Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. április 11., szombat

"Ha nem gyötörsz, én meggyötörlek…"

Ha már költészet napja van, legalább stílusosan vezethettem be a kellemetlen hírt: Kissmajom már nem mintagyerek, némileg megerőszakosult.

Először is harap. Szerencsére senki mást, csak minket kettőnket, de ez akkor is enyhén szólva meglepő. A mi tündéri, kiegyensúlyozott, kedves, szelíd gyerekünk, aki még soha életében nem torolt meg semmit, még azt sem, ha valaki orvul fejbedobta, vagy kitépte a kezéből a nehezen megszerzett játékot - és akit ezeken a játszótársi heveskedéseken kívül még soha életében nem ért agresszió, hiszen mi nem rázunk, rángatunk, lökdösünk, ütünk soha, még szidni is csak elvétve és kivételesen szoktunk. Ez valamilyen szinten valószínűleg pont, hogy hátrány, mert így hiába próbáljuk elmagyarázni neki, hogy ne csinálja, mert rossz érzés, fogalma sincs, hogy miről beszélünk: hál'istennek egész kevés fájdalom érte eddigi életében, még elesni is rendkívül ritkán szokott.
Ő mindig eléggé orálisan fixált volt, egész pici kora óta folyton mindent a szájába tömködött, ami keze ügyébe került; oké, tudom, hogy ezt minden baba csinálja, de ő annak ellenére is ezt tette, hogy cumija sosem volt, és a kifejezetten fogzós szenvedései sem sokáig tartottak, és nem is voltak túlságosan intenzívek. Amióta mobilis, azóta mintha valamennyire alábbhagyott volna ez a szokás, alaphelyzetben már nem abból áll a napunk, hogy jaj, mit kapott be már megint a gyerek, főleg ha sétálunk vagy játékba merül, sokáig elfelejtkezik a hörcsögülésről, de unalmas percekben azért még mindig előszeretettel rágcsál meg papírzsebkendőtől faágakon át porcicáig mindent. A harapást körülbelül három hónapja kezdte, akkoriban, mikor pár nap leforgása alatt egyszerre nyolc foga tört át (négy szemfog és négy kisörlő), de nem tudjuk, hogy miért minket talált meg vele, és nem egyet a szuper rágókái vagy bárminemű játékai közül, mert az elején direkt nagyon koncentráltunk, hogy ne szóljunk rá, ne üvöltsünk fel, ne távolítsuk el hirtelen, és egyáltalán semmit ne tegyünk, ami miatt további támadásra ingerlő jó mókaként foghatná fel a reakciónkat. Többnyire reggel csinálja, és főleg olyankor, amikor M. is itthon van, és hármasban ébredünk; ilyenkor egy idő után elege lesz a bandázásból, de ahelyett, hogy fogná magát és otthagyna minket (ha olyanja van, akkor simán lemászik az ágyról, és megy dolgára), nagyon felpörög, egyre lelkesebben rohan közöttünk (mindezt egy két négyzetméteres ágyon, szóval ez már önmagában felér egy szívinfarktussal), egyre hiperaktívabb, míg végül ahányszor ránk omlik egy ölelésre, valósággal menekülni kell előle. Tipikus úgy-szeretlek-majd'-megeszlek jellegű harapások ezek, néha konkrétan puszis bújások fajulnak el ebbe az irányba, de ha esetleg éppen nem, akkor is jól látszik, hogy nem gonoszkodó szándékkal teszi, csak egyszerűen túlingerli magát, és valamiben ki kell csúcsosodnia a közeledésének. Az is egyértelmű, hogy tudja, hogy nem szabad, mert ha időben észrevesszük, és kérjük, hogy ne, akkor huncut mosollyal megtorpan, nyitott szájjal közeledik felénk, és olykor be is kapja valaminket, de olyankor csak nyálas csócsa lesz belőle, nem több, és ezen a sikeres becsapáson jót nevet.
Két dolgot szoktak mindig tanácsolni ilyen helyzetekben, az egyik az, hogy csapj a szájára, amiről nálunk szó sem lehet, a másik, hogy harapd vissza, amit megkísérelt ugyan M., de nyilván nem úgy, hogy fájdalmat okozzon, úgyhogy csak jóízűen ki lett röhögve. Amit még próbáltunk, az volt, hogy viszonylag erőteljesen eltoljuk magunktól ilyenkor; mivel a helyszín az ágy, meg nem üti magát, de felborul, ami az elején párszor viccesnek tűnik neki, jön is újabb nekirugaszkodásra, de néhány epizód után eléggé elfárad a göröngyös terepen történő felállogatásban, és feladja - persze ez valójában értelmetlen ideiglenes eredmény csak, nem magáról a cselekvésről szoktatja le, csak időnyerés a következő csatáig. Ami miatt aggasztó amúgy, az az, hogy mivel tényleg hihetetlenül fájdalmas (nem teli szájjal harap ugyanis, inkább becsíp egy bőrdarabot, mint egy kis lyukasztógép), félő, hogy reflexből egyszer túl nagyot taszítunk rajta (arról nem is beszélve, hogy ha valaha egy idegen gyereken is kipróbálja, esetleg alaposan seggberúgják) - volt már olyan, hogy ültem a kanapén, vigyorogva odacaplatott, és térdkalácson harapott, én meg hirtelen kinyújtottam a lábamat, és felrúgtam… hál'Istennek nem esett baja, csak meglepődött, nekem meg napokig lelkifurdalásom volt.
A haragtartós büntetésben nem hiszünk, mert a szeretetmegvonásnak komoly lelki következményei vannak*, így maximum annyi fegyverünk van, hogy ha kitartóan kínoz minket, akkor letesszük magunk mellől, és azt mondjuk, hogy mi ilyen durván nem játszunk, akkor jöjjön csak vissza, ha hajlandó abbahagyni. Általában megy egy kört a játékaihoz, vagy akár azonnal érkezik, és valóban egy kis ideig nem kegyetlenkedik, de tartósan nem hagyja el a szokást. Vagyis ezzel azt akarom mondani, hogy megoldásunk nincs, ötleteknek is fogytán vagyunk; csak örülünk, hogy lassan, de biztosan ritkulnak ezek az alkalmak, és többé-kevésbé türelmesen várunk, hogy hátha jó hamar teljesen leszokik.

