Többnyire költői kérdések

Még egy hét a CVS-ig, majdnem kettő az eredményig... time just can't fly by fast enough...

Addig is múlt héten, legalábbis ideiglenesen, kihúztam egy pontot a paralistámról:
Toxoplasma gondii IgM: 0,2 IU/ml - negatív
Toxoplasma gondii IgG: 0,0 IU/ml - negatív
Vagyis úgy macskáztam végig az elmúlt nyolc évet, két kijáró és mindenféle állatra aktívan vadászó sajáttal, féltucat ideiglenesen nevelt találtkával, és minden egyes cica összeszeretgetésével, akivel valaha is összefutottam, hogy nem voltam képes fertőződni. Ami tényleg teljességgel érthetetlen, mert terhesség előttig DápDáp és Kissca rendszeresen kapott puszit a homlokára, napi szinten együtt aludtunk velük (idegen macskákkal is amúgy, pl. akiket hazahoztam, vagy akikkel vendégségben egy légtérbe kerültem), és hát lássuk be, nem vagyok az az állatsimogatás után fertőtlenítővel azonnal kezetmosó típus.
Aggódtam ám erősen, bevallom, még akkor is, ha ősz óta fokozottam vigyázok ezügyben, M.-nek sem mondtam el, mennyire. Legutóbb ugye az inszem előtt a BMC nézette meg, hogy negatívan állunk ezzel, de utána semmiféle follow-up nem volt, mert a saját dokim szerint nem érdemes ezen pörögni, nagyon el van túlozva a dolog, minimális az esély, hogy elkapja az ember, ha normális higiéniás körülmények között él és étkezik. És értem én, hogy külföldön is valóban mindenhol kevesebb jelentőséget tulajdonítanak ennek (Angliában pl. lombikozás elkezdése előtt sem tesztelnek rá), de azért én ennél biztosabbra szeretek menni, főleg olyan körülmények között, hogy első trimeszteri friss fertőződés esetén azonnali terhességmegszakítás javasolt, annyira durva következményei lehetnek a baba egészségére nézve az anyában amúgy teljesen tünetmentes betegségnek. Úgyhogy őszintén szólva nekem ez az eredményvárás is legalábbis annyira félelmetes volt, mint majd a CVS lesz, majdnem kiugrott a szívem a helyéről, amikor megláttam a labor levelét. Nem tudom, amúgy a későbbi ismétlésekre a védőnő vagy a háziorvos tud-e adni beutalót, de ha nem, akkor majd elmegyek magánba másfél havonta, hatezer forintot nekem megér ez a nyugalom.
Apropó védőnő, szerdán megyek majd hozzá; nagyjából tudom, hogy mik fognak történni ilyenkor, de azért kíváncsi vagyok, főleg arra, hogy milyen maga a nő... telefonban ilyen kedves, visszafogott, fiatalos hangja van.

