Isteni illat van a lakásban, a nagyon finom lisztmentes csokitortámat készítem épp a holnapi bográcsbanpörköltes kerti bulira (ahol alapvetően egy cukorbetegből és két inzulinrezisztensből álló hölgytársaság fogjuk elfogyasztani, remélhetőleg visszafogottan) - egy kicsit aggaszt, hogy már lassan kétszer annyi ideje sül, mint amennyit a receptben írtak, és még mindig enyhén remegős a közepe... mondjuk lehet, nem kellett volna az ajánlott méretű tortaformába dupla adag hozzávalót szuszakolni... háziasszonyok gyöngye, az vagyok.
Ma voltam 7DPO vérvételen, és sikeresen összezavartam a nővérkéket, akik háromszor visszakérdeztek és egy sort értetlenkedtek, amikor bediktáltam, hogy ez ugyanakkor CD35... nekem fura volt, hogy egy meddőségi központban dolgozó személyzet ennyire tájékozatlan ilyen alap dolgokban, de végülis valóban nem az ő dolguk ez, szúrni meg fájdalommentesen szúrtak. Aztán le kellett vinnem a vizeletmintát a központi laborba, ahol is megkérdeztem az adatfelvevő nénit, hogy az egy hónappal ezelőtti eredményeimet ki lehet-e még kérni, és ő olyan aranyos volt, hogy azonnal kinyomtatta nekem. A CD3 hormoneredmények nincsenek benne, csak a rutin viszgálatok, de az is valami; a többit majd legközelebb elkérem a BMC recepcióján, mert ma nem tudtam, elég sokan várakoztak, én meg siettem munkába.
Egy minimális gyulladásom lehetett valahol, mert a süllyedés picit kilóg a referenciatartományból, továbbá még mindig fennáll a szokásos enyhe vashiány, annak ellenére, hogy szedem ugye a terhesvitamint és mikor nem felejtem el, akkor plusz vasat is. Nincs egyik fajta hepatitiszem sem, és ami még érdekesebb, toxoplazmózisom sem, amit nem is értek hat év macskákkal együtt alvás után, és úgy, hogy amíg a belvárosban laktunk, napi szinten takarítottam az almukat is. Nincs továbbá ostoros egysejtűm (nem viccelek, ezt is keresték) és gombám sem, viszont ha jól néztem utána, akkor szintén nincs valamiféle kedves bacilusom sem, ami jó lenne ha volna, mert az védi a hüvelyt a gyulladások ellen; de a múltkor nem mondta a nőgyógy, hogy bármi gond lenne velem, úgyhogy ezt talán nem nagy baj.
Leadtam a januári mellultrahang eredményét is - most már csak három dolog hiányzik a dossziénkból. Az egyik a beutaló, amit remélhetőleg jövő héten beszerzek, mert úgyis menni kell a házidokihoz, fogyóban van a Meforal; a másik a közjegyzői nyilatkozat, amit legkésőbb jövő hét utáni héten muszáj lesz beszerezni, mert nem szeretném, ha azon múlna, hogy még nem kezdjük el a stimulációt. A harmadik az AMH vérvétel, aminek utánanéztem és hát egy elég ijesztő dolog, mert tulajdonképpen azt mutatja meg, hogy mennyire van kimerülőben az ember petesejtállománya; az a baj, hogy ezt csak egy laborban csinálják a városban, és az olyan rossz nekem helyileg és időpontilag is, hogy lehet nem megyek el még, csak ha rámszólnak.
Van viszont egy aggodalmam is (már hogy ne lenne, rólam van szó...), mert a leletre írt küldő névről kiderült, hogy az, aki előző alkalommal vizsgált az tulajdonképpen csak valami helyettesítő féleség lehetett, és én máshoz fogok majd tartozni. És hát ugye én a saját tündérdokim után a fiatal pasi stílusától sem voltam elájulva, de ahhoz képest az actual jövendőbeli kezelőorvosom állítólag egy bunkó farok, gyakorlatilag szinte minden neten fellelhető beszámoló csak rosszat mond róla, hogy szakmailag lehet hogy képzett és tapasztalt, de arrogáns, pénzéhes és szűkszavú... nekem ezekről rögtön az OGyEI Családtervező Központos tévésztár* jutott eszembe, és hát róla nem sok jó emlékem van (konkrétan nulla). Na mindegy, egy esélyt azért kap, és következő alkalommal hajlandó vagyok kipróbálni, mert végülis House sem a finom modoráról volt híres mégis imádtam, de ha rossz érzésem lesz tőle, kérni fogom, hogy átadjanak a múltkorinak, mert az legalább nem volt paraszt, állítólag van lehetőség cserére.
Számolgattam még azt is, hogy mi lesz, ha az első inszem nem lesz sikeres, és úgy tűnik, akkor két ciklus fog kimaradni a következőig, mert nagyjából az év utolsó hetében jön majd a piros az első stimulációmentes ciklus végén, és akkor szerintem már mindenki szabadságon lesz jövőig. De ki tudja, a nyaraláskor is ilyesmire számítottam, és végül mégis jól sült el, hátha most is kihúzom januárig... ha már maratonian működöm, akkor legalább egyszer, mikor kivételesen szükségem van erre, valóban késsen alaposan.
Most meg megyek szépen tortát lesni, és nagyon remélem, hogy nem száradt ki...
* Ígérem, egyszer, mikor nagyon ráérek, írni fogok egy ki-kicsodás összefoglalót a dokikról, és mielőtt a könnyebb beazonosítás végett mindegyiknek adnék valami álnevet a jellemző tulajdonságaik alapján, megírom az igazi nevüket is, mert nekem is rengeteget segített, amikor informálódni próbáltam, és fórumokon vagy blogokon nem csak utalgattak az emberek arra, hogy ki milyen volt, hanem az is kiderült a történetekből, hogy pontosan kik a szereplők.
Előreszámla
2012. október 5., péntek
2012. október 4., csütörtök
What a week!
Hol is kezdjem...? Azt hiszem az lesz a legegyszerűbb, ha megpróbálom a legelején, aztán úgyis szokás szerint elkalandazok...
