Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. április 18., péntek

Harmadév

Nem visz rá a lélek, hogy a negyedik hónap betöltését az előző negatív bejegyzéssel ünnepeljem, egyrészt, mert az éjszaka folyamán megvilágosodam*, és megoldódott a helyzet, másrészt mert az igazság az, hogy a legobjektívabban nézve is mi vagyunk a világ legszerencsésebb szülői. Nem a mi érdemünk, Kissmajom sajátkezűleg intézi az egészet, de attól még igaz, hogy nekünk ezzel a gyerekkel egész egyszerűen baromi könnyű - bocsánatot kérünk, de tényleg az!
A klasszikus kezdeti nyavalyák mind elkerültek. Hasfájós össz-vissz három hétig volt, akkor sem hosszú órákon keresztül sírt, és soha sem éjjel (hanem nagyjából este 8-10 óra között), vagyis az epizód valójában nem is nevezhető szokványos hasfájósságnak, fogalmunk sincs, milyen lehet például Audrey helyében lenni, az övénél durvább esetekről ne is beszéljünk. Igen, volt a legeslegelején pár olyan hét, amikor maratonban szoptattam éjjel-nappal (ráadásul mondhatni eredménytelenül), sebesek voltak a melleim, és másfél óránként jutott másfél óra magamra, amit szinte kizárólag alvással töltöttem, a kajálás is úgy zajlott, hogy M. beadta a szendvicseimet a hálószobába, én meg habzsoltam, fél kézzel tartva a tálcát a gyerek feje fölött, a mellem a szájában, mint egy hamisítatlan white trash némber (néha leettem egy kis tejföllel - folyton a tejfölös kenyeret kívántam).
De ezzel körülbelül ki is merült minden nehézségünk, lehet utálni, gyereklottón mienk a legjobbfejebb főnyeremény. Vannak persze pillanatnyi mélypontok, de igazából csak saját magunkhoz viszonyítva azok, legtöbb négyhónapos anyukája tapsikolna örömében, ha a gyereke csak átlag heti egyszer ordítana úgy, hogy látszólag semmi oka nincs. Mi el vagyunk kényezteve, Kissmajom születése óta nagyon keveset sír, és általában a kiadott hangjaival annyira jól kommunikál, hogy azokból és a helyzetből kiindulva tényleg minimális következtető tehetség kell, és máris kiderül, hogy mi a baja - ezt szoktuk meg, így én már akkor is hajlamos vagyok kétségbeesni és mérgelődni, ha hébe-hóba egy teljes órán át bőg indokolatlanul (legalábbis az én szememmel nézve). De ezek az alkalmak so few and far between, hogy nincs is időm igazán frusztrálódni, amint végetérnek, már el is felejtem őket.