És akkor az a bizonyos forró kása, amit nem csak itt kerülgetek ám, hanem az agyamban is: ma vagyok 11w0d, holnaphoz egy hét chorion-biopsziára megyünk. Az előzményekhez képest meglepően nyugodt vagyok. Nyilván ebben erősen benne van az is, hogy most már lépésről lépésre pontosan tudom, hogy mik fognak történni, hogy egyáltalán nem fájdalmas vagy ijesztő az egész, hogy a testem jól viseli a piszkálást. Ez a terhesség amúgy egy kicsit eseménydúsabb olyan szempontból, hogy míg a múltkor a beágyazódás környéke után nem sok mindent éreztem belülről, most olyan egy-kéthetente meg-megjelenik egy kis alhasi szurkálódás - nem teljesen magától, hanem leginkább ilyen rándulós fajta, ha valami olyant mozdulok; de nem tűnik olyan méhösszehúzódósnak, szóval remélem ezúttal sem lesz ezzel különösebb esemény. Azt a hetet bejelentettem már betegszabira, jó sokat fogok pihenni, és bízok benne, hogy a fizikai reakciót illetően nem lesz gond.
A lelki az másik mese. Az valószínűleg egyértelmű, hogy nem volt kérdéses, hogy elvégeztetjük-e a beavatkozást ezúttal is, ezt most nem is részletezném különösebben, tavaly már minden elemezgetést felsoroltam, ami idevezetett minket. Egy esetleges "ellenérvet" azért megemlítenék, ami a múltkor fel sem merült bennünk, és tulajdonképpen most se, de az utóbbi időben mások terhessége kapcsán előjött a szűrések véleményezésében - oka van az idézőjelnek, személy szerint én oltári nagy butaságnak tartom, de annyiszor volt már ez a válasz a miénkhez hasonló választásokra, hogy pár sort megér. Nevezetesen úgy hangzik, hogy minek a vizsgálat, úgysem lehet ám mindent kiszűrni, jöhet még ezer féle baj, amire nem is gondol az ember, úgyhogy néhánynak a kizárása csak a védelem illuziója, nincs is tényleges jelentősége. Ez szerény véleményem szerint nemes egyszerűséggel ökörség, mert ilyen erővel minek járni nőgyógyászati rákszűrésre vagy mellultrahangra vagy prosztatakontrollra vagy tüdőröntgenre, mikor az ember annak ellenére, hogy ott látszólag minden rendben találtatik, simán megdögölhet mondjuk vastagbélrákban is, amit általában úgyis csak végső stádiumban ismernek fel. Persze, hogy sok szar leselkedik mindenkire, a babára is majd sajnos, de teljesen abszurd emiatt nem törődni azzal se, ami előre látható, mert akkor végülis minek oltatunk, csomó olyan betegség van, ami ellen nincs is oltás, hadd kapjon egyenlő lehetőséget mind...
Olyan okosságot is mondtak ennek kapcsán, hogy nem szabad ennyire elzárkózni a tökéletlenségtől, mert mi van, ha születés után derül ki valami, vagy a későbbi élete során történik olyan a gyerekkel, amitől majd valami nem stimmel vele, visszaadom-e akkor vajon, hogy bocsánat, de én nem egy selejtes darabot kértem...? Természetesen igen, gondolkodás nélkül otthagynám a kórházban, és azonnal beszereznék egy újat, remélve, hogy az jobban szuperál... WTF?! Azt nem fogják fel valahogy ezek a nők (pedig elvileg anyábbak mint én, hiszen nem csak terhességhez volt szerencséjük, hanem az eredményéhez is), hogy kurvára nem mindegy megválni egy magzattól, akinek még soha nem volt rossz az élet, mert egyelőre azt sem érzi, ha épp haldoklik, vagy megszülni, és végül arra kényszeredni, hogy később válj meg tőle, mikor már saját kezűleg kitetted egy csomó fájdalomnak. (A szeretet mértékében valóban mindegy, én hiszem azt, hogy az összes következő gyerekemet is pontosan annyira fogom szeretni, mint a Kissmalaczot; sokkal több közös emlékünk lesz, így sokkal több apró dologról fog szólni az a szeretet, tehát mennyiségileg lehet hogy több lesz, de minőségében nem tudok elképzelni annál intenzívebb érzést, ma is pontosan ugyanazt érzem a bennem élő kis lény iránt.) És nem mindegy, hogy elengeded és majd te megszenveded a világ összes poklát, de neki legalább nem kell, vagy végignézed az ő szenvedését, amit valamilyen szinten te magad okoztál, hiszen lehetőséged lett volna a tudás által a könnyebb utat választani neki - én egyszerűen nem látom a kapcsolatot ezek között és aközött, hogy mi lesz később, ha esetleg megbetegszik valamiben, amibe már valóban nincs beleszólásod, amitől valóban nem óvhatod meg, bármennyire szeretnéd, és bármilyen poklokat lennél hajlandó bejárni érte. Tudom, hogy én extrém vonalat képviselek, mert hiszek az öngyilkosságban, hiszek az euthanáziában, hiszek abban, hogy az embernek joga van kiválasztani azt a pillanatot, amikor neki már elég, és méltósággal elmúlni. És igen, egyetértek azzal, hogy ezek valamilyen szinten önző gesztusok, ahogy azt is aláírom, hogy szintén önző dolog egy magzat helyet eldönteni, hogy valóban feladná-e ő is vagy vállalni akarná-e a harcot... de se nem kisebb se nem nagyobb önzés, mint érzelmi zsarolással maradást vagy fölösleges kezeléseket erőltetni egy halált vágyó vagy halálra ítélt emberre, se nem kisebb se nem nagyobb önzés, mint életet adni egy beteg gyereknek, és ezzel az ő nevében vállalni a kínokat.
Ugyanezek a nők nagyrésze ugyanakkor mindenféle statisztikán alapuló kockázatbecslős vizsgálatot elvégeztet kromoszómarendellenességekre, aztán az eredmények alapján eldönti, hogy legyen-e invazív beavatkozás vagy sem (tehát attól sem zárkóznak el, úgyhogy valószínűleg nem attól a minimális vetélési kockázattól való rémület vezérli őket) - na ezt értem legkevésbé. Mert aki egyáltalán szűret, az nyilván azért teszi, mert érdekli és valószínűleg befolyásolná az eredmény... viszont a genetikai ultrahangok, az AFP számok, a kombinált és integrált teszt nem konkrét eredmények, tippek csupán. Ha nekik ez megfelel, akkor nekem tényleg mindegy, de ez akkora átverés, komolyan, hogy nem értem, hogy képes ezeknek hinni bárki is, hiszen gyakorlatilag hamis nyugalmat vásárol... visszatérve az előbbi hasonlatomra, ez olyan, mintha elmennénk rákszűrésekre, és az orvos mindenféle vizsgálat nélkül kijelentené, hogy mivel még fiatalok vagyunk, nem volt a családban daganatos előzmény, sosem voltunk sugárterhelve, nem napoztuk szénné magunkat, nem szexeltünk fűvel-fával, nem dohányoztunk és egészségesen étkezünk, fölösleges tüzetesebben keresgélni, biztos nincs semmi bajunk - tényleg van olyan, aki ezzel beérné...? És ha ő maga nem, akkor a gyerekének miért tart elegendőnek ennyit, hiszen valaki gyereke mindig volt az az 1:3000-hez, de még az 1:30000-hez is, aki mindenfajta tökéletes előrejelzések ellenére sem volt egészséges végül (például a mienk). Ennél számomra még az a csoport is logikusabban viselkedik, amellyel ugyan semmilyen szinten nem tudok azonosulni, de belátom, hogy ugyanolyan erős meggyőződéssel akar a saját magzata fölött rendelkezni, mint én az enyém fölött - ők azok, akik azt mondják, hogy nem kell semmilyen prognózis, majd elfogadják azt, ami jön, és az lesz, amit az élet/sors/természet/Isten akart; fair enough.
Jól elkalandoztam... igazából ez mind csak filozofálgatás, mert mindig őszintén érdekelnek mások miértjei, bármennyire szilárdak a sajátok. A lelki bizonytalankodásom most a CVS kapcsán csupán annyiból áll, hogy milyen érzés lesz vajon visszamennyi arra a helyre, és szembesülni azzal, aki életünk legrosszabb perceit okozta olyan teljesen felelőtlen kijelentésekkel, amik a mai napig is nagyon rejtélyesek* számomra. Az nem kérdés, hogy ugyanoda megyünk, mert szakmailag vérprofik voltak, de remélem, nem fog emlékezni rám (bár a hasamon olyan egyedi tetoválás van, hogy nagyon esélyes), és nem fog rákérdezni, hogy miért nem hallgattunk rá és vártunk, mert nem biztos, hogy úrihölgy tudok majd maradni. Ezen túl meg megint: félek ugyan, de nem aggódok, a kocka el van vetve, it is as it is.

És még valami, ha már így beindultam, csak hogy kis színes legyen a vége. Ez a terhességi hányás akkora egy vicces dolog, komolyan. Mondtam már a múltkor is, hogy egyrészt egyáltalán nem kellemetlen vagy megerőltető, mint az, ami mondjuk másnaposan van. A mai reggelim, egy marék hasábburgonya és hozzá (Surprise!) öt-hat kovászos uborka is perceken belül visszaköszönt például, nyilván még semmilyen undorító mellékíz nem társult hozzá; aztán mikor már semmi sem volt, ami kijöhetne, követte pár kedélyes öklendezés, ami szintén nem volt különösebben rossz érzés. És aztán, mint egy igazi paraszt, egyszerűen megettem a maradék pár szem krumplit plusz további másfél uborkát, mintha mi sem történt volna. Ohwell...


* Nyilván a Turner-szindrómával kapcsolatos keresgéléseim azóta sem értek véget, és minél több tanulmányt olvasok, annál inkább megerősítenek abban, hogy még az akkor általunk elképzelt (és nem általa lefestett!) legideálisabb szcenárió is teljesen irreálisan optimista volt - azóta tudtam meg például, hogy amit mi egy százalék élve születési rátának gondoltunk 45X0 kariotípus esetén, az tulajdonképpen több kutatás szerint még kevesebb, csupán 0,3%.

