Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. május 1., csütörtök

Énekszó és tánc köszöntse...

Én soha semmi normális nem akartam lenni work-wise, és nem is igazán értettem semmihez. Diák koromban dolgozgattam vakációkban (befőttesüveg fedőket árultam a piacon - not kidding), és abban az évben is, amikor nem sikerült a felvételim (reklámújságot szerkesztettem, online hírportált frissítgettem, fordítottam), és közben utáltam magam, amiért nem mertem kideríteni, hogy bejutnék-e színire; mert igen, filmszínésznő meg rock-sztár az szívesen lettem volna, meg detektív, esetleg ügyvéd az amerikai rendszerben, és mindezek mellett mondjuk Brad Pitt felesége.
Azt elég hamar pontosan kitaláltam, hogy mit nem szeretnék - például hiába beszéltem egész jól angolul már érettségire, nem mentem bölcsészkarra, mert úgy gondoltam, hogy a nyelvtudásom fejlesztéséhez nincs szükség főiskolára, tanárnak meg a nulla pedagógiai érzékemmel amúgy is alkalmatlan lennék, úgyhogy semmi értelme. Kitaláltam magamnak az újságírást (manapság azt hiszem média szaknak hívják, és minden félkegyelmű azt végzi el, de akkor még elég komoly dolog volt, a legkomplexebb felvételi vizsga ott volt, négy tantárgyból), kitartottam mellette amíg be nem kerültem az egyetemre, de fél év múlva már tudtam, hogy nem nekem találták ki, hiába lett volna hozzá állítólag tehetségem. Gyűlöltem, hogy kemény seggnyalásba kerülne bármilyen kis pozíció megszerzése (például bemondókislány a mucsaröcsögei tévé híradójában), és hogy komoly sorok kanyarognak a nyalandó seggek előtt, és a média is pont akkor kezdett olyan irányt venni, amitől nekem hányingerem volt, úgyhogy azt is kilőttük. A diplomát azért megszereztem, és utána még másfél évet ellazulgattam Kolozsváron, és mivel ösztöndíjam volt, de dolgozni-ötletem nem, elvégeztem a magiszterit; amerikanisztikát tanultam, azt imádtam, de kezdeni nem sokat lehetett vele, maximum doktorálni, és megint csak tanítani, ami továbbra sem tetszett, és nem is ment volna.

Az összes vagyonommal, hetvenezer forinttal, fogtam tehát magam, és 2003 márciusában eljöttem Budapestre. A pénz egyik felét kérdőívezésből szereztem, a másikat abból, hogy feketén eladtam a helyemet az "elit" (értsd: kétágyas) kollégiumban - huszonkétezer azonnal elment az első mobilomra (Nokia 3310, ma is megvan), ötezer körül volt a BKV-bérlet, harmincezer volt a szobám, még ötezret félretettem rezsire, maradt kevesebb mint egy tizes. Do or die: vagy munkát találok olyan nagyjából két hét alatt, hogy fizetésem legyen a következő havi albérletre, vagy hazakullogok a szülővárosomba apuhoz, a lánykori kisszobámba, és beadom a kérvényt a munkanélküki segélyre. A barátok, akik az egyetem elvégzése után szintén átjöttek Magyarországra, és már egy-két éve itt éltek, nem sok jóval kecsegtettek, volt olyan pár, amelyiknek egyik fele már fél éve állást keresett, nulla eredménnyel. Nem tudom, miért gondoltam, hogy nekem sikerülni fog, vagyis inkább azt hiszem nem gondoltam se azt se semmit, mert ha megfontolt felnőtt módjára elemezgetni kezdtem volna, sosem merek lépni. Hirdetést adtam fel az Expressz újságban meg a Jobline.hu-n talán, és mivel otthon nem volt netünk, a Déli Pályaudvar ingyenes terminálján ellenőrizgettem a leveleimet minden nap, tetűlassú, folyton megszakadó kapcsolaton. Összesen három állásinterjún voltam, egyikről kiderült, hogy biztosítási ügynök lennék, amihez túl élénken élt bennem Willy Loman emléke, így versenyben maradt két titkárnőség: ügyvédek vagy mérnökök mellett - az utóbbi mellett döntöttem, mert férfiak voltak a kollegák, velük mindig is jobban kijöttem.
Több mint fél évig feketemunkás voltam, mert a bérszámfejtő nem volt hajlandó együttműködni a bevándorlási hivatalos ügyintézésben. Ez akkoriban azt jelentette, hogy legfeljebb három hónapig lehetettem egyhuzamban az országban, majd át kellett lépnem a határt, hogy az útlevélbe nyomott pecséttel bizonyítsam, csak turista vagyok, nem tartózkodom itt illegálisan; a vámosok minden visszalépéskor ellenőrizték, hogy van-e minimum hetvenezer forintom (a bűvös visszatérő összeg), amivel az ittlétem költségeit fedezni tudom; az én fizetésem akkor kereken… bizony, hetvenezer forint volt. A vak véletlen és a lótifutiságom mentett meg, egészen pontosan az, hogy az építőipari cég, ahol dolgoztam, lízingelt egy teherautót, aminek hetvenezer forint volt a havi törlesztőrészlete, amit nekem kellett intéznem, minden hónap végén; felvettem tehát a pénztárból ezt az összeget, mindig gondosan péntekre időzítve, éjszaka elvonatoztam Nagyváradig, megszereztem a kis billogomat, délelőtt visszajöttem, a Nyugatinál hétvégén is nyitvatartó postán befizettem a sárga csekket, és vásároltam magamnak még kilencven nap haladékot. Következő évre már végre sikerült megkapni az ideiglenes tartózkodási engedélyt (akkoriban egy éves periódusra osztogatták), a cég viszont rohamos lejtmenetbe került, a tulajdonosok cirkuszoltak egymással, és nyár elejére egyértelművé vált, hogy inkább előbb, mint utóbb csődöt jelentenek - ekkor adtam fel a következő álláshirdetést.

