Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. június 3., szerda

"Beautiful, beautiful, beautiful… beautiful boy…"

Jaj, írni kéne, írni kéne, mert rohan ez a szemét idő, és kerek egy hónapja itt dekkol a miket-csinál bejegyzésem piszkozata, és megint csak ilyen szerencsétlen se eleje, se vége összefoglaló lesz belőle, amiből nem derül ki, hogy mit mikor kezdett el, és milyen módon fejlődött valahonnan valahova… más a harmadik gyereknél jegyzetel ilyen hiányosan. Szerencsére van havi több, mint öt gigabyte fotónk meg videónk, szóval valahogy nagy nehezen csak összerakjuk majd neki az emlékeket. És minden nap lelkesen ünneplünk vele együtt minden hüvelyk- és mérföldkövet, vagyis a jelene sosincs elhanyagolva, és talán ez a lényeg.

Íme tehát a nagyobb dolgok az elmúlt hetekből:
- Nagyon belendült a beszédfejlődése, a szókincse is óráról órára gyarapszik (ilyeneket tud, hogy gnú, egészen elképesztő), és a kiejtése is látványosan javul. Egyre több a kétszótagos szava (például az autó most már "ató", a hajó "ajó", a cipő "cepő", a legújabb kedvenc eper az "epe", de rengeteg van), és egyre több az olyan, amit majdnem jól ki tud mondani, az alap dolgoktól kezdve (például a sokat nyűtt "babba" ma már egyre labdásabb: "labla") a ritkán használatosakig (például "csegő", azaz csengő). Vannak hangok, amiket borzasztó aranyosan rosszul ejt ki (így lesz a repülőből "jepű" és a zöldből "jöjd"), és az állandó halandzsájában továbbra is vannak gyakran visszatérő saját szavak, mint például "lolló", "lebló" vagy "pötöbá". Nagyon egyszerű mondatokat már összerak, miszerint "Néni ott." vagy "Nem me." (nem túl meleg/forró a kaja vagy a fürdővíz).
- Rendületlenül számol mindent, ami több darab, mint egy: azt, hogy egy és kettő már tökéletesen mondja és kimondja, a három az egy halk "áh", a négy teljesen kimarad (tudja, hogy ott van, mert szünetet tart, és várja, hogy majd mi kiegészítjük), aztán jó hangosan és érthetően jön az öt, szünet, szünet, izgatott és helyesen bekiabált nyolc, szünet, végezetül meg rávágja, hogy "tí".
- Még nem száz százalékos teljesítménnyel (kedven és árnyalaton is múlik), de felismeri a kék, zöld, sárga, piros és narancs színeket.
- Hihetetlen, de "olvas". Egyik állatos könyvét nézegetve egyszer hirtelen felindulásból megtanítottam neki az o betűt (szerinte "epű"), és utána annyira boldogan mutogatta mindenhol (reklámújságok lapjain, autók rendszártábláján, boltok cégérein, pólók feliratain, stb.), hogy gondoltam, bepróbálkozom egy nehezebben felismerhetővel is. Ez lett a g, illetve mivel nagyon érdekelte, az e is; ezeket szinte rögtön megbántam, mert ugye a nyomtatott kisbetűk teljesen másképp néznek ki, így ő csak a nagyokat ismeri fel, de már el lett rontva a dolog, mert villámgyorsan bemagolta őket. Utána már tudatosan válaszottam a k betűt, aminek mindkét változatát be tudja azonosítani; a következő tervem szépen lassan az s, az u, a c meg a v, de előbb a mostani négyet akarom gyakorolni vele, mert az o-n kívül még nem vágja csak úgy rájuk mindig első pillantásra, hogy mi micsoda, néha átgondolja előtte. Egyáltalán nem erőltetem amúgy, de most már nem hagyja pihenni a dolgot, gyakorlatilag ha könyvet lapozunk, azóta már alig érdeklik a képek, nagyon édes, ahogy türelmetlenül bököget ide-oda, hogy nevezzek csak meg minden betűt. És mi tagadás, elég vicces, ahogy úton-útfélen felkiált, ha egy óriásplakáton általa ismert betűket fedez fel, a Pokolgép koncertjének például mindig nagyon örülünk, mert már csak két betűnk hiányzik belőle.
