Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2015. november 6., péntek

Nem normális ez a gyerek!

Hú, ilyen hosszú kihagyásom talán nem is volt még a blog indítása óta, csak gyűjtöm a meséket parkolópályán, mert ez a szar nem tud olyant, hogy csak bizonyos posztok legyenek publikusak, a többit meg csak meghívott vagy jelszót ismerő olvasók láthassák, nekem meg csomó nempublikus történésem és filozofálásom van manapság. Eredetileg ez is titkos bejegyzésnek készült, mert legalábbis számomra, érzékeny terület... már egy ideje terveztem róla írni, de olyan hülyén jön ki, hogy itt dicsekszem az utóddal, miközben én mindig is gyűlöltem, amikor anno Anyu a sok lelkendezéssel bezzeggyereket csinált belőlem, akivel minden szülő példálózott otthon, és akit ennek megfelelően nem feltétlenül kedvelt a gyerektársadalom. De Kissmajom fejlődése kapcsán mindent dokumentáltam eddig is, és nem lenne fair kihagyni: nem csak azt szeretném, ha ez is részletekkel egyetemben megmaradna neki, hanem azt is, hogy tudja, folyamatosan ordítani akarom a büszkeségemet bele a világba, hogy az anyukája lehetek - akkor is, ha igazam van abban, hogy különleges, és akkor is ha csak a mi elfogult szemünk-szívünk látja annak.
So here we go: nem, nem és nem lehet, hogy egy huszonkét (tuljadonképpen már közelebb a huszonháromhoz, hetek óta írogatom ezt) hónapos ennyire zseniális; egyszerűen nem. Én nem mondom, hogy lángelménk van, azt sem, hogy szaktekintély vagyok huszonpár hónaposok terén, de az az igazság, hogy minden egyes nap őszintén megdöbbent, hogy mennyire komplex egy ilyen pici baba - mert igen, szerintem egy huszonkét-három hónapos az igenis baba, nincs két éve, hogy ezen a világon van, másféllel ezelőtt még az is csodálatos teljesítménynek számított, ha felismert minket, és tudatosan képes volt a szájába  tuszkolni egy tárgyat. Azt hiszem már említettem itt is, de lehet hogy nem (olyan ritkán írok, hogy elfelejtem a lejegyzeteltek felét, és visszaolvasni nem szeretek), hogy mi mindig is meg voltunk győződve, hogy három éves kor alatt nem lehet igazán élvezni egy gyerek társaságát. Persze végtelenül cukik, édibédik, zabálnivalók and all that, de ha nem lennének az anyai hormonok és apai kötődések, be kellene vallani, hogy nem sokkal szórakoztatóbbak, mint egy aranyos állatkölyök. Érdemben nem lehet kommunikálni velük, nem derül ki, hogy mi jár a kis fejükben, és egyáltalán valószínűleg egy intenzíven tanítgatott labrador ilyenkor még jóval értelmesebb náluk, így az egyetlen közös vonásunk nagyjából az, hogy ők ragaszkodnak hozzánk, mi meg imádjuk őket - evolúciósan kódolt kapcsolat, nem is lehet semmi több, hiszen információcsere hiányában semennyire sem ismerjük egymást.