Múlt-múlt kedden délután M. suliba készült, úgyhogy munka után felvett, és elmentem vele Apuhoz; ilyenkor nagyokat szoktunk sétálni, vagy jókat beszélgetni, vagy elmegyünk bevásárolni, és mikor M. végez, akkorra hazaérünk. Most napközben Apu termálfürdőben volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy öt körülre hazaér, és boltba megyünk - az autóban vártam rá, amikor felhívott és mondta, hogy menjek inkább fel, mert nem érzi valami jól magát. Nem tudtam mi lehet, mert egyrészt hazajött Veresegyházáról vonattal, szóval annyira rosszul nem lehetett, másrészt a hangja az meg annyira gyenge és akadozó volt, hogy eléggé aggódva rohantam fel hozzá.
Az előszobában ült az asztalnál, és elég ijesztően festett... nem volt sápadt, mert ő ilyenkor nyár végén annyira le van barnulva, hogy azt a színt képtelenség lenne eltüntetni, de az arca be volt esve, a szemei karikásak voltak, szaggatottan lélegzett, és valóban alig volt hangja. Azt mondta szédül, és annyira kiment az erő a lábaiból, hogy alig bírt hazajönni a villamostól; megpróbáltunk vérnyomást mérni, mert mindketten azonnal arra gondoltunk, hogy biztos leesett - és valóban, annyira alacsony volt, hogy hibát írt ki a gép a számok helyett. Ettől eléggé megijedtem, itattam vele egy kis kávét, lefektettem pihenni, és megbeszéltük, hogy ha tíz perc múlva sem javul a helyzet, hívjuk a mentőket. Valamennyit nőtt, bár először csak olyan 80/40 körülire, és közben jött egy csomó további tünet, ami (amint később kiderült, mert M. az óráján ülve megnézte neten) tipikus ilyen helyzetben: hidegrázás, verejtékezés, szívdobogás, füldugulás, nyakmerevedés és végtaggörcsök. Mire M. pár óra múlva végzett, már 100/60 közelébe kúsztak a számok, és ugyan még mindig nagyon gyenge volt, azt mondta, hogy javul, úgyhogy mi hazajöttünk, a lelkére kötve, hogy ha bármi változna, akkor azonnal hív minket és a mentőt.
Szerdán reggel a vezetékes telefon hangja ébresztett, de mire kiértem, elhallgatott; azonnal megszólalt a mobilom is, Apu volt - a háttérből segítettek neki az infókkal, és elmondta, hogy az Uzsoki kórház intenzív osztályán van, mert éjfél körül vért hányt, és bevitte a mentő. Rögtön szóltam a kollegáknak, hogy nem megyek be munkába, és el is indultam, miközben szegény M. itthon maradt egész napra, mert az ő autója szervízben volt, én meg elvittem a kicsit. Útközben próbáltam nem gondolni semmire, mert nem akartam balesetveszélyes lenni... amikor kezdtem aggódni és rémeket látni és legrosszabbra számítani, mindig abba kapaszkodtam, hogy jó kezekben van, és íme, a hangja már nem volt annyira elhaló, mint előző este.
A kórházba érés már első pillanattól pozitív élmény volt, mert ez egy teljesen felújított részlege az épületcsoportnak, vadonatújan csillog-villog benne minden, a váróteremtől az intenzívig olyan minden, amilyen a filmekben szokott: az utóbbiban profi gépek, függönnyel elválasztott kényelmes ágyak, kis pult, ahol egy nagyjából tízfős személyzet vár folyamatosan készenlétben, és amint később kiderült, egész éjjel minden egyes beteg lábánál egy-egy ébren ücsörgő nővér, aki figyel mindenre. Apu nem nézett ki valami jól... nagyon picike volt a hatalmas fehér ágyon, csomó gépre rá volt kötve, az orrába oxigén, egyik karjába vér, a másikba infúzió folyt, és eközben egy harmadik helyen szúrták épp, hogy ellenőrizzék az értékeit; mondta, hogy az otthoni adag vér után hányt még egyet a mentőben, egyet a sebészeti ambulancián, és egyet már az intenzíven, és közben néha öklendezett, és égőpiros vért köpött. A személyzet hihetetlenül kedves volt, eleve nem volt látogatási idő (csak napi kétszer van, délben egy fél, délután egy órát, akkor is csak teljes műtős-díszbe öltözve lehet bemenni, és csak maximum két családtagnak), mégis engedtek ott lenni elég hosszú ideig, a nővérek rögtön ugrottak, ha Apu valamit kért, és hozzám is odajött egy fiatal dokinő elmondani, hogy mi történt: sokkos állapotban hozták be és kétszer szondázták meg Apu gyomrát, amíg arra a következtetésre jutottak, hogy más vérzés nincs, "csak" a nyelőcsöve alsó része repedt meg, mert a reflux és a sok beszedett gyógyszer kivékonyította rajta a nyálkahártyát, és mivel a sztentjei miatt vérhígítót szed, nem tudott elég gyorsan beforrni a seb. Hivatalos látogatási időig aztán elmentem Apuhoz pár cuccot összeszedni neki, és kitakarítani a fürdőt - elképesztő volt... szerencsére nem irtózom a vértől, szóval nem az a része volt ijesztő, hanem a gondolat, hogy egy olyan kicsi emberből annyi vér ki tudott folyni (és ugye igazából később még többször annyi), és mégis végig eszméleténél volt, kinyitotta az ajtót a mentősöknek, és még azt is teljesen hidegvérrel (pun intended) átgondolta, hogy semmi értelme engem riasztani, hogy egész éjjel aggódjak, mikor semmit sem tudok tenni hogy segítsek.
Aztán visszamentem a déli látogatásra, és utána rohantam egy kört Apu háziorvosához, mert a kórházban nem találták a dossziét, amit bevitt magával, és amiben gyönyörű rendben ott volt az utóbbi évek minden lelete, orvosi véleménye és zárójelentése; kaptam másolatokat, aztán délutáni látogatás, amikor már valamivel jobban volt, de még mindig várt rá egy újabb szondázás, hogy rájöjjenek, elállt-e már a belső vérzés.
