Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2014. július 7., hétfő

Kissmajomságok

Jaj, nem vagyok rendes beszámolós anya, és igazából bánom nagyon, hogy ilyen fegyelmezetlenül kezeltem ezt a kérdést, mert most olyan jó lenne visszaolvasgatni, hogy miből lett a cserebogár… Vagyis hát azt tudom, hogy miből: egy ici-pici tehetetlen csomagból, aki csak a kis kezeivel varázsolt, de egyébként gyakorlatilag mozdulatlanul feküdt, ott maradt ahova, és úgy ahogy letettük, és még az is nagy attrakciónak számított, ha néha a fejét egyik oldalról a másikra fordította. Jó lett volna valami havi rendszerességű státuszjelentés akkor, amikor még követhetően változtak a dolgok, mert most annyira elszabadult a fejlődés, hogy szó szerint minden napra van minimum egy, de inkább több újdonság. Mi meg csak kapkodjuk a fejünket, hogy ezt ugye most csinálja először, de biztos-e, mert nézd, mennyire határozottan teszi, és azt láttad, hogy már ezt is tudja, és elképesztő, hát milyen ritmusban halad ez…?!
Szóval ünnepélyesen megígérem magamnak, hogy majd kerek hét hónaposan megpróbálok egy igazi összefoglalót, amilyeneket például szokott, de most kicsit hiányos lenne, mert számadataim nincsenek, úgyhogy legyen a rövidített változat csak.