És akkor van nekünk ez a kisfiunk, és alig tartott fele ennyi kornál, amikor gyanakodni kezdtünk, hogy tévedtünk, és nagyon érdekelne, hogy ezzel mindenki más így van-e, és minden ekkora gyerek ennyire intelligens, vagy tényleg Kissmajom fura - de hát mégsem körkérdezhetek a játszótéren (és itt sem fogok), hogy figyu, a te gyereked tud-e már szinonimákat, mert enélkül is folyton célozgatnak rá, hogy biztos agyonképzem* a gyereket, azért ilyen kis okos. Viszont tény és való, hogy nagyon szembeötlő különbségek vannak, amikor mondjuk játszóterezésekkor vele egyidősök mellett tevékenykedik. Az átlag vele egykorú gyereknek tapasztalataim szerint fogalma sincs róla, hogy mi az az alatt/fölött, előtt/mögött, a számokról/mennyiségekről meg méretekről ne is beszéljünk. Aki tudja, hogy mennyi idős Kissmajom (mert a magassága, beszéde és magabiztos mozgása miatt legtöbben minimum egy évvel többnek gondolják), teljesen lesokkolódik, hogy megért olyan komplex utasításokat, hogy a második pad mögül hozzon három gesztenyét, vagy rakja rá a sötétkék lapátot a világoskékre és mindkettőt a vödör alá, vagy helyezze sorrendbe a dobozokat a legnagyobbtól a legkisebbig a kör alakúak kivételével.
Persze valószínűleg az is vastagon benne van, hogy mivel ő egyre hosszabb összetett mondatokban, folyékonyan beszél, sokkal könnyebb rádöbbeni arra, hogy mennyi mindent tud, megért, továbbgondol, kilogikáz, mert szinte mindig narrálja az eseményeket. Meg eleve az is durva, hogy milyen ügyesen verbalizál, a szókincse valami elképesztő... az még hagyján, hogy kapásból nem tudok olyan hétköznapi** tárgyat vagy cselekvést mondani, aminek a megnevezését ne ismerné és használná könnyedén, és olyant is hallottam már, hogy ekkora gyerek 90%-ban*** helyesen beszél nyelvtanilag, de néha olyan absztrakt fogalmakat és kifejezéseket kap elő és használ kontextusban, tökéletesen a helyükön, hogy csak nézünk: hamarosan, valóban, egyelőre, szerintem, utána, tényleg, végülis, előbb-utóbb és társaik, látni kellene az idegenek fejét, amikor bedob egy-egy ilyent a kis cérnahangú dumáiba.
Más: már nagyon régóta ügyesen számolt, de az utóbbi napokban elkezdte felcserélni a hármat a néggyel, úgyhogy kíváncsian tesztelgettem, hogy vajon csak szókeverés-e, vagy eddig tévedtünk, amikor azt hittük, hogy megy neki. Mondjuk nehéz lett volna, egyértelműen mutogat mindent, egyenként számba véve a darabokat, ki si derült elég hamar, hogy valamiért a hangzás tetszik neki jobban így, de pontosan tudja, hogy a három, az mennyi. Olyannyira, hogy nemrég lefekvés előtt labdáztunk, és mikor már jó késő volt, M. szólt előre, mint mindig, hogy még ötöt dobálunk, és indulnak fürdeni; elkezdtük visszafelé számolni a letelt alkalmakat, hogy akkor most ezt volt az ötödik, ez volt a négy, ez a három... mire Kissmajom matter of factly hozzátette: "Még kettő van.", és szedte össze meg osztotta ki a labdáinkat, miközben mi kapargattuk fel az állunkat a földről.
Aztán az is van, hogy valami embertelenül jól tájékozódik. Úgy kell elképzelni, hogy a körülbelül két kilométeres környezetünket egészen pontosan ismeri: tudja, hogy hol vannak a játszóterek, a pékség, a kisbolt, a teniszpálya, a vonatsínek, a kedvenc hamburgeresünk, a metró végállomása, melyik udvaron hány és milyen kutya lakik, a sétáinkból több úton is haza tud jönni, autóval előre mondja, hogy merre vannak a felüljárók, hol kell faágakból összeállt alagúton menni. És ami a legkeményebb, hogy pár hete lerobbantunk bevásárlásba menet a közeli latótelep mellett, egy olyan kereszteződésben, ahol öt út találkozik - azóta bármilyen irányból érkezünk ide, mindig mondja, hogy itt romlott el az autó, pedig a közelben semmilyen valamirevaló landmark nincs, amit megjegyezhetne (olyannyira, hogy nekem anno hónapokba telt, mire biztonsággal közlekedtem arrafelé). Heti egy-kétszer járunk csak át Pestre, ráadásul nem mindig ugyanazon az útvonalon, ennek ellenére már többszáz méter távolságról bejelenti, hogy mindjárt következik a Duna, azonnal felismeri a Körutat, és van olyan híd, amit meg tud nevezni. Ha valamiről tudja, hogy hol van (például leggyakrabban látogatott parkunk), bármerre kanyargunk a körülötte levő utcákon, hiába nem látható a házaktól, mindig hibátlanul meg tudja mutatni, hogy légvonalban épp milyen irányban van. Pár hete egyik kedvenc mókája az volt, hogy egy anyagból készült reklámszatyrot a fejére húzott, aztán ide-oda tipegett a szobában, megkeresett különböző tárgyakat, megfogdosta őket, stb., én meg egy ideig megmosolyogtam, mert biztos voltam benne, hogy azért élvezi, mert homályosan lát ki belőle, és az érdekes; aztán kipróbáltam, és kiderült, hogy végig teljesen vakon mászkált, úgyhogy azóta azzal szórakoztunk, hogy lesötétített szemekkel ide-oda küldözgettük a nappalinkban mindenféle célpontokhoz, ő meg soha de soha nem tévesztett, még akkor se, ha nehezítésül M. kétszer megpörgette a saját tengelye körül, hátha sikerül összezavarni... elég félelmetes.
Ahogy az is rémisztő, hogy tudja, mit jelent a közlekedésben zöld lámpa, és mit a piros, mi több, vezetés közben mindig utasítgat minket, hogy: "Jöjd a lámpa, mehetünk. Most pijos, hékezünk, mert meg kell állni.", szerintem én ezt kisiskolás koromban sajátítottam el olyan szinten, hogy megbízhatóan rám lehessen hagyni a döntést, neki már most gond nélkül menne a dolog.