Csütörtökre már teljesen stabilizálódott az állapota, az oxigénpótlásról leszedték, a vérnyomása már normális volt, délután már a többi betegről hallott pletykákon rötyörésztünk; vért azért továbbra is kapott, mert időskorban annak több nap kell, hogy a sok veszteség után megint el tudja látni a funkcióját. A személyzetnek, mivel pénzt nem fogadtak el, vittem három hatalmas doboz csokit, hihetetlenül jó fejek voltak, úgy látszik nekünk valahogy szerencsénk van egyészségügy-ügyben; Aput nagyon dicsérték, hogy milyen hősiesen viselt minden beavatkozást, mondták hogy az általános állapota kiváló (szinte el sem hitték, hogy soha nem sportolt komolyan), és hogy másnap valószínűleg már annyira jól lesz, hogy át tudják helyezni a sima belgyógyászati osztályra.
Pénteken hívtam őket, hogy hol tartunk, és mondták, hogy Aput átszállították a Péterfybe, mert egyrészt oda tartozik, másrészt az a kevés kórházak egyike, ahol együtt van a gasztroenteorológia és a nefrológia - kis utánaolvasással ki is derült, hogy egy ilyen nagy vérveszteség egyik legnagyobb veszélye, hogy az oxigénhiány miatt maradandóan károsodnak a vesék. Apu szerencsére ezügyben is túlteljesített, minden nap egyre jobban lett, már csak két egység vért* kellett kapnia (ezzel aztán összesen 14 lett, plusz pár plazma meg trombociták), és egyre többet sétálgatott, végül még az udvarra is lement. Gerő bátya szinte minden nap látogatta, én is beugrottam mindig munka után egy jó kis esti beszélgetésre, és volt egy jófej szobatárs bácsi is, szóval összességében megint pozitív volt a kórházi élménye, annak ellenére, hogy ez a kórterem azért nem volt valami fényes.
Következő pénteken engedték haza, a zárójelentésen Mallory-Weiss szindrómával és gyomorsérvvel (időskorban elég gyakori dolog, nem vészes, csak refluxot okoz, ezért kell rá figyelni), továbbá sürgős beutalóval a kardiológiára, hogy kitalálják, mi legyen a vérhígítóival; az Aspirint azt már az intenzíven leállították, és nem is kell kapnia többet, de a másik gyógyszert még szedi - saját kardiológusa dönt majd jövő héten, de a helyettesítő főorvosnő megvizsgálta a szívét, vérnyomását, tüdejét, és hál'Istennek rendben talált mindent, akár az urológus a mai veseultrahangon.
Tegnapelőtt voltam nála utoljára, és egy kis szédelgésen túl, amit a vérszegénység okoz és amire vastablettát szed, teljesen rendben volt; mondta, hogy csak most fogja fel, hogy mekkora veszélyben volt, hogy konkrétan perceken múlott az élete, mert ha elveszíti az eszméletét a mentőhívás előtt, elvérzett volna. Persze az ő viszonya a halállal nem olyan mint egy átlagemberé - nem tudom rajta kívül ki van még, aki nem pánikolt volna be, amikor már a második adag vére teríti be a fürdőszoba teljes padlóját, de ő kicsit sem ijedt meg, és végig nem félt, nyugodtan és elfogadóan várta, hogy mi következik... csodás dolog lehet, ha az embernek ekkora és ilyen megingathatatlan hite van, mindig is irigyeltem érte, elfogadnám legalább felét... Olyan édes volt, mert ugye ő az egyetlen a világon, aki tud róla, hogy hogyan és mennyire próbálkozunk a kisbabával, és meséltem neki, hogy lassan esedékes az inszem, meg hogy komolyan gondolkozunk az örökbefogadáson. És azzal a nyugodt Apu-mosolyával azt mondta, hogy érzi, hogy sikerülni fog, mert nehéz és küzdelmes, de végül jó lesz minden - én meg valahogy igazán és őszintén elhittem neki. :)
Ma beszéltünk telefonon, és egészen erőteljes és vidám volt a hangja, és azt mondta nevetve, hogy nagyon-nagyon jól van, én meg titokban megköszöntem a BTL-nak, hogy itt hagyta nekem.
* Végtelen és ki sem fejezhető hálám mindenkinek, aki valaha adott vért. Én még sosem, mert a szúrást bírom, de örök életemben vérszegény voltam, és ha többet vettek le, azonnal félájultra gyengültem, most meg már nem tudom, hogy az IR miatt szabadna-e. De most valahogy úgy érzem ez nem mentség - mert egyáltalán nem túlzás, hogy a két ember, akit a legjobban szeretek a világon, idegen emberek önzetlenségének köszönhetően kapta vissza az életét. Szóval köszönöm, nagyon.
Múlt-múlt kedden délután M. suliba készült, úgyhogy munka után felvett, és elmentem vele Apuhoz; ilyenkor nagyokat szoktunk sétálni, vagy jókat beszélgetni, vagy elmegyünk bevásárolni, és mikor M. végez, akkorra hazaérünk. Most napközben Apu termálfürdőben volt, úgyhogy megbeszéltük, hogy öt körülre hazaér, és boltba megyünk - az autóban vártam rá, amikor felhívott és mondta, hogy menjek inkább fel, mert nem érzi valami jól magát. Nem tudtam mi lehet, mert egyrészt hazajött Veresegyházáról vonattal, szóval annyira rosszul nem lehetett, másrészt a hangja az meg annyira gyenge és akadozó volt, hogy eléggé aggódva rohantam fel hozzá.
Az előszobában ült az asztalnál, és elég ijesztően festett... nem volt sápadt, mert ő ilyenkor nyár végén annyira le van barnulva, hogy azt a színt képtelenség lenne eltüntetni, de az arca be volt esve, a szemei karikásak voltak, szaggatottan lélegzett, és valóban alig volt hangja. Azt mondta szédül, és annyira kiment az erő a lábaiból, hogy alig bírt hazajönni a villamostól; megpróbáltunk vérnyomást mérni, mert mindketten azonnal arra gondoltunk, hogy biztos leesett - és valóban, annyira alacsony volt, hogy hibát írt ki a gép a számok helyett. Ettől eléggé megijedtem, itattam vele egy kis kávét, lefektettem pihenni, és megbeszéltük, hogy ha tíz perc múlva sem javul a helyzet, hívjuk a mentőket. Valamennyit nőtt, bár először csak olyan 80/40 körülire, és közben jött egy csomó további tünet, ami (amint később kiderült, mert M. az óráján ülve megnézte neten) tipikus ilyen helyzetben: hidegrázás, verejtékezés, szívdobogás, füldugulás, nyakmerevedés és végtaggörcsök. Mire M. pár óra múlva végzett, már 100/60 közelébe kúsztak a számok, és ugyan még mindig nagyon gyenge volt, azt mondta, hogy javul, úgyhogy mi hazajöttünk, a lelkére kötve, hogy ha bármi változna, akkor azonnal hív minket és a mentőt.
