Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. augusztus 28., csütörtök

Elmélkedés a szabadságról

Nah akkor legyen egy bővített változat is, nem csak kommentár formájában, hanem saját kútfőből…
Először is a disclaimer: mondanom sem kellene, hogy mindenki pontosan úgy neveli a saját csemetéjét, ahogy épp akarja, egyezzünk meg abban, hogy semmit sem kell utánam csinálni, és én sem fogom senki után, a nagyon népszerű brit nanny-t és a többgyerekes szomszédasszonyt beleértve. A posztot sem azért írom, hogy bárkit is meggyőzzek, hogy my way, vagy élete végéig terápiára fog járni az utód, nem akarom megváltani a világot tanácsokkal, mindenki csinálja úgy, ahogy jónak látja. Biztos én is ezer dolgot jól elcseszek majd, már előre azzal vigasztalom magam, hogy egész sok normális ember nőtt fel úgy, hogy a nevelői hibát hibára halmoztak, aztán ők maguk minden lelki sérülésük ellenére végül olyanokká váltak, akiknek a példáját csomó mindenben követni szeretném. Amúgy több-kevesebb sikerrel mindig is igyekeztem moderálni a kritikusi vénámat, ha valaki számomra érthetetlen módon viselkedett a gyerekével, mert hát én még nem voltam szülő, honnan tudhattam volna, hogy ami az én ösztöneimben és elképzeléseimben él, az működőképes-e valódi élethelyzetekben. Mióta Kissmajom megvan, bizonyos szempontból sokkal érzékenyebb lettem (például valósággal fáj, ha gyereket elhanyagoló, gyerekre igazságtalanul ráripakodó, netán gyereket rángató felnőttet látok), ugyanakkor mivel sok szülővel vagyok körülvéve egyre több értelmet nyer az, hogy másak vagyunk, másak a körülményeink, és főleg másak a gyerekeink. Ennek megfelelően tudomásul veszem, hogy a nevelési módszereink is másak, és ha nem is értek egyet valamivel, helyes kiindulópontként értékelem, ha valaki veszi a fáradtságot és elgondolkozik a nevelés mikéntjein és hogylehetnejobbanjain, ha van benne elegendő értelem és igyekezet elemezni, valamint van igénye arra, hogy a gyerekéből valóban boldog felnőttet faragjon.
A minket körülvevő onlány és IRL népek értetlenkedő reakciójából pontosan tudatában vagyok annak is, hogy ez a boldogság egyenlő szabadság elv, amit mi (M. meg én) vallunk, nem annyira divatos még a legliberálisabb körökben sem, szinte semmilyen emberi kapcsolati téren, így szülőségi fronton sem. (Amit bizonyos ismerősök esetében elég érdekesnek tartok, mert ugye akiről tudom, hogy kifejezetten szabadság-szerető, arról én jóhiszeműen azt feltételezem, hogy ha valamit magára érvényesnek érez, akkor azt is kénytelen belátni, hogy az másra is igaz, illetve ahhoz másnak is joga van, még akkor is, ha az illető még picike… de nem akarok elkalandozni.) Már nem is nagyon vagyok képes elcsodálkozni rajta, hogy mennyire általános az, hogy az emberek a saját kény(elm)ük-kedvük szerint formálgatják a gyerekeiket, anélkül, hogy tekintettel lennének arra, hogy azok bizony független kis lények - hiszen ha olyan cikkek örvendenek lelkes bólogatásoknak, mint a múltkor említett, akkor mit várhatnánk attól a rétegtől, amelyik még bulvárlapokból sem informálódik (parenting szakkönyvekről, esetleg azok összehasonlító boncolgatásáról nyilván nem is beszélek).