Van olyanja is, ami igazából nem extrahiperszuper teljesítmény, de azért szokatlan, mert a vele egykorúak esetében elég ritka, ő meg már minimum egy hónapja műveli. Megtanítottam, hogy ha valaki köszön, akkor azt fogadni kell, és azóta ő a környék sztárja, mert minden sétálót megállva, hatalmasat bólintva, és hangosan üdvözölve köszönt: a kutyáknak és gyerekeknek hija jár, a bácsiknak jóónapot, a néniknek meg csóókojom, olvadoznak is tőle rendesen.
Mozgásilag is volt egy érdekes és váratlan fejlődési ugrása - hiába megy már nem is tudom mióta (azt is baromi hamar kezdte) lépcsőzés, akár váltott lábbal is, ha kényelmes a fokméret, három héttel ezelőtt még képtelen volt megérteni, hogy hogyan kell felmászni a létra jellegű mászókákon meg az ilyen kapaszkodóbütykös mászófalakon. Aztán egy szép napon tettem egy kísérletet az elindításával, és úgy felrohant, mintha világ életében ezt gyakorolta volna: szinte tapogatás nélkül tette a lábait, és lépegetett egyre fennebb. (Bónuszként néha lejön a legmagasabb csúszdán is, de alapvetően inkább azt kéri, hogy fogjam meg, ami annyit jelent, hogy egy ujjal hozzáérek, és akkor már szerinte biztonságban van, suhan is... hál'Istennek a vakmerőség nem az erőssége.)

