Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. szeptember 2., kedd

Vaníliás Kifli

Ez is megkésett státusz, de már közelebb toltam a valódi hónapfordulóhoz, még a végén egyszer utolérem magam… Kissmajom tehát nyolc és fél hónapos; számadataim nincsenek, mert gyerekorvoshoz állítólag csak egy évesen kell menni legközelebb - azért lehet, hogy jövő hónap közepe felé még beiktatunk egy köztes látogatást, mert kíváncsi vagyok, hogy mennyit hízik, és itthon már nincs babamérleg.

A legnagyobb változások nagymozgás terén álltak be, és állnak továbbra is, napról napra.
Hason végül nem is igazán közlekedett, csak maximum egy méternyit tolta magát (többnyire hátrafelé) illetve forgolódott, de mindezt nyújtott karokkal, nem könyökkel, úgyhogy a klasszikus kúszás kimaradt. Aztán egyszer csak elkezdett mászni: a süppedős-göröngyös ágyon kívül sokáig nem sikerült neki, mert itthon a parkettán és a habtapin is kicsúsztak a térdei, hiába húztam rájuk levágott végű csúszásgátlós zoknit - de két és fél héttel ezelőtt elmentünk kirándulni, és ott füves talajon egyetlen délután alatt úgy elsajátította a helyes technikát, hogy hazaérkezésünk után már nyoma sem volt a kezdeti nehézségeknek. Ma már szédületesen gyorsan tud mászni, ráadásul úgy, hogy (akár az oldalra fordulás esetében) első látásra lehetetlennek tűnő akadályokon is simán átküzdi magát.
Aztán múlt hét elején elkezdett feltérdelni úgy, hogy megfogódzkodott valamilyen előtte levő stabil tárgyba, és rátámaszkodva kiegyenesítette a hátát, majd egyik kezével elengedte a támaszt, és úgy szerelt, nyúlkált, játszott. Olyan két nap gyakorlás után meg pont videóztam, hogy mennyire ügyesen rugózgat már ebben a kapaszkodós pozícióban is, mikor a térdeit kiegyenesítve elkezdte feltolni magát, és egyszer csak lábujjhegyre állva közelebb lépkedett az ágyhoz, és "élő adásban" felállt. Imádja csinálni azóta is, napi ezerszer feláll és tök sokáig úgy marad, szoktam is aggódni, hogy gerincferdülést kap csodálkozni, hogy nem fárad el.
Hétvégén még nem volt teljesen végleges a mutatvány, mert egyrészt tökéletes en pointe-ban nyomatta a felállás fázist, és minden alkalommal annyira belelkesült a sikertől, hogy néha csak egyik oldalon tette le a talpát, a másik lábát úgy felejtette, mint egy kis balerina; másrészt még nem volt ereje a teljes kiegyenesedéshez, a térdeit is rogyasztotta egy kicsit, és derékból is előre dőlt valamennyire, hogy tartani-segíteni tudja magát egyik kezével, amíg a másikkal tevékenykedett; harmadrészt nem volt terve a folytatásra, és egyelőre az egyensúlyérzéke is csapnivaló volt, így szinte minden akciója úgy ért véget, hogy vagy időben elkaptam, vagy zsákként felborult valamilyen irányba. Ennek örömére a nappalit majdnem teljes terjedelmében lefedtem vastag habtapi szőnyeggel, hogy ne kelljen mindig utána kullognom, de természetesen nagyon leleményesen kiválasztotta azt a pici részt, ahol nem volt védelem, és ott koppant a feje. Az elmúlt pár nap alatt aztán rengeteget javult minden téren, ha kibillen, egyre többször nyeri vissza magától az egyensúlyát, és már próbál leguggolni is, ha valami a földről felkelti az érdeklődését, de a térdre való visszaereszkedés még mindig nem opció (tízből egy alkalommal próbálja csak meg), annál azért sokkal izgalmasabb az új kunszt, így még mindig elég komolyakat esik. Ilyenkor mindig frászt kapok, de már tanulom, hogy ne sikoltsak fel, és ne rohanjak rögtön oda, mert a fájdalomtól még sosem sírt fel, az ijedtségtől is csak nagyon ritkán, és semmiképpen sem akarom hogy az én szörnyülködésem miatt alakuljon ki hamis félelemérzete. Érdekes amúgy, a fájdalomküszöbe valami elképesztő: azt már meséltem, hogy a legutóbbi oltást egy nyikkanás nélkül tűrte, hát tegnap este meg a gitárhúr végével szúrta meg a tenyerét, amit M. csak azért vett észre, mert egyszer csak csupa vér volt a gyerek feje, és lázasan kutatott a forrás után. Apropó sírás, a dühtől viszont szokott keservesen nyöszörögni és mérgesen rikoltozni is néha, amikor már nagyon régen álldogál, és elfárad, de megpihenni nem szeretne, vagy amikor épp ácsorog, és a játékhoz kiszemelt tárgyat nem tudja onnan elérni - ilyenkor időnként sikerül tennie egy-két lépést is, nagyon lassan, nagyon támaszkodva, és a lábait nagyon csoszogósan a földön húzva.
Az ülés egyelőre semennyire sem foglalkoztatja, ami elég furcsa azok után, hogy hónapokig kitartóan hasizmozott, és alig bírtuk visszatuszkolni, amint vízszintesből egy kicsit fennebb került a feje. Kizárólag akkor marad meg ülve, ha az ölünkben tartjuk és valamivel épp nagyon elfoglalja magát, de ezt általában meg szoktuk akadályozni, mert nem szeretnénk ha olyasmit erőltetne, amire még nincs felkészülve a kis teste. Néha besikerül neki egy lábról seggre tottyanás, néha térdről seggel be hátrafelé a két combja közé, de kivétel nélkül mindig azonnal ugrik is fel, és mászik tovább, nincs idő lazításra - pedig igazán szépen-egészségesen néz ki a póz, tök egyenes háttal csinálja.

