Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. augusztus 26., szerda

Aszta sírninemhagyós bezzeganyaságomat!

Már régen terveztem ezt a bejegyzést, hónapok óta itt állt a vázlat és sosem vettem rá magam a részletek kifejtésére, mert tudtam, hogy hosszú lesz. Örülök, hogy egy másik blogon megjelent többé-kevésbé célzott kitörés aktuálissá tette, és így legalább nem sikkad el a piszkozatjaim között, mert szerintem nagyon fontos téma.
Engem mindig nagyon érdekeltek más emberek véleményei, szinte azt mondhatom, hogy minél jobban különböztek az enyémtől, annál inkább, és ez csak fokozódott, mióta gyerekem is van. Ez gyakorlatilag minden kérdéskörre igaz, még egy vérjobbikost is szívesen kíváncsian végighallgatok, mert például az is foglalkoztat, hogy valaki mitől lesz korlátolt és kirekesztő. Ha másért nem, azért, hogy mikor Kissmajom élete során találkozni fog ilyen emberekkel, és nem tudja értelmezni a viselkedésüket, akkor legalább annyi rálátásom legyen a twisted logikájukra, hogy elfogadható magyarázatot tudjak adni neki.
Ennek megfelelően nekem egy kicsit furcsa ez az annyira elterjedt nekem-ugyan-más-ne-mondja-meg hozzáállás. Nyilván van benne valami, gyerektelen nők szájából egy kicsit engem is idegesít, hogy a húszhónaposom már igazán lehetne szobatiszta és miért nem ragoz tökéletesen, a harmadik szomszédnénitől nekem is sok, hogy szentségeség, megfullad az a baba a hordozóban, és azt sem bánom, ha nem kell többször végighallgatnom, hogy mi régen édesített tejbegrízt kaptunk félévesen, és kutya bajunk sem lett... de általában az álláspontok kivesézéstől nem zárkózom el még ilyen esetben sem, ha már egetverő blődséggel szembesülök legfeljebb enyhén ironikus leszek. Más anyáktól viszont, főleg ha régebben és/vagy több utóddal űzik a mesterséget mint én, mindig örülök a visszajelzéseknek, sőt direkt kérni szoktam, hogy meséljenek; rengeteget tanultam tőlük, többek között itt a blogon, vagy az itt megismert anyáktól később, privát beszélgetések során. Persze vannak nézeteltérések is, de én a kultúrált vitákat nagyon szeretem (sokkal jobban, mint a kellemkedős egyetértéseket), szerintem azok viszik leghatékonyabban előre a világot, mert ha nem is alakul ki közös nevező, engem legalábbis legtöbbször további információk felkutatására ösztönöznek, és az ismeretgyarapítás még soha senkinek nem vált kárára.

És itt jön képbe az én "beleszólásom" más "nevelésébe"; azért írom idézőjelekbe, mert kérdezés/kérés nélkül abba, amit konkértan ez a szó takar, soha nem szoktam. Most persze meglovagolható az, hogy mi minősül kérdezésnek; számomra az, ha egy nyilvános blogba valaki kiposztol egy számára nehézségeket okozó problémát, miközben tudja, hogy egy sima kétsoros élménybeszámolójára is több komment érkezik, ha nem is jelent felhívás a közös megoldásra, de legalábbis utalás arra, hogy nem bánja ha egy össznépi brainstorming esetleg szül valami használhatót. (De bevallom, ezzel a sejtelmemmel magamból indultam ki, my bad.)
A komplikáltabb ügy az, hogy én mit értelmezek nevelési döntésként. Hát mondjuk azt, csak hogy közelmúlt példájából induljunk ki, hogy valaki maga marad otthon babázni, vagy bölcsibe adja, vagy bébiszittert fogad mellé. Vagy azt, hogy a terelgetési módszerei között alkalmaz-e tiltást, jutalmazást és büntetést, vagy egyenlő félként tekint a kétévesre is, és megkísérel ésszerű érvekkel hatni rá, vagy szituációtól függően kombinálja a kettőt. Vagy hogy igény szerint szoptat, hátára kötöz, együttalszik, különórákra járat, alternatív oktatási programmal működő iskolát választ. Természetesen ezekről is van véleményem, nem is titkolom, a saját tapasztalataimat alapul véve még talán meggyőzni is próbálok, ha valakit kifejezetten érdekelnek a meglátásaim; de elfogadom, hogy az általunk választott opció csak és kizárólag számunkra, a mi kisfiunk/családunk számára a legideálisabb, nem mindenek felett helyes és követendő. Mert másak a különböző felnőttek és gyerekek alaptermészetei és igényei, és a nem életbevágóan fontos részletekben a big picture* tartandó szem előtt akkor is, ha elméletben lenne hely javításra, mi több, valószínűleg van olyan áldozatkész szülő, aki erején felül teljesítve ezt a javítást ki is csikarja magából. Nem gondolom, hogy attól egészségtelenebb lesz egy csemete lelke, hogy kendő helyett babakocsiba pakolják, hogy van vagy nincs saját ágya vagy szobája, hogy nem tud angolul/zongorázni/összeadni/úszni ötévesen, nem gondolom, hogy belerokkan, ha úgy veszik rá az együttműködésre, hogy nem mehet ki játszani, amíg le nem szedi az asztalt maga után, és nem hinném, hogy életre szóló trauma éri, ha az apja felemeli a hangját vagy az anyja elbőgi magát tehetetlenségében.

Viszont vannak azok a dolgok, amiket én nem nevelési alternatívaként azonosítok be, hanem információhiányból adódó hibaként, mert az orvostudomány jelen álláspontja szerint evidens, hogy csak egy út van, ami valóban követendő, attól függetlenül, hogy a szülő vagy a gyerek másra vágyna. És ilyenkor igen, szólok, mert naiv vagyok, és hiszem, hogy az ember előre eltervezetten nem akarhat rosszat annak a lénynek, akit a világon a legjobban szeret, tehát feltehetőleg fogalma sincs róla, hogy rosszat tesz épp. És ugyan azt vallom, hogy nem szégyen tudatlannak lenni, de engem mindig ledöbbent, ha általam okosnak vagy legalábbis olvasottnak hitt személyek számukra vélhetőleg fontosnak tartott ügyekben csakazértse élnek a tanulás lehetőségével egy olyan világban, ahol tényleg egy kattintásra vannak a legfrissebb egészségügyi és/vagy parenting irányzatok, és a komoly bizonyítékok, amiken alapulnak. Elfogadhatatlannak tartom, ha a huszonegyedik században valaki nemes egyszerűséggel ignorálja ezeket, és szenvedélyesen küzdök... nem ellenük, mert megakadályozni sajnos lehetetlen őket, de ha valaki kellőképpen értelmes, és nyitott a haladásra, és az egyre korszerűbb infók elsajátítására, akkor általában reménykedek, hogy talán hardcore érvekkel (értsd: szakkönyv-ajánló) sikerülhet olyan irányba befolyásolni, hogy legalább nézzen már alaposabban utána annak, amit csinál vagy nem csinál, és hogy az milyen következményekkel járhat. És nem, nem tartom se leereszkedőnek se kioktatónak a viselkedésemet, mert én sem úgy születtem, még csak nem is úgy szültem, hogy ezek a dolgok a kisujjamban voltak, én is mások figyelmeztetéseinek és felvilágosító igyekezeteinek köszönhetően tájékozódtam, és örök életemben hálás leszek, amiért lehetővé tették, hogy sokkal jobb esélyt adjak Kissmajomnak a boldogságra, mint amire saját, mi tagadás elég szerény, tudásom alapján futotta volna.
De nem akarok elkalandozni... szóval: tudom, ezek többnyire nem oltásmegtagadás szintű közveszélyes tettek, hiszen az emberek "csak" saját utódjuknak ártanak velük, tehát igazából nem kellene meghatódnom, dehát mióta anya lettem, felborult az összes önkontrollt befolyásoló hormonom, és felforr az agyvizem mindenféle kiskorú kárára elkövetett felelőtlenség kapcsán. Így hát nem tehetek róla, zavar, ha valaki nem hajlandó fájdalomcsillapítót adni a fogzás miatt üvöltő babájának, helyette borostyánnyakláncot aggat a nyakába, meg homeopátiás bogyókkal tömi, miközben ő maga simán bekapja a megváltó opiátokat, ha hasogat a feje. Zavar, ha valaki háromhónaposan elkezdi a hozzátáplálást, mert fejni komplikált és a tápszer drága, vagy egyszerűen mert ómilyenaranyos, ahogy csócsálja a kiflivéget, miközben a baba emésztőrendszere messze nincs felkészülve a komplikált ételek feldolgozására, és jó esetben csupán nem kap meg minden szükséges tápanyagot, rossz esetben gyomorbajos meg allergiás meg jóégtudjamilyen lesz húsz év múlva. Zavar, ha bolti gyümölcslevekkel és kakaóval itatják a totyogót, meg péksüteménnyel és tejszelettel etetik, mert úúúgy kívánta, hogy kinézte a szánkból, és különben is csak napi háromszor kap desszertként... miért kell már egy éves korban megágyazni a túlsúlyosságnak és cukorbetegségnek?! Zavar, ha tévézéssel terhelik a kicsi még nagyon labilis idegrendszerét, mert a sok váratlanul ostromló, folyamatosan villogó és hangos inger akkor is kárt okoz, ha látszólag észre sem veszi őket, hát még akkor, ha leül eléjük és zombulva cukin figyelve bámulja is.
És nem, a józan ész vagy a nagynéni útmutatása marhára nem elég ahhoz, hogy ezekre a tévedésekre rájöjjünk, főleg mert az idősebb generáció (és sajnos nem csak) előszeretettel inti le az aggodalmainkat, hogy jajmár, mi is így nőttünk fel, aztán milyen rendben vagyunk. Kissmajom első hónapjaiban például én is évtizedes szokásomhoz híven háttértévéztem, mert azt hittem, ha közben a mellkasomon pihen, semmi sem árthat neki - és valószínűleg mostanság már nyugodtan le merném ültetni napi fél órányi rajzfilm elé, ha senki sem szól, hogy valami elképesztően gyilkolja a fantáziát, hogy az adott történetekkel fix paneleket ültet el a kis agyába ahelyett, hogy ötletelésre, megfejtésre, továbbgondolásra ösztönözné, ahogy egy felolvasott mese teszi. De bébikompot is simán vettem volna, vígan használtam volna az ajándékba kapott kengurut, és magamtól eszembe sem jutott volna, hogy sokkal hasznosabban motiválok, ha nem a kimagasló sikereiért, hanem inkább a kitartó próbálkozásokért dicsérem (bizony, akkor is, sőt főleg akkor, ha semmire sem vezetnek), és ki tudja, még mi mindent csesztem volna el... Rossz belegondolni, hogy mennyi mindent csesztem és cseszek el így is, mert tankönyvi-tökéletesen képtelenség teljesíteni, de az számomra nem mentség arra, hogy akkor minden mindegy, majd esik-suppan, csak lesz valami.