Vicces; nagyon. Rengetegszer vicogunk rajta-vele, és nem olyanokon, hogy botladozik vagy rosszul ejt ki hangokat... persze vannak ilyenek is, de ezek megszokott dolgok, ha az embernek kisgyerekkel él. Kissmajomnak humorérzéke van, akarattal adja elő a tréfáit, megtervezi, próbálgatja, finomítja őket, és a reakcióinktól függően fejleszti őket tovább, hogy még több nevetést csikarjon ki velük.
Napi szinten újabb és újabb szójátékokat gyárt, de ilyen tök szellemeseket, hogy mondjuk nagyon szereti az Abba dalait, a "Mamma mia" a kedvence, és egyszer szavalgatta épp (tudja a refrén pár sorát), amikor látszott a kis szemén, hogy megvilágosodik, ízlelgeti a szavakat, és hirtelen elkezdte továbbkölteni vigyorogva, hogy: "Papa mia, Anya mia, Apa mia, Tata mia...", majd mikor látta, hogy várakozóan mosolygok, mindenféle lükeséggel folytatta, miszerint: "Cica mia, tömbház mia, gyógyszej mia, szoborpajk mia, szejelőbácsi mia..." és további tucatnyi variáció, azóta minden nap.
Vagy vannak halandzsái is, amikor ötletes kis folytatásokkal visz tovább saját költésű hangsorokat: random "rímeket", mint például pukkabó, muddató, lubbanó, stb., esetleg valódi szavakból származtatott rokonhangzásúakat, mint hika-mika (a.k.a. takony), majd ebből kiindulva puka-deka, béka-cuka, stb.
A Kissmajomszáj jellegű szövegeiről külön bejegyzést tervezek, próbálom gyűjtögetni a legemlékezetesebbeket, így olyan tíz százalékban meg is vannak, mert napi tucatszor előáll valamivel, képtelenség lenne mindet megjegyezni.

Manipulál - nem hisztizve, hanem hidegvérű simlivel módszereket ötölve, füllentve, hatást kiszámítva. Hogyha mondjuk sürgős levelem érkezik munkaügyben, aminek a megválaszolása nem halasztható az alvásidejére, néha muszáj lopnom negyed-fél órát a kizárólagos-figyelmes közös játékidőnkből, és ilyenkor mindenfélét kitalál, hogy eltérítsen. Először finoman próbálkozik, mondjuk segítséget kér egy olyan feladatban, amit valóban nem tud megoldani, aztán fokozatosan szemtelenedik el, mígnem sürgősen megjavítandó tárgyakat pakol a billentyűzetemre, és végső taktikaként kijelenti, hogy: "Beütöttem!". Mikor megkérdezem, hogy mijét és hova, akkor gyorsan rámutat a kezére; ha csak gyors gyógypuszit adok, és dolgozom tovább, akkor mondja, hogy a fejét is, de nem csak a homlokán ám, hanem három helyen, pupli-pupli-pupli lett rá, aztán meg legurult a pincegajázsba, sőt a kazánházba is, és egyáltalán hegénykém, őt sajnálni illene.
A legutóbbi alkalom, amikor hangosan felröhögtem egy játszóterezéskor volt. Hűvös lett, rá akartam adni egy plusz pulcsit, de valamiért jó ötletnek tűnt a sapkás fején át ráhúzni, amitől az nyilván a szemébe csúszott. Mielőtt bármit is tehettem volna, a ruhakupac alól meghallottam Kissmajom csodálkozó hangját: "Hú, milyen hötét van!" És azóta, ha vitatkozom vele valamiért, akkor néha előadja ezt a jelenetet, tudatos feszültségoldóként, fürkészi is, hogy elfelejtettem-e az eredeti problémát a vicceskedésétől.