De visszatérve a szabadgyerekséghez: én leginkább azt látom problémának, hogy ebben a kontextusban legtöbben félreértik és félreértelmezik a szabadság fogalmát. A szemükben egy szabad gyerek a szó lehető legpejoratívabb értelmében neveletlen: szemtelen, fondorlatos, bunkó, sunyi, erőszakos, hisztis - kihasználja a naiv, védtelen, balfácán felnőtteket, és ide-oda táncoltatja őket, mint valami szerencsétlen bábukat; megszokta, hogy minden meg van neki engedve, ezért aztán sem iránymutató észérv sem indoklás nélkül előadott csak-kérés nem fog rá soha hatni, törtet előre, mint egy kis vad, és le akarja igázni az egész világot, mert neki az jár. Hááát… érdekes módon az általam ismert családok közül, pont ott lettek a legnagyobb gondok az engedelmességgel és a viselkedéssel a későbbiekben, ahol egész pici korától fogva mindenben szigorúak voltak a babával, hogy nehogy az istenért elkapassák. Semmi igény szerinti etetés, szokja csak meg minél előbb, hogy fix órára legyen éhes; semmilyen kivétel az alvási rend alól, akkor is a szokásos időpont, ha épp nyaralás van, akkor is saját szoba, ha épp beteg; semmilyen hosszas nyugtatás, ha sírdogál, ölben hurcolászás, ha bújós kedve van; semmilyen babusgatás, ha rosszat álmodott, orra esett, megtépték a játszóházban, vagy csak nyűgös napja van; legyen rend, megingathatatlanul, katonai következetességgel, mert ezek ha rést vesznek észre a pajzson, képesek benyomulni, és rátelepedni az egész nyugodalmas életünkre.
Én nem akarok szigort, mert úgy gondolom, hogy a gyerek egy kis érzékeny ember, és hiszem, hogy nem vezényszóval és fegyelmezéssel kell irányítani, mint egy katonát, nem jutalmazással és büntetéssel kell idomítani, mint egy állatot, hanem azzal az empátiával és tisztelettel és feltétel nélküli szeretettel kell felé fordulni, amit később kapni vágyunk tőle. Egy szabad gyerek nem attól szabad, hogy nem ismer és nem tart be szabályokat és határokat. De a szabályok az ő nyelvén/szintjén vannak megfogalmazva, és a határok az ő bevonásával/beleszólásával vannak meghúzva, hogy még véletlenül se kényszerüljön arra, hogy értetlenkedve sodródjon, amerre a nagyok terelik. Egy szabad gyerek mindig kap alternatívákat, és saját belátása szerint választhat közülük, van mérlegelési lehetősége és döntési joga, és a saját tetteinek következményeiből tanulhat, nem tekintélyen alapuló, önkényesen kitalált előírások és szankciók sorából. Nekem volt szerencsém szabad gyereknek lenni egy olyan világban, ahol a szabadság maga is eléggé ismeretlen csuda volt, és ha nem másért, akkor Anyu iránti hálából, aki ezt lehetővé tette, kötelességemnek érzem ugyanazokat a körülményeket biztosítani a saját gyerekeimnek is.