És akkor lassan eljutottam ahhoz a "nevelési" hibához is, amik nem csak zavar, de fáj is, mert végleges; nem helyrehozható se egészséges étrendre való áttéréssel, se korrigáló gyógytornával, se kreatív játékkal, ha egyszer meglépik, akkor az egy életre szól. Ami kapcsán megesett a lebezzeganyázásom, az épp a szívügyem, vesszőparipám, vagy ahogy én hívom, a child neglect társadalmilag elfogadott formája: a sírni hagyás. Lehet utálni, amiért ezt ilyen brutálisan kijelentem, és még csak mentegetőzni sem akarok, mert tényleg hiszem és vallom, hogy a sírni hagyás az nem más, mint kőkemény elhanyagolás, hiszen aki tudatosan és akarattal sírni hagyja a gyerekét, az semmibe veszi az alapvető szükségleteit. Egy mindenben tőlünk függő, sebezhető babának/kisgyereknek** a testi közelségre való igénye ugyanis pont olyan valós igény, mint az éhsége. Akkor is, ha a hozzábújásunk nem szünteti meg a fájdalmát, ha az ölelésünk nem enyhíti a feszültségeit, ha a jelenlétünk nem oldja a félelmeit, ha látszólag szart se ér, hogy mellette tüsténkedünk, mert rendületlenül ordít vagy hisztizik tovább, neadjIsten dacosan el is lökdös maga mellől.
Nem én mondom, nálam sokkal hitelesebb források mondják: pszichológiai értekezések, kísérletek eredményei, modern neurológiai kutatások. Meghatódok, ha itt és most rögtön elhiszi nekem valaki, de sokkal jobban örülök annak, ha rendesen utánaolvas, és nem egy belepofázós anyukának dől be, hanem csakis szakemberek által hagyja meggyőzni magát. Ez a cikk nagyon leegyszerűsítve és kutyafuttásan összefoglalja a lényeget, bővebben de érthető nyelvezettel meg minden benne van ebben a könyvben (is - azért említem ezt, mert itthon is kapható, bár nekem a lefordított verzió nem tetszett, erőltetettnek hatott a sok magyarba kényszerített terminus technicus). Nem fogom túlragozni, a hatásmechanizmus viszonylag egyszerű: a stresszreakció, amit az elhagyatottság*** érzése okoz, tartós hormonáradatot (kortizol) szabadít fel, ami kinyírja a neuronokat, ami módosítja az agy struktúráját örökre, ennek minden velejárójával együtt.
Konkrétan másképp néz ki annak a gyereknek az agya, akit sírni hagynak - hát most komolyan, van ennél ijesztőbb perspektíva ezen a világon?! Vajon arra is magasról tenne a határozottan sírnihagyás mellett kampányoló szülő, ha a gyereke fejreesne a kanapéról, és úgy sérülne az agya...? Retorikai kérdés volt, nyilván nem. Akkor hogy a fenébe nem rémiszti halálra egy saját maga által okozott kézzelfogható elváltozás? Tény, azt nem látja senki előre, hogy melyik neuronok sérülnek, és ebből következőleg milyen szinapszisok nem tudnak kialakulni, így akár azt is nyugodtan ki lehet jelenteni később, hogy íme, teljesen "normális" emberré vált, vannak kis szépséghibái, de mindenkinek vannak. Mivel a pszichológia nem egzakt tudomány és a psziché egy viszonylag bonyolult dolog, nincs egyértelműen levezethető ok-okozati összefüggés, miszerint a CIO metódustól lesz valaki figyelemzavaros zárkózott kisiskolás, bántalmazást birka módon eltűrő tinédzser, kapcsolatfüggő tesze-tosza felnőtt, de annyit biztosan tudunk, hogy igenis negatívan befolyásolja az egészséges személyiségfejlődést, a képességeket, a motiváltságot, a határozottságot, az érzelmi megnyilvánulásokat, kinek mije sérülékenyebb. És vannak adatok arról is, hogy aki gyerekként feltétel nélküli szeretetteljes támogatás híján kénytelen önmegnyugtatni, az sokkal hajlamosabb a felnőttkori szorongásra, a depresszióra, a kontrollvesztésre, a bizalom- és önbizalomhiányra. Valóban ér ennyit valakinek a saját kényelme vagy a szófogadóvá idomítás diadalérzete?

Végül pár szó a szitokszavakról címről... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lepett meg a bezzeganyázás. Meglepett, ugyanazon ok miatt, ami miatt viszont nem különösebben érdekel: tudom magamról, hogy nem vagyok az, és ezúton külön köszönöm mindenkinek, aki valamilyen módon eljutatta hozzám ezt a megerősítést. A bezzeganya az én meglátásomban nem ilyen szerencsétlenkedő, rutintalan, bizonytalankodó, minden lépését hatszor megkérdőjelező, mindennek hat egymástól független forrásban utánabányászó, gyakorlottabb idegenek jóindulatára és ajánlott háziolvasmányok tanácsaira támaszkodó bénácska, mint én. Igaz, ha sikerül kiderítenem olyan információkat****, amik segíthetnek jobb szülőnek lenni, túl lelkesen és néha kéretlenül terjesztem őket fűnek-fának, hogy ne csak az én fiamnak váljanak hasznára - és tényleg sosem feltételeztem, hogy valakinek ellenére lenne, mert hasonló esetben én nagyon boldog vagyok, ha valaki velem osztja meg az általa felfedezett hasznos tippeket. De bezzegelni sosem szoktam, még szívem legmélyén sem, hogy nicsak, én milyen jól csinálom máris, te meg milyen rosszul, már csak azért sem, mert egyrészt én is többnyire rosszul csináltam, mielőtt kinyitották volna a csipámat, másrészt mert bármilyen érzéketlenül hangzik, engem eléggé hidegen hagynak az anyák, a sikerélményeik ugyanúgy mint a kognitív disszonanciájuk vagy a kudarcparáik. Én a gyerekeket sajnálom csak, a cél az lenne, hogy az ő életminőségük javuljon, nem az, hogy engem koronázzunk parenting guruvá, és nem az, hogy a szülőket földbe döngöljük, amiért valaminek nem jártak utána elég körültekintően.
A bezzeganya szerintem velem, velünk, kutakodókkal és kételkedőkkel ellentétben pont hogy nem bonyolódik filozofálgatásokba, inkább lenézi az egész tudomány-kultuszt meg a követőit, és büszkén hagyatkozik a kiváló "anyai ösztönökre", mert az ősnőknek ugyebár a nevelés a zsigereikben van. És abban egyetértek, hogy küzdeni kellene ellenük, de nem azért, mert acsarkodnak vagy ölre mennek, ki nem szarja le, azzal maximum egy másik nagykorúnak rontják el a napját; de az mondhat-bárki-bármit-én-jobban-tudom-mi-jó-a-saját-gyerekemnek hozzáálláshoz való arrogáns ragaszkodásnak ártatlan gyerekek szokták meginni a levét, és nem csak egy napra.
Sosem szabadna eléggé tájékozottnak nyilvánítani magunkat, mert a tudásunk karbantartása az egyetlen garancia arra, hogy erőnkhöz mérten mindent megtettünk azért, hogy a gyerekeink kiegyensúlyozott felnőttek legyenek. Nem elég szeretni őket, úgy kell szeretni, ahogy nekik a legjobb.

Legvégül (komolyan, ezt ezután minden neveléshez csak érintőlegesen is kapcsolódó posztomba beteszem): olvassatok Alfie Kohn könyveket!