És beszél - említettem már, hogy beszél...? Mikor hazahozzuk egy tatás nap után, simán elmeséli, hogy hol jártak, miket csináltak. Tud csomó angol szót, rajzfilmek főcímdalait hallgatjuk, azokból kérdez rá, hogy ammi? és harmadik ismétléskor már velem együtt próbálja kiejteni a kifejezéseket. Szintén kívülről fúj csomó magyar dalszöveget (rendes felnőtt zenét is), és pár angolnak a refrénjét, az előbbieket értelmezi is, mert sokszor prózában elregéli a cselekményt. Tudja az összes családtag (unokatestvérekig) teljes nevét, a barátok kereszt- és beceneveit, ki hol dolgozik, miket szoktak csinálni, mikor találkozunk; tudja Apu pontos címét, és a tőle a Városligetig közlekedő trolibusz megállóit, békávés bemondószemélyzet stílusában. Minap megörökölte M. régi telefonját, azt például valami szédítően kezeli már: bekapcsolja magának, zenét tud rajta válogatni és lejátszani, kinyitja a fotóalbumot, és lapozgatva megkeresi, majd elindítja a róla készült videókat, forgolódik az iránytűvel, percekig bámulja az analóg óra kattogó mutatóját, természetesen minden mozzanatot alaposan ecsetelve; és üzenetet gépel az apjának, úgy, hogy hangosan kimondja**** a beütött betűket.
Ilyeneket jelent ki, hogy "Homályos van kint.", mert még nem találkozott a köd szóval. Meg azt a teljesen logikus következtetést vonja le, hogy ha a hónalj ott van, ahol, akkor a vállat hónnak is lehetne nevezni. Meg felállítja az analógiát miszerint az autónk elromlott, és elvittük a szerelő műhelyébe, illetve Papának fáj a térde, így elment az orvos rendelőjébe. Meg kikövetkezteti, hogy ha a nyá hangot adó cica nyávog, akkor a nyihahát mondó ló természetesen nyihahál. Meg amikor kiderült, hogy megyünk Dinnyésre, M. egyik barátjához, azt válaszolta, hogy "Ott hok dinnye van." - azóta már olyan is volt, hogy Gazdagrétre megyünk, ahol szerinte obviously a gazdagok vannak. Meg elmondja tisztán és egyértelműen, hogy az oltásadáskor nem azért sírt, mert hájt a hurika, hanem azért, mert megijedt - és tényleg már a vetkőzés előtt elpityeredett, láttam rajta, hogy fél a nagy hagnzavartól (még bent volt az előttünk vizsgálgatott üvöltő csecsemő a káricsáló szüleivel).
Megint kimarad ezer, mert ilyenkor persze semmi sem jut eszembe. Jah az még igen, hogy a mai új szava, a múzeum, valami borzalmasan aranyosra sikerült: múzenú. Viszont nagy fájdalmunkra már helikoptej van, nem hekuka, hökőkút, nem hökötykuty, ventillátoj, nem vintelettoj. De a többivel nem küzdök most, "Medek, néden alszunk: Anya, Apa, Kissmajom és Józsika. Milyen anajos a Józsicica!"


* Semennyire nem teszem amúgy, kizárólag azokat a dolgokat részletezem neki, amikre ő maga kérdez rá. Igen, egész nap szinte megállás nélkül beszélek hozzá, bármit csinálunk, mindent kommentálok, de a hordozóban szállított macskákkal is ezt teszem, szóval nem hinném, hogy annyira extra bánásmód, hogy oktatásnak tituláljuk.
** És a hétköznapi alatt értem azt is, amit csak könyvekben látott, tehát simán elmeséli, hogy mit csinál egy betörő, és mi történik, ha az ember kivilágítatlan biciklivel teker közutakon.
*** Ami nem egészen tiszta neki, az az elváló igekötő, néha jól sikerül, de leginkább ilyeneket mond, hogy "Nem kipróbáljuk a biciklit." vagy "Mikor elindulunk Tatához?". Ezen kívül csak az igei személyragok nem mennek tökéletesen, az egyes szám első személy a nagy mumus, gyakorlatilag nem használja - leginkább azt ismétli meg, amit kérdezni szoktunk (pl. "Kérsz egy kicsi vizet.") vagy úgy használja a szót, ahogy mi szoktuk mondani (pl. " Most leülünk ide pihenni.", akkor is, ha csak egyedül rá vonatkozik). 
**** Nyilván összeolvasni nem képes őket, tehát hiába ismeri az összes betűjét, nem tud róla, hogy egy akár általa random, akár általam akarattal bepötyögött például b-r-e-k-e-g, az egy szó, ami úgy hangzik, hogy...