36 ok, amiért szeretem (in no particular order)

Mert képes volt úgy abbahagyni a cigit, húsz év majdnem-láncdohányzás után egy teljesen banális hétköznapon, hogy közben ott volt egy majdnem teljes karton a fiókjában és egy megbontott doboznyi a zsebében - és mert képes élvezni az új állapotot, és sosem néz vissza vágyakozva.

Mert ismer és használ minden helyesírási szabályt, és imádja a magyar nyelvet, mégis a világ legliberálisabb nyelvésze, és legalább annyi angol kifejezést kever a mindennapi beszédébe, mint én magam.

Mert a világ legtoleránsabb, legbátrabb, leglojálisabb, legnyitottabb, legizgalmasabb, legnagylelkűbb, legszellemesebb, legerősebb, legsokszínűbb, legszabadabb férfija.

Mert olyan sima a bőre, mint a selyem, és úgy tud simogatni, hogy a világ minden csecsemőjét az ő karjaiba kellene odaadni először, hogy tudják: ez az élet egy jó kis hely lesz.

Mert lábra állt (szó szerint és átvitt értelemben) akkor, amikor minden orvosi magyarázat és ésszerű érv szerint lent kellett volna maradnia, kétségbeesetten és verve.

Mert mindenkivel olyan kedvesen kommunikál, hogy flörtnek hiszik, és ettől barátságosak vele, a nyugdíjas-korban levő hivatalnok nénitől a huszonéves pincérfiúig.

Mert általa és vele lett meg életem első cicája, és egy-egy kis műfejcsóva után titokban mindig lelkesen várta, ahányszor hazavittem egy-egy új találtkát.

Mert cseppet sem lekezelően, de replikára esélyt sem adva kezeli a hisztijeimet, mérgeskedéseimet, morgolódásaimat, túlreagálásaimat.

Mert együltében megeszik két BigMac-et, egy sajtburgert, egy közepes burgonyát, bekanalaz utána egy fél üveg Nutellát, és mégis lapos a hasa.

Mert gyönyörű szonettet és tökéletesen működő JavaScriptet és félelmetes Cthulhu kalandot is tud írni, ha kell, mindet ugyanazon az estén.

Mert olyan meggyőződéssel nem ismer lehetetlent, hogy mellette akár azt is elhiszi az ember, hogy saját erőből megtanulhat repülni.

Mert lassan két évtized után még most is tisztelettel hajlonganak előtte a fiatal FPS kedvelők, amikor belép egy Quake-szerverre.

Mert amikor megölel, pontosan beférek a vállgödrébe, és ha éjjel hozzábújok, tökéletesen hozzá tudok simulni a háta ívéhez.

Mert megszerettette velem a zombifilmeket, a horgászatot, a síelést, a csokis mekifagyit, a németeket és a Bayern Münchent.

Mert mindennek ugyanolyan intenzitással tud örülni, legyen az jelentéktelennek tűnő apróság vagy hatalmas csoda.

Mert mindent ezer százalékos beleéléssel csinál, az evés-ivástól, a szexen át, az utazásig és mesélésig és és és...

Mert gyönyörű hosszú ujjai vannak és hatalmas tenyere, és az én kezemet teljesen el tudja tüntetni a sajátjában.

Mert mindig meg tud nevettetni... ami neki biztos nem nehéz, hiszen ő a legviccesebb ember, akit ismerek.

Mert teljes szívvel-lélekkel tud játszani mindent, XBox-tól társasjátékon és legón át, szerepjátékig.

Mert mindenki, aki ismeri, szeret a társaságában lenni, és minden baráti csoportulásban ő a lélek.

Mert mindig vidáman ébred - csak kinyitja a nagy kék szemeit, és már mosolyog is.

Mert bölcsész és programozó és könyvelő egyszerre, de egyikben sem tipikus.

Mert ugyanolyan boldog lelkesedéssel készül a tengerre és a hegyekbe.

Mert minden elektronikai kütyüt erőfeszítés nélkül meg tud javítani.

Mert mindig meg tud lepni: ő találja ki a világ legjobb ajándékait.

Mert vezetés közben énekel, és néha minimáltáncikál is hozzá.

Mert a létező legszebb testvérszeretettel imádja a bátyját.

Mert egyszusszra kiolvas egy több száz oldalas könyvet.

Mert végérvényesen kigyógyított a sznobériámból.

Mert kívül-belül a leggyönyörűbb lény, aki létezik.

Mert szereti a kisgyerekeket és az állatokat.

Mert minden Beatles szöveget kívülről tud.

Az arcéle és az álla, amivel vágni lehetne.

A gödröcskéi, mikor nevet.

A heg a halántékán.

A szemei.


Légy boldog, te legnagyobb kincs... csakúgy is, meg velünk is! Olyan jó, hogy vagy... <3

Life finds a way...

Jó volt a hétvégi mini-break... pihentető, lazítós, vicces - amilyennek megálmodtuk; mégsem arról akarok mesélni, hogy miket csináltunk. Hanem egy anyukáról...