* Gondolok itt arra például, hogy csodálatos volna, ha minden gyerek könnyedén és mosolygósan szenderülne álomba, de van egy ismerősöm, aki öthónapos terhes, és a tizenkét kilósa még mindig karon ringatva szeretne elaltatódni - hát helyében magam is priorizálnék, teljesen fairnek tartom, hogy nem szeretne megszakadni és/vagy a kistesót veszélyeztetni, úgyhogy egy ideje már "csak" simogatással és hozzábújással nyugtatja a nagyot, bármennyire tiltakozik is az, amiért ilyen kegyetlenül megváltoztak a régi szokások.
** Őszintén szólva felnőttnek is. Annyira elcsépelt közhely már, hogy szinte ciki leírni de: társas lények vagyunk, bármilyen testi vagy lelki szenvedés esetén vajon hányunknak mindegy, hogy hátezvan felkiáltással ránkcsukják az ajtót és egyedül kell kibőgnünk magunkat, vagy valaki leül mellénk, és akár egy szó nélkül a karjába vesz, akkor is, ha a világon semmit sem tud tenni, amivel érdemi segítséget nyújtana...?
*** A kontextus lényegtelen, szinte mindegy hogy kéthónapost vagy kétévest hagyunk magára a stresszével, és szinte mindegy, hogy az a stressz mezei anyahiányból vagy valós gondból származik (azaz nem tud ellazulni mert nem hallja a méhben megszokott szívverést és egyáltalán szokatlan ez a nagy világ - vagy belelovalja magát a dührohamba, mert képtelen szétszedni a kiszemelt építőkockákat és különbenis mért nem kaphat rövidnadrágot télvíz idején).
**** Megkérdőjelezhetetlen, tudományosan alátámasztott információkról beszélek, nyilván, nem olyan véleményes dolgokról, hogy milyen tápszer márka vagy autósülés típus a legjobb, legyen cumija, vagy szopja inkább az ujját, fényes-családzajos legyen a nappali altatás, vagy sötétítsünk és csináljunk éjszakai csöndet, stb. Erre már kitértem egyszer, de hangsúlyozni szeretném, mert lényeges különbség.

45 megjegyzés:

  1. Fontos dolgok ezek, a gyermekünk érdekében érdemes ezeknek utanaolvasni és aszerint nevelni, szeretni. Van, aki zsigerbol erzi, hogy igy a legjobb a babának, de van akinek az anyai osztoneit gyerekorvos, rokon vagy ismerős idejétmúlt tanácsai osszezavarjak.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem még csak nincs is olyan, hogy valaki mindig mindent zsigerből érez, ami jó a gyerekének... Most gondolj egy Audrey-ra, vagy bárkire, aki konkrétan nem aludt három óránál többet egyhuzamban egy-két-három éve, ráadásul ő full-time dolgozik mellette, másnak meg esetleg már van még egy babája. Szerintem érthető is, hogy annak az önvédelmi ösztönei simán felülírják az anyaiakat, és azt mondják, hogy adtam enned-innod, tiszta a segged, bőven lefekvés-idő van, hullafáradt vagyok, ha bőgsz, hát bőgjél, majd csak belealszol, és megtanulod, hogy kell megnyugtatni saját magadat.
      Én azért harcoskodom a tudomány mellett, mert ilyenkor a gyerek szempontjából tök mindegy, hogy az ok, amiért végül nem teszi ezt, az az empátia, vagy "csupán" a tájékozottság; a babát nem érdekli, hogy anya mártír-e, vagy gondolatban Hawaii-ba álmodja magát, a lényeg neki az, hogy oda tud bújni hozzá, mindig számítani lehet a jelenlétére, és sosincs egyedül hagyva a világfájdalmával. Aztán húsz év múlva még röhögni is lehet rajta, hogy bakker, kisfiam, a legszívesebben kiraktalak volna, mint a macskát szarni... :)

      Törlés
    2. Egyetertek. Mindent nem lehet tudni zsigerbol. A sirni hagyasra gondoltam, hogy azt talan erzik a szulok, hogy nem jo. Egyebkent meg tenyleg erdemes olvasni az altalad emlitett iro könyvet.

      Törlés
  2. Ha nem vagy bezzeganya, ne is vedd magadra, ne is magyarázkodj ilyen hosszú posztban.
    Én is sokat tanultam/olvastam blogokból, könyvekből, meg 3 évig pszichológiát is hallgattam a suliban. Amit elmondanak nekem mások, azt megszűröm és eldöntöm, hogy használom-e vagy sem.
    Bennem felmerült a kédrés, hogy mi számít sírni hagyásnak. Mert biza volt olyan, hogy Kincső hulla fáradt volt, ordított mindenhogy, beraktam az ágyába, ordított egy percet majd aludt reggelig. Vagy nagyon kellett WC-re mennem, beleraktam a kiságyàba és addig ordított, amíg ki nem jöttem.
    A borostyánlánc tényleg segít, nekünk egy hétig nem volt fent, be is lázasodott a fogai miatt, de ahogy visszaraktuk, azóta észre sem vesszük mikor jönnek a fogai. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A hosszú poszt már készülőben volt, és nem a bezzeganyázásnak szólt, hanem annak, hogy mi mindent el lehet cseszni a gyerekezésben, ha az ember foggal-körömmel ragaszkodik a saját dolgaihoz, és nem néz alaposan utána annak, hogy merre fejlődött a tudomány, a végkimerülésig szajkózott "a mi időnkben... és mégis" mantra helyett.
      A sírni hagyás ebben a stresszhomron-termelős kontextusban azt jelenti, hogy a gyereket idomítás céljából következetesen magára hagyod olyan helyzetekben, amikor fáj, fél, fáradt, feszült, szorong, stb. egyszóval nemjól van (különben ugye nem sírna), hogy megtanítsd: egyedül is meg kell nyugtatnia magát, nem lehetsz mindig ott neki. Ennek megfelelően az, hogy egy hónapban egyszer pont akkor kell elugranod budizni tíz percre, mikor ő ordít, nem sírnihagyás. És a mindig visszatérő sztori, miszerint mellkasomra-fektetve-is-naphosszat-üvölt-bármit-csinálok, szintén nem sírnihagyás. Az ágyba rakást nem tudom, a helyzettől függ... én sosem tettem le a kezemből, miközben sírt (illetve csak addig, amíg kirohantam a szobából, hogy nembíromtovább, és M. bement leváltani), mert egyszerűen úgy éreztem, hogy akkor még kétségbeesettebb és fülsiketítőbb, nem tudom neki milyen, de nekem egyértelműen rosszabb volt - de ha végig ott vagy mellette, folyamatosan simogatod és beszélsz hozzá, akkor nyilván nem sírnihagyás, mert nincs egyedül.

      Törlés
    2. Én sem tettem még le úgy, hogy sír, amikor leteszem, akkor tiltakozik, sír, becsukom az ajtót és 2 perc múlva alszik is.
      Azt hiszem, a te eseted ritka, hogy a férj mindig ugrik és kisegít, valljuk be a családok többségében dolgozik estig, majd hazamegy és akkor sem a gyerekkel foglalkozik.

      Törlés
    3. Hát a házasság nekünk egy olyan csapatmunka, ahol ugrunk, és kisegítjük egymást - ezért nem fogok szégyenkezni... :) Tudom, van, ahol erre nincs lehetőség (szigorú munkahely, nincs home-office, stb.), ott az eleje valóban nagyon nehéz, de itt megint az van, amit már írtam, hogy valahogy én úgy látom, pont nem azok a nők a sírnihagyósak, akik ilyen extrém helyzetben vannak.
      (A "majd hazamegy és akkor sem a gyerekkel" rész számomra értelmezhetetlen - egy ilyen kapcsolatba nem kell gyereket vállalni, és kész.)

      Törlés
  3. Nagyon értelmesen reagáltál, semmi bántót vagy kioktatót nem írtál, ne aggódj! Sokan egyetértettünk veled, semmiképpen sem vagy bezzeganya, nyugi! Én sem tartom magam annak, de be kell valljam, a sírást én egyszerűen nem bírtam elviselni már akkor sem amikor hazajöttünk a kórházból, így én első körben emiatt tettem meg mindent ellene. Lelkiismeret-furdalásom volt az elején, hogy elkényeztetem a gyerekemet azzal, hogy válaszkész vagyok. Csak jóval később találtam cikkeket arról, hogy nem csinálom rosszul. Bánom, hogy terhesen nem készültem fel a nevelésre, de annyira aggódtam a baba miatt, hogy nem foglalkoztam mással...Sok érdekességet írtál a sírni hagyásról, például az agyi károsodásról nem is tudtam..
    Én is úgy gondolom, hogy ha valaki nyilvános blogban ír a problémáiról, akkor el kell fogadnia, hogy a hozzászólók valamilyen tanáccsal próbálnak majd segíteni. Nagyon nem tartom korrektnek, ha a blogíró csak azt a véleményt fogadja el, ami az övét erősíti meg és itt körülbelül ez történt, pedig jobbnál jobb ötletek születtek..Sosem fogom megérteni, hogy lehet valakinek aki több évig küzdött a babáért, a saját kényelme fontosabb mint gyermeke jóléte. Azt sem értem, hogy lehet egy gyereket nappal szeretni, este meg cserbenhagyni...Mindig is azt kívántam a sírni hagyós szülőknek, hogy öregkorukba kapják vissza ugyanezt a bánásmódot. Csukják majd rájuk az ajtót, amikor kiszolgáltatottak lesznek( mint most a gyermekeik) és fájni fog valamijük vagy csak egy kis szeretetre vágynak..Jól teszed, hogy kampányolsz a sírni hagyás ellen, ezt kéne minden gyerekorvosnak és védőnőnek tennie. Bocsi, én nem tudok olyan udvariasan állást foglalni a témában, mint ahogy te tetted, remélem nem bánod.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hú, nagyon érdekes ez, amit mondasz, hogy annyira aggódtál a baba miatt, hogy semmi mással nem foglalkoztál... Ezt még sosem fogalmaztam meg, de tényleg így volt nálam is! Gondolom ez is a meddőséges sikertelenségekkel van összefüggésben, hogy nem meri elbízni magát az ember - terhesség alatt szinte kizárólag csak magzati fejlődéses könyveket bújtam, mintha baj lenne abból, ha tovább merek tervezni, pedig nem vagyok babonás, és semmiféle bevonzásos maszlagban nem hiszek. Na ezért is kellene kampányolnia valakinek, hogy a kismamák igenis gondolkozzanak egy lépéssel előre, mert egy újszülöttel marhára nem lesz idejük utánaolvasni semminek, pedig milyenmilyen fontos dolgok dőlnek el már ott a legelején is...

