Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. február 19., csütörtök

Tegnap volt tizennégy hónapos - egy csoda.

Érdekes, amikor csak szerettünk volna gyereket, egy csomó mindent képzeltünk, hogy milyen is lesz, és miért lesz jó vele... Tudtuk, hogy aranyos lesz, sejtettük, hogy érdeklődő és tanulékony, reméltük, hogy bújós - ennek megfelelően alig vártuk, hogy bámuljunk és olvadozzunk, hogy átadjuk neki azt, amit tudunk és vele együtt újra felfedezzük a világot, hogy agyonölelgessük minden nap és minden órában. Persze, mindez igaz is lett, pont ilyen ő, és pont ilyenek a napjaink-óráink, de ennél annyira sokkal-sokkal több… és teljesen más dolgok a legjellemzőbbek rá és a közös életünkre, mint amire számítottunk.
Például sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire vicces tud lenni; és nem olyan jajdecukimuszájvigyorognom vicces, hanem úgy igazán, napi szinten könnyesre röhögősen, felnőtt humorérzékkel is élvezhetően, folyton meglepetést okozva azzal, hogy hány különböző módon tud megajándékozni nevettetéssel. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire okos tud lenni; nem túlzás, hogy szivacs agyával óráról órára tanul meg új dolgokat, egész komplikált "feladatsorokat" sajátít el úgy, hogy nem mutogatjuk el neki vagy képezgetjük célzottan, egyszerűen csak hallja/látja őket párszor, és ráragadnak. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire önálló tud lenni; van olyan, hogy fél órákig elmolyol a kis dolgaival, kipróbálgat, kísérletezget, motyorog magában, és ha észreveszi, hogy figyeljük, szégyenlősen elmosolyodik, majd felénk nyújtja az épp aktuális eszközeit, hogy szálljunk csak be, ha van kedvünk. Sosem gondoltuk volna, hogy egy egyéves ennyire nyitott tud lenni; semmitől és senkitől sem fél vagy jön zavarba, mindent és mindenkit alaposan megvizsgál, fürkészően közeledik, és bátran barátkozik… imádom, ahogy a kíváncsisága minden alkalommal legyőzi a óvatosságát, és előbb kérdően felvont szemöldökkel tapogatózik, aztán a koncentrációtól ráncolódó homlokkal merül bele a megismerkedésbe, végül felszabadult mosollyal raktározza el az újabb élményeket és érzéseket. És persze, vállalva a köz utálatát, nem hagyhatom ki a talán legnagyobb furcsaságát: sosem gondoltuk volna, hogy egy egyévessel ennyire könnyű tud lenni az élet; merthogy Kissmajomnál továbbra sincs nyoma nyűgösségnek, erőszakosságnak, hisztinek, szeparációs szorongásnak - és mindezt úgy,  hogy közben nem "szobanövény"*, egész határozott akarata van, és egész sikeresen érvényesíti is, de valahogy anélkül, hogy idegesítő vagy követelőző lenne, szelíden kér és türelmesen vár, mintha zsigereiben lenne a többet ésszel, mint erővel bölcsessége…. édes kis ősöreg okostojásom…

