Előreszámla

Lilypie Second Birthday tickers

2017. január 4., szerda

Ú̶j̶ ̶É̶v̶r̶e̶ Életre szóló bölcsesség Kissmajom módra

A több mint fél éve (talán költözés óta?) meg-megjelenő kései szeparációs szorongásos fellobanások részeként, érzékenyebb napjain Kissmajom ragaszkodni szokott hozzá, hogy minden lefekvés körüli tevékenyésben passzívan részt vegyek - például mindenképpen az apja fürössze, mert én nem csinálom jól (túl hideg a csúszásgátló, túl meleg a víz, túl erős a zuhanysugár, you name it), de én közben legyek ott, és ücsörögjek a budi tetején, és nézzem végig az egészet. Mikor különösen rossz a kedve, képes zokogós sírásba lovalni magát, hiába mondom el előre, hogy miket fogok csinálni (megetetni a macskát-kutyát, megmelegíteni a tejét, előkészíteni a pizsamáját, stb.), amik miatt nem tudok jönni csak a procedúra végére, hogy fürdőlepedőbe bugyolállva átvigyem az ágyba. Ilyenkor nem tudja megmagyarázni, hogy miért búslakodik, azt mondja, hogy azért, mert nem jövök, de hiába magyaráz M., hogy: "De jól tudod, hogy mindig jön, még soha nem volt olyan, hogy hívtad vagy megígérte, és nem jött, mire végzünk...", a válasz változatlanul az, hogy "De nem tudom, mert nem látom!".

Na, ma egy ilyen érzékeny nap volt, mert tegnaptól megy az oviba szoktatás: volt ugye egy nagy szünet, amikor két hétig családi burokban dédelgettük mindenféle imádott programjával, aztán nem a nyugis kis bölcsibe ment vissza, hanem idegen környezetbe, ráadásul ma már el is jöttem pár órára. Nem volt szomorkodás, elváláskor elterelhető volt, sokat evett, bátran felfedezett, érkezésemkor nevetve fogadott, lelkesen mesélt, de azért észrevettem, hogy minimálisan labilisabb, bújósabb, anyásabb. Mikor közeledni kezdett a fürdés ideje, épp lent voltam a garázs szinten, így nem voltam fültanúja a párbeszédnek, de a lényeg körülbelül a szokásos volt: bejelentette M.-nek, hogy ő akkor most lekiabál nekem, hogy jöjjek, M. meg mondta, hogy ne, mert az marha idegesítő, ha az embernek dolga van, és csesztetik, és úgyis mint mindig, most is jönni fogok, amint végzek. Pár perc múlva, mire felértem, már könnyekkel-méreggel kiabált az apjával - ahogy megjelentem, a sírást azonnal abbahagyta, elmeséltettem, hogy mi a baj, aztán mindketten mondtuk neki, hogy dehát mééé kell ezt mindig előadni, hát MINDIG érkezek, sietek, jól tudja - de nem tudja, mert nem látja, (a)hogy jövök.

Én: "De, kicsim, vannak az életben olyan dolgok, amiket nem látunk, mégis elhisszük, tudjuk, hogy léteznek. Hát nézd meg, van például a szeretet..." - érvelek nagyon okosan... vagy legalábbis azt hiszem - "Na, a szeretetet azt nem látjuk, ugye? Mégis érezzük, biztosak vagyunk benne, hogy ott van... Azt tudod, hogy szeret Anya, pedig nem látod a szeretetét, nem...?"
Ő: "Tudom... De azt látom is..." - teszi hozzá meglepetésünkre.
Én: "De hogyan? Hol látod?!"
Ő: "Hát... a szeretet az ölelésben van..."
És igen, ott. Úgyhogy ölelésekben gazdag 2017-et mindekinek!

2 megjegyzés:

  1. Jaj, de cuki! Imádnivaló kismanó ő is! ☺ Drukkolok, h zökkenőmentes legyen a beszoktatás, majd írj róla! Buék nektek is!

    VálaszTörlés

Mondd!