemmel vigyorgok. :-)

    VálaszTörlés
  2. Köszönöm ezt a postot!!!! Pont jókor!

    VálaszTörlés
  3. Imádom ezt a posztot. ;-) Bizony-bizony sokszor voltam én is így, és ez így van rendben. (Ja, és később is lesz ilyen: "..hogy mindjárt lemegyek a térképről, vagy szétszedlek gyerek!!!!" :-) )
    ETAMA

    VálaszTörlés
  4. Nahát, jó hallani hogy másnak sem egyszerű...Eddig olyan kis boldogságos bejegyzéseid voltak, hogy arra jutottam, hogy bizonyára én sokkal individualistább vagyok, mint az átlag, mert a saját életem megszűnését olyan iszonyú nehezen viselem, és hogy dühös tudok lenni a gyerekre, ha nem hagy aludni, vagy nyűglődik minden látható ok nélkül. Jó tudni, hogy másnak is nehéz ez :-)

    Egyébként az "ok nélküli" üvöltésre (nem a nyűglődésre, hanem az igazi könnyes, dühös visításra) a Bölcs baba című könyvben olvastam egy nagyon jó elméletet: a gyerek nem tud beszélni, de rengeteg frusztráció éri a megszületésétől kezdődően. Valahogy muszáj kiadnia magából, egyetlen eszköze van erre: a sírás. És ilyenkor a legnagyobb hiba rátukmálni a szoptatást, vagy elringatni (nyilván arról beszélek, ha egyértelmű, hogy nem ez a baj), mert nem erre van szüksége, hanem arra, hogy valaki megölelje és szeresse, miközben ő kiadja magából a feszkót. És utána sokkal kiegyensúlyozottabb és boldogabb, ellenben ha ilyenkor megszoptatjuk vagy eltereljük a figyelmét, a stressz bent marad, és továbbra is feszíti. (Egyébként a könyv szerint ha fáradt a gyerek, akkor alszik, ha nyűgös, akkor már stresszes, csak fáradtan nem tudja úgy kontrollálni). Nálunk ez egész jól működik, egy-egy ilyen visítós hiszti után napokig sokkal nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb a gyerek. (És természetesen ilyenkor nem hagyom egyedül, de nem teszek nagyon mást, mint ölelem magamhoz, és néha dünnyögök neki, és amikor már látom, hogy kezd megnyugodni, akkor segítek neki szoptatással teljesen ellazulni)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na jójójó, ez tetszik, logikus, hihető is, én magam is szívesen csapkodok néha, és tényleg jobb utána, DE! Honnan tudjam én azt, hogy épp ilyen feszültségoldós alkalmat akart tartani a gyerek, és nem valami baja van? (Nem egyértelmű bajra gondolok, hogy éhes-kakis-fáj, hanem mit tudom én, megijedt valamitől, ami csak az ő fejében rémisztő.) És ha ezt az elméletet követjük, akkor egyáltalán nincs komfortszopizás…?

      Törlés
    2. Én minden elméletet csak a magam módján követek... (mondtam én, hogy individualista vagyok...) De a komfortszopi nálunk a 3. hónap betöltése után szinte teljesen megszűnt, mert túl érdekes neki már a világ, nappal szoptatni csak a lesötétített hálószobában tudok.

      Honnan tudjad mikor van stressz-sírás? A könyv szerint ezt meg lehet érezni ;-) Minden elméletnek van egy ilyen feltételezése, hogy az anyasággal egyidőben az ember médiummá is változik... Viccet félretéve én ezt a könyvet akkor olvastam, amikor a Nyuszi már elég nagy volt, és nála tényleg lehet tudni, hogy valami fáj-e vagy ijesztő, mert teljesen máshogy sír, mint egyébként.

      Törlés
  5. Annyira jó, hogy vagytok és annyira jó, hogy megfogalmazzátok és leírjátok az érzéseiteket :-) Igaz az én Fiam még bent van, de én is ilyeneken filózok most már nap, mint nap :-):-)

    VálaszTörlés
  6. Modoros, terjengős, olvashatatlan - kár.

    VálaszTörlés
  7. Tesco all inclusive :) minden anya körülöttem átél hasonlókat, a hugimnál láttam először, de biztos saját bőrön tapasztalva kikerülhetetlen az a megfelelési kényszer. A sógornőm kislányát pl. csak sűrűn rugózó, dancelő ringatásokkal lehet megnyugtatni. Ha együtt a család, van, hogy átveszem, mert fizikailag fárasztó órákig disco tamtamot járni a csend érdekében, és imádja :)

    VálaszTörlés

Mondd!