A másik problémánk az önbántás: üti a saját fejét. Nem régen (olyan két hete), és nem gyakran (legfeljebb napi egy-kétszer), de még ennyit is nagyon nehéz nézni. Rendszerint akkor csinálja, ha nagyon fáradt és/vagy frusztrált, mert valamit nem sikerül terveihez híven véghezvinni, vagy valami miatt kénytelenek vagyunk nemet mondani neki, vagy valamire egy kicsit várnia kell. Szerencsére ilyenkor az alaphelyzet a toporzékolás**, de időnként felemeli a kis öklét, és egyet csap vele a homlokára; nem erősen, csak úgy jelképesen, de maga a gesztus is elég disturbing, még a megharapásunknál is jobban utáljuk.
Erre is van egy nagyokos javaslat, mégpedig az, amit dackorszakos hisztikre is javasolni szoktak, hogy el kell játszani, hogy láthatatlan, és nem szabad tudomást venni róla, mert közönség hiányában abbahagyja. Természetesen erre sem vagyunk hajlandóak, mert egyrészt ez is a szeretetmegvonásos idomítás egyik formája, másrészt azt sugallja a gyereknek, hogy fojtsa el a legalapabb indulatait és legőszintébb érzéseit, mert ha szabadon és szíve szerint kimutatja őket, vigasz és támogatás nélkül magára lesz hagyva***.
Ami némileg megnyugtat, hogy ez a fajta enyhe self-harm állítólag életkori sajátosság, és ha jól kezeli az ember, magától el fog múlni, amikor már olyan szinten tud beszélni, hogy minden helyzetben meg tudja értetni magát, jelenleg ugyanis a kommunikációs igényei sokkal nagyobbak, mint a közléshez rendelkezésre álló eszközei. Addig is azt lehet tenni, hogy amikor bántja magát, tiltás helyett (ami ellenkezést és fokozódó feszültséget váltana ki), megölelgetjük-puszilgatjuk, és nyugodt hangon kérjük, hogy hozzánk hasonlóan inkább simogassa a fejét, így ni, mert bizony milyen okos, szeretni kell azt inkább. Nehéz volt ellenállni a kísértésnek, hogy rögtön lefogja az ember, de végül rávettük magunkat erre a módszerre, és tényleg működik, azóta egyre ritkábban csinálja, egyre több nap telik el úgy, hogy egyáltalán nem... fingers crossed.

Nagyjából ennyi. Csak hogy ne legyen csupa tökély a Kissmajom, és csupa pozitívum az anyja blogja, mert az ilyen egész biztosan folyamatosan hazudik. :)


* Következetesen használva azt sugallja, hogy csak akkor szereti a szülő, amikor úgy viselkedik, ahogy ő elvárja - as opposed to attachment parenting, aminek megfelelően mi inkább azt éreztetjük vele, hogy rosszat csinált, és annak nem örülünk, de ő maga attól nem lett rossz, és ugyanúgy feltétel nélkül szeretjük, mint mindig.
** Ez sajnos baromi vicces, nagyon tudatosan vissza kell fogni magunkat, hogy ne kuncogjunk: előbb hangosan nyígni kezd, aztán a kis lábaival topogva tapos, majd ha ezek hatástalanok, látványosan sírva fakad (igazi könnyekkel!) - de általában csak pár másodpercre, mert ha szólunk hozzá, azonnal annyira figyelni kezd, hogy vajon elérte-e a várt hatást, hogy elfelejti folytatni.
*** Arról nem is beszélve, hogy hosszútávon milyen hatással lesz az érzelmi életére, ha nem segítünk neki a számunkra jelentkéktelennek tűnő érzelmi viharainak értelmezésében és menedzselésében - túlragozni nem szeretném, akit érdekel a téma, olvassa el ezt a könyvet, és mindent megtalál benne az agyi fejlődés befolyásolásáról válaszkész neveléssel.