Teljesen esélytelen felsorolni, hogy mi mindenben fejlődött ugrásszerűen a legutóbbi összefoglaló óta… írni kellett volna minden nap a változásokat, de ezt már említettem, és nem hajtottam végre, szóval mindegy is… So off the top of my head:
- Programban annyi változás van, hogy fixen beállt a napi egy alvás, amivel akkor is kihúzza estig, ha csak félórásra sikeredik; de ilyen nagyon ritkán van már, általában annyira lefárasztja a déli séta, hogy ebéd után minimum másfél órára teljesen ki van ütve, egy alkalommal volt egy abszolút rekord három és egy negyed óra is. (Meg egyszer este tíztől reggel fél nyolcig átaludta az éjszakát, nahát!)
- Megtanult tökéletesen stabilan járni, szaladni, lépcsőzni (lefele egy kezemet fogva, felfele kettőt, mert ragaszkodik a váltott lábhoz), a napi sétánkra a környékbeli utcákon, ami kicsit több, mint egy kilométer, nem viszünk babakocsit, saját lábán jön, a mutatóujjamat szorongatva. Nagyjából egy óránkba telik a kaland, mert teljesen rá van bízva a ritmus, azaz megcsodálja a tereptárgyakat, némelyiket meg is tapogatja, esetleg magával hozza a következő hurcolászásra alkalmas érdekességig, az álló autók egy részénél megáll lámpa- és kerékellenőrzésre, a közlekedő járművek mindegyikét utánukfordulással szemrevételezi (szerencsére az útvonalunkon gyér a forgalom), kedvesen üdvözöl minden állatot és járókelőt (szerencsére az idősávunkban nincs nagy tömeg). Nagymozgásilag a legdurvább bravúrja az volt, amikor pár napja fürdetés közben M. a hóna alatt tartotta álló helyzetben, hogy én le tudjam zuhanyozni a habot róla, Kissmajom meg minden áron azonnal szerette volna megszerezni a vádliig érő vízben úszó fogkrémet; mikor érezte, hogy nem bír lehajolni érte, egyet gondolt, és egyik lábfejét vízszintesen befeszítve megpróbálta rávarázsolni a tubust, majd lassan hajlította befele a térdét, hogy feljuttassa magához, mint egy focista a labdát - majdnem sikerült neki elérhető magasságba emelni, eléggé ledöbbentünk.
- Finommozgásilag majdnem tökéletességig fejlesztette a formabedobást és montessori torony rakást, a lötyögősebb eszközökkel erőfeszítés nélkül és minden alkalommal megy neki, a másfél éven felülieknek való szűkebb lyukúakkal körülbelül fele-fele arányban. Bármilyen kupakot könnyedén leteker és visszapakolgat a helyére, és legújabb kedvenc játéka a mindenféle dolgok egymásba rakosgatása, különös tekintettel a műanyag gyógyszeres dobozokra: minden irányból összeillesztgeti őket, minél szűkebben férnek be, annál eltökéltebben, majd azzal kísérletezget, hogy hogyan szedhetők szét (kicsusszantással, rázogatással, kézzel piszkálással, fejjel lefelé fordítással, stb.).
- Az egy hónappal ezelőtt előnyben részesített játékait (zenélő kütyük, kézbábok, labdák) látványosan hanyagolja, cserében elkezdte tologatni az autókat, és és egyértelmű kedvenccé léptek elő a könyvek; teljesen leszokott a rágcsálásukról, és már a vékony lapúakat sem szaggatja soha, cserében folyamatosan odahordozza nekünk őket, majd mászik be az ölünkbe, hogy közösen nézzük. Kedvétől függően van olyan, hogy sietősen halad, és mindenre rábök, tőlünk várva a megnevezéseket, és olyan is, hogy minket hagy lapozni, és nyugodtan megvárja, amíg rámutatunk valamire, és megkérdezzük, hogy mi az. (Nagyon cuki, csak akkor használja a mutatóujját, ha szólunk neki és szemléltejük, amúgy egész tenyerével, vagy pontosabban egyszerre az összes ujjával, hanyagul int csak az érdeklődés tárgya felé.) Elkezdte élvezni azokat a könyveket is, amikben nem fotók, hanem rajzok vagy stilizáltabb formák vannak, ez az abszolút sztár nála (tényleg gyönyörűek az illusztrációk, több verziót is láttam a versre alapozva, de messze ez a legszebb), jóval gyakrabban hozza, mint bármi mást. Egy csomó dolgot** felismer bármilyen fajta ábrázolásban, általában olyan három-négyszer kell elmondani neki, hogy mi micsoda, ahhoz, hogy megjegyezze; ha valamire rákérdezünk, flegmán feléje mutat úgy nagyjából, majd ha figyelmeztetjük, hogy ez így nem egyértelmű, akkor nagylelkűen pontosít.
- Rengeteg dolgot tud/megért, annyiszor lesokkolt már, hogy néha kíváncsiságból teljesen valószínűtlen helyzetekben is teszteljük - és az eredményen újfent sokkolódunk. Az a legkevesebb, hogy ha minden gesztikulálás nélkül mondjuk neki, hogy kérjük a könyvet vagy autót vagy labdát, a lakás bármely pontjáról elindul, megkeresi, és odahozza. Mikor sétából hazaérkezünk, már az utca végétől egyértelműen ismeri az utat, és a parkolóból simán elmegy a házig egyedül, a lépcsőházban kéri, hogy kapcsoljunk villanyt (ezt az ölemből ő szokta), iránymutatás nélkül elkanyarog az ajtónkig, nyitás után bent is fényt csinál (a kapcsoló alatt megvárja, hogy felemeljem), majd azonnal leveszi a sapkáját, és leülve mutatja, hogy húzzuk le a cipőt, aztán rögtön a teraszajtóhoz caplat, és nyúlkál a kilincs felé, hogy engedjük be a levegőző Kisscát. Tegnap ebéd után a konyhában voltunk, és szóltam neki, hogy akkor most megyünk aludni, mire sarkonfordult, becaplatott a hálóba, és megpróbált felmászni az ágyra (még túl magas neki, csak leszállni tud). Ma elmutogatta, hogy szorítja az egyik cipője: mikor ráadtam, lehajolt, és megpróbálta levenni a lábáról, és hiába mondtam neki, hogy de kicsim, indulunk sétálni, kitartóan nyújtogatta az otthoni zokniját, hogy azt adjam rá - inszisztáltam, hogy sétához cipő kell, mire lehajolt, a lábára mutatott, a szemembe nézett, és nemet intett a fejével (összemértem a lábával, és a kedvenc cipőjével is, és hiába azonos a méret számozásilag, tényleg szűkös már neki). Öltöztetéskor eddig is segített kéz- és lábkinyújtással, de most a kabát ujjaiba konkrétan bedugja a karjait; fürdetéskor, mikor szólunk, hogy öblítés következik, az arcára teszi a kezeit, hogy ne csikizze a víz; továbbra is szívesen engedi, hogy megmossuk a fogát, és most már utána átveszi a fogkefét, és magának is sikálja.
- A saját nyelvén egész nap dumál, az általa kitalált ismétlődő szavakat folyton használja, de igazán beszélni annyira nem hajlandó, hogy most már az oroszlánon kívül az előzőleg begyakorolt állathangokat sem használja. Kevés miénkhez hasonló szava van, például az úgy egy hónapos "nen-nen" (nem, fejrázással kiegészítve) és a vadonatúj "babba" (labda, a korábbi "gugú" helyett), ezeken kívül nem sok értelmes szót akar utánozni, kizárólag olyasmiket ismétel el utánunk, amik semmit sem jelentenek. Pár napja elkezdtünk idegenülni is, ami néha úgy néz ki, hogy minden mondatban a fontosabb magyar szavakat vagy kifejezéseket elismétlem neki angolul is (erről próbálok leszokni, mert állítólag nem jó módszer), néha meg úgy, hogy kizárólag angolul beszélek hozzá***; tök érdekes, hogy a hangsúlyból mindig rájön, ha kérdezek valamit, és egész ügyesen lereagálja (például ha könyvnézegetés közben teszem, akkor megtippeli a választ, és rámutat valamire), és vannak már szavak, amiket a kontextusból kiindulva kiköveteztet (például sétáláskor megérti, ha szólok, hogy kutyás kerítéshez közeledünk, és keresi a házőrzőket). Nagyon vicces, ahogy átszokott a magyarról angolra abban a szituációban, amiben gyakrabban használom az utóbbit: séta közben megengedem neki, hogy felvegyen a földről falevelet, ágakat, köveket, csigaházat, amiket aztán hoz a kezében, de hiába sokkal izgalmasabb a színes csokipapír vagy fehérlő cigicsikk, azokat nyilván tiltom - most már tízből kilencszer helyesen sejti, hogy mi a szemét, és olyankor már messziről rámutat, mondja, hogy "no-no", és csak megtapossa vagy rugdalja, nem hajol le érte.