- Szintén megdöbbentő, de teljes biztonsággal megért és ő maga is hibátlanul használ (mutatja és mondja is őket) ilyeneket, hogy le/fel, ki/be, itt/ott. Ha ölben van vagy felmászott valahova, kéri, hogy tegyük "Le!", és tudja, hogy a madarat "Fe!" kell keresni; ha ébredés után elege lesz a hancúrozásból, szól, hogy "Ki!" menne a nappaliba, és ha be van csukva a hálószoba ajtaja, akkor kéri, hogy engedjük "Be!"; ha bármiről megkérdezzük, hogy hol van, helyesen válogatja ki a közelre vagy távolra mutató névmást. Minap egyszer csak az tűnt fel, hogy egyik kezében egy nagyobb, a másikban egy kisebb dobozt tart, felváltvaa emelgeti őket, és mindig a valóságnak megfelelően nevezi meg, hogy "Naaaty, kityi…"; azóta már számtalanszor bebizonyította különböző méretű tárgyakkal, hogy tényleg tudja, melyik mekkora a másikoz képest (a közepes fogaloma még nincs meg, cserében viszont van "pityi-pityi", vagyis ici-pici).
- Mondókázni keveset és ritkán szoktunk, de csomó bugyuta dalt énekelünk neki mindig, akár igazit, akár általunk költöttet, és mindenek tudja már a szövegét, előre lereagálja, meg mondja is az épp soron következő rész egy-egy szavát.
- Nagymozgásilag egyre ügyesebb, ami sajnos azt jelenti, hogy egyre merészebb is. Lépcsőn felfele még szerencsére csak medvejárásban közlekedik, mert ha magasak a fokok, kapaszkodás nélkül nem bírja kinyomni magát egy combbal; de így is durván gyors, mire rohannék, hogy biztosítsam a hátát, rendszerint már fél emeletnyivel fennebb van. Lépcsőn lefele, ha van miben fogódzkodni, már nem kell félteni, de basszus, képes megpróbálni a lelépkedést akkor is, ha nincs számára elérhető korlát; eddig még mindig elkaptam a kezét ilyenkor (igazából nincs szükség rá, nem is támaszkodik olyankor a karjára), de már előre ráz a hideg az első alkalomtól, amikor majd nem veszem észre, és az első lépés túl nagy lendületétől lezúg a francba. Mindenre felmászik, beleértve a polcokat, a kanapé háttámláját, és a fotelre helyezett sámliját, aztán mikor felér, azonnal egyenesedik is ki, és következik az elmaradhatatlan "Look Ma, no hands!" mutatvány - kész szívbaj.
- Finommozgását újdonságokkal nem teszteltük, ideje lenne zsírkrétát venni, de mindig kimegy az eszemből, a ceruzára meg nem hajlandó úgy ráfogni, hogy erő is legyen az odanyomásban, így elég esetlegesek a vékony kis vonalai, és hamar megunja a firkálgatást, mert valószínűleg nem érzékeli  egyértelműen az összefüggést a mozdulatsor és az eredménye közt. A legújabb mániája az egyszerre sok tárgy ide-oda hurcolászása, néha nyolc-tíz darab játékot vesz magához, a hóna alá, az alkarjához szorítva, az állával tartva, és persze mindkét kezébe, és hordozza-pakolgatja őket helyiségről helyiségre és bútorról bútorra, közben meg a saját nyelvén szakadatlanul magyaráz. Egyre határozottabb a jobbkezessége (eddig nagyjából fele-fele arányban használta mindkét kezét, talán a balt picit többet is), labdát dobni például szinte kivétel nélkül azzal szokott, és egyébként leggyakrabban meglepően pontosan és messzire sikerül neki, még nekifutásból eleresztve is (szintén az egyszerre-sok projekt keretén belül két labda eldobásával is sikeresen kísérletezik). Rúgni tegnap tanította meg M.Apuka (addig csak felkapta a labdákat, és már száguldott is el velük), és ma már konkrétan passzolgattak egymásnak, azt hiszem a tornaórákat nem hozzám hasonlóan fogja utálni várni.

