Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2012. november 7., szerda

To test or not to test...?

Szinte percre pontosan két hete volt az inszem.
Nem tudom, mit érzek. Fizikailag leginkább semmit... az elmúlt napokban néha szurkált baloldalt az alhasi rész, tegnap és -előtt fájdogált kicsit a derekam, te tényleg egészen minimálisan, ha nem rezegné az utolsó sejtecském is azt, hogy mennyire terhes akarok lenni, fel sem tűntek volna; a mellem se nem érzékeny, se nem nagyobb, se nem sötétebb bimbóilag. Tudom, hogy a nagyon korai tünetek amúgy is az emelkedett progeszterontól lennének (amit nálam ugye mesterségesen pótolunk, tehát a szervezetem jellegzetessége lehet, hogy nem nagyon vannak nekem), mert a HCG szint csak később nő annyira, hogy pl. hányingert okozzon, de akkor is elég kiábrándítóan nyilvánvaló... És akkor azt még nem is említettem, hogy hőmérseékletileg is megindult a lejtmenet, lassan (ami a kúp miatt logikus), de biztosan.

Régebben egyáltalán nem értettem meg azt, aki nem tesztel azonnal, amint esély van kideríteni az eredményt. Nem bírtam felfogni, hogy mi a jó francért halogatni, hiszen ha örömhír a hír, akkor milyen jó is minél előbb örömködni - ha meg rossz, akkor legalább nem reménykedünk tovább. Azóta, tucatnyi negatív teszten túl, kiderült hogy nem úgy van az... örömködni biztos jó ugyan, de ha nincs min, az semmit sem változtat a várakozó állásponton, az ember a harmadik tamponcserénél is simán képes elmerengeni a mi-va-ha-mégisen.
Mostanáig ebben a ciklusban is viszonylag problémamentesen tartottam magam, hajnalonként az első vécézés úgyis elég kómás állapotban esik meg, utána meg már lebeszélem magam, mert tudom, hogy a délutáni negatív úgysem győzne meg teljesen. Ezen túlmenően meg hát szedem a hormont, mindent megteszek hogy segítséget kapjon, ha mégis van bent valaki... mi változna egy teszttől...?
Jó, mit vitatkozok itt...?! Áltatom magam, plain and simple... igen, én is épp olyan vagyok, mint az anno gyengének tartott nők, bármilyen áron vásárolni akarok magamnak még egy napnyi illúziót, néhány boldog álomképet, azt utálom, ha más bíztat, mert semmi alapja rá, de magamnak hadd engedhessek meg egy kis adag ok nélküli optimizmust, úgysem felhőtlen az, olyan kegyetlenül erős bizonytalanság szövi tele, ami nem is csak erre a konkrét helyzetre vonatkozik, hanem minden elkövetkező hónap minden próbálkozására. Félreértés ne essék, utálom ám ezt a gyengeségemet! És amit máson számonkérek, hogy ne nyugtatgasson a háthákkal az egyértelmű jelek ellenére, azt magamon ezerszeresen. Egész bipoláris váltásokkal küldöm el magamat keményen a fenébe, és nevetem ki hisztérikusan, hogy te hülye picsa, ugyan mi értelme van homokba dugni az idióta fejedet, pisilj már arra a kurva pálcikára and let's get it over with, mert csak még magasabbról zuhansz majd egyenesen a pofádra.
Tegnap még nagyon határozottan kijelentettem, hogy én ugyan nem tesztelek, nem akarok több árva csíkot látni, és újfent a fény felé tartva meg forgatva meg hunyorogva kémlelni azt, amiről úgyis előre tudtam, hogy nem lesz ott, és nem is lett. Úgyis épp elég szar amikor megjön, minek kétszer csalódni...? De most annyira nyugodt vagyok, és annyira nem érzek semmit, hogy félek, a látszólagos érdektelenségem egy tonna sziklaként fog rámzúdulni a bizonyosság pillanatában, és azt jó volna elkerülni.

És a legborzalmasabb...? M. viselkedése. Ugyanolyan édes legjobb barát ebben is, mint mindenben, érdeklődik, ha kell, és békén hagy, ha nem, mint egy stabil alap, ami nem látszik ugyan, de annyira ott van valahol a mélyben, hogy égig érő bármit lehetne építeni rá. És bár nem kértem tőle ilyent, de tudom, hogy próbálja visszafogni magát, nem faggatni, nem figyelni, nehogy azt higgyem, hogy (el)vár bármit is. De mikor a barátja kisbabájáról mesél, mikor meglátunk egy gyereket az utcán, amikor Benedekről van szó, vagy amikor arról, hogy egyszer mi is szülők leszünk, akkor tudtán kívül egyszerűen olyan hihetetlen fény tölti meg a szemét, hogy szétszakad tőle a lelkem, hogy bármit teszek, nem rajtam múlik, hogy ezt a boldogságot megadjam neki... és legszívesebben milliószor bocsánatot kérnék tőle ezért, ha nem tudnám, hogy úgysem fogja érteni miről beszélek, hisz szerinte mi egy csapat vagyunk, nem egy meddő nő és egy termékeny férfi.
Nah, megyek bőgök egyet ebédszünet gyanánt; ha jutok valamire teszt-ügyben, szólok.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Mondd!