A finommozgás is sokat fejlődött mióta a mobilitásból adódóan több mindent alkalma van megtapogatni. A régi tárgyak üdvözlése és az újakkal való ismerkedés továbbra is kaparászással valósul meg, ami úgy néz ki, hogy a tenyerét ráhelyezi mindenre nyújtott ujjakkal, majd elkezdi őket ritmikusan összezárni - közvetlenül ezután, ha csak lehet magasra emeli a tárgyat, oldalt eltartva magától szemrevételezi, végül bekapja. Egész pici dolgokat is felcsippent már a hüvelyk- és mutatóujja közé, és amiből sok van (homok, apró kavics, lenyírt fű, stb.), azt előszeretettel emeli magasra és szórja szét; valamint, ha elég érdekfeszítő a feladat (ilyen az Xbox kezelése, mert világít és csipog is bekapcsoláskor), akkor könnyedén benyom gombokat mutatóujjal. És borzalmasan aranyos, amikor a kezébe adott ragacsos dolgot eszik (például puffasztott rizs), mert olyankor kinyitja a tenyerét, hosszasan bámulja a beletapadt darabkát, lefele fordítja, hogy essen le, majd ha ez nem jön össze, rázni kezdi, hogy megszabaduljon tőle. Szintén újdonság: eddig, ha mindkét kezébe tárgy került, akkor egyenként megvizsgálta őket, majd választott, és egyiket elengedte, mostanság előbb alaposan összeütögeti őket, esetleg egyikkel megnyomkorássza a másik különböző részeit. És már nem csak elenged vagy letesz dolgokat, hanem szándékosan ledobja őket; ésés most már nem csak a szájában szállít dolgokat, hanem úgy is tud mászni, hogy az egyik kezében magával viszi őket.
Na meg van ugye az egyik kézből a másikba áttevés - ezt már tök régen tudja, de az utóbbi időben szintet lépett benne. Ez nem is igazán a mozgáshoz tartozik, hanem a szellemi fejlődéshez, de számomra mindenképpen a döbbenetes kategória, nem gondoltam volna, hogy egy ekkora baba ilyent tud. A fürdetés mindig azzal ér véget, hogy M. megmossa Kissmajom fogát, majd a odaadja neki a fogkefét rágicsálásra - egyszer valamiért még ellenőrizni akarta a kezeit, ezért amint az egyikkel elkezdte, mondta neki (csak úgy megszokásból, mert mindig mindent mondunk-mondunk), hogy most tegye át a fogkefét a másikba. Én meg voltam győződve, hogy még arról sincs fogalma, hogy egyáltalán vannak kezei, és azokat úgy hívják, hogy kezek, abban meg egészen biztos vagyok, hogy a "másik" fogalmára csak sokkal később éreznek rá, de ennek ellenére működik a dolog. Azóta nagyon sokszor újrapróbáltuk, és most már öltöztetéskor is alkalmazom a módszert, mert általában valamit mindig a kezébe kell nyomni, hogy figyelemeltereléssel elviselje a ruhacserét; ilyenkor, amikor az egyik kezét be akarom bújtatni a pólóba, csak szólnom kell, hogy fogja át a csócsálnivalót a túloldalra, és amint közelítek hozzá, hogy segítsek, már meg is teszi egyedül… hihetetlen, de igaz.