Szerdán reggel a vezetékes telefon hangja ébresztett, de mire kiértem, elhallgatott; azonnal megszólalt a mobilom is, Apu volt - a háttérből segítettek neki az infókkal, és elmondta, hogy az Uzsoki kórház intenzív osztályán van, mert éjfél körül vért hányt, és bevitte a mentő. Rögtön szóltam a kollegáknak, hogy nem megyek be munkába, és el is indultam, miközben szegény M. itthon maradt egész napra, mert az ő autója szervízben volt, én meg elvittem a kicsit. Útközben próbáltam nem gondolni semmire, mert nem akartam balesetveszélyes lenni... amikor kezdtem aggódni és rémeket látni és legrosszabbra számítani, mindig abba kapaszkodtam, hogy jó kezekben van, és íme, a hangja már nem volt annyira elhaló, mint előző este.
A kórházba érés már első pillanattól pozitív élmény volt, mert ez egy teljesen felújított részlege az épületcsoportnak, vadonatújan csillog-villog benne minden, a váróteremtől az intenzívig olyan minden, amilyen a filmekben szokott: az utóbbiban profi gépek, függönnyel elválasztott kényelmes ágyak, kis pult, ahol egy nagyjából tízfős személyzet vár folyamatosan készenlétben, és amint később kiderült, egész éjjel minden egyes beteg lábánál egy-egy ébren ücsörgő nővér, aki figyel mindenre. Apu nem nézett ki valami jól... nagyon picike volt a hatalmas fehér ágyon, csomó gépre rá volt kötve, az orrába oxigén, egyik karjába vér, a másikba infúzió folyt, és eközben egy harmadik helyen szúrták épp, hogy ellenőrizzék az értékeit; mondta, hogy az otthoni adag vér után hányt még egyet a mentőben, egyet a sebészeti ambulancián, és egyet már az intenzíven, és közben néha öklendezett, és égőpiros vért köpött. A személyzet hihetetlenül kedves volt, eleve nem volt látogatási idő (csak napi kétszer van, délben egy fél, délután egy órát, akkor is csak teljes műtős-díszbe öltözve lehet bemenni, és csak maximum két családtagnak), mégis engedtek ott lenni elég hosszú ideig, a nővérek rögtön ugrottak, ha Apu valamit kért, és hozzám is odajött egy fiatal dokinő elmondani, hogy mi történt: sokkos állapotban hozták be és kétszer szondázták meg Apu gyomrát, amíg arra a következtetésre jutottak, hogy más vérzés nincs, "csak" a nyelőcsöve alsó része repedt meg, mert a reflux és a sok beszedett gyógyszer kivékonyította rajta a nyálkahártyát, és mivel a sztentjei miatt vérhígítót szed, nem tudott elég gyorsan beforrni a seb. Hivatalos látogatási időig aztán elmentem Apuhoz pár cuccot összeszedni neki, és kitakarítani a fürdőt - elképesztő volt... szerencsére nem irtózom a vértől, szóval nem az a része volt ijesztő, hanem a gondolat, hogy egy olyan kicsi emberből annyi vér ki tudott folyni (és ugye igazából később még többször annyi), és mégis végig eszméleténél volt, kinyitotta az ajtót a mentősöknek, és még azt is teljesen hidegvérrel (pun intended) átgondolta, hogy semmi értelme engem riasztani, hogy egész éjjel aggódjak, mikor semmit sem tudok tenni hogy segítsek.
Aztán visszamentem a déli látogatásra, és utána rohantam egy kört Apu háziorvosához, mert a kórházban nem találták a dossziét, amit bevitt magával, és amiben gyönyörű rendben ott volt az utóbbi évek minden lelete, orvosi véleménye és zárójelentése; kaptam másolatokat, aztán délutáni látogatás, amikor már valamivel jobban volt, de még mindig várt rá egy újabb szondázás, hogy rájöjjenek, elállt-e már a belső vérzés.
Csütörtökre már teljesen stabilizálódott az állapota, az oxigénpótlásról leszedték, a vérnyomása már normális volt, délután már a többi betegről hallott pletykákon rötyörésztünk; vért azért továbbra is kapott, mert időskorban annak több nap kell, hogy a sok veszteség után megint el tudja látni a funkcióját. A személyzetnek, mivel pénzt nem fogadtak el, vittem három hatalmas doboz csokit, hihetetlenül jó fejek voltak, úgy látszik nekünk valahogy szerencsénk van egyészségügy-ügyben; Aput nagyon dicsérték, hogy milyen hősiesen viselt minden beavatkozást, mondták hogy az általános állapota kiváló (szinte el sem hitték, hogy soha nem sportolt komolyan), és hogy másnap valószínűleg már annyira jól lesz, hogy át tudják helyezni a sima belgyógyászati osztályra.
Pénteken hívtam őket, hogy hol tartunk, és mondták, hogy Aput átszállították a Péterfybe, mert egyrészt oda tartozik, másrészt az a kevés kórházak egyike, ahol együtt van a gasztroenteorológia és a nefrológia - kis utánaolvasással ki is derült, hogy egy ilyen nagy vérveszteség egyik legnagyobb veszélye, hogy az oxigénhiány miatt maradandóan károsodnak a vesék. Apu szerencsére ezügyben is túlteljesített, minden nap egyre jobban lett, már csak két egység vért* kellett kapnia (ezzel aztán összesen 14 lett, plusz pár plazma meg trombociták), és egyre többet sétálgatott, végül még az udvarra is lement. Gerő bátya szinte minden nap látogatta, én is beugrottam mindig munka után egy jó kis esti beszélgetésre, és volt egy jófej szobatárs bácsi is, szóval összességében megint pozitív volt a kórházi élménye, annak ellenére, hogy ez a kórterem azért nem volt valami fényes.