      Törlés
    2. Igen én sem mertem még egy lépéssel sem előre gondolkozni, még a terhesség során sem. Ezért (is) volt nekem pokoli stresszes (és veszélyes) mikor kiderült hogy a kórházban a gyermekágyon profi anyákat várnak és nemhogy nem segítenek de egyből kikiáltják rossz anyának és "megfigyelik" aki bénázik, pánikol és együtt bőg a gyerekével.
      Viszont egy dologban vitatkoznék Veled Andi: a "saját kényelem" kérdésében.
      - Egy szülőnek is kell valamennyit aludnia. Egyrészt mert ő is ember (én legalábbis annak tartom magam). Másrészt a gyereket ki kell szolgálni 24 órában ehhez sok erő kell és egészség. Akinek ez megadatik, sőt alvás nélkül megadatik az nagyon szerencsés. De nem mindenki van így.
      - Másik dolog: mikor a klasszikus "sírni hagyós" elvű emberek "trenírozzák" a gyereküket arra hogy magától megnyugodjon (mert azt gondolják ez így jó - én nem ebben nyilvánítok most véleményt), az biztos hogy minden csak nem "kényelmes", hanem zokogva, kéztördelve állnak az ajtó előtt. Pont ezt olvastam a hivatkozott blogban anno. Nem beszélve arról hogy gyereksírás közben SEMMIT nem lehet csinálni a nagyon alapvető szükségleteken kívül (úm. wc). Én hetekig alig ettem és a Férjem - aki csak hétvégén van együtt a gyerekkel - csak most 3 hónaposan kezdett el enni merthogy "gyereksírásban nem lehet enni sem".
      - Harmadik (és megint nem Est posztjához és a hivatkozott másik poszthoz/beszélgetéshez szólok hozzá): baromi nagy különbség hogy egyedül vagy, vagy van még ott valaki. Nekem a 2 hétvégi napon az esti fürdés egy álom mert minden olyan pillanatban amíg én előkészülök a fürösztéshez, majd utána elpakolok a Férjem cipeli a gyereket és énekel neki. De az 5 hétköznapon bizony ezt a 2x10 percet végigüvölti mint a sakál. BORZALMAS. Néha úgy érzem ilyenkor hogy kimegyek és a fejemet addig verem az erkély vasába míg szétloccsan az agyvelőm.
      Na ezt te hogy oldod meg? Vagy a te kisfiad nem sírt ezek alatt az idők alatt? Akkor az nagy szerencse.

      Törlés
    3. Én Balázs születése után sem mertem jó pár hónapig előre tervezni, jó sokáig még az új ruhák címkéjét sem téptem babonából le...
      Itt szó sincs arról, hogy egy gyerek nem sírhat. Ilyen nincs! Minden kisgyermek sír, az enyém is, mivel másképp nem tudnak kommunikálni. Nem lehet egy másodperc alatt odaérni, ha berág, vagy szüksége van valamire, le kell tenni, ha az ember pisilni megy. (Megváltás volt, amikor rájöttem, sok mindent meg tudom csinálni, ha magamra kötöm.) Ennek semmi köze a sírni hagyáshoz és a szülő kényelméhez. Nem az a baj, hogy a gyerekek sírnak, hanem az, ha a szülők direkt sírni hagyják őket, hogy ne kelljen az altatással bajlódniuk és ezt sajnos nem tudom másképp kifejezni mint úgy, hogy a saját kényelmük érdekében teszik. Az alvást pedig senkinek sem kell kihagynia, pár óra minden anyának kell, ez nem kérdés. Mi ezt úgy oldottuk meg, hogy amikor már nagyon nem bírtam, megkértem ma férjemet, hogy vegye át, ez heti egyszer megtörtént szerencsére. Balázs az első 3 hónapban éjjel 1 és 5 között fent volt, kipurcantam volna. Azt mondják, akkor kell aludni, amikor a gyerek. Ez egy nagyon jó tanács, de sajnos nálam ez két okból sem működött. 9 hónapig fejtem és amikor ő aludt, nekem ez volt az első, a másik pedig az, hogy nem tudok parancsszóra aludni, bármennyire fáradt is vagyok. Segítségem nekem sincs, a férjem szülei nem élnek, anyukám külföldön lakik, apukám meg vidéken. Szerencsére a férjem este 5-6 körül hazaért, így legalább a fürdetésben számíthattam rá. Van hogy 2 évesen is végig ordítja a fürdést, mert éppen nincs kedve hozzá. Mi ilyenkor mindent megpróbálunk, hogy ne tegye, néha sikerrel járunk, néha nem, de ennek semmi köze a sírni hagyáshoz!!! A sírni hagyás az, amikor a szülők trenírozzák a gyereküket arra, hogy megnyugodjon, ahogy ezt szépen megfogalmaztad, nem pedig az, ha valakinek a gyereke fürdetés közben sír...Ja, és még annyit hozzátennék, hogy ha az én 2650 grammos újszülöttemet treníroztam volna, akkor bizony éhen halt volna, mivel olyan kicsi volt a gyomra, hogy egyszerre nem tudott sokat enni, így óránként kelt..Már bánom, hogy nem raktam közénk már az elején, mert akkor mindenki sokkal jobban járt volna. Azóta alszom, amióta 9 hónapos kora óta kiköltöztettem a kiságyából, persze tudom, ez a módszer sok mindenkinél nem működik, de könnyen hozzá lehet szokni és függővé lehet válni :)

      Törlés
    4. Hát nem tudom, szerintem nem valami sok igazi empátiával rendelkezhetnek azok az ajtó előtt zokogó, kéztördelő trenírozók, ha meg tudják tenni, ez nekem kicsit olyan, mint aki jól agyba-főbe veri az asszonyt, aztán könyörögve bocsánatért esdekel... (És nem, talán nem kényelmesek azok az alkalmak, amikor idomít épp, de az egész akció végcélja az pont a kényelem.) Nem hiszem el, hogy zokogás és kéztördelés alatt nem jut eszébe, hogy hogy érezheti magát a gyerek, akit magára hagyott, és aki 100%-ban ösztönlény, nem tudja racionálisan átgondoloni, hogy "csak" egyedül maradtam, nem ért véget a világ, csak azt érzi, hogy a saját testének egy része hiányzik... és főleg nincs felnőtthöz hasonló időérzéke, vagyis nem tudja elképzelni, hogy ez egy ideiglenes állapot, és egyszer csak majd lesz másképp is... :(

      Az egyedül-gyerekneveléshez (mert ez nálad egyelőre hétközben az) nem tudok hozzászólni, csak annyit, hogy őszinte elismeréssel emelem kalapom, én nem lennék képes rá. Ugyanakkor valahogy (legalábbis az én ismerettségi és olvasottsági körömben) mégsem ezekre a szülőkre jellemző a sírnihagyás - valószínűleg azért, mert ők tudják, hogy milyen értékes a szeretett személy mellett töltött idő.

      Törlés
    5. Hát igen, sajna én sem tudok parancsszóra meg kis szakaszokban aludni. :-(
      Na félre ne értsetek, én aztán nem kampányolok a direkt sírni hagyás mellett, csak azt mondom hogy a teljes mártírkodás pont a gyerek érdekében nem vezet sehova. És ha van értelmes módszer (vagy értelmes tanácsok, ötletek) érdemes kipróbálni, minthogy vagy 'órákig sírni hagyom' vagy 'le se teszem ha belehalok is' végletek között.

      De abban kicsinappal értek egyet, hogy nem biztos hogy a gyerek tudja hogy most miért lett akár csak 5-6 percet sírni hagyva mert annyira belelovallja magát hogy lehet úgy érzi már órák óta sír.
      Vagy: nálunk most ez nagy gond de gondolom sokaknál, hogy egyáltalán nem akar aludni mert minden érdekli, de mi azért "kényszerítjük" (félhomály, ringatás, mondóka, bepróbálkozás a kiságyba, stb. stb.) erre persze sír mert ő játszana és lehet hogy az egészet traumaként éli meg holott én csupa jóból altatom el délután mert KELL NEKI az az 1 óra alvás. De a "kűzdelem" során vagy mert túlfárad végül sír és szarul érzi magát.
      Szóval ez az egész olyan bonyolult és olyan sok lelkifurdalást okoz minden perc amit sírással tölt akár ölben van akár nem.

      Törlés
  4. Számomra teljesen más a bezzeganya definíciója.

    Én nem tudom a gyerek hogy különbözteti meg azt, hogy most "idomítják" és amiatt kell sírnia, attól, hogy a tesóját (tesóit) kell megetetni, elaltatni, fenekét kitörölni. Nekem sokk volt a második gyerek születésekor ez, hogy nem tudok két felé szakadni, és bizony volt, hogy valamelyik 20 percet is sírt, mire menni tudtam hozzá, és mire mentem meg már elaludt. És mindig azt gondoltam, hogy na most végzetesen elveszítette a reményét, hogy ha hív, akkor megyek. És ezért aztán én is bőgtem. Harmadik gyereknél meg aztán végképp kitört a káosz, de már nem gondoltam, hogy ezzel aztán végkép elromlik minden. Vagy volt egy műsor a rádióban arról, hoyg a terhesség alatt elszenvedett stressz milyen elváltozásokat idéz elő a magzatban, és ennek milyen egész életére ható következményei lehetnek. Teljesen kész voltam. Egy idő után nagyon ártalmas tud lenni, ha az ember olvas. Én ezt nagyon elrontottam az elején, nem mertem ösztönös lenni. Hülyeség volt. Egyre jobban megy, és egyre kevesebb dolgot kellett megbánnom.