16 megjegyzés:

  1. A gyerekek már csak ilyenek. :-) Szerencsés helyzetben vagytok, mert egy befogadó, jó érzékekkel és alapokkal rendelkező kisgyermek mellett egy odafigyelő, támogató, reagáló, mindent értelmező és elmagyarázó család/anya áll. Így majdhogynem természetes, hogy a gyerek ezeket a dolgokat tudja, csinálja. Magad is leírtad, hogy mindent kommentálsz még a macskának is, tehát ez így van rendjén.:-) A gyerekek nem egyformák, ki ebben, ki abban fejlődik gyorsabban. Az én kisfiam 17 hónapos és már az idejét sem tudom mióta közlekedik váltott lábbal a lépcsőn. Persze, mert csak így jutott le a teraszról, ebbe született, ez a természetes. Míg aki liftes házban lakik 3 évesen is botladozik a lépcsőn. :-) Én egyébként kb. 7-8 hónapos kora óta bírom nagyon a kisfiam személyiségét, nagyon szerettem, ahogy már megismert, reagált a bohóckodásra, de most 17 hósan már teljesen klassz kis fazon, lehet rá számítani, van humora, kifejez sok mindent. Csak így tovább, a huhogókra nem kell hallgatni, miszerint kár direkt tanítani a gyereket, legfeljebb csak kellemetlenül érzik magukat, hogy ők nem szántak kellő figyelmet/időt a gyerekre! Jó úton vagytok! :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az a humorérzék egyébként az egyik legmeglepőbb (és legjobb) dolog. Én nagy Angelina Jolie imádó vagyok, és réges régen (mikor még egyetlen gyereke volt) láttam vele egy interjút, amiben azt mondta, hogy a pici fia a legviccesebb lény a világon, és az a legjobb az anyaságban, hogy egy ilyen kis nevettetőember mindig ott van neki. Ez annyira megmaradt bennem, de álmomban sem gondoltam volna, hogy konkrét humorra gondol, meg voltam győződve, hogy amolyan Benny Hill féle csetlő-botladozósra... :)

      Törlés
  2. Szerintem tényleg nagyon fejlett Kisfiatok van, nem vagy elfogult! :) Joggal lehettek büszkék rá. Balázs még csak szavakat mond, pedig 30 hónapos lesz mindjárt, annak ellenére, hogy születése óta mindent elmagyarázok neki. Utasításokat ő is végrehajt már egy ideje, például olyat, hogy hozd ide anya táskájából a pénztárcát. Rengeteget járunk fejlesztésre, most már heti négyszer megyünk különböző helyekre( logopédia, szabad játék, Kerekítő, baba-mama klub vagy egyéb mondókás foglalkozásra), szóval nem tudom, hol rontottam el, de bízom benne, hogy előbb-utóbb utoléri magát.
    Csinálhatnál egy zárt blogot is, én sok minden másra is kíváncsi lennék. Vagy sok lenne a kettő?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem azért ne gondold, hogy bàrmit elrontottàl - a gyerekek nagyon különbözően fejlődnek, nem kell mindig hasonlítgatni.

      Törlés
    2. Dehogyis aggódj, nem rontottál el semmit, ez a korai intelligencia olyan szerintem, mint születéskor az Apgar érték, a világon semmire se lehet következtetni belőle, simán behozzák később, és ugyanolyan simán túl is szárnyalhatják. Engem csak azért döbbentenek meg a képességei, mert ahogy írtam, én totál másképp képzeltem el egy ekkora babát - jobban mondva egyszerűen nem hittem volna el, ha valaki azt mondja, hogy kétéves korában már azzal kell foglalkoznom, hogy ne mondjak hülyeséget, mert azonnal megtanulja, és újságolja mindenkinek, azt hittem erre van még csomó időm... :)

      Logopédushoz miért jártok amúgy? Én úgy tudtam, három éves kor alatt nem kell vele foglalkozni, hogy nem beszél... nem így van? Annyiban valóban kár amúgy, hogy késik a beszéde, hogy szerintem Balázs már nem fog ilyen zagyva aranyosságokat összehordani, mint Kissmajom, és nem lesztek a tanulási folyamat összes vicces lépcsőjének tanúi, hanem egyszer csak egész mondatokban megszólal majd, és rögtön helyesen beszél.

