Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. július 9., szerda

Hiszti, harag, bűntudat, all's well that ends well

Ez megint egy előre nem tervezett poszt, de muszáj megírni, mert fontos: megvolt az első hiszti! Tiszta jó, mert már frusztrált a dolog, annyit állították már a miénknél hónapokkal kisebb babák anyukái, hogy márpedig azok fondorlatos és számító módon hisztiznek, hogy mondom, lehet hogy tévednek a tudósok, aztán mégis így van ez rendjén, csak a mi gyerekünk túl butácska és/vagy akaratgyenge a manipulációhoz. Viccen kívül, tisztára aggasztott már, hogy túl könnyű nekünk ez a szülőség, mikor nem könnybelábadt szemmel vettem tudomásul, hogy egyszerűen nem tudjuk olyan szituáció elé állítani ezt a kisklambót, hogy ne a lehető legjobbfejebben és számunkra legkedvezőbben oldja meg... szóval mikor nem érzékenyülgettem el épp, akkor mindig eszembe jutott, hogy visszaüt egyszercsak ez a sok jóság, és Kissmajom sátáni kacajjal a kis kerek képén elviselhetetlenül aranyosból átmenet nélkül lesz... elviselhetetlen, period.
Előrebocsátom, hogy ez most sem történt meg, és most meg már nem is érdekel, ha meg fog, mert már az első hiszti olyan önismereti oktatást hozott anyaságból, amilyenre csak dackorszak környékén, esetleg sokkal később számítottam.

Az egy hétben, mióta hazajöttünk, Kissmajom pár estén beiktatott egy-egy plusz felébredést olyan tíz óra körül. Éhes olyankor még nem nagyon lehetett, mert az utóbbi időben magához képest egészen jó mennyiségeket eszik nap közben meg vacsorára is, úgyhogy gyanakodva figyeltük, hogy mit akar kihozni ebből; minden esetre kapott cicit, amin visszaaludt, majd a számára szokásos egy óra körül megint ébredt, de magunk mellé továbbra is csak a még következőbb ébredéskor (már hajnalban), tettem át, nem rögtön, ahogy nyaralás alatt. Erre tegnapelőtt szintet lépett: hétkor altattunk, ami után kilenckor, tizenegykor és éjjel egykor is felnyöszörgött, vagyis szépen kétóránként - ilyent soha életében nem csinált, még akkor sem, amikor még nem volt kialakult éjszakai alvásrendje. Miután akkorra már teljesen megbizonyosodott, hogy baja az nincs (has- vagy fogfájás, illetve éhség jöhetett szóba), háromkor már M. kelt hozzá, mert az aludni tanítós könyvből még emlékeztem, hogy ilyenkor a szoptatás lehetőleg elkerülendő, mert az további próbálkozásokra motiválja.
Próbálkozásokat mondok, mert az is igen hamar kiderült, hogy a mi pici ártatlan babánk, kéremszépen, igenis ravaszkodik ezzel a műsorral. Eleve az (általunk várakozó állásponton ignorált) első nyöszört követő bőgicsélés rutinhiányból kifolyólag eléggé műre sikeredett, inkább mérges rikoltozás volt, erőteljes rugdosással kiegészítve. Aztán meg mikor M. odahajolt megnyugtatni, drámakirályfink azonnal abba is hagyta a lamentálást, és fülig érő szájjal rávigyorodott - vagyis nem sok nyugtalanság és nyugtatnivaló maradt. Igen ám, de ahogy eltűnt az apja a látótérből, megint bőgicsélt tovább, majd mikor megjelent vigasztalni, megint mosolyogva szemrevételezve a hatást, és így tovább. Gyors kupaktanácsban megtanakodtuk, hogy itt bizony átverési kísérletről van szó, és persze ötletünk sem volt, hogy hogy kellene kezelni, azon kívül, hogy egymást közt rötyörésztünk egy jót ezen az aranyos új kunszton. Végül azt találtuk ki, hogy ebbe a játékba semmiképpen sem szabad belemenni, mert éjszaka közepén nem ez a kívánatos és jutalmazandó tevékenység, úgyhogy szemkontaktust és szavakat kerülve, M. Kissmajom hasára tette a kezét, és vártunk. Egy ideig még erőltette a huncut cukiskodást, bevetette minden tudományát (magyarázott, nevetgélt, siránkozott), majd mikor semmi sem működött, mert hősiesen ellenálltunk, akkor előbb mérgelődve ordított egy sort, majd tiszta szívből nekiszomorodott, és elkezdett valóban sírni. Teljes tanácstalanságunkban hirtelen azon kaptuk magunkat, hogy minden elvünkkel ellenkezően, hagyjuk - na nem ridegtartós cry-it-out módszerrel, M. továbbra is simogatta és csitította, de nem vette ki a kiságyból. Olyan három perc telhetett el talán, és már a megtörés határán néztünk egymásra, és beszéltük meg suttogva, hogy ezt nem bírjuk tovább, össze kellene ölelgetni, oké, de akkor mi lesz, ha rászokik, és minden éjjel előadja nekünk ezt a mutatványt, jó, de hallgasd meg, hogy most már tényleg szenved… Szerencsére nem derült ki a gyerek számára, hogy következetességre teljesen alkalmatlan puhány szülők vagyunk, mert nem volt túl kitartó: még abban a percben out of the blue megunta az egészet, és mint gombnyomásra, abbahagyta a keserves üvöltést, egy lemondó "Fffff!"-t sóhajtott, majd a fejét a fal felé fordította, és rajtaütésszerűen elaludt.