    Nem nagyon találtam még olyan témát, amiben ne lenne ugyan annyi szakirodalom az egyik, és a teljesen ellenkező álláspont mellett is. Még Vekerdy és Ranschburg is gondoltak teljesen más dolgot ugyan arról a dologról.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Oké, de attól, hogy te nem tudsz róluk, mert inkább nem olvasod el őket, a tények még tények maradnak - engem az sokkal jobban idegesítene, hogy tíz friss infót nem tudtam meg, mert homokba dugtam a fejemet, mint hogy a tízből kettőt hiába tudtam meg, mert úgysem tudok ellenük tenni. (Emlékszem, erről már vitáztunk a genetikai szűrések kapcsán is: te azon az állásponton voltál, hogy minek vizsgálódni, mikor számtalan borzalom történhet, ami úgyis kivédhetetlen - én meg azon, hogy igaz, de én attól még tudni szeretnék arról a párról, ami kideríthető.)
      Amúgy nekem ez az egyik hatalmas félelmem a tesó kapcsán, hogy a maximálisan válaszkészen nevelt Kissmajom hogyan fogja elfogadni, hogy egyszer csak osztoznia kell a figyelmünkön. És ilyen szempontból szerencsésnek érzem, hogy nem teljesült a kis korkülönbséges vágyam, mert már most nagyon megértő csomó türelmét igénylő dologban, egy év (vagy több) múlva meg még jobban el tudunk majd neki magyarázni mindent. Nyilván attól még nem fog ujjongani az új jövevényért, de remélem, hogy a trauma kisebb lesz.

      Törlés
    2. Nem biztos, hogy tények. Ez az egyik. Van, aki ezt mondja, van, aki az ellenkezőjét., Vannak ilyen kutatások, és vannak olyanok. Vannak, amik átütő eredményekről számolnak be, majd 5 év múlva cáfolnak mindent. Ugyan ezen mentem át én is az első gyereknél (kicsit magamra is ismertem benned...), belebolondulásig lehet olvasni, meg ahhoz tartani magadat, nem biztos, hogy ez a jó út. Aztán ugyan ezen mentem át a koraszülés kapcsán, amikor mindent, de tényleg mindent elolvastam, ami olyan nyelven volt, amit megértek. És a sok olvasásnak nem sok "haszna" lett, talán annyi, hogy megállapíthattam, hogy
      1. Nagyon keveset tudnak a koraszülések valódi okairól
      2. Nincs semmilyen olyan orvosi eszköz a kezükben, amellyel valóban, bizonyítottan, alátámasztottan meg lehet előzni a koraszülést. (Kitolni tudják 2-5 nappal, ami "leállítanak", meg "kezelnek", az nem koraszülés volt, de mindenki annyira meg tud nyugodni, hogy ő kapott magnéziumot, meg infúziót.)
      Sokat segítettem magamon...

      Én a második gyerek sokkja után, és az elsőnél megbánt csomó dolog után el tudtam engedni, hogy a gyereknevelést, mint egy tudományos megoldandó projektet szemléljem. Mert nem az. És nincs olyan, hogy végzetesen elkövetett hiba, ami nem kijavítható (most az extrém esetekről tekintsünk el), nincs olyan, amivel az egész életét aláásom és lerombolom, főleg, hogy egy idő után az ember felnőttként maga felelős a saját tetteiért és viselkedéséért, nem hivatkozhat örökké a gyerekkori sérelmeire. Nincs tökéletes gyereknevelés, nincsen hiba mentes anyaság, nincsen egyedüli üdvözítő út. Nincs minden szál a mi kezünkben. A gyerekre hat egy csomó minden, nem csak az anyja, meg az apja.
      Ezzel indul be aztán az anyák énképének romba döntése, mert császárral szült, mert az aranyórában nem volt vele a gyerek (természetesen rajta kívül álló okok miatt, de akkor is ő a hibás és végzetesen tönkre tette a gyerek kötődését, meg szoptatását).

      A kis korkülönbség meg irtózatosan jó bír lenni a gyerek szempontjából (az anya szempontjából nagyon-nagyon nehéz bír lenni), nálunk maximálisan megérte az első évek nehézségeit. A nagyobb korkülönbségnek meg elég sok hátrányát tapasztalom meg, bár anyaként lényegesen könnyebb. De hát ezek se a mi döntéseinken múlnak sokszor, nálunk sem.

      Lehet, hogy a több év, a több gyerek, többet láttam, nem tudom, én már sokkal megengedőbb vagyok a gyereknevelés kapcsán, és azt gondolom, hogy a saját gyerekemnek én vagyok a legjobb anyja és én csinálom a legjobban az ő nevelését. És magasról tudok tojni azokra, akik szerint ezt nem így van.:-) És most jutottam el odáig, hogy lassan ideje lenne, hogy én is számítsak egy kicsit, mert a gyerekeknek nem jó minta az, hogy az anyjuk nem egy különálló ember, saját, tőlük függetlenül is létező igényekkel év vágyakkal. Főleg a lányom számára nem jó minta.

      Szóval nyugi, ne vedd magadra ennyire.:-)

      Törlés
    3. Ide is belekotyognék, van egy dolog amit tényleg nem tudok megmagyarázni és érdekelne ha valaki tapasztaltabb igen:
      Nem kisbabakorról van szó mert arra nem emlékszünk (a sajátunkra) hanem pár éves korról.
      Nálunk én csendes "szófogadó" gyerek voltam, a Húgom meg nagyon hisztis, ráadásul az affektív apnoe-s típusú (mint amilyen a lányom is), tehát bizony MUSZÁJ nagy sírás esetén ráfújni vagy vizet spriccelni rá hogy vegyen levegőt.
      A Húgom úgy emlékszik vissza a gyerekkorára hogy őt Anyu "mindig magára hagyta a problémáival". Én 3 évvel idősebben "láttam" hogy minden hiszti esetén Anyu a Húgommal foglalkozott, babusgatta, csitítgatta (igen bizony vizet is spriccelt az arcába). Én nekem ilyenkor "jól kellett viselkednem".
      Tehát a Húgom fel se fogta hogy Anyu végig ott volt vele.
      Na én pont ettől félek nálunk, hogy engem ugyan megnyugtat hogy én mindent megteszek, de a gyerek ilyenkor "egy másik bolygón van".

      Törlés
    4. Kicsinap: tény, hogy nekünk egy gyerekkel sokkal könnyebb, nem is tudom, hogy oldanám meg néggyel. A hordozást nem próbáltad ki? Én valószínűleg magamra kötném a legkisebbet, hogy tudjak a nagyobbakkal nyugodtan foglalkozni és így talán a hosszabb sírásokat el lehetne kerülni, de lehet tévedek.

      Törlés
    5. Od, dehogynem, mikor kicsi volt rengeteget lógott rajtam, úgy írtunk leckét (egyszer bele is hányt az egyik gyerek füzetébe...), úgy fürdettem a nagyokat, de már nagy ehhez.:-) Meg néha nem ő "probléma", hanem pl. az, hogy neki aludni kellene, és a nagyok is itthon vannak. A nagyok sem napközisek, mindenki ebéd után itthon van már. Vagy pl. két szobában vannak elhelyezve, és amíg átmegyek a másik szobába a másik két gyerekhez is énekelni, simogatni, beszélgetni elalvás előtt, akkor sír. De most már az a tesója, akivel ő egy szobában alszik profi módon tudja nyugtatgatni, igazi második apuka.:-) Ez is kompromisszum, néha visszamegyek még hozzá, de mindig nem lehet, mert a másik gyerekeknek is van rám igényük, és sokszor a kiskamasz ilyenkor este, nyílik meg, mond el nagyon fontos dolgokat.

      Törlés
  5. Andi, úgy emlékszem Kicsinap legkisebb gyereke nagyjából Balázsoddal egyidős, nem a hordozóból kényelmesen elbambulós korú, szóval már vele is foglalkozni kell, nem csak a nagyobbakkal.

    FElla, szerintem az akkori kortizoltermelős stresszreakció szempontjából mindegy, hogy ennyi év távlatából és felnőtt szemmel sérelmezve ő hogyan emlékszik az egészre. De egyébként annál jobbat/többet úgysem tudsz tenni, hogy mindent megteszel - a lényeg az lenne, hogy ne rontsál a gyerek agyán/lelkén/esélyein, ha ő a jelentéled ellenére is ugyanolyan káros-végletes módon borul ki (amit egyébként nem tartok valószínűnek), azzal nem tudsz mit kezdeni. Ez amúgy nagyjából mindenféle szülői támogatásra igaz, lehet hogy pl. egy izomfeszesség vagy egyensúlyprobléma sem oldható meg tökéletesre, de attól még érdemes megpróbálni a gyógytornát, mert legtöbbeknél sokat használ.