Következő pénteken engedték haza, a zárójelentésen Mallory-Weiss szindrómával és gyomorsérvvel (időskorban elég gyakori dolog, nem vészes, csak refluxot okoz, ezért kell rá figyelni), továbbá sürgős beutalóval a kardiológiára, hogy kitalálják, mi legyen a vérhígítóival; az Aspirint azt már az intenzíven leállították, és nem is kell kapnia többet, de a másik gyógyszert még szedi - saját kardiológusa dönt majd jövő héten, de a helyettesítő főorvosnő megvizsgálta a szívét, vérnyomását, tüdejét, és hál'Istennek rendben talált mindent, akár az urológus a mai veseultrahangon.
Tegnapelőtt voltam nála utoljára, és egy kis szédelgésen túl, amit a vérszegénység okoz és amire vastablettát szed, teljesen rendben volt; mondta, hogy csak most fogja fel, hogy mekkora veszélyben volt, hogy konkrétan perceken múlott az élete, mert ha elveszíti az eszméletét a mentőhívás előtt, elvérzett volna. Persze az ő viszonya a halállal nem olyan mint egy átlagemberé - nem tudom rajta kívül ki van még, aki nem pánikolt volna be, amikor már a második adag vére teríti be a fürdőszoba teljes padlóját, de ő kicsit sem ijedt meg, és végig nem félt, nyugodtan és elfogadóan várta, hogy mi következik... csodás dolog lehet, ha az embernek ekkora és ilyen megingathatatlan hite van, mindig is irigyeltem érte, elfogadnám legalább felét... Olyan édes volt, mert ugye ő az egyetlen a világon, aki tud róla, hogy hogyan és mennyire próbálkozunk a kisbabával, és meséltem neki, hogy lassan esedékes az inszem, meg hogy komolyan gondolkozunk az örökbefogadáson. És azzal a nyugodt Apu-mosolyával azt mondta, hogy érzi, hogy sikerülni fog, mert nehéz és küzdelmes, de végül jó lesz minden - én meg valahogy igazán és őszintén elhittem neki. :)
Ma beszéltünk telefonon, és egészen erőteljes és vidám volt a hangja, és azt mondta nevetve, hogy nagyon-nagyon jól van, én meg titokban megköszöntem a BTL-nak, hogy itt hagyta nekem.
* Végtelen és ki sem fejezhető hálám mindenkinek, aki valaha adott vért. Én még sosem, mert a szúrást bírom, de örök életemben vérszegény voltam, és ha többet vettek le, azonnal félájultra gyengültem, most meg már nem tudom, hogy az IR miatt szabadna-e. De most valahogy úgy érzem ez nem mentség - mert egyáltalán nem túlzás, hogy a két ember, akit a legjobban szeretek a világon, idegen emberek önzetlenségének köszönhetően kapta vissza az életét. Szóval köszönöm, nagyon.
2012. október 3., szerda
Eloping bride
Tegnap óta utánaolvastam egy kicsit a dolgoknak, és kiderült, hogy még a végén kénytelenek leszünk minden elvünket sutba dobni, és ennyi év után szégyenszemre összeházasodni: úgy tűnik, hogy titkos örökbefogadásnál előbbre kerülnek a sorban a házaspárok, nyíltnál meg egyenesen nem is fogadnak esketlen szülőjelölteket...
M. egy kicsit gondolkozott a híren, és vállat vont - szerinte ha már, akkor végülis mégiscsak szebb dolog gyerekrevágyás miatt összekötni magunkat papíron is, mint szociális támogatásra pályázva, vagy azért, mert társadalmilag és illendőségileg elvárt...
Amire én csak annyit mondtam, hogy ha már... a világ cikije leszünk ezzel a ránk egyáltalán nem jellemző konformizálódással, akkor legalább titokban menjünk majd el az anyakönyvvezetőhöz, mert olyan vicces lenne néha csak úgy bejelentgetni különböző társaságokban, hogy jah apropó, ő a férjem/feleségem; továbbá abban biztos lehet, hogy menyasszonyi ruhába öltözök, hogy teljes legyen akudarc kép.
Ótejóég!
M. egy kicsit gondolkozott a híren, és vállat vont - szerinte ha már, akkor végülis mégiscsak szebb dolog gyerekrevágyás miatt összekötni magunkat papíron is, mint szociális támogatásra pályázva, vagy azért, mert társadalmilag és illendőségileg elvárt...
Amire én csak annyit mondtam, hogy ha már... a világ cikije leszünk ezzel a ránk egyáltalán nem jellemző konformizálódással, akkor legalább titokban menjünk majd el az anyakönyvvezetőhöz, mert olyan vicces lenne néha csak úgy bejelentgetni különböző társaságokban, hogy jah apropó, ő a férjem/feleségem; továbbá abban biztos lehet, hogy menyasszonyi ruhába öltözök, hogy teljes legyen a
Ótejóég!
2012. október 2., kedd
Nagycsalád
Hú, lógok még az Apu-sztorival, ami jó hosszú lesz, és még csak felénél tartok a mesélésnek, továbbá örökbefogadás ügyében is elkezdtem írni pár gondolatot nem rég, és azt is kiegészítem majd valamikor, és posztolom az utókornak.
De ez utóbbi kapcsán volt ma egy érdekes beszélgetésünk, miközben az esőben araszoltunk a körúti dugóban (ez valahogy visszatérő helyszín nálunk). Röviden: azon filózunk, hogy be kellene jelentkezni a TeGyeSz-hez elbírálásra, az úgyis fél év, aztán tovább lépni valamelyik nyílt örökbefogadással foglalkozó alapítványhoz, mert ha addig teherbe is esek, akkor legalább együtt nőnek fel a kölköcskék.