      Törlés
    3. Az enyémek is későn kezdtek beszélni és rögtön egész mondatokban, de nagyon sok nagyon vicceset mondtak, szóval jó ez a folyamat mindenhogy:)

      Törlés
    4. Jah Andi, még annyit hogy szerintem a beszéd hiánya miatt egy csomó kisgyerek képességeit erősen alábecsüljük... valami szar beidegződés ez, kísérletek vannak rá, hogy pl. a némákat is hajlamosak sokan egy kicsit szellemi fogyatékosként kezelni, mert hiányzik az az alap kommunikáció, amit megszoktunk. Próbáld meg feltételezni Balázsról, hogy többet ért, mint gondolnád, és nyugodtan állítsd nehezebb feladatok elé (hülye szó, nyilván nem kiképzésre gondolok, de nem tudok pontosabbat) - attól még hogy nem beszél, millió dolgot tud, amiről fogalmad sincs. (Nekem sem volt, amyíg Kissmajom nem kezdte folyékonyan mesélni.)

      Törlés
    5. Köszönöm, Lányok. Egyébként az intelligenciaszintjével (azon kívül, hogy nem beszél), szerintem nincs semmi gond, mert mindent megért. Valamelyik nap azon lepődtem meg, hogy tudja mit jelent a román "MẤȚĂ", azaz macska szó, mert nyávogott, amikor kimondtam és azóta is ezt teszi, pedig már egy jó ideje nem beszéltem hozzá amiatt románul, hogy a magyarral is gondjaik vannak. Aztán kiderült, hogy az "apă"( víz) szót is ki tudja mondani. Tényleg, te beszélsz Kissmajommal románul? Én szeretném idővel megtanítani.
      Logopédushoz azért járunk, mert a TSMT-s gyógytornász javasolta és én úgy gondoltam, hogy ártani nem ártunk vele. Az állami intézmények( én félig magánra viszem, ugyanis igénybe tudjuk venni a normatíva támogatást) nem foglalkoznak 3 éves kor alatt a nem beszéléssel, de erről azért megoszlanak a vélemények a logopédusok körében. Én nem szeretném, ha emiatt tanulási nehézségei lennének az iskolában...
      Balázs is nagyon vicces tud lenni, mivel rengeteget halandzsázik édes babanyelven. Ráadásul humorérzéke is van, például utánozza, ahogy alszunk( nagyokat szuszog és horkol).
      Fogalmam sincs, hogy tud olyan szavakat kimondani, mint a "karkötő", de alap szavai is bőven vannak, mégsem tud mondatokban beszélni, de zabálnivaló, ahogy kiejti őket és egyre több szót próbál utánunk mondani.
      Jó ötlet a nehéz feladatok adása, megpróbálok neki jó sokat kitalálni. :)
      Molly: neked hány évesek a gyerekeid? A késői beszéd miatt nem lettek tanulási nehézségeik?

      Törlés
    6. Az én gyerekeim öt évesek, egyelőre nem tanulnak, illetve tőlünk sok mindent, természetesen, azzal nincs bajuk, sőt: az óvó néni szerint a kisfiam kiemelkedően intelligens. Mondjuk ikreknél gyakori a megkésett beszéd- ez is relatív amúgy: az enyémek két évesen kezdték és a gyerekorvosunk azt mondta, az nem késő igazàból, meg aztàn mi külföldön éltünk, a gyerekek főleg engem hallottak beszélni (amúgy én non-stop felolvastam nekik, mert aggódtam, hogy nem beszélnek). Szóval, hogy vàlaszoljak is: nem hiszem, hogy a késöi beszéd lesz majd gàtja bàrminek is (a kisfiamat ugyan nem szívesen adnàm "hagyomànyos" iskolàba, de annak sok màs oka van.)

      Törlés
    7. (Ja és persze intelligencia ide vagy oda: tanulàsi nehézségei bàrkinek lehetnek.)