Szóval: mit is jelent ez a szabadság Kissmajom mindennapjai szempontjából?
Először is azt, amit már említettem, hogy erősen próbáljuk nem úton-útfélen korlátozni mindenféle tiltással, hiszen úgyse érti még a miérteket és következményeket, semmi értelme napi négyszázhatvanhétszer elismételni, hogy lábhoz, kicsi az esély rá, hogy egyszer csak megvilágosodik, és attól kezdve ügyesen szót fogad. Tovább megyek: én nem is akarom, hogy szót fogadjon csak azért mert szeret engem, és nem akar megbántani, vagy mert tart tőlem, és nem akarja, hogy haragudjak rá (a.k.a. érzelmi zsarolás). Ő csak most kezdi el feltérképezni a világot, nem tartom fairnek megfosztani ettől a once in a lifetime élménytől a saját nyugalmam érdekében - mert legyünk őszinték, ilyen kicsi babánál a sorozatos nemszabadozás leginkább arra szokott vonatkozni, hogy jaj, nehogy leverje, eltörje, kapcsolgassa, kirámolja, magára rántsa, és ezzel gondot és/vagy munkát okozzon. Igen, vannak nem-örülnénk-neki helyzetek, de mi vagyunk a felnőttek, a mi feladatunk ezek közül minél többre olyan megoldást találni, amitől a gyereknek nem úgy kell élni, hogy semmit sem tapasztalhat meg, amire kíváncsi, csakmertnem. Egyelőre nálunk ezek csak apróságok, olyanok például, hogy halaszthatatlan ügyeit intézendő kakis seggel hasra akar fordulni pelenkázás közben, vagy bele akar markolni a főzelékes tálkába - ezeket én sem szoktam támogatni, de (mivel alapvetően azt gondolom, hogy ezek sem szörnyűségek, csak épp megspórolnék egy plusz takarítást, ha lehet) nem úgy tiltom, hogy durván rászólok, hanem viccesen elmagyarázom, hogy talán nem kellene, és mivel egyelőre nem értékeli a humoromat, gyorsan elterelem a figyelmét, ami külön jó, mert egy kis plusz játékot is jelent. Most, hogy már közlekedik, egyre több ilyesmi lesz, és én minél kevesebbről szeretném lebeszélni: tőlem ugyan megfogdoshatja a cipőink talpát, összefirkálhatja a falat, lepakolhat a polcokról, megcsócsálhatja a macska bundáját,  és megnyomkorászhatja az összes elektronikus kütyü gombjait... majd igyekszünk nem kutyaszarba lépni, pár ezer forintból akár negyedévente összehozunk egy-egy sajátkezű tisztasági festést, a törékeny cuccainkat zárt szekrénybe teszem, a Kissca felmenekül valami magaslatra, és M. elköltözteti a gépeit, ha zavarja a ki-be kapcsolás.
A kivételek többnyire olyasmik, amik őt védik: amíg meg nem tanul biztonságosan leszállni, értelemszerűen elkapom majd, ha az ágy széle felé iramodik, továbbra is határozottan lefogom, mikor vergődve küszködik az álom ellen (ilyenkor teljes erőből tépkedi a fülét, kaparja az arcát, dobálja magát), és természetesen a konnektort sem piszkálhatja, védődugaszolt állapotban sem; de hiába nem fogja még fel, hogy mit galagyolok, mindig felsorolom az okokat, és minél nagyobb lesz, annál több figyelmet fordítok majd erre, még akkor is, ha mindannyiunk könyökén jön már ki az ismételgetés. Van persze néhány "igazságtalan" korlát is, amik tényleg akadályozzák a teljeskörű felfedezést, és alapvetően akár engedhetnénk is belőlük, de kizárólag azért vezetjük be őket, mert mi, a gonosz apja meg én, nem akarjuk, hogy túllépjen rajtuk, és kész: például tilos random zsákmányokat megkóstolni a parkban (egyelőre a fű és faág kivétel, a homok/kavics meg az ismeretlen növények tiltólistásak, de a későbbiekben számítunk cifrábbakra is), tilos eltépni a könyvek lapjait (dolgozunk rajta, hogy minél előbb különbséget tegyen a papíralapú cuccok között, mert a reklámújságokat szaggathatja kedvére), tilos csípni és harapni (később ezt ki fogjuk terjeszteni az agresszió más formáira is, beleértve az egyik legpofátlanabbat: más játékainak elkobozását); ezekben finoman megakadályozzuk, majd elmagyarázzuk a miérteket, akkor is, ha még semmit sem ért meg belőlük. Szerintem ez az átlátható és logikus érveléshez való szoktatás az egyetlen módja annak, hogy sose kelljen majd a "csináld, amit kérek, mert én azt mondtam" vagy "én jobban tudom, mert felnőtt vagyok" vagy "amíg az én fedelem alatt élsz, addig ez van" típusú autoritér bullshithez folyamodni. Ahogy már írtam kommentben is, nekem nagyon rosszul esik, ha valaki nem veszi a fáradságot, hogy világosan megindokolja a nemjeit - és ha lekezelőnek is tiszteletlennek tartom ezt a bánásmódot velem szemben, Kissmajommal sem alkalmaznám csak azért, mert megtehetem, hiszen ő még túl kisbuta ahhoz, hogy érdemben tiltakozzon. Arról nem is beszélve, hogy csak ezzel a részletes magyarázatokat adó metódussal lesz valaha is igazi súlya a valóban fontos kereteknek: ha minden kis piszlicsáré ügyben milliószor rászólok, akkor miért hinné el, amikor majd tényleg komolyan teszem, mert mondjuk ne nyúljon a forró főzőlaphoz, vagy ne rohanjon ki az autók elé...