Az érzelmi változások is elég nagyok, és egyre komplexebbek:
- Mióta beszél, minden ezerszer könnyebb vele, még az eddigi nemnehéznél is, mert mindent meg tud értetni velünk. Szól, ha szomjas, ha éhes (olykor még azt is, hogy mire), ha vetkőztetést szeretne, vagy azt, hogy kísérjük el valahova; ezeket nyilván eddig is jelezte valamilyen módon, illetve többnyire elmutogatással, de egyszerűen összehasonlíthatatlan a két fajta kommunikáció minősége még így is, hogy ő nem volt soha hisztizős típus, ha nem tudtuk kitalálni minden óhaját.
- Bújósabb lett, mint régen volt: nagyon sokszor odajön, az ölembe mászik, és akár fél óráig nem is akar semmi különöset csinálni, csak ülni rajtam szembefordulva, és beszélgetni, megszimatolni egymás fülét, beleberregni a másik nyakába, orrainkat összedörgölni, puszilkodni (ő még mindig nem cuppanósan), aztán még többet beszélgetni.
- Enyhén ugyan, de jelentkezett nála is a szeparációs szorongás: ha magamra csukom a fürdőajtót, most már végig előtte állva vár rám, és ha búcsúzás nélkül kikerülünk a látóteréből, akkor is azonnal keresni kezd minket, ha valamelyik nagyszülővel van (idegennel meg sem próbáltuk).
- Altatáskor már preferenciái vannak (és minden logika nélkül váltogatja őket), van amikor hiába ölelgeti M., kétségbeesetten hív engem, és van amikor bármennyit babusgatom, ellentmondást nem tűrően az apját követeli. Ha valami baj éri (megijed, megüti magát, rosszat álmodik), akkor általában csak engem fogad el, addig sír és szólongat keservesen, amíg meg nem jelenek, és elolvadva magamhoz nem szorítom.
- A figyelemelterelés továbbra is egész jól működik nála, akár fájdalomról, akár tiltott dologról van szó, ha olyasmit mutatunk neki hirtelen, amit szeret, és folyamatosan mesélünk róla, akkor rögtön abbahagyja a szomorkodást, és fülelni kezd. Egy kicsit aktivizálta magát asszertivitás terén, ha valami kell neki, akkor céltudatosan odacaplat, és elveszi, akár a másik kezéből is (csak finoman, rángatni nem rángatja); viszont kérésre még mindig zokszó nélkül visszaadja, remélem azért hamarosan beüt nála is az irigység, mert nem feltétlenül kifizetődő dolog ennyire jófejnek lenni.
-  Szintén nem változott az egyedüljátszási hajlandósága, ha épp nem érünk rá szórakoztatni, egész hosszú ideig leköti magát önállóan, utána meg előbb csak finoman lamentál, hogy most már ideje lenne együtt játszani, és ha a szép szavának nincs hatása, csak egész soká kezd el nyígni is.
- Egy ideje elkezdett nagyon félni a zajos dolgoktól, és ez sajnos egyre több mindenre kezd kiterjedni. Kezdődött ugye a robotporszívóval, folytatódott a simával, majd jött a mosógép, a turmix, a kávéfőző, és újabban a régen vigyorogva utánzott szirénázó autókra is ijedten kapja fel a fejét, a legrettegettebb ellenség manapság meg a hangosan gyorsuló motorbicikli. (Érdekes, hogy ugyanakkor bizonyos berregések teljesen hidegen hagyják, ha autó, repülő, fűnyíró vagy flex üvölt, akkor fel sem figyel rájuk, vagy csak kíváncsian keresgéli a hang forrását.) Ha ott vagyunk közvetlenül mellette, akkor csak az aggódva összeráncolt homloka jelzi a félelmét, és amint megnyugtatjuk, hogy semmi sem bántja, el is felejti a vélt veszélyt (mondjuk csak a következő alkalomig); de ha akár csak pár lépésnyire  is vagyuk tőle, akkor annyira rémülten szalad hozzánk, hogy az valami szívszaggató.

Végül az aranyosságok rovat, két szomorkább, két vicces, és egy könnyekig meghatódós:
- Továbbra sem nagyon foglalkoztatják a kisebb vagy vele egyidős gyerekek, viszont annál fáradhatatlanabbul kajtat a nagyobbak után. Néha a játszótéren, amikor követi őket, de azok átnéznek rajta, vagy amikor nem is megy oda hozzájuk, csak pár lépés távolságról áhítattal szemléli a tevékenykedésüket, én már rögtön bőgök is, mert óIstenem, hát miért nem tarthatjuk visszautasítástól és csalódástól mentes burokban örökké a kis ártatlan lelkét…?