Kissmajom ma négy hónapos. Ezúttal nem fogom külön felsorolni, hogy mennyit és hogyan fejlődött szellemileg és fizikailag, csak néhány példát mesélek, ahhoz kapcsolódva, hogy milyen vele az életünk.
Két héttel ezelőtt először merészkedtünk vele nagyobb társaságba, sógoromék kerti bulijára, ahol rajtunk kívül hat felnőtt és hat gyerek nyüzsgött hatalmas hangzavarban, plusz három kutya, akik gyorsan össze is puszilgatták mindenét (meg még két macska, de azok itthon is vannak, és két degu, de azokkal nem érintkezett). Úgy viselkedett mint mindig, ha idegenk közé kerül: feküdt rajtam szinte mozdulatlanul, és egy kis Buddha bölcs nyugalmával szemlélte a környezetét, amíg el nem bóbiskolt. A mosolyosztogatással igen megfontoltan bánt, de ha valaki hajlandó volt bohócot csinálni magából és körülröfögni meg -cuppogni, akkor azt azért kegyesen megajándékozta egy zabálnivaló ínyvillantással.
Utána való héten beugrottam vele a munkahelyemre, mert már mindenki nagyon kíváncsi volt arra, hogy ki jött ki a hasamból. Tizenöt csivitelő nő állta körül, amint beléptünk, figyelmesen végigpásztázta mindet, aztán kiszúrt egyet (jó érzékkel a kedvenc beosztottamat), és megajándékozta egy diszkrét mosollyal. Még kint is hagytam a kolleganőkkel a tárgyalóban, mikor bementem a főnökömmel az irodánkba megbeszélni a legutóbbi fejleményeket - kicsit se bánta, a hurkás ujjacskái köré csavart mindenkit mire végeztem.
Aztán múlt hétvégén órákon keresztül hurcoltuk magunkkal a város különböző csücskeibe - egy panaszszava nem volt, végig vidáman ücsörgött az autósülésében, a műanyag csirkéjét csócsálva, célállomásokhoz érkezve pár percre kivettük játszani, akkor rötyörészett egy sort velünk, aztán mehettünk tovább. Ha elálmosodott, türelmetlenül lamentálni kezdett amikor lassítottunk vagy megálltunk egy-egy piros lámpánál, aztán mire a következőhöz értünk volna, már el is aludt.
Ezen a héten oldalra fordult: előbb balra, a lábait felhúzva és billenve, aztán pár nap múlva más technikával jobbra is, az egyik lábával kitámasztva és tolva magát, hihetetlen, hogy fél nap gyakorlás után már mennyire magabiztosan ismételte a mozdulatsort; egyébként egyértelmű, hogy igazából hason szeretne kikötni, mert amikor rájön hogy ebben komoly akadály a beszorult keze, akkor minden kitartása elillan, és mérgesen visítani kezd. Ujjmozgatás (nevezetesen opposable thumbs) terén még kihívásokkal küzd, de kinyitott tenyerét ökölbe szorítva már bármilyen méretesebb tárgyat meg tud fogni, feltéve hogy felkelti az érdeklődését, mert ha mi nyújtjuk neki oda, akkor nem feltétlenül igyekszik; és akár egyszerre két játékot is megpróbál jobbrúl-balrúl a szája körül található nyáltengerbe fojtani. Határozottan kameraérzékeny, még akkor is pontosan a megfelelő helyre néz, ha telefonnal veszük fel, amin semmilyen színes fény nem jelzi, hogy történés van; és hát sajnos kicsit sem szereti produkálni magát, így csomó lépése nem is lett megörökítve az első fázisban. Imádja, ha énekelünk neki vagy beszélünk hozzá, annál jobban semmit sem szeret, olyankor hagy csapot-papot, és mosolygó-érdeklődő szemekkel néz a miénkbe bármeddig, reagál és válaszol, boldogan rikkantgat, lelkesen magyaráz, és hangosan nevet. 

Napi programunk úgy néz ki, hogy:
- este fél hét és fél nyolc között fürdés, majd kaja és lefekvés (éjjel egy és hajnali öt körül álomevéssel, attól függően, hogy mennyit nyomott be előzőleg);
- hat körül ébredés, amikoris átteszem magunk mellé a franciaágyba, és nagyjából nyolcig (néha kicsit hamarabbig, néha kicsit tovább) együtt alszunk, közben komfortszopizik;
- fél tizenegyig játszunk, aztán fél óra alvás;
- egy körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- három körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- öt körülig megint játszunk, aztán fél óra alvás;
- aztán fürdésig megint játszunk.
Az étkezések tök rendszertelenek, elfogyasztott mennyiségtől függően néha három óra telik el közöttük, néha négy, vagy akár több. De mindig ellentmondást nem tűrően szól, ha igényli, és mivel napközben mindig vagy cicit vagy lefejt anyatejet adok, nem is ragaszkodom hozzá, hogy pontos időben kapja (tudtommal csak a tápszernél gond emésztés szempontjából a túl gyakori ismétlés).
A nappali fél órás alvásához órát lehetne igazítani - ha babakocsiban teszem le a teraszon, akkor az azutáni félig éber állapotból néha vissza lehet ringatni még, akár két órára is, de ezt csak a nyűgös napjain szoktam bevetni, vagyis elég ritkán. Amúgy mostanság kiderült, hogy a négyszer fél órával nem fáradt, és most már az elalvás ellen sem tiltakozik túlpörgésig (az a nehezebb fázis is csak nagyjából másfél hétig tartott), úgyhogy nem erőltetem a hosszabb periódusokat, annál több időnk marad bandázni.
A fürdést imádja, félelemérzete nulla, azt se bánja, ha az arcába ömlenek a hullámok, csapkod, rugdalózik, lendületes mozdulatokkal pancsolja ki a vizet, alig bírjuk tartani a tarkóját, hogy el ne merüljön.
Az esti elalvás előtt az utóbbi két hétben beiktatott egy-egy fél óra sírdogálást, de annak az volt az oka, hogy nem akart enni (előbb eleget, eztán egyáltalán - lásd a lábjegyzetet), ez ma az alapprobléma kiiktatásával már sokat javult, és jó eséllyel napokon belül meg is fog szűnni.
Egy kis szenvedésünk van még, mégpedig a széklettel: csak az első két hétben volt minden nap (vagy egy nap akár több is), utána stabilan beállt három-négynapontára, de a színe és állaga mindig szép volt, és szélcsövezni is csak egyszer kellett, akkor sem a szorulás volt az ok, hanem a mi aggodalmunk az egy hét kakaszünet miatt. Az utóbbi két alkalommal viszont megint be kellett vetni a segítséget, és csúnya zöld, kemény produktum volt az eredmény, amivel egyedül valószínűleg nem is boldogult volna. Tápszer vegyítést tervezünk próbából.
Nappal a négy fő tartózkodási helye, a mi ölünkön kívül, a kanapé (körberakva játékokkal), a pihenőszék, a játszószőnyeg, és a kiságya, ebben a sorrendben; a kanapén már nem nagyon merem egyedül hagyni, ha kimegyek a nappaliból, mert ki tudja mire képes. Egyre önálóbb, van hogy fél óráig is elszórakoztatja magát, minap betettem az ágyába amíg rendet raktam, aztán olyan jól érezte magát (püfölte a lógó plüssöket, dumálgatott velük, kacarászott), hogy nem vettem ki amikor végeztem, és egyszer csak a nagy csendre figyeltem fel: magától elaludt.