A nyelvtudásom miatt választottak ki, de az interjúra majdnem el sem mentem, mert nagyon gyanús volt a helyszín. A megbeszélt időpont előtt fél órával leszálltam egy megállóval hamarabb a buszról, leültem egy kerítés kőalapjára, és miután nagy nehezen sikerült rábeszélni magam egy esélyadásra, még gyorsan felhívtam egy barátomat, hogy elmondjam hova megyek, és ha eltűnnék kerestessen, mert tuti eladnak Olaszországba útszéli kurvának. A jövendőbeli főnököm egy icipici sötét szobában fogadott, amiben alig fért el egy íróasztal, és teljesen őszinte volt: ez egy vadonatúj, most bejegyzett vállakozás, amit ő tulajdonképpen hobbiból próbálna összerakni a jelenlegi munkahelye mellett, én lennék az első és egyetlen alkalmazott, és hát egyáltalán nem biztos, hogy működni is fog az ötlete. Mai napig nem tudom, hogy mi győzött meg, talán a lelkesedése, talán a kíváncsiságom, talán az, hogy nem láttam vesztenivalót, szívesebben buktam volna bele egy kezdődő valamibe, mint egy végét járóba. A régi helyen kivettem a maradék két hét szabadságomat, ez volt az újnál a próbaidő, és lejártával azonnal fel is vettek.
És gyakorlatilag a főnökömmel ketten  a semmiből felépítettünk egy céget, ami ma az országban az ágazatában a partnerek körében legismertebb, és forgalom szempontjából legerősebb; sosem a kifelé irányuló népszerűségre vagy a méretre törekedtünk, jelenleg is húsz alatt van az alkalmazottak száma, de ekkora csapattal évről évre sokkal többet értünk el, mint a minimum háromszor ennyi munkatárssal dolgozó, hatalmas reklámkampányokra és intenzív brand-építésre százmilliókat költő egyetlen valódi konkurensünk. A főnököm szinte végig csak a kapcsolatépítéssel és új partnerek beszervezésével foglalkozott, a fejlesztések kitalálásához közös brainstorming vezetett, minden mást szinte teljes egészében az én feladatom - papíron for lack of a better word irodavezető vagyok, de igazából minden rám van bízva, én irányítom mindenki munkáját, és a legdurvább anyagi következményekkel járó döntésekben is erősen nyom a latban a véleményem; ő idén lesz negyven, öt éven belül "nyugdíjba" szeretne vonulni a vidéki birtokra, és rámtestálni minden létező ügyintézést.
Mondhatni virágzó karrierem van, ráadásul egy olyan iparágban, amit soha nem tanultam, és amiben nem könnyű érvényesülni. Igaz, az üzleti partnerek inkább félelemből tisztelnek, mint szeretetből, de ez így is van jól, a cég pályafutása során végig én voltam a "bad cop", a főnököm meg a people skills nagymestere. Ez általában egy jól kiegyensúlyozott játék, ami nem egy bomba-üzletet eredményezett már, de persze olyan is van, hogy kénytelen utánam romokat takarítani, és sűrű elnézéseket kérni - szerencsére összekacsintós viszonyunk van, így ezt sem bánja. Imádom a munkámat, elismert és sikeres vagyok benne, és egész jól keresek. Ebből a világból léptem én ki gyerekezni.