    VálaszTörlés
  6. Kicsinap, az, hogy van aki ezt mondja, van aki azt, nekem nem érv, mert van aki szerint minek a tápszer, mért nem pótoljuk a fogyó anyatejet tehéntejjel, régen is így volt, semmi bajunk, stb. Egyébként tudtommal a CIO módszer a saját feltalálói és támogató szerint sem más, mint kőkemény idomítás, még csak nem is szépítik (nehéz is lenne), hogy direkt megtörési célzattal alkalmazzák. Abban meg talán egyetértünk, hogy egy két éven alulinak (megkockáztatom a hármat is, hogy pár hónaposokról ne is beszéljünk) nem nagyon lehet a szó klasszikus értelmében megtanítani olyan dolgokat, amikhez nincs kedve. Azaz nem megérti és elfogadja, hogy mindenkinek sokkal jobb, ha megnyugszik és szépen egyedül alszik/játszik, hanem jobb híján beletörődik, és ha elégszer ismételsz, akkor egy idő után energiatakarékosságilag már próbálkozni sem fog.
    Nekem elég az, hogy a tudomány most azt mondja amit, mert ennél fejlettebb még soha, semmilyen módszer bevezetésekor nem volt. Tény, ha tovább fejlődik, lehet hogy kitalálja, hogy lehetett volna még jobban, mittudomén, ha nem csak vele vagyok mikor sír, hanem szívritmusban ütemesen dobolok a hátán, vagy bármi... de azzal most semmit sem tudok kezdeni, csak annyit tudok adni, amennyit javasolnak, és amit magam is természetesenek érzek. Mert azt azért szintén ne felejtsük el, hogy ha valaki teljesen tudományellenes, és vissza akar menni az őskorba, akkor a CIO evolúció szempontjából nézve is a lehető legveszélyesebb dolog, mert ha leszarod az üvöltő gyerekedet, jól felzabál a kardfogú tigris családostul.

    A gyerekre sok minden hat dolog megint az ezer-veszély-leselkedik örökös vitánk tárgya... :) Valóban hat, de én úgy gondolom, hogy nem mindegy, milyen alapra érkeznek a hatások, és amivel csak tudom befolyásolni az alap biztonságosságát, azt meg akarom tenni.

    A "saját gyerekemnek én vagyok a legjobb anyja" dolog nálam nem működik, ahhoz túl perfekcionista vagyok, magamhoz képest akarok a lehető legjobb lenni, nem elég az, ha más az övét veri, én meg csak lökdösöm, deügyes vagyok. Sarkítás, persze, de érted a lényeget... :)

    Azzal, hogy a szülő is számít, nagyon egyetértek, érvényesítem is, de nem akkor és abban, ami a gyereknek a legfontosabb. Kissmajom pl. arra nagyon érzékeny, hogy vele legyünk miközben délutáni alszik, ami azt jelenti, hogy ha egyedül hagyjuk, kizárólag fél órát tart a szieszta, és nem piheni ki magát eléggé. Meg azt is jelenti, hogy csak elméletben van két szabad órám, gyakorlatban mellette ülök, ha nyugtalanul alszik illetve mikor átfordul és körülnéz, álombasimogatom, stb. Természetesen én is jobban szeretnék kiülni a teraszra, és egy tejeskávé mellől felpakolt lábakkal bambulni a világba, mert az este nem olyan poén, de inkább mellette ücsörgök és dolgozom. Cserében ha napközben bármikor szükségem van fél óra békénhagyásra, mert épp traccsolni akarok, megkérem, hogy most játsszon egy kicsit egyedül, és megteszi. Oké, egy egyévessel, vagy akár egy erőszakos húszhónapossal, ez valószínűleg lehetetlen, de azért nem tart olyan sokáig ez a függőséges életkor, hogy kibírhatatlan legyen.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem tudtam kifejteni bővebben, lehet, hogy most sem fogom tudni. SZóval a tényt úgy értettem, hogy tudományosan alátámasztott, kutatásra alapozottan mondja valaki. Aztán más valaki meg jön, hogy nem volt jó az alaphipotézis, meg nem megfelelő módon lett kiválasztva a kontrollcsoport, vagy rosszak a következtetések és ellenkezőt mond. A koraszülés kapcsán is ezer ilyennel találkoztam.

      Amiket meg írsz, az tipikusan egy gyerekkel működő dolog. Ezért mondom, hogy egy csomó anyában teljesen feleslegesen kelt nagyon-nagyon rossz érzéseket. AZ én kicsimnek is volt egy ilyen korszaka, amikor velem aludt 3,5 órát délután, egyedül meg 1 órát. De nem hagyhattam magára 3,5 órára 3 másik gyereket! Így ezt csak apukája szabadsága alatt, vagy hétvégén lehetett megcsinálni. Akkor most ő örökre sérült? Nem hinném. Ugyan ez ment, amikor még "csak" három volt, a legnagyobb volt 4 éves. A másik kettőt próbáltam elaltani, a 4 éves már nem aludt délután. Beküldtem a másik szobába, hogy ott nézegessen könyveket (nagy könyvmoly, amúgy azóta is) és mire mentem hozzá át mindent, de mindent összekent egy rúzsommal, az egész ágyunkat, ágyneműt, mindent. Pedig "csak" 30 perc volt. Ha több gyereked van, akkor az élet egy kompromisszum. A harmadik gyereknek pl. este 8 és reggel 6 között volt igény szerinti etetése, amúgy nem. Mert a második 16,5 hónapos volt, amikor született, és ha a napirendje borult, akkor kezelhetetlen lett, ezért a kicsi ő hozzá alkalmazkodott. Vagy ilyen volt, hogy a harmadikom nem aludt az oviban (itthon sem, csak itthon senki nem kényszerített órákig feküdni az ágyban), és nagyon nagy szenvedés volt ez neki, ezért elhoztam ebéd után. De a kicsi igazából már 12.15 és 12.30 között aludt volna. A nagy elfogadta, hogy nincs játszótér ovi után, mert egyből megyünk haza, a kicsi meg kibírta valahogyan, hogy csak 1-kor tud lefeküdni. Vagy tavaly voltunk kalandparkban, ahol a három nagyra alig bírtunk figyelni ketten, ezért a kicsi az egész napot babakocsiba kötve töltötte, ami gondolom nem töltötte el nagy lelkesedéssel, de a nagyoknak már nagyon nagy vágya volt. Idén viszont bármennyire akarták a nagyok (azóta is emlegetik annyira élvezték), nem mentünk, mert egy 2 évest már azt hiszem nem tudnék egész napra babakocsiban tartani. Szóval minden nap ezer ilyen van, hogy tudom mi lenne az igénye, és tudom a választ is rá, de nem lehet megvalósítani, és ez van. Szóval közel nem arról van szó, hogy én kávézni akarok a teraszon (nem is iszom soha kávét.:-), amíg alszik, hanem van még gyerekem. És hát a házimunka is sokszorosa annak, ami 1 gyerekkel volt, na meg akkor 32 nm-en laktunk, most meg 120-on, 1400 nm-es kerttel.

      Mindezt úgy írom, hogy soha nem tréningeztem őket, és nem hagytam őket direkt, nevelési célzattal sírni egyedül, magukban, de azért sokat sírtak azért, mert nem tudtam kielégíteni azonnal az aktuális igényeiket.

      Törlés
    2. Na én ilyen igazságosztásra egyszerűen képtelen lennék szerintem, ezért is örülök így utólag, hogy nem lesz nagyon kicsi korkülönbség, és ezért is nem vállalnék harmadik babát, pedig nagyon szeretnék, max mikor már 5-6-7 éves a kisebbem. Ahhoz meg vén vagyok, szóval vagy örökbefogadott lesz (tehát nem csecsemőkorú) vagy semmilyen.

      Törlés
    3. "Igazságosztásra" akkor is szükség van, ha nagyobb a korkülönbség, lásd a kalandpark esetét, vagy az ovis haza hozást. Nálunk V. halálával ugye lett egy nagy lyuk, így a harmadik és az élő ötödik között majdnem 5 év van. Ez meg abban nehéz, hogy nehéz családi programot csinálni. A nagyokkal már egészen más dolgokat lehetne csinálni, és bár a kicsi nagyon tud alkalmazkodni, végletekig nem lehet visszaélni vele.

      Törlés
  7. Annyi kéreletlen tanácsot, véleményt, szájhuzogatást kaptam az elmúlt egy évben, hogy egyfajta védekezésként, kitaláltam, hogy én vagyok a legjobb, a legtökéletesebb megoldás mindenre. Ez nem jelenti azt, hogy nem olvasok, tanulok vagy fogadok meg jótanácsokat, csak azt, hogy ignorálom az olyanokat, mint cukrozott vizet, pálinkát adjunk a gyereknek elalváskor. Vagy, hogy megengedük, hogy akarattal fájdalmat okozzunk másoknak. Ez nálam nem fér bele. Ezért akár azt is bevállalom, hogy a nagyszülők utáljanak vagy néhány ember lehülyézzen.

    Rengeteget voltam egyedül Ficánkával, minden segítség nélkül. Ő borzasztóan sírós, sikítós, ordítós baba volt. Volt olyan nap, hogy csak akkor tudtam wcre menni, ha E. este hazajött, mert nem tudtam lerakni egy percre sem. Iszonyatos időszak volt, sokszor vele együtt bőgtem. Olyan is volt, hogy felhívtam E-t, hogy ne nekem kelljen egyedül hallgatnom, hanem valaki más is ott legyen velünk, ha csak telefon vonalon keresztül is. Mindent elkövettem, hogy ne hagyjam sírni, hordoztam, beszéltem hozzá, öleltem, szoptattam, sétáltam vele, ringattam... stb. Mégis sírt. A nagyszülők meg kitalálták, hogy én hagyom sírni a gyereket.

