Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. június 15., vasárnap

Apa nap

Azzal kezdem, hogy boldog apák napját, kicsi Apucim! Köszönlek mindennek, amitől kaphattalak, és remélem, hogy itt leszel majd dédtatának is… :)

Aztán: mielőtt M. belépett volna az életembe, soha nem jutott eszembe, hogy bárkivel is gyereket szeretnék vállalni. Eleve magam is túl fiatal voltam még ahhoz (oké, húszas éveim közepén túl, de én ilyen későn érő fajta vagyok), hogy ilyesmiken gondolkozzak, és hát a felhozatal sem volt valami ígéretes egy potenciális utód szempontjából - bárkivel bármennyire szerelembe estem, azzal mindig is tisztában voltam, hogy ha én szívesen is élnék együtt az illetővel (akkoriban abszolút dráma-függő mazochista voltam), a gyerekemmel sosem csesznék ki annyira, hogy egy zagyva anyát meg egy beteg lelkű apát, és ezáltal konfliktusokkal és bizonytalanságokkal teletűzdelt mindennapokat adjak csak neki. Ha valamikor lehorgonyzok, amit nagyon sokáig elképzelni sem tudtam, én olyan férjet/apát szerettem volna, mint az enyém, aki imádja a családját, nyugodt, kiegyensúlyozott, boldog életre vágyik, továbbá imád a gyerekével lenni és mindenféléket csinálni együtt.

Az előzményeink, fura önmagunkhoz híven, elég zűrzavarosak.
M. már első közös napunkon átküldte egy elbeszélő költeményét Dr. Bogárról, a rét orvosáról - olvastam, mosolyogtam, és azt éreztem, hogy na ennek a fiúnak szülnék; valamikor az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőben, de megtenném, mert aki így mesél, abból csak jó apa lehet. Említettem már, hogy szintén az első randik valamelyikén azt is megbeszéltük, hogy hogyan fogják hívni a közös fiunkat, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy komolyan gondoltuk; illetve de, csak valamikor az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőbe képzeltük az egészet, úgyhogy sokkal inkább túlfűtött romantikus fantáziálásnak nevezhető a dolog, mint tervnek.
Tulajdonképpen több év telt el úgy, hogy tökéletesen kerek volt a világunk a két macskával, és a gyerek-téma szóba sem került közöttünk, mert egyikünket sem érdekelt különösebben. Engem kezdett el először foglalkoztatni, nem olyan szinten, hogy jajszeretnékmáris, hanem inkább enyhén aggódósan, hogy legalább elméleti síkon foglalkozni kellene a kérdéssel, mert ha netalántán egyszer csak eljöttnek látom majd azt az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőt, simán benne van a pakliban, hogy a mindenféle hormonügyemet és rendszertelen menzeszemet figyelembe véve, nem fog ám az olyan egyszerűen menni.
Volt 2008-ban néhány szakítós, csakszeretőkvagyunkos hónapunk, amikor mindketten kerestük önmagunkat, próbáltuk kitalálni, hogy pontosan mire vágyunk, és hogy vajon tudnánk-e egyáltalán működni együtt úgy, hogy nem csak a pillanatnyi elégedettség a fontos, hanem a holnap is. M.-ben még mindig élénken élt az exe által következetesen gyakorolt érzelmi zsarolás (ami többek között a családalapítás sürgetésére ment ki), félt beleélni magát a jövőépítésbe, tartott mindentől, ami hosszú távú kötöttség - én meg semennyire sem vagyok az a manipulálós-rábeszélős-magamhozkötözős típus, képtelen voltam ígérgetni neki bármit is, csak azért, hogy ösztönözzem a közös életre, főleg úgy, hogy én sem vágytam kifejezetten a kőbevésésre (teljesen abszurdnak tűnt például a házasság ötlete). Egy dologban viszont egészen biztos voltam: hogy én valamikor majd igenis szeretnék gyereket; és mivel neki voltak kételyei ezügyben (hiszen egy gyerek ugye nem más, mint az ultimate commitment), szétköltöztünk átgondolni a hogyantovábbot.
Végül együtt lett a tovább is. Kiderült, hogy tulajdonképpen ugyanazokra a dolgokra vágyunk, amikor elképzeljük, hogy mi lesz az egyelőre sűrű ködbe vesző nagyon-nagyon távoli jövőben: szeretnénk házat nagy kerttel, mindenféle állatkákkal, és as it turns out, gyerekekkel is. Hogy konkrétan lépünk is ezügyben, azt csak 2011-ben döntöttük el (mondhatni elég lassúkák vagyunk), úgy, hogy egy délután megbeszéltük, hogy mi lenne ha, és este már tettünk is az ügy érdekében. És hát nem egyenes és sima úton ugyan, de az lett a vége, ami.