4 megjegyzés:

  1. Veletlenul se vedd kotozkodesnek, a kivancsisag hajt, meg hat te mar olvastad a konyvet: arrol ir-e, hogy mi van akkor ha a valaszkesz neveleshez egy nem valaszkedz gyerek adatott, aki az osszes szeretetnyelv-alapu meg beszelj ugy-jellegu nevelesi modszert kirohogi es kompromisszumkeptelen (ha o nem akarja)?

    A fejutogetes valoban eletkori, tanulja a teste hatarait, es gyakorlatilag kiserletezik. Erre nalunk az erdeklodo figyelem volt a megoldas, meg a kulonbozo jatekos tornak, hogy erosodjon a test-tudata (az en-tudattal nem volt gond :-) ). Harapas passz, de nyilvan nem a szajracsapas a megoldas. Talan itt is azzal probalkoznek h megkernem h ne csinalja, de nem visszaharapasal, meg cukianyu- hangon, hanem halkan de hatarozottan, h erezze h most ez nem jatek. L-nal ezek mukodtek. Neha...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát a felnőttek sem egyformák, van, aki fájdalom/düh/frusztráció esetén szomorú lesz és sír, más meg csapkod és üvölt és kiadja magából, megint más magába zárkózik és látszólag nem reagál semmire. Gyerekeknél sincs másképp, van, aki úgy válaszol pl. a hisztiellenes ölelgetésre, hogy odabújik és engedi magát vigasztalni, van, aki ellök magától és faképnél hagy mert baszdmegafűnyíródat, és van, aki még jobban ordít vagy szó szerint kiröhög. De a lényeg, akár a sírnihagyásnál, nem az, hogy ő mit kezd a felajánlott segítséggel, hanem hogy a szülő egyáltalán felajánlja azt. Közhelyes és elcsépelt példa, de attól még jó: ha neked hatalmas bánatod vagy idegességed van, akkor attól függetlenül, hogy a fenti kategóriákból melyik felnőtt vagy, marhára nem mindegy, hogy akiben a legjobban megbízol, az megért, együttérez, pátyolgat, nyugtat, megsimogat, őszintén "ott van" neked, vagy otthagy a francba, mert bármit mondana vagy tenne, az úgysem oldaná meg az alapproblémádat.
      Biztos neked is volt már olyanod, hogy összevesztél a férjeddel, és ő jött kiengesztelni, te meg elfordultál/elküldted, nem fogadtad el a bocsánatkérést, még futottál egy kört - csak hogy lássa, hogy igazán megsértett, vagy egyszerűen, mert tényleg túlságosan beleélted magad a szenvedésbe, és nem volt kedved beszélni róla… de attól még jól esett, hogy veszi a fáradságot és próbálkozik, hogy nem csak akkor szeret, amikor minden csodálatos. Szóval lehet, hogy per pillanat úgy tűnik, hogy a lányod magasról leszarja az empátiádat, de a későbbi érzelmi életére, a konfliktuskezelési módszereire, a világba vetett hitére és az önbizalmára (sőt egyes kutatások szerint konkrétan az agyi struktúrájára), komoly hatással van a válaszkészséged.

      Törlés
  2. Pont akartam is írni, hogy mostmáraztáneléglegyen a hazudozásból ;)

    VálaszTörlés
  3. Akkor én bizony hibáztam, mert hisztinél nem tárgyaltam tovább. Mondjuk a nagyobb fiam az a típus volt, hogy nem hagyta magát, rácsimpaszkodott a gatyámra, úgy nyomta az ipart, úgyhogy nehéz volt röhögés nélkül megállni. Viszont amint csendesedett, azonnal igyekeztem "megbeszélni" vele a dolgot, Hogy máskor ne menjen el eddig a szekér, hiszen valami oka volt a hisztinek.
    A két fiú egyébként akkor csinálta leginkább, mikor nagyon elfáradtak, és akkor minél hamarabb pihenő helyzetbe kellett őket hozni, oszt' jól is volt minden.
    Harapás. Azt csak a kicsi csinálta, de csak akkor, ha sarokba szorítva érezte magát. Soha nem felejtem el azt a fejet, amit a nagyobb vágott, mikor puszta "szeretetből" túl erősen ölelgette a kicsit, az meg jól beleharapott. Hogy aszondja': "Ez megharapott." És kistányérnyira nyitott szemmel nézett rám. Mondtam is neki: "Ne fojtogasd az öcsédet, mert így védekezik." :-)
    Amúgy gondolj arra, hogy ezt mind kinövik hamar, mert nekem egyik sem harap már. :-)
    De ezzel nem elbagatellizálni akarom a problémát, csak biztatni, hogy MINDEN RENDBEN LESZ, MERT JÓL CSINÁLOD. ;-)
    Lulu

    VálaszTörlés

Mondd!