    A másik dolog, hogy nézegetünk alvás terapeutát, hátha segít abban, hogy többet aludjak éjszaka 2-3 óránál. Nem találunk, mert mindenki a sírni hagyás módszerét követi. Van aki maszatol és azt mondja, hogy gyengéd sírás az ő módszere. Bocs, de szerintem az is sírni hagyás, ha cukin csinálod. Îgy maradunk a mi elgondolásunknál, hátha egyszer lesz egy átaludt éjszakám.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Olvastam nálad anyósékat (nem csak a mostani alvás-ügy kapcsán), de nem akartam hozzászólni, mert nem biztos, hogy szalonképes lett volna.
      Gondolom ti ott néztétek, de az alváslabor itt Pesten is azt javasolta Audrey-ék hasonló problémájára, hogy hagyják sírni... :/
      A "gyengéd sírás" nem tudom mit jelent, de olvastam, hogy van olyan módszer, ami nem a rácsukod az ajtót, és üvöltsön ájulásig, hanem rácsukod, sír, vársz öt percet, bemész, nyugtatgatod, megint otthagyod, aztán ismétlés, amíg ki nem fárad, és bele nem alszik. Hát nekem ez, ha lehet, még kíméletlenebb - segíteni nem segítesz rajta, ugyanúgy magárahagyod a bajaival, de még késlelted is a végét némi mézesmadzag huzogatással. Nem hinném, hogy ez a fajta kiszámíthatatlanság kevésbé stresszes egy gyereknek, ők eléggé a pillanatban élnek, kétlem, hogy kilogikázná, hogy ha anya néha random bejön, az azt jelenti, hogy bármikor számíthatok rá.
      Az első babával, nulla tapasztalattal egyedül-levés önmagában is nagyon durva dolog, egy sírós és rosszul alvó babával őszintén mondom, hogy nem tudom, mit csináltam volna. M. rengeteget volt velünk, csomót dolgozott otthonról, és ha el is ment, gyakorlatilag bármikor hívhattam, fél órán belül rohanni tudott; jah és Kissmajom még egy átlagos babához képest is maga volt a nyugalom pár hetesen-hónaposan is. I know nothing.

      Törlés
    2. A gyengéd sírás pont az a fajta, amit te is írtál. Nálunk ez a sírni hagyjuk dolog eleve, azért nem működik, mert két másodperc alatt olyan durván felhúzza magát, hogy egy sima hisztiből is képes két órás üvöltős, sikítos, krokodil könnyes tragédiát csinálni. Nah, ezért nem hagyom sírni Ficánkát. Az más kérdés, mikor totál tehetetlen vagyok, mert képtelen vagyok megvígasztalni vagy megérteni a kis fájdalmát, de próbálkozom és isten látja lelkemet belül vele sírok és utálom magam, amiért ez történik, már megint.

      Viszont végre legalább tudom, hogy nem én vagyok a szaranya, hanem nekünk egy igazi többemberes, matricagyerek jutott. Hiszem, hogy lesz jobb. Ez minden reményem. Ezért is szerettem olvasni Audrey blogját, mert egy csomó mindenben magunkra ismertem.

      Törlés
  8. Ez a simogatós elalvásos módszer az "Aludj jól gyermekem" című könyvben van leírva, de ahogy az LLL mondaná, ez inkább Aludj jól anyukám módszer. Ugyanolyan kegyetlennek tartom én is. Nekem Balázs már 27 hónapos, mégis kel éjjel tápszert kérni, de nem zavar mert köztünk alszik és két mozdulattal kiszolgálom, majd alszom tovább. Persze, ha dolgoznék napi 8 órában akkor biztos nagyon nehezemre esne éjjel akár egyszer is ébredni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aludj jól anyukám - azért ennél felröhögtem (nem hallottam még), akkor is, ha tulajdonképpen sírnivaló...

      Törlés
  9. Hát Est én nagyon hálás vagyok Archiert meg ezért is, hogy szinte missziónak tekinted, hogy a babák ép lélekkel jussanak el oda, amikor már el tudják mondani, mit szeretnének. A Lány most kezdett beszélni és hát eddig is imádtam, de most aztán egy csoda és sokkal, sokkal könnyebb együtt, mert mondja, mutatja mit akar. A sírás egy dolgot jelent: Anya, valami nem jó, gyere csináld meg! Engem hagytak sírni, mert akkor az volt a módi. Konkrét emlékem is van arról, hogy kikaptam azért, mert rosszat álmodtam és sírni mertem kb. 3 évesen felébresztve a szülőket, amivel azt érték el, hogy sírtam, csak halkan magamban. De ami masszívan megmaradt bennem az a magamra hagyottsag érzése. Az elején főleg nehéz kitalálni, miért sírnak, de valami gáz van, ha egy baba sír! Általában csak anya kell, a meleg, a ringatás! Pár hete egy másfél órája síró pár hetes baba anyukajanak javasoltam, hogy tegye kendőbe, lesz 2 szabad keze és tud játszani is a nagyobbal. Azt válaszolta, hogy nem akarja magához szoktatni a gyerekét! WTF!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Archi az Alfie akart lenni, a mobilon cenzurazta:)

      Törlés
    2. Én olyan megfogalmazást is hallottam már, hogy nem akarja "kézhez szoktatni", basszus, mint a vadállatokat... :(
      Amúgy ez a kisgyerekkorra emlékezés tök jó dolog (már azon túl, hogy nálad sajnos nem szép emlékek), én tök irigylem, mert én nagyjából semmire nem emlékszem, pedig hasznos lehet. M. például azt tudja egész pontosan felidézni, hogy milyen érzés volt belehergelni magát a hisztibe, és aztán fuldokolva üvölteni addig, amíg már azt sem tudta miért - na ez majd gondolom a későbbiekben jól jön... :)

      Törlés
    3. Jah és Alfie egy király! :)
      Most egy Aletha Solter nevű dokit fedeztem fel, majd szólok, ha őt is érdemes olvasni.

      Törlés
  10. Nem lehet minden gyereket "megmenteni", és szerintem senkinek semmi joga ahhoz, hogy beleszóljon más nevelési elveibe. És a partnerként kezelésről meg annyit, hogy nem csak a gyerek van, a szóban benne van, hogy 2 vagy többszereplős a dolog, a gyereknek is meg kell tanulnia, hogy a szüleinek is vannak bizonyos foziológiás szükségleteik. Nálunk reggel ellátom a gyereket, majd 5 perc az enyém, amíg megiszom a kávém. Addig nem veszem fel, nem játszok vele. Elmondom neki ha sír, hogy én is megvártam amíg eszik, tisztába raktam, stb, most ő is várjon 5 percet. Számomra ez a partnerkènt kezelés, nem pedig az, hogy mártír módjára 0-24-Ben magamra kötöm és WC-re sem megyek el, nem eszek, stb.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Mennyi idősen képesek ezt a gyerekek megérteni? Az én lányom 18 hónapos, már egész jól kommunikál, de ezt pl még mindig nem lenne képes megérteni. Helyette kitalálok neki valamit arra az 5 percre, amíg én kávézók.
      A hordozás és a martirkodas közzé azért nem kellene egyenlosegjelet tenni, én pl mindent tudtam a Lánnyal a hátamon csinalni, és a mindenben a wc és a kiállítás is benne volt:)

      Törlés
    2. Oké, de ikreket nem tudsz mindenhova hordozni, nem tudsz felkapkodni minden nyekkenéskor. Akkor ők örökre, megmàsíthatatlanul sérültek, nekik annyi? Ezt egyszerűen nem hiszem el.

      Törlés
    3. Kretty, szerintem mindenkinek pont annyi joga van beleszólni más nevelési elveibe, mint pl. másnak beleszólni abba, hogy kinek mihez van joga... :) De viccen kívül, amíg vélemény és szólásszabadság van, addig szerintem csak az önkontroll tarthat vissza bárkit ettől, és a posztban elég részletesen kifejtettem, hogy ez nálam mikor és miért nem működik néha. Meghallgatni és megszívlelni a véleményemet természetesen senki sem köteles, ergo "megmenteni" sem tudok minden gyereket, de ha csak egyet is igen (és hál'Istennek már többzsör sikerült, legalábbis sírnihagyás témában), egy kis anyák körében szerzett népszerűtlenség nekem megéri.

      Merylla, megérti, csak leszarja. :) Ha még nem is, de nagyon hamarosan meg fogja, mert Kissmajom húsz hónaposan már érti, és nem hinném, hogy ő egy annyira extra special snowflake lenne. Mi például minden reggelt úgy kezdünk, hogy fél órát játszunk az ágyban, aztán átvonulunk a nappaliba, és van fél órám a munkahelyi levelek megválaszolására - ezt kivétel nélkül mindig engedélyezte, már fél évvel ezelőtt is, de gondolom leginkább azért, mert olyankor újra fel lehet fedezni a játékait, elő lehet rámolni a nézegetni kívánt könyveket, szét lehet gurítani a harminc labdát és többszáz építőkockát. Ha napközben kell mást csinálnom a vele való foglalkozáson kívül, annak nem örül, és folyamatosan hozza a kis cuccait, meg mászik fel rám, meg kérdezget, és ha ezzel sem tud elterelni, akkor nyíg. Viszont amióta beszélni tud, ez a helyzet jelentősen javult, elmondom neki, hogy most egy kicsit hagyjon, fontos elintéznivalóm van, de amint befejezem, azonnal jövök és ezt meg azt csinálunk együtt - tízből kilencszer megérti, és egy ideig békénhagy, majd újra próbálkozik; olyankor rendszerint már kéri, hogy csukjuk le a laptopot, úgyhogy megteszem, és csak játékidő után iktatok be újabb munkát.