Mikor bejelentettem a terhességet, a főnököm teljesen kétségbe esett, hogy most mi lesz; nem tudott a terveinkről, ahogy senki más se (nem akartunk kíváncsiskodást, sajnálkozást, stb.), és ugyan már évek óta készült lelkileg rá, hogy valamikor azért csak vágyni fogok saját családra, a hír mégis sokként érte. Persze korrekt és megértő volt, mint mindig, és én is igyekeztem mindent megkönnyíteni: viccelgettünk ezügyben, de a vége tényleg az lett, hogy konkrétan a munkahelyemről mentem befeküdni a kórházba a szülés előtti megfigyelős hétre. A továbbiakra azt beszéltük meg, hogy megtartom otthonra a munkám olyan negyedét, ami túl kényes ahhoz, hogy átvegye más, és amint fél éves lesz Kissmajom, heti két-három napon, rugalmas négy órában (nincs pontos kezdőidő, beérek, amikor beérek) bejárok majd. Egy bökkenő van csak: nekem fogalmam sem volt, hogy milyen egy hat hónapos baba. Azt sejtettem, hogy méretre már nem olyan borzasztó aprócska, de azt valahogy egyáltalán nem tudtam, hogy minden más szempontból hihetetlenül pici, új, tiszta, védtelen, függő. És bármilyen akkorminekcsináltad módon hangzik, én arra sem számítottam, hogy nekem semennyire sem lesz teher ez a tökéletes rám-utaltság.
Nem fogok visszamenni másfél hónap múlva; ha nagyon őszinte akarok lenni, még azt sem tudom elképzelni, hogy másfél év múlva megteszem, bár ha időközben nem jön össze a tesó, valamikor nyilván muszáj lesz, ha belátható időn belül be szeretnénk költözni a megálmodott kertes házunkba. De per pillanat gondolni sem akarok rá, hogy valaha távol kell lennem Kissmajomtól órákig úgy, hogy nem rajtam múlik, hogy mikor rohanok vissza hozzá. Gondolni sem akarok arra, hogy lesznek dolgok, amiket nélkülem fedez fel, tanul meg vagy próbál ki először. Hogy lesz idő, amikor nem adhatok bármikor cuppanós puszit a ruganyos pofijára, amikor nem bújik a vállamra a meleg fejecskéjével minden ébredés után, amikor nem kapaszkodik legalább óránként a nyakamba a puha mancsa, és nem ér hozzám a sima bőre, nem nevet rám a gyönyörű szeme, nem érzem a leheletét és az illatát akkor, amikor vágyok, és főleg amikor ő vágyik rá.
Soha nem hittem volna, hogy lehet így és ennyire szeretni, hogy egyáltalán létezik ilyen érzés, mint ez, amit kivált bennem a kis élete minden pillanatában, ami egyre csak növekszik, és dagad, és hatalmasodik el az összes gondolatomon, tettemen, mindenen, aki vagyok. Ennek ellenére nem bántam meg a késlekedést, ismerem magamat annyira, hogy szerencsére kijelenthetem: ezt is az idő tette velem, nem veszítettem semmit azzal, hogy nem tizenöt éve szültem, de még azzal sem, hogy nem öt - egyszerűen nem lettem volna kész az anyaságra, ehhez kellett minden, ami időközben történt velünk. De ezzel sajnos az is együtt jár, hogy most már túl öreg vagyok ahhoz, hogy mondjuk öt gyerekes nagycsaládot rakjunk össze; pedig esküszöm, manapság komolyan el tudnám képzelni azt, hogy kizárólag itthonról dolgozzak tovább, és közben főállású anyuka legyek az elkövetkezendő tíz évben.
Éljen május elseje - éljen az új munkaadóm! :)

7 megjegyzés:

  1. Ezt mennyire jólesett elolvasni :) drukkolok hogy két ikerterhességgel összejöjjön az ötgyerekesség :D

    VálaszTörlés
  2. Élveztem nagyon ezt a posztot :) Mindig jó Téged olvasni :)

    VálaszTörlés
  3. Hát én ugye ötgyerekes anyuka vagyok (4 élő gyerekkel), és fel kell világosítsalak, nem lehet itthonról dolgozni ennyi gyerek mellől.:-))) Csak úgy, hogy ha nincsenek itthon. 1 egész nap itthon van, 1-ért 12.15-re megyünk és bevárjuk a másik kettőt, akik 1 körül végeznek. Munkára fordítható időm napközben jelenleg nulla perc.:-) Este 9 után (8-ra már alszanak persze mind, de akkor még tízórakikat gyártok, meg ceruzákat faragok, meg konyhát rakok rendbe, stb. sb.) lenne időm, de addigra zömmel agyilag zokni vagyok.

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Ne haragudj, de itt vigyorgok, ugyanis uuuugy tudtam, hogy ez lesz. Meg irtad is, hogy kivancsi lennel a velemenyemre gyerek-munka kombo ugyben, aztan nem irtam meg. Majd egyszer atdumaljuk. Mondjuk Nalad :D

    VálaszTörlés

Mondd!