      Törlés
    8. Andi, románul Apu szokott néha beszélni hozzá, én nem, mert hagyományos kommunikációs stílusban az angolt sem fogadja el (pedig azt fontosabbnak tartom megtanítani). Ha elkezdek vele nem-magyarul dumálni, azonnal tiltakozik, így köztes megoldáshoz folyamodva szavakat tanítok neki, mert azt meg imádja, kéri, kérdezi, így kihasználom a lehetőséget.
      De amúgy nagyon jól teszed, hogy beszélsz hozzá más nyelven, főleg ha napi szinten, és nem oktatós jelleggel, hanem egyszerűen mondjuk két órán keresztül csak románul, mindent, ilyenkor valami elképesztően fogékony az agyuk erre (Trisztán simán megtanul napi öt új szót pl.). Én már bánom, hogy egy idő után nem tettem többet - olyan egy és másfél éves kor között próbáltam, de amint ő is elkezdett beszélni, egyrészt nem tetszett már neki, másrészt nekem is természetellenes volt.

      Törlés
    9. Molly: közben beleolvastam a blogodba és megkaptam a választ arra, hogy hány évesek a gyerekeid. ;) Bízom benne, hogy nem lesz baj a késői beszéd miatt, de meg is teszek mindent. hogy ezt megelőzzük.

      Est: én úgy tudom, hogy csak akkor szabad több nyelven beszélni a gyerekkel, ha anyanyelvi szinten ismerjük őket. Hiába beszélünk jól egy nyelvet, ha ez nem az anyanyelvünk, mert nem tudjuk természetesen előadni magunkat. Nem tudom, mennyi igazság van ebben, de elég logikusnak tűnik. Te ennek biztos jobban utánanéztél, nagyon kíváncsi vagyok, mire jutottál. Sok nyelvtanár szerint érdemes minél hamarabb elkezdeni (például) az angol nyelv tanulását, de ezt a logopédusok nem így gondolják, mert az angolban olyan hangzók is vannak(mondjuk a románban is) amik a magyarban nincsenek és ezek bekavarhatnak, akár beszédhibát is okozhatnak. Emiatt annak idején én úgy döntöttem, hogy egyelőre "csak" románul beszélek hozzá és az angolt majd később megtanítom neki. Azt is terveztem, hogy olyan oviba adom, ahol németet tanulnak, (mert azt én nem beszélem jól), de most úgy tűnik, az sem jön össze. Újra elkezdtem hozzá románul beszélni reggelente, de én sem bírom sokáig, nekem is természetellenes már...Franc se tudja, mivel tesz jót az ember és mivel nem főleg így, hogy magyarul sem beszél még. Vannak jó kis kutatási anyagaid a témában?

      Törlés
  3. Nagyon ügyes kisfiú. Nálunk az a legdurvább, hogy önállóan kezeli az iPadomat, az iphoneomat, fotókat készít és meséket indít el. Két éves most.
    Ha dühös akkor pedig két kézzel üti a fejét és sikongat mert fáj neki.
    Ki kell találnom hogy melyik dalra gondolt és ha nem azt éneklem akkor eléggé ki van akadva.
    A lányokat falhoz szorítva csókolgatja.
    És hasonlók.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hát az erőszakos csókolgatásról jó lenne lebeszélni, mert az elég durva, de a többi tipikus dackorszakos dolog, szerintem teljesen normális, Kissmajomnál is kezdődik, tervezek is posztot róla. Ez a "ki kell találnom" nagyon ismerős! :D

      Törlés
  4. Tényleg különleges dolgokat mondtál, ügyes gyerek. :) Már maga a szókincse is szuper... :)
    Nehéz lehet ilyenkor, mert nyilván büszke az ember, és "fejlesztené" tovább a gyereket, ha már vevő rá, de közben ha nagyon eltávolodik a kortársaitól, az sem túl jó, nem?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Abszolút nem jó, nem is tervezem fejleszteni azon felül, amit ő igényel (követel). Nem akarom, hogy közösségben esetleg unatkozzon majd, meg amúgy sem lenne értelme előreszaladni, mert semmiképpen nem tervezzük versenyistálló jellegű oktatási intézménybe adni bármennyire jó képességű lesz esetleg később.

      Törlés

Mondd!