Ezeket csinálja Kissmajom mostanság (biztos fognak még eszembe jutni dolgok, majd kiegészítem, ha még beugrik valami):
- Rengeteget mosolyog: Mosolyog, ahányszor felébred, ahányszor hozzászólunk, ahányszor rámosolygunk, álmában is mosolyog. A hangos nevetést még mindig drágán adja, egyedül talán Apu képes következetesen kicsalni belőle, mindenféle kettejük által kifejlesztett mókázással, de néha azért nekünk is sikerül, ha alaposan beleberregünk a hasába, hirtelen cuppanós puszit nyomunk a nyaka tövébe, vagy megfelelő hangutánzó szavakat alkalmazunk. (Ilyen Apu nagy találmánya, a "guggygulutty" - vidám alaphangulatában ennek eredménye mindig egy felkacagás, de arra sem volt még példa, hogy ne mosolyogtatná meg legalább, akár a legnagyobb szomorúság közepette is.)
- Egyfolytában beszélget: Ha szólunk hozzá, a maga kis halandzsanyelvén legtöbbször azonnal válaszol, de csak úgy egyedül is szokott hosszasan magyarázkodni, ha valamelyik közelben található tárgy elég érdekesnek és/vagy érdeklődőnek tűnik neki. Vannak már saját szavai, amiket napi többször elővesz egy-egy szituációban, ilyenek az ajte, ettye, innye, mpah, ngeh (jó, az utolsó kettő mondjuk nem saját szó, természetesen apát meg igent jelentenek); és vannak a klasszikus ismételgetős kisbabául-dolgok is: bababa, dádádá, gyágyágyá, tátátá, egyeegyeegye. Ezen kívül hörögcsél, berreg, rikoltoz, és énekelget is. A legviccesebb-aranyosabb, hogy ha valamikor éjszakai cicizés után éled fel (általában alva abszolválja), akkor hiába tevékenykedik a kiságyában, nem galagyol szokásos intenzitással, szólni csak egy-egy pár szót szól, és azt is suttogva.
- Megállás nélkül használja a kezét és a lábát: Folyamatosan rugdal és fogdos valamit, ha fekve semmi sincs a közelében, és az egyenletes felület miatt a talajba se lehet belerúgni meg kapaszkodni, akkor kitartóan tapossa a levegőt és kaparászgatja azt, amin fekszik. Amúgy konkrétan mindenre ráfog, ami a keze ügyébe esik, vagy amit odanyújtunk neki, azonnal a szeme elé viszi, minden oldalára elforgatja, közelíti-távolítja, egyik kezéből a másikba pakolja (ilyenkor néha észreveszi a kezét magát, elengedi a tárgyat, és az ujjait tanulmányozzsa behatóan), majd ha alaposan meg van nézve, bekapja és jól megrágicsálja. A fogdosás ránk is vonatkozik, nagyjából a legkedvencebb dolga a világon, ha egész közel fekszünk mellé, vagy úgy tartjuk ölben, hogy hozzáférjen az arcunkhoz - ilyenkor a puhameleg nyitott tenyerével finom simákat ad, de persze olyan is van, hogy teljes erőből az orrunkba/fülünkbe/hajunkba kapaszkodik. Ami számomra meglepő okosságnak tűnik egy ekkora babától: ha hanyatt fekszik, maga fölé emelve játszik valamivel, és elejti, akkor fejforgatás vagy keresgélés nélkül rögtön tudja, hogy nagyjából hova nyúljon érte, hiába kerül kívül a látóterén.
- Mindent megkóstol: Nyilván ennek, illetve annak, hogy olyan vehemenciával teszi, hogy általában nyomokat is hagy, a fogzáshoz is erősen köze van. A szájbarakással egyébként látványosan megügyesedett, ha elsőre úgy fal be valamit, hogy nem "esik fogra", akkor most már mérges méltatlankodás helyett forgatni, igazgatni kezdi, és akár többször is újra próbálkozik, amíg csak sikerül.
- MINDENT megszerel: Kiszúr valamit, bármit, a közelben, ráfókuszál, mint egy kis robot, a következő pillanatban meg már ilyen komoly szakember fejjel nyúl is érte, és intézkedik. Hogyha esetleg valami különösen érdekes dolgot sikerül megközelítenie, vagy észrevesszük, hogy szeretné jobban megnézni, és odaemeljük, akkor teljesen izgalomba jön, még a légzése is hallhatóan felgyorsul, amikor ráteszi a kis mancsait... imádni kell! :)
- Érdekli minden, ami mozog: Szemmel követ minden haladó dolgot (sétáló embert, repülő madarat, elsuhanó autót, stb.), de ilyenek híján megteszi az is, ami simán csak megmoccan (szélfújta falevelek, játékos árnyékok, stb.). Nagyon szereti a fényeket is, sajnos annyira, hogy ha rajta múlik, bármilyen fényforrásba, még a napba is képes egyenesen és hosszasan belebámulni.