Jaj, mit is jegyezzek még le...? Annyi minden van, annyira jó minden, olyan csoda minden napunk tőle, mindig eszünkbe jut, hogy miért is vágyunk vajon még egyre, mikor vele ennyire kerek a világunk? De erről majd egy következő posztban...
Jah, még azt leírom, hogy megörökítsem, mert fotózni lehetetlen, hogy félig kibújtak fent a szemfogai (meg lent is, meg mindenhol az első örlők is, vagyis összesen tizenhat darab foga van most), és olyan most, az ínyből látványosan kikandikáló fehér hegycsúcsokkal, mint egy kis vámpírbaba.
Meg még azt is, hogy tegnap este úgy aludt el, hogy ahányszor kinyitottam a szememet, hogy meglessem, letehető-e már, huncutul összegyűrt orrocskával mindig hangosan felnevetett. Mikor még öt perc múlva is kuncogott (általában ennyi alatt simán kidől), nem akartam kukucskálni többet, hogy végre lenyugodjon. Egy kicsit várt, aztán odakoccant a homlokával, majd mikor erre sem reagáltam, előbb nyálasan arconpuszilt, aztán ajakkal megcsócsált, majd finoman megharapott, végül a pici meleg ujjával megpróbálta felhúzni a szemhéjamat. Ekkor nem bírtam tovább, és résnyire kinyitottam a szememet, hogy kikandikáljak - ott nézett rám a világ legtündéribb mosolyával, és hunyorgott az álmosságtól… hát, azt hittem, belehalok… <3


