Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. április 23., csütörtök

Nézőpont kérdése

Vasárnap délután piros lettem. Mivel nem figyelem szigorúan az ovulációt (nem mintha annyira könnyű lenne egyértelműsíteni nálam), és semmilyen érezhető előjele nem volt, a zuhany alatt szembesültem vele, és persze elszomorodtam. Nem is annyira a sikertelenség miatt, ahhoz már hozzászoktattak az évek, inkább az időzítés bántott: ha most összejött volna, akkor még belefért volna az idei évbe a kistestvér, pont két év lett volna a korkülönbség, nem kellene ezredszerre is újragondolnom a munkakezdést... tulajdonképpen apróságok ahhoz képest, hogy milyen rossz volt régebben csalódni, amikor igazán a bizonytalanra vártam. Már sokszor le akartam ezt írni: természetesen együttérzek minden olyan nővel, aki második vagy többedik babáért küzd épp, való igaz, hogy nehéz így, már tudva, hogy mekkora csoda egy gyerek - de számomra összehasonlíthatatlan a mostani várakozás azzal, amim gyerektelenül volt. Ezt már Kissmalacz után is megfogalmaztam, hogy számomra egyszerűen nem ugyanaz a két fajta meddőség, hiszen velem/bennem már megtörtént a varázslat, én már soha többé nem fogom magam teljesen üresnek érezni, még akkor sem, ha konkrét ölelhető eredménye nincs a terhességnek, hát még akkor, ha van - és hál'Istennek van. Biztos sokan nem értenek egyet ezzel, de én abszolút így vagyok vele.
Miközben M. esti rutinozott, én meg pakolásztam és tápszert készítettem vacsorára, a fürdőszobából kiszűrődött Kissmajom ragályos nevetése… odalopakodtam az ajtóhoz, és hallgattam, ahogy játszanak meg magyaráznak, és annyira de annyira hálás voltam egyszer csak. Három nap telt el azóta, és a legváratlanabb pillanatokban milliószor elönt az a hála. Amikor sétálunk, és a kis seggével betolat elém, jelezve, hogy ölbe szeretne jönni, aztán a vállamra hajtja a fejét, és a nyakamba szuszogva mutogat autót, galambot, holdat… amikor elalvás előtt beleforgolódik a ruganyos pofijával a szemgödrömbe, vagy a nyálas szájával a homlokomra tapad, és közben átöleli a nyakamat… amikor fél órákig elüldögél az ölemben, szembefordulva velem, és olvasunk vagy beszélgetünk vagy énekelünk tíz centire egymás arcától… amikor megüti magát, vagy megijed valamitől, vagy elválunk pár órára, vagy egyszerűen csak unatkozik, és rohan hozzám tárt karokkal… amikor elmélyülten játszik egy sarokban, okos-komoly fejjel, és széles mosolyra derül a szeme, ha észreveszi, hogy figyelem…
Elszégyelltem magam, amiért másra is vágytam. Itt van ez az egyedi, megismételhetetlen pillanatsorozat, ez gyönyörű élet, a családunk, ez a fantasztikus kis ember, aki a szemem előtt nő és változik - hazudtam, amikor azt mondtam, hogy szükségem van bármi többre is a teljességhez. Nincs. Majd jön, ha eljött az ideje, vagy ha egyáltalán jönnie kell, de ez itt és most így tökéletes, ahogy van, és én végtelenül boldog vagyok, semmim sem hiányzik. Tényleg nem. Amint ezt megértettem, és be mertem vallani magamnak, nem tartva attól, hogy jaj, ha kimondom, hogy nem akarom eléggé, akkor nem is fog sikerülni (ebben amúgy őszintén nem is hiszek, nem hittem sosem, csak hát na… mániákusnak lenni nehéz dolog), egészen nevetségesnek tűnt az, hogy ragaszkodtam volna a 2015-ös szüléshez, mert annyira mindegy, hogy mikor, annyira mellékes minden, azon kívül, hogy egészséges legyen - és főleg azon kívül, hogy Kissmajom már most itt van, és egészséges.