Minap szívszaggató jelenetnek voltam tanúja: apuka és kislánya a játszótéren, utóbbi a csúszda tetején vigyorog indulásra készen, előbbi magából kikelve ugrik fel, hogy ezt mégis hogy képzeli, nem látja a koszt, hát hogy fog kinézni a csinos ruhája, másszon le azonnal onnan (helyszín a Kopaszi gát, aki ott bóklászik, az rendszerint kikapcsolódni érkezik, tehát nem templom után ünneplőben a játszótérre keveredő társaságról volt szó). Vagyis ugyanaz a kategória, amit kommentben is említettem: az életében talán másodszor felálló kisbaba, akinek a lelkesedését rögtön hat különböző tiltás töri meg, csak azért, mert az anyja nem volt képes elpakolni a most már számára is elérhető cuccokat az asztalról. Most komolyan: miért?! Én éppenséggel nem a konfliktuskerülésemről vagyok híres, mégis reflexből az ugrik be, hogy miért kell olyan helyzetekett teremteni, amik gyakorlatilag provokálják az ellenkezést? Mért én vagyok a furcsa, ha azt mondom, hogy for all I care beletapicskolhat a legdagonyásabb sárba, mert hál'Istennek van mosógépünk, vagy tőlem felveheti a kedvenc frottírpizsamáját bevásárláshoz, mert tuti találkozunk majd legalább egy tucat szalonképtelenebbül öltözött járókelővel...? Mért én számítok különcnek, ha nem vagyok hajlandó megszégyeníteni, amiért nem szeretné kölcsönadni a kedvenc játékát semmelyik bőgő kisfiúnak, vagy udvariasságra hivatkozva nem kötelezem arra, hogy a megpuszilja a rég látott rokonokat…?
Visszatérve az előző gondolathoz: tapasztalataim szerint ez a boldog gyerek = szabad gyerek (és fordítva) trend általában még azoknál is kiveri a biztosítékot, akik amúgy előszeretettel idézgetik Vekerdyt (Nyilván tőle csak annyi fontos, hogy "A gyerek iszonyatosan fárasztó, kiszívja a vérünket, lerágja a húsunkat..." ésatöbbi.), mert hát hogy is képzeljük, majd jól megbánjuk, később a fejünkre nő, és elkényeztetett lesz meg követelőző meg drogos. Elfogadom, hogy van, aki ettől fél - akkor nála legyen vasfegyelem, és szívből kívánom, hogy működjön a stratégia. De én személy szerint sajnálom azt, akinek mindenféle nagyokra szabott normának meg kell felelnie már pár évesen, és bevallom, kétlem, hogy ha most még megengedek neki valamit, akkor azt öt vagy tíz év múlva is számon fogja kérni rajtam, mert ha én most megtisztelem azzal, hogy parancsok helyett egyezkedési lehetőségeket adok neki, akkor jó eséllyel a viszonzás is hasonló lesz, és lázadás helyett bizalmat kapok. Ismétlem, hogy félreértés ne essék, engem is zavar az étteremben ordítozó négyéves, ezért aztán úgy szándékozom ezt a problémát megoldani, hogy négyévesen nem viszem étterembe és nem várom el tőle, hogy mértékletességet tanusítva vacsorázzon gyertyafénynél; és nem, nem hiszem, hogy emiatt az érettségi bankettjén sem tud majd kultúrember módjára étkezni. Hamarosan (sajnos fájdalmasan hamar) kénytelen lesz mindenféle szabály szerint élni és mindenkihez alkalmazkodni, korán reggel oviba rohanni, unalmas könyvből olvasónaplót írni, irritáló tanárral illedelmes lenni, igazságtalan kritikához jó pofát vágni - van pár éve, amíg lehet önfeledten játszani, szórakozni, felfedezni, lazítani... csak úgy lenni. Pici-nagy kisfiam, annyival tartozom neki, hogy ezt most megkapja, akkor is, ha nekem pillanatnyilag valamivel nehezebb lesz az életem tőle, mint egy mintagyerekségbe szuszakolt vele egykorú anyukájának.
Nem, nem vagyok egy (h)ősanya, az elképzeléseimhez és vágyaimhoz képest sajnos nagyon is hamar elveszítem a türelmemet; és igen, számítok arra, hogy minél jobban kinyílik az értelme, és minél több dolog érdekli majd, Kissmajom is annál jobban rákapcsol a dacos határfeszegetésre - ebben a korban még nincs olyan, hogy akarattal és számítóan direkt rosszalkodik, de egy-másfél év múlva már tuti lesz. Hogy honnan tudom mégis annyira biztosan, hogy ragaszkodni fogok a mostani elveimhez és elgondolásaimhoz? Onnan, hogy nélkülük nem én lennék én, nem mi lennénk mi. Onnan, hogy eddig is megtettem/-tük: akárhányan akárhány irányból próbálták bizonygatni, hogy nem jó, ha sosem hagyjuk sírni, nem jó, ha folyton az ölünkben tartjuk, nem jó, ha az egész világunk körülötte forog, nem jó, ha rajongásig imádjuk, kitartottunk amellett, ami zsigerből jött, és nem bántuk meg. Nem állítom, hogy Kissmajom attól a világ legkiegyensúlyozottabb és legvidámabb és legjobbfejebb nyolchónaposa, és hogy attól ennyire hihetetlenül könnyű vele, amit mi tettünk vagy nem tettünk, valószínűbb, hogy semmi közünk hozzá, ilyen az alaptermészete és kész - de akkor meg annak örülök, hogy legalább sikerült nem elrontani azt a csodát, aki ő, és ha ez a továbbiakban is összejön, én ennyivel pont elégedett leszek.