* Nevetségesnek tűnhet, de ezt muszáj kiemelnem, mert nem egyszer fordult elő, hogy ismerős anyukák, miután befejezték az elevenebb gyerekük makrancossága kapcsán előadott panaszáradatukat, hozzátették, hogy de legalább majd asszertív felnőtt lesz, nem úgy, mint a szófogadó szobanövény-jellegű babák. Ami elsősorban nem azért zavar, mert a miénk egyszerűen kezelhető, hanem azért, mert én sosem hangoztatom, és nem is hiszem, hogy ez a mi érdemünk lenne (ilyen korban szerintem még inkább személyiség-, és nem nevelésfüggő ez), ezért modortalannak tartom, hogy ahelyett hogy elfogadnák az amúgy teljesen normálisan viselkedő gyereküket, ők maguk sütik rá "rosszcsont" bélyeget, majd rögtön utána megvédik (Kitől? A saját véleményüktől...?) egy olyan magyarázattal, amivel egycsapásra az enyémet bántják.
** A teljesség igénye nékül and in no particular order, a legkövetkezetesebben azonosított dolgok: hold, virág, sapka, cipő, autó (ennek a kereke és lámpája) illetve tűzoltó- és mentőautó (ezeknél nínózgat), repülő (ezt berregő hangeffekt is kíséri), labda (ez majdnem minden, ami kör alakú), állatok (maci, tehén, malac, kacsa, bárány, madár, oroszlán).
*** Ez utóbbival nagyon küszködök, mert egyrészt nem is gondoltam volna, hogy érzelmek kifejezésében annyira nehezen jön majd nyelvemre más, mint az anyanyelvem, másrészt nem tudom leküzdeni az érzést, hogy mekkora bunkóság már ez, szegény baba végre kezdi megfejteni a beszédünket, és akkor én galád módon átírom a szabályokat. M. azzal nyugtat, hogy Kissmajom számára ez ugyanolyan természetes, mint hogy magyarul is gyakran használunk szinonimákat ugyanannak a dolognak a megnevezésére, és végülis olyankor sem fogjuk vissza magunkat olyan elgondolásból, hogy mindig autót mondjunk, sose kocsit, hogy nehogy összezavarjuk.

7 megjegyzés:

  1. Annyira édes ez a gyermek, és imádom, hogy ennyire szemléletesen leírod minden apró történeteteket! :)

    VálaszTörlés
  2. Hogyhogy beszélsz hozzá angolul? A blogodból ítélve biztos vagyok benne, hogy alaposan utánanéztél minden ellene és mellette szóló érvnek, úgyhogy nem is lebeszélni akarnálak, csak tényleg kíváncsi vagyok. Bármilyen hülyén hangzik ezt egy blog alapján kijelenteni, eddig mindig nagyon hasonlónak éreztem a gondolkodásunkat, és most meglepett, hogy erről én mennyire másképp vélekedem :).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát nem tudom, melyik részét magyarázzam, mert ilyen közhelyekkel nem akarok dobálózni, hogy idegennyelv-ismeret hasznossága, hiszen ez nyilván neked is eszedbe jutott… :) Inkább mondd el te, hogy miért vélekedsz annyira másképp (komolyan érdekel), és akkor megpróbálok reagálni arra a konkrétumra.

      Törlés
  3. Szerintem jó ötlet angolul beszélni hozzá, mi is tesszük itthon. Sőt, németül is.