Az örökbefogadáshoz való viszonyulásunk alapjait még kapcsolatunk hajnalán tisztáztuk, és most csak úgy dumáltunk általánosságban, és mondom M.-nek, hogy nekem egyetlen fenntartásom van: hogy ha vérszerinti gyerekünk is lesz, esetleg kettő is végül (valamiért ikrekkel éberálmodom mindig), akkor bármennyire is egyformán szeretjük őket és bánunk velük, nem fogja-e rosszul érezni magát a kis jövevény, hogy ő kisebbségben van (értelemszerűen nem titkolnánk előtte, hogy hogyan került hozzánk).
M.: Hát, szerintem nem, de ha mégis, akkor majd örökbe fogadunk még egyet, hogy meg legyen az egyensúly.
E.: Jó, de miután ennyit szenvedünk a teherbeeséssel, én soha többet nem vagyok hajlandó fogamzásgátlót szedni, és a gumit utáljuk, és mi lesz, ha közben becsúszik még egy, minden gyerekakarós sikersztoriban be szokott, a hosszas próbálkozások után véletlenül...
M. (lelkesen): Akkor felvesszük a Jolie-Pitt nevet!
E. (vicogva): Remélem hallottad magad, mert akkor ezek alapján simán lehet, hogy öt gyerekünk lesz...
M.: Hát majd akkor nagyon odafigyelünk a havi kiadásokra. És a hatodik után elköttetem magam.
Valahogy így vagyunk manapság... :)
De ez utóbbi kapcsán volt ma egy érdekes beszélgetésünk, miközben az esőben araszoltunk a körúti dugóban (ez valahogy visszatérő helyszín nálunk). Röviden: azon filózunk, hogy be kellene jelentkezni a TeGyeSz-hez elbírálásra, az úgyis fél év, aztán tovább lépni valamelyik nyílt örökbefogadással foglalkozó alapítványhoz, mert ha addig teherbe is esek, akkor legalább együtt nőnek fel a kölköcskék.
Az örökbefogadáshoz való viszonyulásunk alapjait még kapcsolatunk hajnalán tisztáztuk, és most csak úgy dumáltunk általánosságban, és mondom M.-nek, hogy nekem egyetlen fenntartásom van: hogy ha vérszerinti gyerekünk is lesz, esetleg kettő is végül (valamiért ikrekkel éberálmodom mindig), akkor bármennyire is egyformán szeretjük őket és bánunk velük, nem fogja-e rosszul érezni magát a kis jövevény, hogy ő kisebbségben van (értelemszerűen nem titkolnánk előtte, hogy hogyan került hozzánk).
M.: Hát, szerintem nem, de ha mégis, akkor majd örökbe fogadunk még egyet, hogy meg legyen az egyensúly.
E.: Jó, de miután ennyit szenvedünk a teherbeeséssel, én soha többet nem vagyok hajlandó fogamzásgátlót szedni, és a gumit utáljuk, és mi lesz, ha közben becsúszik még egy, minden gyerekakarós sikersztoriban be szokott, a hosszas próbálkozások után véletlenül...
M. (lelkesen): Akkor felvesszük a Jolie-Pitt nevet!
E. (vicogva): Remélem hallottad magad, mert akkor ezek alapján simán lehet, hogy öt gyerekünk lesz...
M.: Hát majd akkor nagyon odafigyelünk a havi kiadásokra. És a hatodik után elköttetem magam.
Valahogy így vagyunk manapság... :)
2012. szeptember 28., péntek
És vissza a témánkhoz...
Sok updatelnivalóm nincs, mert egyelőre várakozó állásponton vagyunk... azért leírom röviden, és később befejezem az Apuról szóló bejegyzést, amit egyelőre parkolásban tartok - na az, ezzel ellentétben igencsak kalandos.
Ma van CD28 (mint a dátum, úgyhogy életemben először azonnal rá tudom vágni, hogy épp hol tartok), de konkrétum semmi: hét elején elkaptam valami takonykórt, úgyhogy az utóbbi napok hőmérséklete semmit sem mond, pedig nyilván hozom a formám, és a méhnyaknyák alapján ami vagy tíz napja vanogat, kitartóan próbálkozik a szervezetem, és nagyjából mostanság ovulálok. Kicsit sem következetesen (bár minden ciklusban megígérem magamnak) végeztem teszteket is, és tegnap este sikerült életem eddigi legpozitívabbját produkálni; a második csík nem volt egészen annyira vastag és talán annyira erős se, mint a kontroll, de majdnem, és tiszta felüdülés volt, hogy végre félhomályban és csak rápillantva is rögtön megláttam, nem kellett hunyorogni, hogy vajon rémlik-e valami jel. Tegnap óta lassan ballagott lefelé a hőmérsékletem a kezdeti beteghez képest, és remélhetőleg hétvégén kiderül, hogy hol tartok épp, megvolt-e már a tüszőrepedés - jó volna tisztán látni, mert kellene még egy 7DPO vérvétel ahhoz, hogy következő ciklusban meg tudjuk ejteni az inszemet. Ami után nagyjából M. névnapján, egy vizsgája utáni büki kiruccanáson tesztelhetnék pozitívat... Istenem, dehjó is volna...
Ma van CD28 (mint a dátum, úgyhogy életemben először azonnal rá tudom vágni, hogy épp hol tartok), de konkrétum semmi: hét elején elkaptam valami takonykórt, úgyhogy az utóbbi napok hőmérséklete semmit sem mond, pedig nyilván hozom a formám, és a méhnyaknyák alapján ami vagy tíz napja vanogat, kitartóan próbálkozik a szervezetem, és nagyjából mostanság ovulálok. Kicsit sem következetesen (bár minden ciklusban megígérem magamnak) végeztem teszteket is, és tegnap este sikerült életem eddigi legpozitívabbját produkálni; a második csík nem volt egészen annyira vastag és talán annyira erős se, mint a kontroll, de majdnem, és tiszta felüdülés volt, hogy végre félhomályban és csak rápillantva is rögtön megláttam, nem kellett hunyorogni, hogy vajon rémlik-e valami jel. Tegnap óta lassan ballagott lefelé a hőmérsékletem a kezdeti beteghez képest, és remélhetőleg hétvégén kiderül, hogy hol tartok épp, megvolt-e már a tüszőrepedés - jó volna tisztán látni, mert kellene még egy 7DPO vérvétel ahhoz, hogy következő ciklusban meg tudjuk ejteni az inszemet. Ami után nagyjából M. névnapján, egy vizsgája utáni büki kiruccanáson tesztelhetnék pozitívat... Istenem, dehjó is volna...