Mikor pénteken kora délután odaértünk, azonnal észrevettük a parkolóban a cirmost, ahogy az álló autók alatt osont. Látszott, hogy felnőtt cica, de legalábbis a mieinkhez képest elég kicsi volt (jó, DápDáp egy hiúz méretű bestia, de Kissca olyan normál macskaméret), és bár pocakja telinek tűnt, elég szakadt-soványka volt szegényem - M. meg is jegyezte, hogy biztos picinyei vannak. És igaza lett: amint az épülethez értünk, a szálloda egyik alkalmazottja épp guggolt egy víztől csöpögő bokor alatt, a bejárat mellett, és egy esőtől védett sarokba rendezgetett egy kopott törölközőt, amin már négy apró cicababa szorongott egymás hegyén-hátán, miközben a mama pár lépés távolságból aggodalmaskodva figyelte az ötödiket, egy kis rémült szürkét, aki a sűrű ágak közé menekülve nyávikolt. Később párszor kiosontam hozzájuk, akkorra már teljes létszámban ott feküdt a társaság: a szegény tejgépként használt nyúzott mama és az olyan négy-öthetes kis pihések: a félénk szürke, egy élelmes tarka, egy nyüzsgős vörös, és két lusta-dagadt fekete. Nagyon idegesítő volt, hogy egy csomó vendég egész közel ment hozzájuk, fényképeztek és hangosan sápítoztak, miközben egyértelmű volt, hogy mennyire nyugtalankodik a nagy (folyton felugrált és körülkémlelt), és mennyire rettegnek a picik (egyre összébb tömörültek, és ilyen aranyos kis köhögős hangot adtak ki, amiről végül kiderült, hogy fújás akart lenni). Aznap este csak egy kis véres marhahúst loptam a büféasztalról, hogy odaadhassam, de mikor a mama azonnal odamerészkedett hozzám és hálásan-mohón megette, megbeszéltem vele, hogy majd holnap kitalálunk valami okosságot, hogy könnyebb legyen nekik - mert alapvetően nagyon ügyes volt, hogy az ajtóhoz közelre hozta a családot, ahol kap egy kis segítséget, de az mégsem állapot, hogy mindenki zaklatja.
Reggel elmentünk egy környéknéző körre, és bevásároltam egy csomó macskakonzervet: délutánra már négyszáz grammnál jártunk csak tőlem, de addigra szerencsére több bámészkodó is észbe kapott, hogy talán nem csak szájat tátogatni kellene, úgyhogy bővült a kajaforrás. Ami jól jött, mert estére előkerült egy sokkal nagyobb (valószínűleg kandúr) macska, akire először haragudtam, hogy miért lop egy megviselt mamától, aztán majdnem megszakadt érte a szívem, mert észrevettem, hogy sánta... szóval volt bajom; mama egyébként vele szemben is nagyon bátor volt, azonnal előugrott a babái mellől, és az ellenség elé állt felborzolt szőrrel. Amúgy a csodáskodó vendégekkel szemben is nagyon óvatosan és távolságtartóan viselkedett, de hozzám továbbra is odajött, egyre közelebb engedett, és végül még egy doromboló simit is adott - ez azután volt, hogy elmeséltem neki, hogy az én hasamban is lakik egy övéihez hasonló kis mók, aki ugyan szőrtelen, és egyedül van, és egyelőre sokkal kisebb, mint akikről neki kell gondoskodnia, de alapvetően arra is vigyázni kell, és remélem majd olyan jól fogok tudni, mint ő.
Később volt egy kis vitám az éjszakás recepcióssal, aki azt mondta, hogy ő "nem illetékes" abban, hogy adjon egy papírdobozt, mert ha itt elkezdünk kedveskedni mindenféle vadállattal, akkor még a fejünkre nőnek, és átjárnak minden szomszédtól enni, és elszaporodnak; mondtam, hogy ezek márpedig most itt vannak, és ha már ennyire felelős, akkor egész nyugodtan lehet kampányolni, és majd a kicsiket pár hónap múlva el lehet vitetni a gazdájukkal ivartalanítani, de ha ez eddig nem volt annyira égetően fontos, akkor most talán mégse nyuvasszuk őket a Rábába; aztán az aranyos báros lányoktól kaptam egy jó nagy piáskartont, és kivonultam vele átszervezni. A mama teljesen megbízott bennem, pedig tartottam tőle, hogy dühös lesz, ha átlépem a biztonsági határt és a babákhoz közelítek: egészen nyugodtan leült egy lépésnyi távolságba, és végignézte, ahogy egyenként elkapom a kismákokat - ők persze puffogtak és kapaszkodtak kegyetlenül a miniatűr lábacskáikkal, kivétel az utolsónak maradt kövér fekete, aki teljes beletörődéssel simult a tenyerembe. Aztán a törölközőt becsúsztattam alájuk, a teljes kis garzont behelyeztem az eresz alatti betonlapra, és a mamának adtam egy kis pótvacsorát, ezzel jelezve, hogy befejeztem a háborgatásukat. Pár méterről még megnéztem, ahogy eszik, majd (édes-drága okos bogaram) lefekszik keresztbe a doboz kijáratához, elzárva azt a külvilág veszélyeitől, és pihen.
Másnap hazaindulás előtt még kimentem egyszer etetni, és örömmel konstatáltam, hogy valaki már megelőzött, úgyhogy az én konzervemet otthagytam egy párkányon későbbre. A karton-lak egy kicsit meg volt ereszkedve a párás levegőtől, úgyhogy a két oldalán faágakkal kitámasztottam a bejáratot, és a tetejét lefedtem egy nagy nejlon bevásárlószatyorral. Jó volt látni, hogy a babák mind bent vannak a száraz melegben, a mama meg a közelben ücsörög, és sokkal békésebben nézelődik így, hogy senki sem visítozza körbe az ideiglenes otthonát.

Reggeli közben megint esni kezdett, úgyhogy miután kijelentkeztünk, M. elindult az autóért, hogy ne mindketten ázzunk meg, én meg addig elmentem elbúcsúzni a kis családtól. A lelkembe égett a látvány: négy cicababa (jó, igazából amit tisztes távolságot tartva láthattam belőlük, az csupán két kisujjamnyi pelyhes farkinca volt) bent aludt a sötét doboz mélyén, míg a mama a kis vörössel a doboz mellett állt, és szoptatott. Kókadozó, elcsigázott kis vékony semmiség, a bundája foltokban vizes volt, a szeme fáradt, mégis olyan végtelen türelemmel engedte, hogy a kis élősködő egyre erőszakosabban fúrja az éhes pofiját a hasához... Biztos, hogy csak a természet megmásíthatatlan rendjéről, meg az ösztönök örök erejéről volt szó, és biztos, hogy csak a hiperszenzitív terhes nő és az ő kavargó hormonjai túloznak, de az én szívszótáramban a "feltétel nélküli anyai szeretet" résznél mostantól mindig az a kép szerepel majd.

A bók

Elegáns hotelben elegáns vacsorához elegáns felső dukál (nem kisestélyit kell elképzelni, csak egy szokásosnál mélyebben dekoltált blúzt).
M. az ágy szélén ül és öltözik és bámészkodik.
E. már felöltözve mászkál a szobában telefont keresve, és közben épp lelkesen mesél valamit; majd visszakérdez.

M. (zavarodott tekintettel összevonja a szemöldökét, majd olyan igazi csak-ő-tud módon elvigyorodik): Csillag, nagy a cicid... már egy ideje nem hallom, hogy mit beszélsz...

Hát lehet ezt nem imádni...?! :D

I give you: CentiiiiiPéééterrr!