    VálaszTörlés
  4. Én mindenhol azt olvastam (és tanultam is), hogy nem tesz jót a kapcsolatnak, ha nem az anyanyelvünkön beszélünk a gyerekhez, mert kvázi "közénk áll" az idegenség, az, amit te is írsz, hogy nehezen jön a nyelvedre. Arról nem beszélve, hogy bármilyen jól tudok is bizonyos nyelveken, a kiejtésem soha nem lesz olyan, mint egy native-é. Én abban hiszek, hogy kisiskolás kor előtt két esetben érdemes nyelvet tanítani, ha 1. az egyik szülőnek nem magyar az anyanyelve, akkor természetesen beszéljen a sajátján a gyerekhez, 2. külföldön élünk és úgyis idegen nyelvi közegben jár a gyerek bölcsibe/oviba.
    Nyilván nem zárom el mesterségesen a gyerekeimet az idegen nyelvtől, sok külföldi barátunk van, hallják, hogy néha máshogy beszélünk (a nagyobbik lányom már kérdezgeti is, hogy mi mit jelent, akkor persze elmondom neki, de egyelőre ennyi).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát sok mindentől tartok a második nyelv bevezetése miatt (keveri majd a nyelveket, később tanul meg beszélni, összezavarodik annak kapcsán, amit magyarul már tud, de angolul hirtelen mégsem), de a kapcsolatunkra gyakorolt rossz hatása egyáltalán nincs közöttük. Mindenre kiterjedően határozottan kötődően és válaszkészen és igény szerint és abszolút feltétel nélkül szeretve "nevelünk", úgyhogy szerintem bármilyen kommunikációs furaság maximum mellénk tud állni, közénk semmiképpen… :)
      A mindennapi dolgok 90%-a ugyanolyan természetesen jön a nyelvemre angolul, mint magyarul (sőt, néha fordítva), amint kiderült, az érzelmek kifejezése ez alól kivétel, ezért nem is erőltetem - nem ragaszkodom semmilyen könyvbeli szabályhoz nyelvtanítás terén, mert felnőttek esetében sem hiszek benne (én is élő beszédből és/vagy tévéből tanultam meg minden nyelvet, amit tudok), úgyhogy anyanyelvünkön szeretgetem, és kész.

      A kiejtés kapcsán annyiban értek egyet, hogy ha az a native beszélőkétől tényleg nagyon durván eltér, akkor valóban nem érdemes erőltetni, mert abból nem sokat profitál a gyerek, ha folyékonyan megtanul pidginül, sőt, esetleg még ki is röhögik; ugyanez igaz a nyelvtanra is egyébként, ha valakinek csak a hunglish megy, az szerintem árthat vele, mert később nehéz lesz javítani a rosszul berögzült dolgokat. De ezen nem aggódom, mert az angolom egész jó (angliaiak többször hittek már amerikainak), nyilván nem tökéletes, de nekem ennél kevesebbel is beleférne a tanítás. (Ugyanakkor, míg az angolban a kiejtés helytől függően különböző, tehát elég tágak a korlátok, eszembe sem jutna próbálkozni az olasszal, mert szerintem annak a dallamát egyszerűen képtelenség elsajátítatni más anyanyelvűtől: magamat is nevetségesnek tartom, amikor olaszul megszólalok, el is kerülöm, ha csak lehet.)

      Bevallom, nekem az is egy hatalmas meggyőző erő, hogy én első osztályos koromra minden erőfeszítés nélkül tanultam meg románul úgy, hogy mindenki (szűk és tág család, óvoda, barátok, és minden ismerősünk) magyarul beszélt velem és egymás közt is. Kivétel két román kislány a szomszédban, akik ráadásul 3 illetve 4 évvel kisebbek voltak nálam, tehát olyan tökéletesen még nem kommunikáltak; de adtak egy olyan alapot, amire már építeni lehetett a környezeti hatásokat (többnyire utcán és rádióban hallott dolgok). A románom azóta is anyanyelvi szintű, pedig több mint tíz éve nem hallom és beszélem, szóval igazából ha egy kicsit fontosabb nyelv lenne használhatóság szempontjából, akkor szerintem előbb-utóbb azt is elkezdeném bevezetni. Anyu szokta mondani, hogy "ahány nyelvet beszélsz, annyi ember vagy", és ha annyira nem is vagyok arrogáns, hogy ezzel teljes mértékben azonosuljak, de azt azért hiszem, hogy kárunkra nem válhat, ha Kissmajom megkapja ezt az esélyt.

      Törlés

Mondd!