Reggel azonban folytatódott a dili. Ötkor szokás szerint szólt, tisztába tettem, és átköltöztettem hozzánk. Olyankor általában az van, hogy azonnal elalszik, majd hét körül feléled, cicit kér, és alszunk mindannyian még másfél-két órát, utána meg bandázunk egy darabig családilag - hogy pontosan meddig, az Kissmajmon múlik, aki ellentmondást nem tűrően jelez, ha már úgy gondolja, hogy elég ideig pihentünk, és utána elég ideje voltunk fent, és nyafogással adja értésünkre, hogy akkor végre kezdődhet a nap, húzzuk fel a redőnyt, oltsuk el az éjjeli fényt, és menjünk ki a hálóból reggelizni, játszani, élni. De ezúttal ezt is borította, és közöttünk sem akart lecsillapodni: felváltva kuncogott és nyűglődött, rúgkapált vidáman és dobálta magát kétségbeesetten, dörzsölte a szemeit és tekergette a fülét, szóval teljesen egyértelmű volt, hogy alig él az álmosságtól, viszont ha mellre tettem, elrángatta a fejét (és ezáltal harapott), ha megpróbáltam a jól bevállt közös alvópozíciónkba helyezni, virgoncan hasra fordulgatott, majd idegesen óbégatott, hogy ő hason van. Néha el-elbóbiskolt egy-egy negyedórára, de utána folytatta a cirkuszt; M. fél hét körül kiment dolgozni, én még küszködtem egy ideig az altatással, de félig kómás voltam még az éjszakai menet után, meg fájt a fejem, meg aggódtam, hogy most már minden elromlik örökre, és én tehetetlen vagyok.
Úgyhogy miután megint végigzongoráztam minden trükkömet, és a gyerek továbbra is hisztizett, magamhoz képest hangosan rászóltam, hogy hagyja abba, és határozottan felköltöttem, ami azt jelenti, hogy magasra emelve finoman megrázogatom a testét, vagy fekve kicsit felemelgetem és elengedem a lábait, és ha semmi más nem hat, akkor óvatosan az arcára fújok. Erre kicsit sem vagyok büszke, és nem is csináltam ötnél többször az elmúlt fél év alatt, de sajnos az van Kissmajommal, hogy ha nagyon belelendül a bömbölésbe, akkor semmilyen más módon nem lehet kizökkenteni - márpedig ki kell, mert eddig mindig beigazolódott (még a kezdeti durván pocakfájós időkben is), hogy ilyenkor, ha még egyáltalán fennáll, a kezdeti ok csak sokadlagos jelentőségű, és végül már szinte kizárólag azért jajveszékel, mert belelovalta magát, és nem képes magától lehiggadni. Működött is a csillapítás, és mint ilyenkor mindig, szinte csodálkozva körülnézett, hogy vajon pontosan mi is lehetett az eredeti gondja, de aludni továbbra sem volt hajlandó, így pár perc múlva kezdődött előlről a vergődés és rinyálás. Ekkor, még mielőtt tovább hergelte volna magát, vettem egy nagy levegőt, és először életében betettem a kiságyába, mondtam neki, hogy sajnálom kicsim, én most ennél többet nem tudok segíteni, kivonultam a konyhába főzni, és útközben mondtam M.-nek, hogy kész, nekem ennyire futotta az erőmből és leleményességemből. M. pár percig hallgatózott a bébiőrön, majd amikor a felemás nyavalygás kezdett volna őszinte bánatba fordulni, bement hozzá, és elkerülő hadműveletekkel egy idő után kibékítette. (Játékkal elterelte a figyelmét, szóval az alapprobléma, a fáradtság nem oldódott meg, de végül szerencsénk volt, és mikor negyed óra múlva újrakezdte a kimerültség miatti pityergést, az apján fekve nagy nehezen rávehető volt az alvásra is.)