Nahszóval az volt, hogy ugye jó hősiesen elhalasztottam a ma egy hetére megbeszélt ultrahang-időpontomat pár nappal, és nagyon büszke is voltam eme hősiességemre egészen hétfőig, amikor is délben már elviselhetetlen gyomorideggel nyüzsögtem a székemen, hogy na még három óra, még kettő, még egy; aztán lelkesen rohantam a dokihoz, aki... épp nem rendel ezen a héten, csak szerdán. Tegnap már elég nyűgös voltam, hogy micsoda anya az ilyen, és biztos valami baj lesz a babával, csak azért is, mert én "nem voltam kíváncsi rá", és mert nem vagyok képes rendesen enni meg inni, és mert mindennek tetejében taknyos is lettem és torokfájós - még jó, hogy lázam sosem szokott lenni, mert azonmód jelentkeztem volna a Gyámhivatalnál, hogy most mentsék meg tőlem ezt a gyereket, amíg nem késő. Édes M., áldott, türelmes ember, aki ilyenkor nem pánikol, hanem pontosan tudja, hogy hogy lehet engem kiröhögtetni magammal, amitől mindkettőnk kedve sokkal jobb lesz...

Ma változatlan gyomorideggel odamentem a dokihoz nyitásra, és benéztünk a hasamba jól. Kissmajom olyan aluszós-féle lehet, mint én vagyok az utóbbi két hétben (it's getting ridiculous, nem ritka a napi tizenkét óra), mert nagyon nyugisan feküdt, nem forgolódott és hadonászott, de erősen dobogtatta a kis szívét, hogy még én is lássam - 27 mm hosszú, vagyis napra pontosan 9w3d, ahogy a múltkor belőttük. Képem sajnos továbbra sincs, mert a dokibácsinak régifajta nyomtatótlan gépe van, de nagyon formás kis szőlőszemről beszélünk, nekem elhihetitek. Kaptam viszont laboreredményeket, amik nagyon ügyeskék, egy minimál magnéziumhiányom van csak, pénteken reggel még csináltatok hozzájuk egy toxoplazmózist is, ami remélem rendben lesz; és kaptam a védőnőhöz küldő cédulácskát, akit fel fogok hívni, de megpróbálom úgy időzíteni, hogy csak a CVS után kelljen hozzá menni először, mert sok kedvem nincs hozzá, és még időpontot is nehezen tud délutánra adni. Aztán felhívtam az Istenhegyet, és egy kedves biológusnőnek előadtam az ügyeinket, és június 17-re kaptam időpontot a chorion-biopsziára, úgyhogy holnap szólni fogok a főnökömnek is, hogy számítson az a heti szabimra. Kissmajom majdnem egy héttel több lesz akkor, mint a Kissmalacz volt, 12w1d, mert csak hétfőnként végzik a beavatkozást, és egy héttel hamarabb ő még alig töltötte volna be a tizenegyedik hetet, úgyhogy így biztonságosabb. Hú, de jó lenne lesz végre megnyugodni!

Pénteken megyünk Bükfürdőre wellnesstelen wellnesshétvégézni, mert amúgy sem szeretünk különösebben meleg vízben ázni vagy forró gőzben főni, én meg terhesen és meghűlve méginkább nem fogok. De csudijó lesz, nagyon szeretjük, ilyenkor megbámészkodjuk a várost, végigkocsikázunk a környéken, finomakat eszünk, és döglünk, meg beszélgetünk sokat... már több mint féle éve a legutóbbi vakációnknak. 

És jövő héten M. állásinterjúra megy, és nagyon kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz, muszáj-e vajon most váltania, vagy hajlandók várni rá pár hónapot még, mert jó lenne maradni a kis lazsálós jelenlegi félig itthonról dolgozós helyen, legalább amíg kihúzzuk a nyarat, és el-elutazgatunk még párszor a korlátlan szabijával.

Azt meg még feltétlenül lejegyezném, hogy olyan pasiról van szó, aki ma hazajött, és kijelentette, hogy akart nekem virágot venni, mert milyen ügyesek vagyunk, a BabaPéter-the-2nd meg én, de végül gondolt egyet, és mást hozott - és előhúzott a táskájából egy befőttesüveg kovászosuborkát; eléggé szeretem; a pasit még jobban.

Állapot és válasz és kérdés

Fél nyolc van, és már ágyban fekszem, teljesen kimerített, hogy három nap döglés után kettőig dolgozni kellett; de legalább holnap már csütörtök. Az a szerda után következő, amikor mennem kellett volna ultrahangra, és amikor nem mentem - először M.-től kértem, hogy beszéljen le róla, de aztán sokkal hatékonyabb módszert találtam: nem epiláltam és nem borotváltam tegnap, és hát a szőrös lábak és a borostás lady-parts mégsem az a look, amivel az ember szívesen megjelenik a dokinál, úgyhogy ezennel el is volt intézve a dilemma. Ma 8w3d vagyok, vagyis ha csak jövő hétfőn megyek Kissmajmot méretni, akkor a következő bekukkantásig (ami CVS-kor lesz) már csak két hetet kell várni majd, és az jó, mert egyelőre csak moderáltan vagyok idegbeteg, de egész határozottan romló tendenciát mutat a dolog.
Evésileg folytatódik a katasztrófa: tegnap édes M. talált nekem egy igazi Duna-parti halazdát, mert nagyon kívántam a keszeget, és ettem, és finom volt, és akkorára fújódtam tőle, mint egy lufi, ma meg szégyenszemre sznob teniszezőmódra sikerült csak lenyomni a banánomat, felénél megálltam, visszacsomagoltam a kis bőrébe, és visszatértem hozzá később, világcikije, én mondom.

Tegnapelőtt meg megvolt az első Kissmajmos rókám is (amúgy csak évágytalanság és émelygés szokott lenni), ráadásul az ebédet és az uzsonnát is viszontláttam, szinte azonnal lefeleút után - pedig kívántam is, ízlett is, kivételesen egészséges is volt... ki érti ezt? Amúgy nem volt kellemetlen egyáltalán, ez a terhességi hányás nem az a klasszikus agyonöklendezős dolog, egyszerűen komótosan visszajön a cucc, és megkönnyebbül tőle az ember, még különösebben rosszul sem éreztem magam tőle. Én kifejezetten szeretem továbbra is... ha muszáj, beérem az enyhébb rosszulléttel is, de két melltapogatás között valahogy olyan reassuring, hogy én, aki alaphelyzetben még egy seprűnyél ledugdosásával sem tudna kiváltani semmit, most gondolok egyet és zutty. Na jó, befejezem a testi funkcióim ecsetelését, remélem nem késői vacsorázgat senki épp...