18 megjegyzés:

  1. Örülök, hogy megírtad ezt a posztot, az előző eléggé félreérthető volt, viszont így maximálisan egyetértek Veled. Hasonlóan tervezzük mi is a kisasszonnyal, viszont én a másik oldal vagyok. Nálunk gyakoriak voltak: azért mert nem, ameddig az én kenyeremet eszed, stb. Ezek után pontosan tudom, hogy én ezt nem így szeretném Bucival.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Őszintén szólva eredetileg nem terveztem ilyen folytatásosnak a dolgot, de az előzőhöz írt kommentekből az jött le, hogy van mit részletezni, mert nem csak olyan van, aki nem ért egyet azzal, amit írtam, hanem olyan is, aki nem pontosan érti, mire gondolok. Persze az én hibám volt, mert tényleg csak hirtelen reakció volt a cikkre, és sok mindent nem magyaráztam el rendesen - ezért is született ez a folytatás.
      Én meg annak örülök, hogy megírtad a valamikori kisgyerek véleményét a "nem-mert-csak" típusú szülői hozzáállásról - sejtettem, hogy aki ezt megélte, az nem fogja megismételni, nekem anno szinte minden kis barátomat így nevelték, és szegények nem győztek irigykedni Anyu miatt.

      Törlés
  2. Otthon mindent lehet, de vajon máshol is megengeditek neki, hogy pl firkáljon a falra? Ha nem? Akkor majd ott, mindenki előtt fogsz szólni neki? Vagy nem szólsz rà, hanem megmagyarazod a felnőtteknek, hogy neked szabad gyereked van? Az én lányom ugyanolyan szabad lesz azzal, hogy megtanítom viselkedni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát Kissmajom már most egészen könnyen különbséget tesz az otthon és nem-otthon között, és mindenféle nevelgetés nélkül is teljesen másképp viselkedik házon kívül. Csak egy példa: míg itthon hívhatom-csalogathatom bármeddig egy dédelgetésre, mondjuk ki a hálószobából, ha neki bent van pakolásznivalója, akkor egyszerűen nem jön és kész - máshol (akár a nagyszüleinél is, ahol azért elég gyakran fordul meg, tehát még csak nem is idegen a környezet) eleve nem mászkál látótávolságon kívülre, és ott első szólításra megtorpan, másodikra meg rögtön elkezd teperni felém.