Eddig tartott az incidens, tegnap éjjel és ma reggel már minden a legnagyobb rendben ment, sőt csak egy ébredés volt, kettő körül, ami után reggel hétig egy szó nélkül alvás. Arra a következtetésre jutottunk, hogy éjszaka valószínűleg a nagy meleg viselte meg, mert hiába van rajta csak egy szál rövidujjú body ilyenkor, úgy is megizzad szegényem, légkondi meg csak azután van, miután mi is lefekszünk, és felszabadul a hűvösítés útja a nappali és hálószoba közötti ajtó kinyitásával. Hogy reggeli produkciót mi okozta, azt még mindig nem tudjuk, illetve nyilván a túlfáradtság, de arra azért még máskor nem volt példa, hogy ezen az úton ilyen reménytelenül megállíthatatlan lett volna - de pont mivel premier volt, most ezzel nem is akarunk foglalkozni, bízunk benne, hogy nem ismétlődik többször.
Mikor a nehezen kiharcolt alvás után bementem hozzá, Kissmajom haragudott rám: míg máskor ragyogó pofival fogad, most szabályosan kerülte a tekintetemet, látványosan nem figyelt rám, és sokáig csak komoly fejjel szöszölt a vállamon, mikor magamhoz szorítottam. Megszakadt a szívem. Addigra már egyébként is darabokban hevertem, folyamatosan azon rágódtam, hogy hogy reagálhattam ilyen barom módjára a legelső ilyen jellegű krízishelyzetben, fájt, hogy nem voltam találékonyabb, meg sem hallottam M. érvelését, hogy de hát n-szer végigpróbáltam n dolgot... utáltam magamat, amiért nem jutott eszembe egy n+1. Aztán egyszercsak a kisfiam a szemembe nézett és elmosolyodott, én meg sírtam egy nagyot és felszabadítót, mert rájöttem, hogy mi az az egy dolog, amit igazán megbántam: hogy otthagytam.
Még millió dolog fog történni velünk nevelésileg és neveltetésileg, de igyekszek megbocsátani magamnak, mert ismerem magam annyira, hogy itt és most ki merem jelenteni: számomra ez az a határ, ameddig a szigorúság tart. Most már biztosan tudom, hogy nem érdekel, ha ezt majd kihasználja és teszteli és feszegeti, ha szófogadatlan lesz, szemtelen, rakoncátlan, csintalan, csibész, ha a fejemre nő - jogot nyert ezekre is, mint mindenre a mi közös kis világunkban, pusztán azzal, hogy én mindennél jobban vágytam rá, ő meg lett nekem. Én meg lehetek, és biztos leszek is dühös, lestrapált, irritált, bosszúvágyó, türelmetlen, akár kiabálós is néha, de soha nem tehetek olyant, ami miatt akár egy percre is kérdésessé vagy kétségessé válik számára, hogy mindig és bármilyen körülmények között mindennél fontosabb nekem, és mindennél jobban szeretem. Soha nem fogom büntetési célzattal megvonni tőle az ölelésemet, sosem kell másképp sírnia, csak hozzám bújva, úgy, ahogy eddig is tehette.
Meg lettem leckéztetve, látom és belátom, hogy "veszítettem", és ez boldoggá tesz. Bolond vagyok én.

2 megjegyzés:

  1. A fujkálást mi is csináljuk néha hisztiből kizökkentő célzattal.. ja, és Macó is "büntetett" minket mosolymegvonással, amikor a cumiról leszokás durva része volt. Okosak ők ám, mondom :-)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én utálom, mert oltári bunkóságnak tartom, kb. mint a hisztis gyerek vízzel leöntését (sógornőm csinálta előszeretettel), és próbálom is csak tényleg utolsó megoldásként alkalmazni, mikor már fejen állva danolászik torka szakadtából az egész család, és mégsem enyhül a sírás.
      A mosolymegvonás meg gyilkos dolog, sosem akarom többet átélni.

      Törlés

Mondd!