És most válaszolni fogok Tamko kérdésére, mert jó kérdés, azért is ültem ennyit rajta - azt mondja, hogy: "mikor és hogyan győzött meg legutóbb valaki téged valamiről? (Tehát: kitartóan hittél mondjuk az X. elvben, de meggyőztek arról, hogy az Y. mégis helytállóbb)".
Ehhez tudni kell, hogy én vagyok a világ legmakacsabb embere hands down. Meg azt is, hogy lassan 37 éves vagyok, vagyis olyan jó évtizeddel ezelőtt már kialakultak a nézeteim mindenben, amit fontosnak tartok, és bár nem tartom magam merevnek, de nehezen tudom elképzelni, hogy valaki annyira új megvilágításba tudjon helyezni lényeges dolgokat, hogy eddigi hozzáállásomat sikeresen felrúgja vele. Kis dolgokban inkább kompromisszum-szinten vagyok szándékaimtól eltántorítható: nem azért, mert elhiszem, hogy a másik megoldása jobb, hanem mert belátom, hogy az egész nem annyira fontos, hogy foggal-körömmel ragaszkodjak a konfliktushoz. Na azért ebből senki még véltelenül se vonja le azt a következtetést, hogy konfliktuskerülő lennék, mert hatalmasat fog csalódni - ha valamit nagyon szeretnék, akkor heves vitától finom manipulációig bármit felhasználok, hogy elérjem, és általában sikerül is. De most beszéljünk konkrétumokról.
Az utolsó nagy dolog, amiben engedtem magam meggyőzni, az ugyan nem elvi kérdés, viszont egy igazi nagy dolog volt, és ehhez hozzátartozik, hogy nem is tudok visszaemlékezni semmire, ami előtte hasonló méretű fegyverletételhez vezetett volna részemről ever. Az úgy volt, hogy pár évvel ezelőtt helyet kerestünk életünk elkövetkező részéhez és az álomotthonunk megépítéséhez. A környék kapcsán (Buda-közeli kisváros gyönyörű erdős-ligetes része) azonnal egyetértettünk, és a sok lehetőséget is sikerült kettőre leszűkíteni, de abban sehogy sem tudtunk dűlőre jutni, hogy a két azonos áron meghirdetett, azonos méretű telek közül melyiket vegyük meg. Egy völgy két ellentétes domboldalán helyezkedtek el, több bokor és fa is volt rajtuk, és mindkettő picit meredeken teraszos volt, ami nagyon jól jött az M.Anyuka által tervezett eltolt szintes lakhoz, és ahhoz, hogy ha a telek elejére kerül a ház, akkor legyen egy óriási hátsó udvarunk, amire senki se lásson be. M. kedvence az utcától felfele lejtett, és nagyon vadregényes volt - konkrétan erdőszélen, csak szembeszomszéddal, az is picike ház, jobbról sűrű fák, hátulról egy nyeles telek (teljesen fás és szakadékszerűen emelkedik, tehát beépíthetetlen), balról az ehhez vezető szolgalmi út, és mellette egy jóval alacsonyabb terület (tehát ha lesz is ott szomszéd ház valaha, nem fog fölénk tornyosulni); az utca kavicsos, eléggé lakatlan (a közelben több hétvégi ház, több üres telek), az egész olyan zsákfalu érzetet keltett, ami egyszerre volt romantikusan természetközeli és (legalábbis számomra) ijesztően elemi. Az én kedvencem az utcától lefele lejtett, és az alsó vége volt erdő - jobbról egy nagy emeletes ház volt a szomszéd, balról az utca egyetlen másik üres telke; az utca a lakók által aszfaltoztatott, nagyon széles, gondozott virágokkal és bokrokkal szegélyezett, igazi amerikai suburb stílusú, ahol a gyerekek bicikliznek és a bácsik füvet nyírnak. Mindkettőnknek eléggé tetszett a másik ötlete ahhoz, hogy ne legyünk elégedelenek, ha végül azt vásároljuk meg, de M. nagyon beleszerelmesedett a saját választottjának civilizáció-széli hangulatába, az én ellenvetésem meg az volt, hogy bármennyire mizantróp vagyok, egy kicsit félelmetesnek találtam, hogy a világ végén fogunk lakni majdnem egymagunkban (már amennyire a fővárostól húsz kilométerre lehet ilyent mondani). Végül pár hét alatt meggyőzött, szinte easy-peasy - elképzelte nekem, hogy hol mi lesz az udvarunkon, hogy építünk függőágyas lazulós részt a tölgyfák alá, a sziklakert közelébe, hol lesz a kis veteményesem és hol a gyümölcsfáim, és milyen jó lesz úgy reggelizni a teraszon, hogy egy valódi zöld domboldalra van kilátásunk, nem egy szomszéd tűzfalára, esetleg medencéjére. És a legszebb az egészben az, hogy időközben annyira megszerettem a helyet, hogy most már elképzelni sem tudom az életünket a túloldalon, a parkszerűen tökéletesre rendezett utcában, a vadiúj mediterrán stílusú paloták közepette. Hát így.

Nekem is van kérdésem a játékhoz, csak önkényesen és telhetetlenül megnövelem a remélt válaszadók számát: kilenc embertől kérdeznék, mind a hat darab Csibetalis lánytól, továbbá Etamától, Ezüstmackótól és Havannától; bónuszként Beus-Nyulamtól is kérem szépen követelem, hogy legyen új blogja végremár, és legyen nekem rajta válaszom, vagy ha nem, az se baj, de legyen új blogja végremár. És mindenki más válaszát szívesen elolvasom, ha van kedve hozzá, csak szóljon kommentben, hogy hova írta (vagy írja kommentbe).
Jah és a kérdés (loosely based on Tamko's), amire persze nem kötelező válaszolni, de jóvóna, mert terápiás: mikor és mivel dühített fel legutóbb valaki, olyan igazán szívből-erősen, valamit szívesen a falhozkúrósan?