Akkor folytassuk a szellemi fejlődéssel: csomó mindent ért már, napi szinten meg kell lepődnünk rajta, hogy ezt is meg azt is. Ha hívjuk, jön tudja, hogy jönnie kellene, de mivel egyre gyakrabban akad fontosabb dolga, egyre ritkábban teszi meg; mikor igen, akkor majdnem sírva fakadunk... villámgyorsan mászik, a kis tappancsait még mindig egy kicsit túl magasra emelve, közben kurjongat, és fülig érő szájjal vigyorog… bele kell halni!
Nagyon érdeklik az emberek, és egyre bátrabb meg barátságosabb. Mikor sétálunk, mindenkit követ a szemével, ha rámosolyognak, szinte kivétel nélkül mindig viszonozza (néha ilyen szégyenlős féloldalas tekintettel - rettenetes), sőt ha valaki megbámulja, ő maga kezdeményezi a közös mosolyt. Érdekes viszont, hogy ha valaki behatol a privát szférájába, közelebb lép, odahajol, vagy szól hozzá, akkor egyből gyanakvóbb lesz, és főleg férfiakra nem feltétlenül mosolyog vissza reflexből; nem is elutasító, de óvatosan, komoly fejjel végigméri az illetőt, és csak utána dönti el, hogy hogyan viszonyuljon. Az alap, hogy a szűk családnak (mi ketten, nagyszülők, cica) nagyon örül mindig, de egyértelműen felismeri a takarítónőnket is (aki csak heti egyszer jön, és akkor sem mindig találkozunk vele, mert rendszerint el szoktunk menni otthonról, hogy ne legyünk útba), és emlékszik rá, hogy vele jóban van, mert amint nyitja az ajtót és köszön, rögtön jár neki a mosoly.
Meg tudja mutatni, hogy hol van Anya orra, meg a számat is, arra viszont nem sikerült még rájönni, hogy az Apa vagy a Tata orra más fején keresendő, ha kérdezzük, azonnal az én arcomhoz fordul. Tudja, hogy micsoda a tapsolás, de a saját kezű végrehajtáshoz még csak annyiban hajlandó segédkezni, hogy ha én mozgatom a csuklóit, kinyújtja az ujjait, és várja a következményt; amúgy ha mondom neki, hogy tapsi-tapsi, akkor az az első reakciója, hogy ráfog az én kézfejeimre és irányítja őket - gondolom sokkal érdekesebb így, hiszen így hangos csattanások következnek.
Ugyan még nem köti távozáshoz a végrehajtást, de ha mondjuk, hogy pá-pá, akkor két napja már azt is tudja, hogy hogyan kell integetni; nem csinálja következetesen, minden alkalommal, de ha a saját kezünkkel megmutatjuk neki, akkor legtöbbször hajlandó utánozni. Nagyon aranyos volt, amikor rájött, hogy az ő keze is pont ugyanolyan szétnyit-összecsuk mozdulatokat végez, mint az enyém, sokáig nézte, aztán átnézett rám, összehasonlította, széles vigyorral nyugtázta a felismerést, és folytatta a mozgatást.
Ha zene szól, ringatja magát, ha énekelgetünk, ő is kornyikál. Szereti a zenét, ha felcsendül, akármilyen tevékenységében megtorpan, rögtön figyel és keresi, ha öltöztetéskor az általunk költött kis nótákat adjuk neki elő, általában megnyugszik és abbahagyja a nyüzsgést, és pár napja végignézett az ölemből egy fél Halász Judit koncertet (igaz, hogy már fáradt volt, de végig csendben koncentrált a monitorra, nem lett nyűgös-hisztis az álmosságtól). A tévé itthon sosem megy előtte, de M. szüleinél ha be van kapcsolva, teljesen elvarázsolódva rábambul bármeddig, rossz nézni.
Ha valami újat felfedez, vagy valami sikerélmény éri (például rájön, hogy egy játék melyik gombbal szólaltatható meg), hátrafordul, és ellenőrzi, hogy láttuk-e a produkciót, aztán simlis somolygással vissza-, és megmutatja megint.
Rengeteget beszél, magában is és hozzánk is, gyakorlatilag nincs olyan hang, amit ne tudna kiejteni - variál is mindenféle halandzsaszöveggel, de persze vannak kedvenc szavai is. Ma a bababa és bebebe volt a sláger, de nem csak ilyen ismétlőseket szokott, hanem néha valódi szavakhoz hasonló dolgokat is - Apu elfogult nagyszülőhöz méltóan meg is van győződve róla, hogy egy zsenivel van dolgunk, és például az aggyigye (add ide, obviously) teljesen tudatos.
Érti azt, hogy ne és nem; mikor mondjuk faágat akar kóstolni, és figyelmeztetjük, hogy csak megnézzük, de nem esszük meg, mert nem ennivaló, tényleg csak forgatja a kezében, aztán ledobja - persze amint egy pillanatra nem figyelünk oda, ugyanezt a műveletet szájbatömködéssel finalizálja, és ha nem szólunk (ha nagy darabról van szó, és nem törékeny meg nem válik le a kérge, engedni szoktuk, hogy magától is rájöjjön: nem finom), kíváncsian ránknézve csekkolja, hogy biztos mehet-e a dolog.
Puszit is ad már egy ideje, tágra nyitott nyálas szájjal fordul bele az arcunkba bármikor ölbe vesszük, vagy összebújunk nappali alváshoz. Nagyon vicces, mert mióta fogzik (jön a következő négy alsó: kettő már majdnem kint van, kettőnek már duzzadt a helye) sajnos harapni is szeret, egy-egy óvatlan pillanatban elkapja valamelyik testrészünket, és felgyűrt orrocskával (akár a lihegés, ez is az izgalom jele nála) közeledik - ha ilyenkor időben észbekapunk és nemet mondunk, akkor ártatlankodó fejjel néz a szemünkbe, és puszira váltja a támadást, nagyon vicces.
Újabban nagyon szeret velem lenni, és nagyon bújós, amit imádok! Ha a lakásban jövök-megyek, nem követ mindenhova, és egyelőre nem is keseredik el, ha épp eltűnök szem elől, de ha a nappaliban vagyok vele, akkor minimum ötpercenként odajön, hogy együtt játsszunk (ez manapság annyit jelent, hogy én ülök a kanapén, ő feláll mellettem, a térdemnek támaszkodik, és helyben lépegetni próbál, miközben erősen szuszog és magyaráz). De olyan is van, hogy a legintenzívebb önálló játék közben random otthagy csapot-papot, mászik hozzám, és kapaszkodik a lábamba - amikor felveszem, szintén ad puszikat és dugja az arcát, hogy ő is kapjon, illetve nagyon sokáig ottmarad és az ölemben szöszmötöl azzal, amit onnan elér, néha szorosan hozzámbújva és a fejét a vállamra hajtva… ilyenkor egyszer csak fel fog robbanni a szívem a szeretettől...