2012. szeptember 17., hétfő
Kölcsöngyerek
Eddig valahogy sikerült viszonylag távol tartani magamat a baba témától. Igen, technikailag körülötte forgott minden gondolatom és tervem már hónapok óta, minden agyalásnak és számolásnak az volt a kezdete és a vége, minden jövőképbe bevillant egy-egy részlete annak az életnek, amiben már nem csak ketten leszünk. Fejemmel túl sokat, talán betegesen sokat foglalkoztam azzal, hogy mikor épp mi történik a testemben, értékek és táblázatok határozták meg a napjaimat és foglalták keretbe a heteimet. A szívem is egyre gyakrabban készítette magát a változásokra, találgatta, hogy miyen lesz, amikor a cicáknál sokkal védtelenebb valakiért kell majd aggódni, amikor vigyázni kell egy mindenben ránk utalt új jövevényre, és közben figyelni arra, hogy a közöttünk tökéletesen működő egyensúly továbbra is zavartalanul fennmaradjon.
A lelkem viszont, évtizedeken át tökéletesített önvédő mechanizmusával, végig gondosan elzárkózott az egész zűrtől. Nem képzelt el konkrétumokat, nem rakta össze a tartófalakat benépesítő mozaikképeket, a megálmodott vágyvilágot nem rendezte be használati tárgyakkal, hétköznapi történésekkel, és főleg visszatérő érzésekkel. Valahogy steril volt minden és ésszerű, mint egy színdarab díszlete, mint egy regény vázlata, életképekre és ellesett pillanatokra bontva, kizárólag arra az alapra építve, amit másoknál láttam.
Aztán egyik fórumos lány felrakott egy képet magáról és egy egészen picike újszülöttről; ül egy széken, karjában egy alig pár naposnak tűnő csöppség hófehér ruhácskában... még a fejét sem tudja tartani, majdnem magzati pózban bújik az ölelésbe, alszik.
És abban a pillanatban hogy megláttam, majdnem szétszakadtam belül... az orrom egyszerre megtelt édeskés babaillattal, az ajkamat csiklandozta a puha pihehaj, a mellemen éreztem a meleg kis test szuszogását, és elöntött egy sor emlék, amikor én is érinthettem ilyent... és akárhogy győzködtem magam, hogy semmi közöm ehhez a fotóhoz, és a rajta látható személyekhez, sírnom kellett.
Annyira irigyeltem a lányt, hogy már fájt, és annyira szégyelltem magam az irigykedés miatt, hogy az még jobban. Nem az övé volt; egy hétvégi délutánra megkapta, egy pár órára érezhette, hogy milyen ennek a csodának a részese lenni, egy percig eljátszhatott a gondolattal, hogy ez az ő élete. Egy percig én is megtettem, egy percre leomlottak a falaim, és engedtem magam elsodortatni az árral, és láttam a parton magunkat, és mellettünk egy apró emberkezdeményt, akin csak mi véljük felfedezni, hogy hasonlít ránk, de akiben egyértelműen felismerem M. szemeit, és a saját számat, és akihez úgy beszélek, hogy elhiszem, minden kis hangsúly számít majd valamikor.
Csak egy percre mertem körülnézni ebben a párhuzamos világban, aztán visszamenekültem a kanapéra, a cica dorombolásához, M. mosolyához, 2012 szeptemberébe, és gyorsan kitöröltem Benedek és Levente emlékét, és a kérdést, hogy vajon lesz-e valaha saját kisfiam...
Csak egy percre mertem körülnézni ebben a párhuzamos világban, aztán visszamenekültem a kanapéra, a cica dorombolásához, M. mosolyához, 2012 szeptemberébe, és gyorsan kitöröltem Benedek és Levente emlékét, és a kérdést, hogy vajon lesz-e valaha saját kisfiam...
2012. szeptember 13., csütörtök
Nahkéremszépen...
Hát történnek a dolgok... :)
Voltam ma ugye a BMC nőgyógyászati rendelésén... egészen elégedett vagyok alapvetően, de azért elmesélem a negatív oldalát is, hogy teljes legyen a kép. Végülis még negatívnak sem nevezhetem őszintén szólva, csak hát nem volt azért olyan csúcsszuper mint a saját dokimnál. Először is, mert nagyjából másfél órát kellett várni egy negyedórás bentlétért, amihez nem vagyok szokva, de állami kórházakban szerintem ez normális. Nem tudom, hogy múltkor szerencsések voltunk-e a szinte azonnal bemenéssel, és most voltak különösen sokan, vagy ezután mindig ilyen lesz, de igazából ha számít rá az ember (én az eddigiek alapján nem tettem), akkor nem vészes.
Aztán meg, mert hiányzott az én dokim imádnivalósága... tudom, hogy buta naivitás bárkitől azt várni, hogy olyan legyen mint ő, mert annyira udvarias orvos nagyjából csak ő van az országban, de nekem hál'Istennek mással nem is volt dolgom eddigi életemben (na jó, házidokim, aki szintén egy tündér), úgyhogy jó magasan van a lécem. Ez egy nagyjából velem egyidős, magas pasi volt, aki természetesen nem mutatkozott be, úgyhogy nem is tudom kicsoda, továbbá nem tudom az eredményeinket sem, mert nem osztotta meg őket, és a kartonunkat sem adta ki a kezéből - csak annyit mondott, hogy a hormoneredményeim jók, a spermakép kiváló. Igen, amit olvastam, az igaz, elég rutinszerűen megy az egész, minden strictly on a need-to-know basis, nekem például már mindenemet áttanulmányozta előre, tudott a műtétről is, és semmit sem részletezett, csak annyit kérdezett, hogy hány stimulált ciklusom volt, és hány éves is vagyok; aztán azt mondta, hogy mindenem rendben, három inszeminációt javasol kezdetnek, és ha esetleg eredménytelenek lesznek, akkor utána majd leülünk megbeszélni, hogy legyenek továbbiak vagy inkább lombik. És volt hasnyomkorászás, chlamydia szűrés meg UH is, átkiabált az asszisztensnőjének valami negyven körüli számokat, gondolom a petefészkeim méretei lehettek, aztán meg, hogy a méhnyálkahártya 6 mm, és egyik oldalom egy 7 mm, másikon egy 8 mm tüsző van (hogy melyik hol, azt elfelejtettem) - nekem nem mutogatta meg őket a monitoron (bár úgy volt fordítva, hogy látni láttam), és nem is tapsikolt örömében, mint a saját dokim, de I can live with that. A legközelebbi teendő, hogy elmenjek 7DPO vérvételre, majd a következő ciklus harmadik napján vissza vizsgálatra, ahol is elkezdenek szúrni az inszemet előkészítendő... ezzel a szokásosan komótos növekedési ritmussal elég messze van még, de húde izgi.