Hát ilyen kismajom a mi Kissmajmunk. Sokszor jut eszünkbe, hogy mi őt és az általa elhozott mennyországot azért kaptuk, mert a testvérével már keresztül-kasul bejártuk a poklot. Meg az is, hogy a következő gyerekünk tutibiztos egy sátánkölke lesz, az nem lehet, hogy ez maradjon az egyetlen babázós élményünk, mert ennyi szerencse a világon nincs.
Nagyon szeretjük, el sem tudtuk volna képzelni ezt a szeretetáradatot mielőtt megismertük volna, szó szerint napról napra nagyobbra dagad, egyszer csak elpukkanunk majd tőle. Ma bevásárolni voltam olyan három órára, és M. küldött egy videót, amin beszélgetnek, és Kissmajom huncutul kuncog neki - annyira elkezdett hiányozni, hogy legszívesebben azon nyomban hazaindultam volna összepuszilgatni. Bele sem akarok gondolni, hogy mi lesz itt még… :)


* A bajos etetés dolog gyakorlatilag a második valódi probléma, ami felmerült a születése óta, és sajnos be kell látni, hogy akár anno az alvászavar-ügyet, ezt is mi rontottuk el: azt még kibírta szegényem szó nélkül, amikor pár hete annyira ragaszkodtunk az anyatejhez, hogy minden szar alternatívát kipróbálgattunk rajta, de azt már nem, hogy igazi idiótákként nem büfiztettük elég alaposan. A bennmaradt levegőtől csikart a pocakja, és ezt a negatív élményt mostanra sikerült összekötnie az etetéssel - azért evett egyre kevesebbet, és végül egyáltalán nem akarta elfogadni a cumit, mert emlékezett, hogy utána rossz lesz neki (a ciciből nem jön nagy erővel a tej, így azzal sokkal kevesebb levegőt nyelt, és nem okozott gondot).  Érdekes, úgy tűnik az egész világon csak mi vagyunk ennyire hülyék, mert sehol senki nem javasolta ezt a megoldást, csak abból jöttem rá, hogy egyáltalán nem akart enni, akkor se, mikor már üvöltött az éhségtől, így sejtettem, hogy nem fejlődési ugrás miatt érdektelen, hanem fájdalom lehet a háttérben (a fogat ezúttal kizártam, mert a múltkor teljesen másképp viselkedett, és a refluxos babákból indultam ki, állítólag ők reagálnak hasonlóan, mivel szintén rosszul vannak etetések után).

1 megjegyzés:

  1. "De ezzel körülbelül ki is merült minden nehézségünk, lehet utálni, gyereklottón mienk a legjobbfejebb főnyeremény. "-Jajmá, Est, ugyanmár, miért utálnánk? Miért irigykednénk? ÖRÜLÜNK, hogy ennyire össze vagytok hangolódva, és ilyen szuper picibaba Kissmajom. Becsüld meg, használd ki, élvezzétek ki! Az etetési problémák meg hát: ez van. Szerintem a helyzethez képest ügyesen megoldottátok, és kezdő szülőként apró "hibákat" elkövettetek, dehát ezt ki nem?!

    Szuperjó babázást továbbra is :))))

    VálaszTörlés

Mondd!