      Amúgy meg nyilván te se és senki se tud megtanítani MINDENT a gyerekének, akármennyit szigorúskodik is, mindig lesznek helyzetek, amikre nem tudod előre felkészíteni, helyek, ahol más szabályok érvényesek: egyik nagynéni ragaszkodik ahhoz, hogy gyerekem ne mászkálj zokniban, felfázol, a másik azonnal leveteti vele a cipőjét, mert náluk házon belül úgy szokás.
      Attól hogy kicsik, még nem hülyék a gyerekek, kiválóan tudnak alkalmazkodni bármihez - pont azért érdemes értelmes lényként kezelni egész pici kora óta, elmagyarázni a miérteket és a hogyanokat, hogy minél előbb tisztázódjon a kicsi fejében, hogy nem az van csak a világon, amit én mondok csakmertfelnőttvagyok, hanem ezer féle más dolog, és neki joga van kérdezni, kérni, horribile dictu ellentmondani is, ha valami nem tetszik (lásd: kétévente egyszer látott szegről-végről rokon megpuszilása).
      De ahogy mondtam, természetesen szíved joga másképp csinálni, nekem ugyan nem kell bizonygatni, hogy az a jobb út, hál'Istennek nem én vagyok az education-police… :)

      Törlés
    2. Pont ezt akartam mondani, vagyis, hogy a gyerekek idegenekkel, idegen környezetben teljesen máshogy viselkednek, egy csomó idióta szabály van az oviban- teszem hozzá halkan -, ami itthon értelemszerűen nincsen és mégis betartják őket. Nekem tetszik amit mondasz, mi is túlmagyarázósok vagyunk - ez sokszor nem feltétlen jó amúgy -, mondjuk van sok szabály is, de nincs hisztérikus következetesség, de azért vannak fontos alapvetések.
      Eleinte én sokkal merevebb és szabályozóbb voltam, de mióta belazultam, szerintem mindenki boldogabb. Na szóval én nagyvonalakban egyetértek, de a falfirkák azért nálunk is tilosak (helyette krétázunk inkább az utcán).:-)

      Törlés
    3. Hozzánk jött egy 2 éves kisfiú látogatóba és elkezdte a bugyiaimat kirámolni, mert otthon megengedik neki.

      Törlés
    4. Mimimi? Miért nem jó a túlmagyarázósság? Ez érdekel, mondjál még róla!

      (A falfirka-engedély ötlete onnan jött, hogy M. ugye bottal jár, és folyton a megtámasztja, ha bemegy valahová, így elég hamar koszolódnak a falaink - de mindig egy magasságban, ott ahol a fogantyú van. És kiokoskodtuk, hogy mivel fehérek a falaink mindenhol, nem muszáj full tisztasági festést csinálni emiatt, elég ha nagyjából háromhavonta az elszürkült részekre rámegyünk, és it's as good as new. Úgyhogy ha a gyerek nem zsírkrétával akar rajzolni, hanem valami diszkrétebb színes ceruzával, akkor végülis tegye, egy füst alatt majd azt is eltüntetjük időnként.)