- Apropó ártatlan lélek, néha azt gondolom, hogy talán elrontottuk ezt az abszolút szabadságos nevelést, mert annyira érzékeny a tiltásra, hogy az valami szívszorító. Még mindig nagyon ritkán nem engedünk meg neki dolgokat, ha nem szeretnénk valamit, akkor is inkább boltolunk vele, hogy ónenaaa, vagy alternatívát ajánlunk fel, vagy eltereljük a figyelmét, de van ugye, mikor elkerülhetetlen egy-egy erőteljesebb nem szabad, mert vágtatna végig a parkolón vagy iramodik egy lejtő felé vagy nyúlna a parázshoz. Ha szigorúbban felemeljük a hangunkat ilyenkor, nem csak megtorpan és összerezzen, de valósággal pánikolva mered ránk, és szedi a kis lábait vissza mellénk. Nyilván ez valamilyen szinten jó és hasznos, mert az épsége mindennél fontosabb, de mivel nincs szokva a rákiabáláshoz, néha, amikor elmerül a játékban, és sokáig nem kommunikálunk, meg körülöttünk is csend van, egy egyszerű normál hangerővel történő megszólítástól is ugyanígy megriad… nézni is rossz, elképzelni sem tudom, hogy mi mehet végbe egy rendszeresen leordított kisgyerek fejében...
- A konyhában melegítem az ebédjét, ő a nappaliban nyöszörög; nem szomorúan vagy segélykérően, de inszisztál, hiába mondom, hogy várjon már egy kicsit, mindjárt érkezem. Egyre idegesítőbben nyervákol, kétszer rászólok, hogy elég, ha szeretne valamit, használjon érhető szavakat, vagy jöjjön ki hozzám, aztán mivel nem hagyja abba, bemegyek. Áll a szoba közepén, a felfordított tárolódobozán, és nem tudom, hogy sikerült felmásznia rá, de az elöl kézzel megtámasztós letérdeléshez túl keskeny, így leszállni nem tud róla. Mikor észrevesz, fülig érő szájjal felemeli mindkét kezét, és diadalittas mosollyal közli, hogy nicsak, ő most "Mag!" (magas).
- Uzsonnát készítek, narrálom: "Így, ebből a dobozból kanalazunk a kis tányérkájába, hogy jól lakjon a cica… Aztán mosunk egy kis epret jó meleg vízzel, és ezt kapja Kissmajom… Majd még egy pár szemet, így ni, ezt eszi Anya…" Elrakom a maradékot, csukom be a hűtőajtót, mögötte Kissmajom áll, és számokérően rámszól: "Apa?!" (Otthon sem volt, szóval ennyire gondoskodik ám róla…)
- Nagy szerelmei egymásnak amúgy az apjával, van ilyen kis rituálénk, hogy megkérdezzük tőle, hogy ki szereti Kissmajmot, ő meg sorra megnevez minket meg a nagyszülőket meg a Kisscát, és mindegyiknél akkorát bólint, hogy majd' orrabukik - na ezt a felsorolást mindig az apjával kezdi és fejezi be, de néha közbe is bele-bele szúrja valaki után. Hétvégén elmentünk plázába kajálni, és mivel az éttermeken és a mozin kívül minden zárva volt, felmentünk az emeletre, hogy Kissmajom tudjon egyet futkározni a nagy üres tereken. Csomót jött-ment, megtapogatott minden üvegfelületet, elolvasta az összes üzlet nevében az összes o-ká-e-gé betűt, és ahányszor egy-egy emberhullám érkezett a lifttel, kíváncsian odalépkedett a tömeg közepére, és az okos kék szemeivel sorra fürkészett mindenkit. Aztán amint valaki észrevette, és pár kedves szót intézett hozzá, minden egyes alkalommal jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét, a pici ujjával felénk mutatott, és a legőszintébb büszkeséggel jelentette, hogy az ott "Apa!" Nekünk meg azóta is könnybe lábad a szemünk, ha eszünkbe jut az a végtelenségig sugárzó, vegytiszta szeretet; M. szavaival élve: "És ennél nagyobb dolgot, ennél szebb dolgot apa még sose hallott, és soha nem is fog."

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!