A napi program két napja óriásit változott a múltkorihoz képest, és sokkal stabilabb lett, reméljük így is marad:
- este hat és hét között fürdés, majd vacsora (250 milli táp);
- fél hat és fél hét között ébredés, reggeli (250 milli táp), tisztába tevés, közénk költöztetés;
- kilencig együtt alvás, utána egy kis közös bandázás a nagy ágyban, és egy kis egyedül-játék a kiságyában (amíg tízórait készítek);
- tíz körül tízórai (150-180 gramm szilárd étel);
- egyig játék, majd egy-másfél óra alvás (még mindig összebújva, mert különben fele ennyi sikerül csak);
- kettő körül ebéd (250-280 gramm szilárd étel)
- utána délutáni program (ha rossz idő van, otthoni játszás, ha jó idő van, akkor babakocsis séta és környékbeli játszótér vagy autós kiruccanás és valami szép park);
- öt körül uzsonna (100-120 gramm szilárd étel);
- utána fél óra alvás, majd játék vagy séta fürdésig.
Úgy tűnik tehát, hogy kis késéssel ugyan, de nálunk is bekövetkezett az éjszaka átalvása, ezzel egyidőben meg jelentősen megnőtt a vacsorára és reggelire megevett táp mennyisége, aminek örülünk, mert így megvan végre a fél liter, és máskor mindig mehet a szilárd kaja (erről írok majd egy külön hozzátáplálós posztot).

Most ezek ugrottak be; megyek dolgozni egy kicsit, mert manapság napközben esélytelen elővenni a laptopot: azonnal ott terem, és ütögeti a billentyűket rendületlenül.
Jah a cím… Vaníliás Kifli az egyik új neve, amit akkor alkalmazunk, amikor már hálózsákba van bugyolálva esténként. Mert olyankor egy ennivaló kis kompakt hosszúkás csomag, szőke, és ellenállhatatlan illata van, és a legfinomabb a világon.

3 megjegyzés:

  1. Ó édes draga baba :) én is én is imádom :) hihetetlen milyen gyorsan változik és mennyi mindent TUD :)

    VálaszTörlés
  2. Iszonyú cuki lehet, milyen jó átélni (nekem is az írásodon keresztül) hogy hogyan fedezi fel a világot maga körül. Hihetetlen.

    VálaszTörlés

Mondd!