Helyzetjelentés

Nahát, ma ettem is és nem is vagyok kómás, úgyhogy írok.
Mondjuk az evés az a héten még mindig csak napi ezerkétszáz kalóriát jelentett, siralmas, néha reggel felkeléskor megszédülök az éhségtől; persze akár a múltkor, rámfér a fogyás, de akár a múltkor, rossz az időzítés. Megint igyekszem pedig, de tegnap például egész nap annyira össze volt szorulva a torkom, hogy még a kedvenc tízórai banánom is alig csúszott át rajta, az ebédnél három falatonként meg kellett állnom, hogy ne jöjjön vissza, és a napi minimumot is csak úgy sikerült elérni, hogy vacsorára benyomtam egy marék tepertőt, hogy legalább a tápanyagmennyiség meglegyen, ha már a vitamin- csak a bogyókból van. Jah, tegnapelőtt meg uzsonnára a következőket ettem: húsz deka grillezett csirkemell és fél kiló (nem túlzok, lemértem) savanyúuborka. Amúgy még konkrétan egyszer sem jött vissza semmi, és még hányingernek sem nevezném, amim van, mert szagokra most sem vagyok érzékeny, és egyáltalán semmi bajom a kajákkal se (szívesen hallgatok és beszélek róluk, és nagyonis kívánom őket olyankor), csak ha már magamnak készítem őket elő, vagy kóstolni készülök, akkor egyszerűen elmegy az étvágyam, és ha szuszakolom lefelé, akkor undorodom tőle, mintha nem lenne elég hely odabent. Ma már sokkal jobb volt, simán tudtam enni retket, sajtot, kesudiót, epret... és nem panaszként írom ám, engem igazából nagyon szórakoztat, hogy én a kéjes zabagép ilyen fura leszek a terhességtől, és M. is jókat vicog rajtam, amikor öntöm lefelé a nagy bögre tejet, majd eszek rá egy kis pestót üresen. Na ez is visszatérő motívum, ez az egyetlen egy dolog, amiről úgy érzem, hogy bármikor meg tudnám enni, ha épp rendes (értsd: sós) kajára vágyok, úgyhogy ma vettem fenyőmagot meg parmezánt meg cserepes bazsalikomot, és hétvégén összerakok egy sajátkezűt, mert azt nem lehet bírni pénztárcával, amilyen ritmusban kívánom.
Alvásilag is érdekes a helyzet: tegnap és tegnapelőtt például kidőltem este héttől tízig, aztán lezuhanyoztam, és folytattam tovább reggel majdnem hétig - ez olyan három-négy snooze, mert a koránkelő szándék azért megvan, csak a kivitelezés döcög. Ma már ez is jobb, tíz óra, és még alig vagyok álmos. Délután lealudtam az ebédszüneti félórámat a szomszéd iroda kanapéján - ezt manapság szinte minden nap megejtem, és igazi power-nap van ám ilyenkor, tényleg elalszom, annyira, hogy újabban beállítom az ébresztőt, mert volt már olyan ciki helyzet, hogy a kis új kolleganő ott toporgott egy negyed órát a közelemben, és nem mert szólni, hogy egy fontos üzleti partner már harmadszor keres telefonon.

Aztán: van ilyen kis húzódó fájás az alhasam bal oldalán. Amint már mondtam, leginkább akkor jelentkezik, ha hasizomra való odafigyelés nélkül hirtelen tüsszentek, köhögök, nyújtózkodok, vagy ha fekvésből úgy ülök fel, hogy közben ugyanazzal a mozdulattal fordulok is oldalra, hogy a lábamat letegyem az ágyról. Az most már biztos, hogy ez a tavaly nem volt, mert akkor természetesen eléggé aggódtam volna ahhoz, hogy le is jegyezzem - úgyhogy most azon aggódok, hogy biztos rosszul alakul ki és kezd tapadni a méhlepény, és még túl érzékeny a méhem a műtét után, és ki tudja, megúszom-e görcsölés nélkül és veszélytelenül ezt a CVS-t is. Még nem néztem utána amúgy, hogy ez mi lehet, mert annyira bonyolult keresőkifejezéssel lehetne csak, hogy első körben tuti egy csomó más találatra akadok vele, és bár nem lesznek relevánsak, kiváló alapot adnak majd újabb rémképekhez.
Apropó aggódás, nagyon jó volna, ha elég erős lennék hozzá, hogy ne a megbeszélt jövő szerdán menjek a következő ultrahangra, hanem kihúzzam az azt követő hétfőig - akkor ugyanis már betöltött kilencedik hétben lennék, és a későbbi méret miatt sokkal pontosabban meg lehetne határozni a baba korát. Plusz, ha kibírnám, akkor utána már csak két hét lenne hátra a vizsgálatig, amikoris újra láthatom, ha meg jövő héten elmegyek, akkor addig találkozásig három hetet kell várni, és az olyan sok, hogy végtelen.
Ma egyébként 7w4d vagyok, és a Kissmajom már remélhetőleg nem MilliPéter, hanem CentiPéter, és az jó, ilyen komolyat már csak egyéves kora körül fog előrelépni... vagy tulajdonképpen nem is tudom, hogy körülbelül mikor is érik el a babák a MéterPéterséget.
Kezdek zagyválni, úgy veszem észre; megyek, aluszok.

Gyerekek, anyák

Nem vagyok valami aktív blogger manapság, májusban eddig két poszt, az ember tényleg elhanyagolja a második gyerekét... not. Valójában igencsak intenzív lelki életet élek ám, és szinte minden gondolatom körülötte forog valamilyen formában: teljesen lehetetlen az érzelmi elhatárolódás, bármennyire is próbálok észnél lenni még pár hétig legalább... szeretem na. Szeretek arra gondolni, hogy épp a kis mijét növesztgeti odabent, és most már igenis merek arról álmodozni, hogy jövő ilyenkor már idekint dédelgethetem - a drága Kissmalacz tanított meg rá, hogy szabad, kell, mert sosem tudni mennyi időnk van együtt. Abban is biztos vagyok, hogy ők most még valamilyen módon tudnak kommunikálni egymással, úgyhogy sokszor beszélgetek kettejükkel, édes-drága picikéim... Második picike munkaneve amúgy Kissmajom, amilyen ügyesen kapaszkodott tiszta egyedül és önerőből, nem is nagyon lehetne más.
A tüneteim most már egész erősek, a mellérzékenység szinte napról napra nő, ahogy maga a mellem is, az a tippem, hogy tavaly azért kezdődhetett hamarabb, mert akkor teszteléskor már két hete szedtem a progeszteronpótlást, most meg egyszerűen csak úgy működök, mint egy normális terhes nő; émelyegni is szoktam, bár érdekes módon a múltkorral ellentétben most egész egyértelműen jóllakáskor, és nem akkor, amikor épp éhes vagyok. Egy kicsit nyilallik-fájdogál is néha az alhasam bal oldala, főleg ha tüsszentéskor, köhögéskor, nyújtózkodáskor elfelejtem bekeményíteni a hasizmomat, akkor érzem, hogy megrándul odabent - nem emlékszem, hogy ősszel lett volna ilyen, de megpróbálok nem aggódni. És borzalmasan fáradt vagyok, most már a hét óra alvás sem elég, reggel alig bírtam felkelni... alig várom a hosszú hétvégét, dögleni fogok három napig mozdulatlanul. Holnap megyek vérvételre, rutin labor, eredményt majd csak jövő héten látok, amikor meglesz a következő ultrahang... dejó is lenne egy gépezet otthonra!