      Törlés
    5. hát, ha amúgy is sokat akartok festeni, végülis:) - a nagymamám megengedte a nagynénémnek, hogy rajzoljon a falra kisgyerekként, nem tudom ezért-e, de végül iparművész lett belőle, voltak kiállításai is.
      szerintem a túlmagyarázás azért nem jó, mert egy csomószor inkább megzavarja őket, főleg, ha újabb és újabb kérdések és magyarázatok következnek valamiből és újabb és újabb definíciókat kell adnod ismeretlen fogalmakra.
      egy csomószor az ilyen beszélgetések csak nyúlnak mint a rétestészta és nem vezetnek sehova és szerintem okozhatnak zavart a kicsi fejekben. persze ha valaki mindig tud nagyon egyszerű válaszokat adni kérdésekre, akkor lehet jó, de bizonyos dolgokat lehetetlen elmagyarázni egyszerűen. mondjuk most, hogy a gyerekeim négy évesek, egy csomó dolgoról egész jól el lehet velük társalogni, lehet rájuk észérvekkel hatni, de rengeteg minden van, amit világos, hogy még nem értenek és simán lehet, hogy sok ilyen dolog csak gyötri és megzavarja őket (ilyen például a halál).

      Törlés
  3. Illetve arra nem gondoltàl, ha bekerül közösségbe, ott állandóan rá fognak szólni, mert vannak ám bizonyos társadalom àltal elvárt viselkedésformák, még egy 3 éves gyerekkel szemben is, és mennyire rossz lesz a fiadnak, hogy 3 évesen próbálják előszőr tanítani normàlis viselkedésre?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Most komolyan aggódsz a gyerekem lelki egészségéért, ha másképp nevelem, mint te a sajátodat…? :)
      Szóval: azért én óvatos lennék ezzel a normális-plecsni osztogatással. Mi a "normális viselkedés"...? Biztos hogy az, amit a közösség, a társadalom annak nevez ki? Mert akkor én bizony nem is akarok a csordához tartozni, és annak is örülök, ha a gyerekem nem fog… A közösség/társadalom jelenleg több-kevésbé leplezetten fintorog, ha egy felnőtt zsidó vagy meleg, ha egy gyerek cigány vagy örökbefogadott - gondolom azért ezekkel te sem értesz egyet (ha jól emlékszem, felháborodva írtál is hasonlóról nemrég). Az én fiam például remélhetőleg ebben is olyan deviáns lesz mint a szülei, és eszébe sem jut majd nem elfogadó lenni, többek között annak a szabadságos (ha úgy tetszik liberális - piha!) nevelésnek köszönhetően, amit itthon kap.
      A konkrét kérdésre válaszolva: tudni fogja a különbséget, ahogy már most is tudja (lásd fent).

      Törlés
    2. Nem aggódom a gyerekedért, csak kérdès volt. De nem fogok többet

      Törlés
  4. Nekem nagyon is türelmesnek tűnsz, a megfelelő határozottsággal együtt. Aki türelmetlen, az a tapasztalatom, nem magyarázza el a miérteket, nem tereli el a gyerek figyelmét egy adott veszélyes vagy tiltott szituációban. A kisgyerek személyiségfejlődésében óriási szerepe lehet, hogy bizonyos szintig hagyod felfedezni neki a világot, hisz igen, nemsokára úgyis elkerülhetetlenek azon korlátozottságok, amikor közösségbe kerül.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát majd te is meglátod hamarosan, hogy nevelés-ügybeni meggyőződéstől függetlenül, valójában sokkal egyszerűbb elterelni a figyelmét, mint szajkózni, hogy nem szabad. Arról ebben a korban nem tudja még, hogy mit jelent, tehát negyvenszer el kellene hordozgatnom az érdekes tárgytól, ami neki jó móka, és már csak azért is visszamenne. (Ötletem sincs amúgy, hogy ez hogy működik annál, aki a tiltogatás híve, mivel lehet nyomatékosítani egy nyolchónaposnál, hogy TÉNYLEG ne.) Viszont ha veszélyes szituációban hosszasan magyarázgatok neki, elmutogatom hogy mi történik, ha tovább folytatja (pl. bzzzzz, megráz a konnektor, és hanyattesek), akkor egy pillanat alatt érdekesebb látnivalóvá válok, mint maga a cucc, és már röhögünk is, és elfelejtette, hogy hova indult.
      Ugyanígy a szabadon felfedezni engedés is egyszerűbb, mint a korlátozott; van, aki nem adja oda a távirányítót, nem engedi kapcsolgatni a kütyük gombjait… ezzel (legalábbis Kissmajomra ez igaz) pont hogy fenntartja az érdeklődést, az újrapróbálkozásokat. Nálunk egy délutánt elmolyolt az Xboxszal, az kábeltévés dobozzal, az adattárolóval, mert pittyegnek és fénylenek, ha babrál velük - azóta sem ment a közelükbe, pedig ugyanott vannak, a tévészekrény legalsó polcán.