M. olyan apa, amilyent remélni sem mertem volna a gyerekeimnek; az univerzum legjobb apája - és ezt úgy merem kimondani, hogy azért Apu sem egy kispályás. Nem tudom, hogy ő imádja-e jobban Kissmajmot, vagy Kissmajom van jobban oda érte, de amikor együtt vannak, egy nagy örömbuborék az egész világ, sugárzik a boldog szőke fejük, és ragyognak a nevető kék szemeik. Nem gondoltam volna, hogy egy párhónaposnál egyértelműen meg lehet különböztetni, hogy mikor mosolyog szeretetből, és mikor azért, mert valaki bohóckodik neki; de meg lehet, és az apjára olyan szeretettel mosolyog, amit néha egy kicsit még én is irigyelni szoktam*.
Hatalmasakat játszanak együtt. A kedvenc up-we-go, amikor Kissmajom a vigyorgó rakéta, M. meg a vigyorgó kilövő állomás, csak egyik a sokfajta, mindkét felet alaposan lefárasztó mókájuk közül; például minden reggel azzal indul, hogy Kissmajom egy kis talptámasz segítségével combtól nyakig felkúszik a hanyatt fekvő M. testén, és napi többször előadják a nagy klasszikusukat is, amikor Kissmajom különböző módokon fekszik, majd különböző módokon lecsúszkál a pihenő M.-ről, mígnem végül ott piheg az apja valamelyik végtagján lógva, mint egy lazító lajhárkölyök. És akkor még nem említettem a mindenféle buta szövegű nótát és mondókát, amiket ugyanolyan szívesen költöget a fiának és fiáról, mint én magam.
Agyonpuszilja és -öleli és -gyűri és -csócsálja; sosem gondoltam volna, hogy egy fizikai megnyilvánulások tekintetében szegényesen kommunikáló ember képes lesz ennyiszer és ennyi módon kimutatni az érzéseit, de Kissmajommal legalább olyan gyakran és intenzíven megteszi mint én, akinek kifejezetten ez a szeretetnyelvem.
Sokkal több türelme van, mint nekem, soha nem zökken ki a nyugalmából, soha nem haragszik, amiért munka közben fel kell pattannia a babához, mert én épp nem érek rá vagy nyűny vagyok. Miközben én mérgeskedve hőbörgök Kissmajomra, hogy mért nem fogadja el végre az ételt, mikor tudom, hogy éhes, vagy mért nem hajlandó végre lehunyni a szemét, hiszen egyértelmű, hogy álmos, M. huszadszorra is ugyanolyan higgadtan dugja a kis szájába a cumit, és tizedszerre is ugyanolyan fáradhatatlanul kezdi újra az altatást. Egy pillanatnyi hezitálás nélkül merem vele hagyni a babát gyakorlatilag első perctől fogva - körülbelül akkor érezném csak nagyobb biztonságban, ha egy kiváló pedagógiai érzékkel megáldott diplomás neonatológus bébiszittelné. És akárhányszor el akarok menni valahova, akár heti többször több órára is, ő mindig szívesen babázik úgy, hogy miközben én napi maximum egy-két órát dolgozom, az utóbbi hónapokban neki rengeteg munkája volt, nem kevés benti túlórával és otthoni ráhúzással. Mindezt nem alkalmanként, hanem rendszeresen, és úgy, hogy sosem kell azt éreznem, hogy ő most szívességet tesz, és nagylelkűen segít abban, ami tulajdonképpen az én feladatom lenne.
Nem volt mindig pontosan így, ő is bevallja hogy első napokban-hetekben teljesen másképp érzett Kissmajom iránt - természetesen akkor is szerette úgy, ahogy csak egy belőle született, mindenben rá utalt védtelen pici lényt lehet, de amióta reakció jön a tetteire, amióta visszajelzéseket kap és kommunikálnak és egyre inkább megismerik és -értik egymást, azóta elképzelhetetlen dimenzókban szárnyal ez a rajongás. És bizony az sem ritka, hogy könnybe lábad a szeme (és vele együtt rögtön az enyém is), amikor esténként felidézi, hogy mennyire elképesztően aranyos volt a fia, amikor egy rikkantás és egy hörögcsélés között teleszájjal rámosolygott.

"Ha van valaki, akit annyira szeretek, mint őt, akkor az még nem született meg." - ezt mondta minap, miközben elérzékenyülten bámulta Kissmajmot. Hát boldog első apák napját, Mák! És minden vágyam, hogy szülessen, mert pazarlás lenne, ha csak egy gyerek lehetne a világ legszerencsésebbje…


* Jó, nem igazi irigység ez, inkább csak olyan elkámpicsorodás, hogy basszus a két macska után immár a harmadik neveltünk is egyértelműen apás lett. M.Anyuka sokszor mondogatja, hogy bizony, ismerős dolog ez, és egyáltalán nem fair, de el kell fogadni, hogy ha van alternatíva, akkor hiába gürcöl az ember naphosszat a kiszolgálásáért, a gyerek nem az unalomig megszokott szülőt részesíti előnyben, ha valakinek lelkesen a nyakába kell csimpaszkodni. És most magam is láthatom, főleg olyan napokon, amikor M. nem otthonról dolgozik: majdnem teljes szinkronban a macskával, aki egyszercsak feláll és a bejárati ajtó elé telepszik, Kissmajom már a kulcs fordulására felkapja a fejét, átszellemülten követi a szemével, majd olyan szívből-lélekből jövő boldog mosollyal köszönti, amivel engem ritkán ajándékoz meg.

4 megjegyzés:

  1. Annyira jó Téged olvasni, olyan szépen fogalmazol :-)
    Nálunk is apának jár a legtöbb mosoly, anya uncsi :-)

    VálaszTörlés
  2. Gyönyörűen írsz a szeretteidről mindig. Nagyon tetszik.

    VálaszTörlés
  3. Micsoda szereleM övezi Kismajmot! :)

    VálaszTörlés

Mondd!