És végül, de nem utolsó sorban: tegnap megvolt az első blogtalálkozó - nagyon jóra sikeredett, pedig a buta idő megpróbált szórakozni velünk (nem hagytuk). Olyan érdekes volt, mindenki pontosan olyan, ahogy az irományai és a FaceBook-os kommunikáció alapján elképzeltem, és mégsem... Rita sokkal törékenyebb és kislányosabb, Heni sokkal határozottabb és pragmatikusabb, Eszter sokkal barátságosabb és lágyabb, Audrey sokkal őszintébb és nyíltabb, Popi sokkal viccesebb és optimistább, Kretty sokkal kedvesebb és visszafogottabb (és gyönyörű szeme van). Mindenki minimum öt, de inkább tíz évet simán letagadhatna a korából, mindenki tök érdekeseket tudott mesélni magáról, még így is, hogy már eléggé ismertük egymás intim titkait, és mindenki tök egészségesen, önkritikusan, humorral látja és tudja elemezni saját ügyeit... egy élvezet volt hallgatni őket, simán ment volna még néhány órán át.
Mutattam a fotókat M.-nek utána, néztük, hogy szinte kivétel nélkül mindegyiken mindenki nevet... valahogy nem így képzelné el az ember azokat a nőket, akik minden nap keményen megküzdenek olyasmikért, ami másoknak a legegyszerűbb alap. De a személyes találkozás után valahogy teljesen logikus volt ez is: harcosok - ez az a szó, ami legjobban jellemzi őket; tudnak emberfeletti erővel küzdeni, tudnak emberfeletti türelemmel várni, és tudnak emberfeletti hittel bízni. És mindeközben van idejük élni is, jól élni, adni és elfogadni, nem kihagyni a mindennapok apró dolgainak élvezetét csak azért, mert egy nagyobb ajándékra számítva toporognak. Ha ezek a nők nem érdemlik meg a gyereket, akkor nem tudom ki az, aki igen - máris anyábbak, mint sokan, akik a szüléssel egyidőben ugyan megkapták a nevet, de képtelenek értékelni a kincset, ami minden erőfeszítés nélkül az ölükbe pottyant.
Ladies, it's been an honour...

First base

Nem írtam, mert mást sem tudtam volna csak az óbégatást, és ahányszor ez eszembe jutott, sült a képemről a bőr, hogy most komolyan én, pont én rinyáljak, és pont azoknak, akik éveket adnának az életükből azért, ami nekem most csak úgy jött...?! Úgyhogy elvoltam itt, az utóbbi hétben a gyomrom egyre fennebb kúszott a torkom felé, ma délben tartottam ott, hogy már fullasztó kezdett lenni; munka közben nagyjából hárompercenként néztem az órára, és mikor végre öt óra körül megérkeztem a rendelőbe, és megláttam, hogy hatan várnak előttem (ennyien eddig még sosem voltak), majdnem sírva fakadtam a csalódottságtól, idegességtől, félelemtől, you name it.
Szerencsére a dokim krízishelyzetben nem egy szófecsérlős típus, rögtön küldött vetkőzni, már asztalramászás közben kérdezte meg csak, hogy van-e panaszom - mire mondtam, hogy nincs, sőt tünetem se, úgyhogy aggódok. Alig kapcsolta be a monitort, láttam, hogy valami jóság van, mert megjelent a várva várt nagy sötét folt a fehér-háttér-méhem közepén, amire ő is és az asszisztense is elismerően bólogatott. Aztán ráközelített a nagy sötét folt szélén a kis fehér foltra, és már láttam is a pici lüktető valamit, amitől a sajátom majdnem kiugrott a mellkasomból... Hát igen, van bennem egy élő kisbaba... :)
Természetesen most is van furaság - mutatom a görbét, amiről minden adat fokozatosan elmaradt a gyógyszereken kívül, de a lényeg látszik:
Namost, én eddig teljesen egyetértettem a FF okoskodásával, miszerint ma 29DPO illetve 6w1d, ennek megfelelően arra számítottam, hogy az embriócska akkoraféle lesz, mint Kissmalacz volt az első ultrahangon (őt napra pontosan négy héttel inszem után nézték).
Ehhez képest gyerekünk már 7 milliméteres, vagyis 6w3d, vagyis nagy cula. És én úúúúúgy szeretem!

Tüneteim továbbra sincsenek, de tényleg, szinte semmi... viszonylag sokat pisilek, és éjfél helyett már tizenegykor elalszom, de ennyi az állandó csak; ezen kívül párnaponta émelygek egy-egy minimálisat, általában kajálás közben, és nagyon ritkán, ha nagyon-nagyon akarom, egy picit talán érzékeny a mellem - de tizedannyira sem, mint a tavaly. Viszont ezek szerint a babácskát ez legkevésbé sem érdekli vagy zavarja, so we're good.
Jövő kedden reggel megyek vérvételre, megnézetni mindenféléket, aztán két hét múlva megint bekukkantunk egy mérés erejéig, hogy még jobban pontosítsuk a korát, és megtudjam, hogy mikorra kell bejelentkezni CVS-re.
Ezek a tények. A lelk ezúttal is más tál tészta... Elértem az első kapaszkodót, és igazából mégis visszalépésnél tartok csak - a múltkor ilyen korán még eszembe sem jutott rosszra gondolni, mentem boldogan a pozitv teszt után két héttel, és egyetlen gondolatom az volt, hogy meglátom a kisbabát, aki nyáron majd megszületik nekünk. A második lépcsőfok a tizenkettedik hét lesz, a kromoszómavizsgálat eredménye, és mondanám szívesen, hogy harmadik már nem lesz, mert akkor képes leszek megnyugodni, de túl jól ismerem magamat ahhoz. Ha majd karácsonykor-szilveszterkor itt szuszog az ölemben egészségesen, akkor elmondom, hogy hazaértem...

Note to self

Valamint friendly reminder minden ideggyenge terhesnek: sose hordjunk tarka virágos bugyikat és színes mintás tisztasági betéteket. Az ember azt hinné, hogy csak a pirosság ijesztő, de nem, alkonyatkor egy rosszul kivilágított nyilvános vécében simán szívinfarktust lehet kapni egy sötétkék folttól is; pár órán belül kétszer.