- Mindenre reagál: Tudja már, ha a tápiját keverjük, le nem veszi a szemét az üvegről, és jó előre nyitott szájjal várja; ugyanez van a szilárd kajával is, tátog, amint meglátja a közeledő kanalat, és ha épp éhes, akkor cuppog, ha minket enni lát; felismeri a Vigantol üvegcséjét is, amennyire nehéz volt régebben beadni (nagyon nehezen cseppen, sokáig kell fejjel lefele tartani hozzá, és képtelenség volt pont jókor betalálni a szájába), annyira egyszerű most, mert nagyra nyitja a száját, és addig be sem csukja, amíg nem érzi, hogy bent van a cucc. Quite miraculously (mivel tízből kilencszer mindenféle bugyutaságnak szólítjuk), ha nem túl elfoglalt, akkor hallgat a nevére, meg arra is, hogy "baba" - gondolom ennek igazából valami hangsúlyhoz van leginkább köze, nem hinném, hogy egy ekkora gyerek felfogja egyáltalán, hogy őt valahogy hívják. Ugyanilyesmi lehet a mutatásra odanézéssel, amit olyan fele-fele arányban szintén szokott művelni - ha kinyújtott karral egyértelműen mutatunk valamire, akkor leköveti az irányt és ránéz. Hangra viszont without a doubt konzekvensen odafordul, és amivel sürgősen kezdenem kell valamit az az, hogy szisszenésre összerezen - mármint saját magamat kell kontrollálni valahogy, mert nyilván nem akarattal okoz fájdalmat (hirtelen elkapja a fejét a mellemmel a szájában, erősebben ráharap a rágicsálára felkínált ujjamra, megcsavarja az orromat, megkarmolja az arcomat, belenyúl a szemembe, stb.), és nem akarom megjeszteni. És ez is hihetetlennek tűnik, pedig többször megtörtént már: szól, ha hazaérkezett a Kissca - a földön játszva sokszor ő veszi észre, hogy a teraszon beugrott, és a csukott ajtó mögött beengedésre vár, és rögtön szóváteszi.
- Nagymozog: Kicsit aggódok, hogy a kúszást át fogja ugrani, mert tudtommal azt könyökön célszerű kivitelezni, őt meg az efféle támaszkodás egyáltalán nem érdekli, azon igyekszik, hogy minél magasabbra kinyomja magát, és amolyan fókapozícióban nyújtózkodik egész álló nap - ezáltal aztán igen tempósan halad hátrafelé, ami elég szívszaggató, mert édes kincsem kinéz magának valami jó kis játékot, lelkesen megcélozza, majd elkezd egyre inkább távolodni tőle... Az is a mászást valószínűsíti következő lépésként, hogy már egész ügyesen feláll négykézlábba, és ringatózik; egyelőre inkább csak göröngyös felületen szereti csinálni (például vetetlen ágyon), amikor simán próbálja, akkor elég hamar elfárad, és mérgesen-sírósan rikoltozni kezd, hogy ugyan hogy merészeli őt bármilyen fizikai limitáltság akadályozni az akarata kivitelezésében. Rájött arra is, hogy gurulással egész hatékonyan lehet közlekedni, úgyhogy most már gyakran fordul hasról hátra is, persze csak azért, hogy utána még egy testszélességgel odébb kerüljön. Ültetni még sosem ültettük próbából sem, mert ha esetleg menne neki (ami eléggé valószínű), akkor nagyon nem örülne, ha mégsem segítenénk többször megcsinálni, az viszont már kiderült, hogy állni tud. Az ölünkbe állítva, belénk kapaszkodva folyton nagyon határozottan próbálgatja, hiába tartjuk a súlyát a hóna alatt fogva, mindig feljebb és feljebb lépked a hasunkon, hogy végre megszabaduljon a támasztéktól, így egyszer megengedtem neki: simán ráfogott két kézzel az előtte kifeszített láncra, és minden asszisztálás nélkül lábon maradt olyan öt másodpercig (tovább nem engedtem).
- Szörnyűséges, borzadalmas, elviselhetetlen: Ébredések után, amikor egy ideig nem látta valamelyikőnket, vagy amikor egyszerűen csak szeretné, hogy ölbe vegyük (gyakorlatilag mindig, amikor tíz másodpercnél több szabadideje akad a rendkívül fontos tevélenységei közepette), nyújtja a kis karjait felénk, hogy vegyük ölbe - na ennél nagyobb boldogság körülbelül nem is létezik. Amúgy nagy fájdalmamra nem egy különösebben bújós baba, ölben is csak akkor teszi le a fejét a vállunkra, amikor már nagyon fáradt vagy álmos - és ettől én azon nyomban el is olvadok.
És akkor, to top it all, van egy olyan szokása, hogy alváskor mindig belefúrja az orrát valamibe: hanyatt fekve a fejét oldalra fordítja, és babakocsiban a mózesbe, kiságyban a rácsvédőbe, bárhol máshol az alvórongyijába. Az utóbbi időben, mivel napközben megint hangosan tiltakozik a pihenők ellen, elkezdtem úgy altatni, hogy magam mellé fektetem, befordulok hozzá oldalra, a térdeimet felhúzom lábtartónak, a fejem az övével nagyjából egy magasságban, hogy lásson, ha kinyitja a szemét. Ilyenkor először megy egy mérsékelt sírdogálás és nyöszörgés, majd egyre csitulnak, később már csak nagyon halk sóhajtás és néhány forgolódás van, végezetül meg beállítjaa fejét úgy, hogy a kis orra az arcomba fúródik - na olyankor kellene meghalni, hiszen máris a mennyországban vagyok...

2 megjegyzés:

Mondd!