      Molly, szerintem nem a felkapkodás a lényeg (vagyis csak annyiban igen, hogy úgy könnyebben/hamarabb elhallgatnak a síró babák), hanem a jelenléted, hallja, hogy ott vagy, miközben a tesót látod el, érzékeli, hogy közel a segítség. Ennek nem olvastam utána, de a közös inkubátoros kísérletek alapján megkockáztatom, hogy pont ellenkezőleg, az ikrek sokkal kevésbé sérülnek még magukra hagyva is, hiszen ott vannak egymásnak, hallják egymás neszeit, együtt altatva érzik egymás testét, stb., ami végülis ennek az egésznek a lényege.

      Törlés
    4. A beleszólással kapcsolatban teljesen igazatok van. Én ennek az anyukának nem javasoltam volna semmit, ha a nagyobbik gyereke nem jön oda hozzánk játszani. Az anya meg követte a síró picivel, láttam rajta meg panaszkodott is, hogy milyen fáradt. Csak úgy az utcán nem osztom az igét :) Bár pont most beszéltünk Jvel, hogy mióta a Lány megszületett, sokkal intenzívebben érint minket ha síró, szenvedő gyereket látunk.

      Törlés
  11. Hát, ne vedd zokon, de néha tényleg olyan stílusban szoktál írni a véleményedről, ami implikálja, hogy minden ettől eltérő vélemény az hülye. Például amikor nemrég írtál a bölcsiről meg hogy a gyereknek az anyja mellett a helye, én abba is hagytam a blogod olvasását egy időre, mert rém kioktatónak és ítélkezőnek éreztem, ja, biztos akkor én nem szeretem a gyerekemet, ha elvittem családi napközibe heti 3 napra, nem beszélve arról, hogy ebben a témában a tudományos tájékozottság épp az ellenkezőjét igazolja - vagyis egyéves kor felett, ha otthon minden oké, akkor nem lesz baja a gyereknek a bölcsitől, sőt, ha lány, akkor még profitál is.
    Vagy amikor még régen írtad, hogy milyen hülye, aki klasszikus esküvőt tart, mert ez nem erről szól, és egyedül az a szép és jó és őszinte, ha kettesben elmegyünk és összeiratkozunk.

    Remélem, nem veszed ezt támadásnak, tényleg nem annak szánom, de így a bezzeganyaság kapcsán úgy érzem, muszáj visszajeleznem, hogy szerintem hajlamos vagy egyetlen lehetséges igazságként megfogalmazni a véleményedet és az bántó lehet annak, aki épp bölcsibe járat vagy nagy lagzit akar vagy mittudomén.

    A sírni hagyásban amúgy teljesen egyetértünk.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az nem lehet, csak úgy esetleg, hogy te veszed személyeskedésnek ezeket a dolgokat, mert véletlenül pont téged (is) értintenek...? :) Én sem bántásból írom, csak kérdezem...

      Mert én kizárólag két féle képpen szoktam megfogalmazni azt, amit itt vagy bárhol kommentekben írok:
      1. Ezt és ezt olvastam, tájékozódtam, informálódtam, tudományos forrásokra alapuló szakkönyvekből tudom - azaz pl. a sírnihagyás káros hatásait valóban evidenciaként kezelem, és igen, hülyének tartom azt, aki úgy utasítja el a bizonyítékokat, hogy utánanézni sem hajlandó. Nem azért mert én, a bezzeganya mondom, ahogy említettem is, hanem azért mert az embernek a gyereke érjen már annyit, hogy leüljön kideríteni, mivel árt neki, és mivel ad maximális esélyt. Ha azok után is úgy gondolja, hogy igaza van, akkor cáfolja meg értelmes érvekkel (mert a fogalmazásbeli vehemencia ellenére én is azokkal hoztam), majd csinálja másképp. Vagy se ne olvasson, se ne cáfoljon, se ne semmi, csak akkor ne akadjon ki azon, hogy másnak ilyen vagy olyan magánvéleménye van arról, amit ő vagy a hozzá hasonlók csinálnak.
      2. Apropó MAGÁNvélemény vagy SAJÁT tapasztalat: a bölcsibeadós vagy az esküvős posztom az volt, egyértelműen le is írtam, csak azért nem tettem a szövegekbe több "szerintem/számomra/nekem"-et, mert már így is minden bekezdés azokkal kezdődött. A bölcsinél kifejezetten árnyaltnak neveztem a helyzetet, mivel valószínűleg olyan körülmények is vannak, ahol a hathónapos is jobban jár az intézményesítéssel, mint az otthonmaradó anyjával. (Ellentétben a sírnihagyással ugye, ahol tény, hogy semmilyen körülmények között nem jobb a sírnihagyás, mint az ölbevevés.) Egy szóval sem mondtam mást, mint azt, hogy a nevelési elv, amiben ÉN személyesen hiszek, az a one-on-one figyelmet részesíti előnyben három év alatt, ezért ÉN ennek alapján döntöttem. Az esküvőnél is elég hosszadalmasan kifejtettem, hogy NEKEM miért nem volt opció a másfajta - az is tény, hogy szintén nekem tényleg nincs olyan ismerősöm, akinek tökéletesre sikerült kompromisszum-mentes lagzija lett volna, most mit kezdjek ezzel, hogy ne sértődj meg, költsek egy ellensztorit...?

      Nem veszem támadásnak, de őszintén szólva nem értem, hogy te miért veszed annak... Ezt már annyiszor mondtam: ha valaki biztos magában, abban, hogy jól csinálja, akkor miért kellene megfelelni vagy magyarázatot adni bárkinek is, főleg egy idegennek?! Szerinted, ismerve a szókimondó stílusomat, úgy nagyjából hányszor ugrottak a nyakamnak ennél sokkal durvább dolgokban és sokkal vadabb hangnemben, és szerinted milyen magasról szartam le...?
      Ha valakitől tanulni tudok, mert számomra hasznos dolgokat mond, vagy számomra addig felfedezetlen ismeretekkel támaszt alá, akkor hálás vagyok, építő kritikát nem utasítok el. De ezen túl alapvetően magabiztos vagyok és elégedett az életemmel, helyesnek érzem a döntéseket, amik idevezettek, úgyhogy bárki bármit gondol róluk, lepereg. Sosem értettem, hogy másról miért nem, vagy miért általam kezelendő probléma (pl. miért én írjak kedvesebben), ha nem...

      Törlés
    2. Ez még eszembe jutott: én ezt a blogot nem az olvasottság kedvéért írom, tehát veled ellentétben, aki valószínűleg úgy érzed, hogy tartozol annyival a hűséges követőidnek, hogy kiegyensúlyozottan fogalmazz, én nem rendelem alá a véleményemet semmilyen öncenzúrának, miszerint jobb a békesség és egyensúly.
      Nem tagadom, örülök, hogy olvasnak (különben zárt lennék), mert ahogy említettem már, nagyon sok értelmes embert ismertem meg a blogon keresztül, mondhatni hogy barátokra is szert tettem, arról nem is beszélve, hogy kommentek által is mennyi okos-hasznos infóhoz jutok. És azt sem tagadom, hogy én is olvasok másokat, mert érdekel a világ, még az a távoli része is, amivel semmi közöst nem vélek felfedezni. Ugyanakkor visszafogni nem szándékozom magam se témák, se hangvétel tekintetében, se itt, se máshol - ezt kizárólag két módon lehet "befolyásolni": ha nem tetszem, nem kell tovább olvasni, illetve szólni kell, hogy ne kommenteljek többet az adott helyen. A többit elintézem magammal... :)

      Törlés
    3. Hát sajnálom, hogy mégis ilyen rosszul vetted és még az én blogomra is feltétlenül be kell szólnod, szerintem ez nem volt szép. Persze, lehet, hogy paranoiás vagyok, amiért "az olvasottságra hajtok"-at úgy értelmeztem, hogy "az olvasottságra hajtok", mindenesetre igazságtalan és nagyon bántó volt most ez. Nem érzem, hogy tartozom a hűséges követőimnek és soha nem írnék olyasmit, amit nem úgy gondolok, és leszarom, hányan olvasnak. Nem értem, miért írsz nekem ilyeneket.

      Törlés
    4. Jajjjistenemmár... Ha a legjobb barátnőm lennél, azt válaszolnám, hogy igen, paranoiás vagy, és kezeltesd magad, légy szíves. :) De mivel nem vagy, és nyilván nem viccként értelmeznéd as you should, inkább csak jelezném, hogy amit idézőjelbe tettél, azt nem tőlem idézted ám! Az összetett mondatom első része (hogy az olvasottság kedvéért írok-e) rólam szólt, a második (miszerint te blogos vendéglátóként visszafogott vagy és úrihölgy) meg rólad. És nem, az úrihölgyezés nem irónia, van nálad néha egy-egy hozzászóló, aki kurvára nem tenné az ablakba a reakciómat, de neked valahogy mindig sikerül normális hangnemben válaszolnod nekik, pedig tulajdonképpen az alaptémáról a posztod és többi kommented alapján ugyanazt gondolod, amit én.
      Szóval ne légy már ennyire érzékeny, vagy legyél, de akkor tényleg arra, ami elhangzott, ne kiragadott és félreértelmezett részletekre. Ha legjobb barátnőm lennél, azzal fejezném be, hogy nem vagy te véletlenül terheshormonális...? :) Peace.

      Törlés
    5. Mielőtt még valamiféle antifeminista érzéketlennek kiáltanál ki: a terhességes érzékenységet csak azért említettem, mert én így második babára vágyós kiélezettségemben minden egygyerekes nőről azt feltételezem, hogy nyilván szeretne kistesót, és nyilván azonnal sikerült is neki, hiába hogy ÉN próbálkozom kétségbeesetten... :)

      Törlés

Mondd!