      Törlés
  5. Én egyetértek elméletben nagyjából, és igyekszem csak akkor rájuk szólni, ha tényelg bajt okoz a viselkedés, vagy veszélyes rájuk nézve. Ha csak mondjuk idegesít engem, mert nagyon zajos, akkor nem szólok, hanem kimegyek a szobából. De nagyon összetett a kérdés, mert mi van a lenti öreg szomszédnénivel, vajon vele szemben korrekt-e a flex hangosságú tűzoltóautó rohanva tolása a padlón... még nem tudtam eldönteni :) Nade nem ezt akartam mondani, hanem, hogy én úgy tudom, hogy egy 1-2 éves korú gyermek agya egyszerűen nem képes az ok-okozati összefüggéseket felfogni, tehát azt olvastam, h pl. a konnektorhoz nyúlást határozottan kell tiltani, és nem szabad magyarázni mert úgyse érti, csak megzavarja, elbizonytalanítja. Mondjuk én az úttestre kiszaladásnál azért nyilván hozzáteszem, h jönnek az autók stb. A másik a szabad választás lehetősége. Elvileg még ovis korban sem tud választani, nem érdemes megkérdezni, hogy melyik ruhát akarja felvenni, stb. ez benne bizonytalanásot okoz. Jobban érzi magát olyan szabadságban, aminek azért biztos, szülő által kijelölt határai vannak, akár úgyis, hogy azt a szülő nem indokolja, az azért van úgy, mert én azt mondtam. És ahogy nő, kezdhetünk majd magyarázni fokozatosan. Ági

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Na, ez érdekes kérdés, ez a más zavarása a saját otthonodban, de ez szerencsére gyakorlatilag csak zajjal valósítható meg (ugrálással nálunk nem, földszinten lakunk), és arra majd megpróbálok odafigyelni, hogy annyira hangos játékai ne legyenek, amikkel ki tud kergetni a világból, főleg mert én sem örülnék nekik.

      Az egy-két éves szerintem sem érti az ok-okozatot, pont ezért mondom, hogy mi egyszerűen elpakoltunk mindent, amivel nem szeretnénk, ha játszana, ami meg elpakolhatatlan volt, ott vagy figyelemelterelés van, vagy kipróbálgathatja, amíg meg nem unja - még így is marad pár dolog, amit egyszerűen muszáj határozottan tiltani már most, amikor nem érti a magyarázatokat (konnektor, forró cuccok, leeshetős helyek, stb.), de ha semmit sem tettünk volna, csak azért, hogy hadd szokja a szabályokat, akkor nemszabadozásból állna az egész napunk, és az ő egész babaélete.
      Én ismerek bölcsist, akinek határozott elképzelései vannak arról, hogy mibe nem szeretne öltözni (kislány, és rózsaszín cuccokat meg szoknyákat nem kér, a bátyja verdás-szuperhősös ruháit viszont igen), szóval azt túlzásnak tartom, hogy ovis korban ne tudnának ruhát választani...

      Törlés
  6. talán ismered, de jól illik ide:

    http://hvg.hu/kultura/20131022_Vekerdy_Tamas_interju

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ezt az interjúját nem olvastam, de a könyve egyik parenting-bibliám. Nádasdy és ő a két all-time kedvenc magyar emberem. :)

      Törlés
    2. igen, jó fej, én is bírom, mondjuk időnként kicsit túlfélti a gyerekeket, de azért nagyjából egyet szoktam vele érteni. Nádasdy meg nagy király:)

      Törlés

Mondd!