És természetesen ezek után nem maradt el a sorsszerűség… Nem, nem derült ki, hogy örök optimizmusomat beigazolva, a vérzés ellenére terhes vagyok - és még csak nem is érzem a késztetést azt mondani, hogy sajnos. Történt ugyanis, hogy miközben a háttérben apró lépésekben haladt az építkezés, M. már egy ideje kapacitált, hogy rakjuk fel a lakást valamilyen portálra, és adjuk el végre annyiért, amennyiért lehet, semmi értelme várni, olyan mértékben úgysem fog megugrani az értéke, hogy számítson. Olyan két éve árultuk már egyszer, akkor a béka segge alatt voltak a lakásárak is, meg halálra is idegesített a sok ingatlanos, aki azzal akarta bizonyítani, hogy mennyire megdolgozik a jutalékáért, hogy boldog-boldogtalant odahurcolt körülnézni, azt is, aki egyértelműen teljesen mást keresett. A lényeg, hogy hétvégén kelletlenül csináltam pár fotót, megírtam a hirdetést, és hétfőn éjszaka feltöltöttem két ingyenes helyre, csak úgy próbából.
Meglepetésemre tegnap délelőtt, azaz alig néhány órával később, már szólhattam is M.-nek, hogy nagyon sürgősen kezdjen el intézkedni, és árajánlatokat kérni az építkezés távolabbi fázisaira, mert bizony itt kézen-közön megveszik a kis kuckónkat. A második telefonáló konkrétan látatlanban azt mondta, hogy a szüleinek tuti kelleni fog a lakás; igaza lett, délután megnézték, ma foglalót fizettek, jövő héten aláíródik az ügyvédes szerződés, és utalják az első részletet. Azóta legalább ötvenen hívtak, olyan irodák is (miután kifejezetten kértem, hogy csak magánszemélyek keressenek), akik azt mondták, hogy simá elvállalják úgy, hogy a mi árunkra még ráteszik a jutalékukat, mert többért is elmegy. Úgy tűnik igazuk volt a lányoknak a kommentekben, valóban pörög a piac, mi meg valamennyire aluláraztunk, és körülbelül licitáltathatnánk... de nem bánjuk, nagyon szimpatikus idős házaspár, fülig beleszerelmesedtek minden megoldásba, amit láttak (két embernek tényleg ideális, már-már luxuslakás), nem is alkudtak egyáltalán, tök jó érzés lesz úgy elmenni innen, hogy valaki ugyanannyira értékeli ezt a helyet, ahogy mi. Nyilván nem puszta altruizmus ez, inkább az van benne, hogy egyrészt mindent megér ez a gyorsaság és kényelem, hogy nem lesz hónapokig átjáróház az életünk mindenféle kíváncsi idegen számára, nem kell strategizálni, hogy milyen trükkökkel ártárgyaljunk hatékonyan, nem kell idegeskedni, hogy vajon sikerül-e eladót találni, mire elfogynak a jelenleg rendelkezésre álló tartalékaink, másrészt már így is többet kapunk a lakásért, mint amennyire számítottunk, anno egészen pontosan tizenöt százalékkal kevesebbért szívesen odaadtuk volna bárkinek, szóval így is jócskán pénzünknél vagyunk.
Két hónapunk van a kiköltözésre, úgyhogy bőven lesz alkalmunk összepakolni, és M. szüleinél is lesz idő kialakítani a kis életterünket. A reményünk az, hogy karácsonyra olyan stádiumba hozható a házikánk, hogy ott tudjuk tölteni az ünnepet - merész terv, lévén, hogy a munkálatok most aktuálissá váló részére még nem is választottunk kőművesbrigádot, hogy az azt követőkről ne is beszéljünk. De mentségünkre szóljon, hogy teljesen nem elszálltak az álmaink, nem gondoljuk azt, hogy addigra kész lesz minden… szerencsére viszont fiatal szívű kalandorok vagyunk, úgyhogy megelégszünk egy full befejezett nappalival és egy darab fürdőszobával, minden más nem sürgős, elkészülhet később, miközben már ott lakunk. Mivel nem nagyon főzünk, a gyorsan-konyha nem annyira fontos, mivel egy kupacban alszunk, a hálószobák ráérősek, mivel sok fürdőszoba lesz a házban, ha spórolni kell majd, akkor annak az a legegyszerűbb módja, hogy minimum egyik kialakítását halasztjuk. A jelenlegi bútorainkat visszük majd magunkkal, jó állapotban vannak, és szeretjük őket, bár a nappaliba kerülőket jelentősen ki kell majd egészíteni, mert az a helyiség több, mint kétszer akkora lesz, mint a mostani (majdnem ötven négyzetméter, bizony, mert őrültek vagyunk).

Valahogy így állunk most. Tesó-baba fronton stagnálunk, és végre nem esik rosszul stagnálni, sőt kicsit megkönnyebülés is a fejlemények tudatában, hogy nem nagyonterhesen vagy frissen született pici mellett kell fészket raknunk év végén. Minden más meg szárnyal… oké, valójában egyelőre csak a fantáziánk; de alakul. Hjaj.

7 megjegyzés:

  1. Gratulálok a gyors lakáseladáshoz :) hajrá építkezés :)

    VálaszTörlés
  2. Gratulálok én is! Ha minden jól megy, mi holnap megyünk adásvételizni. Mi régóta árultuk, sokan nézték is, és mostanában két vevőjelölt is lett egyszerre. Most kezd felpörögni a biznisz, úgy látom.

    VálaszTörlés
  3. Hát ez tök jó. Tényleg pörög a piac ezek szerint. Én úgy megszenvedtem 2009-ben a lakásom eladásával, fűt-fát hoztak nekem is azingatlanosok és mindenki lefikázta a bútort, vagy a festést, amit úgyis kicserél...
    Pont jó lesz az időzítés a tesóval! (legalábbis én szorítok)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. most is voltak ilyenek, és képzeld el, azok közül vette meg az egyik, aki alegjobban leszólta. Aztán meg kezét-lábát törte, hogy megvehesse, mert eladta a feje felől a lakást 30 napos kiköltözési határidővel, és mivel többen is tettek foglalót így meccselniük kellett kicsit.

      Törlés
    2. Hát gondolom valami bugyuta stratégia lehetett emögött, hogy ha jól lehúzza, akkor megkaphatja olcsóbban… próbálkozni lehet ilyenekkel persze, de a végén meg mekkora ciki, ha könyörögni kényszerül az ócsárolt portékáért… Az emberek furcsák.

      Törlés
  4. Gratulálok a lakáseladáshoz, nagyon ügyesek voltatok ;) A tesó ezek után még bőven ráér jönni, tényleg nem szerencsés építkezés közben terhesnek lenni. Szépen leírtad, hogy egy gyerekkel is teljes az élet, én is így gondolom és baromira hálás vagyok, de ettől függetlenül, nem tudok beletörődni...

    VálaszTörlés
  5. Nagyon ügyesen szervezitek a dolgokat. Kistesó pedig majd az új házba jön, mikor már elsimult minden.

    VálaszTörlés

Mondd!