Elég vigyorgósan jöttem ki ezek után - mennyire relatív minden... Előttem bement két nő, és mivel hármasával lehetett haladni, nekem az öltözőben kellett várni, amíg ők végeznek, és a vékony ajtón keresztül mindent hallottam. Az első csak eredményeket megbeszélni jött vissza, mondta neki a doki, hogy megpróbálhatnak kiműteni spermákat a férje mellékheréjéből, hogy hátha van életképes közöttük, de azért lassan majd azon is el kell gondolkodniuk, hogy donorsperma* is lehet a vége. A másodiknak, aki kezdő páciens volt mint én, egy sövénnyel osztott méhe derült most ki, mint egyik fórumos kedvencemnek, amit nyilván műthető, de attól még elég rossz érzés lehetett szembesülni az információval, hiszen mindig úgy jelenik meg az ember ilyen helyeken, hogy na majd adnak valami gyógyszert, és minden rendbe jön. Ettől kezdve elég áldottnak éreztem a mi állapotunkat, még akkor is, ha úgy tűnik nem az a típus vagyok, aki teherbe tud esni csak attól, hogy a pasim rámnéz. Minden gyenge pontunk kiderült és javítható, minden esélyünk megvan, nőnek a bamba petelányaim, jöhet a következő ciklus, és legkésőbb Malacz-névnapra jöhet a pozitív teszt; de jó lenne, de jó!
* A fiúba ma is elég alaposan beleszerettem amúgy, miközben vergődtünk át az esős budai forgalmon. Elmeséltem neki a bent hallottakat, és mondtam, hogy ha nekünk miatta nem lehetne gyerekünk, akkor én inkább nem is szeretnék sajátot, mert milyen szar lehet már az, hogy miközben mi együtt vagyunk boldogok, én valami más pasitól vagyok terhes, és ahhoz fog hasonlítani a Kissmalacz, akkor sokkal inkább az örökbefogadás. Imádom, amiért ehhez a témához is olyan lelkesen áll, azonnal elkezdte mesélni, hogy egy kollegájának az ismerőse nagyon szerencsés volt, és egész hamar kapott nagyon pici kisbabát; persze ezt mi már rég tisztáztuk, hogy szívesen fogadnánk örökbe, akár saját gyerek mellé is, de tudom, hogy ez a legtöbb férfinak annyira tabu téma, hogy nem hogy tárgyalni, de még hallani sem akarnak róla, akár a spermavizsgálatról... Hát nekem ilyen jutott; lucky girl.
Voltam ma ugye a BMC nőgyógyászati rendelésén... egészen elégedett vagyok alapvetően, de azért elmesélem a negatív oldalát is, hogy teljes legyen a kép. Végülis még negatívnak sem nevezhetem őszintén szólva, csak hát nem volt azért olyan csúcsszuper mint a saját dokimnál. Először is, mert nagyjából másfél órát kellett várni egy negyedórás bentlétért, amihez nem vagyok szokva, de állami kórházakban szerintem ez normális. Nem tudom, hogy múltkor szerencsések voltunk-e a szinte azonnal bemenéssel, és most voltak különösen sokan, vagy ezután mindig ilyen lesz, de igazából ha számít rá az ember (én az eddigiek alapján nem tettem), akkor nem vészes.
Aztán meg, mert hiányzott az én dokim imádnivalósága... tudom, hogy buta naivitás bárkitől azt várni, hogy olyan legyen mint ő, mert annyira udvarias orvos nagyjából csak ő van az országban, de nekem hál'Istennek mással nem is volt dolgom eddigi életemben (na jó, házidokim, aki szintén egy tündér), úgyhogy jó magasan van a lécem. Ez egy nagyjából velem egyidős, magas pasi volt, aki természetesen nem mutatkozott be, úgyhogy nem is tudom kicsoda, továbbá nem tudom az eredményeinket sem, mert nem osztotta meg őket, és a kartonunkat sem adta ki a kezéből - csak annyit mondott, hogy a hormoneredményeim jók, a spermakép kiváló. Igen, amit olvastam, az igaz, elég rutinszerűen megy az egész, minden strictly on a need-to-know basis, nekem például már mindenemet áttanulmányozta előre, tudott a műtétről is, és semmit sem részletezett, csak annyit kérdezett, hogy hány stimulált ciklusom volt, és hány éves is vagyok; aztán azt mondta, hogy mindenem rendben, három inszeminációt javasol kezdetnek, és ha esetleg eredménytelenek lesznek, akkor utána majd leülünk megbeszélni, hogy legyenek továbbiak vagy inkább lombik. És volt hasnyomkorászás, chlamydia szűrés meg UH is, átkiabált az asszisztensnőjének valami negyven körüli számokat, gondolom a petefészkeim méretei lehettek, aztán meg, hogy a méhnyálkahártya 6 mm, és egyik oldalom egy 7 mm, másikon egy 8 mm tüsző van (hogy melyik hol, azt elfelejtettem) - nekem nem mutogatta meg őket a monitoron (bár úgy volt fordítva, hogy látni láttam), és nem is tapsikolt örömében, mint a saját dokim, de I can live with that. A legközelebbi teendő, hogy elmenjek 7DPO vérvételre, majd a következő ciklus harmadik napján vissza vizsgálatra, ahol is elkezdenek szúrni az inszemet előkészítendő... ezzel a szokásosan komótos növekedési ritmussal elég messze van még, de húde izgi.
Elég vigyorgósan jöttem ki ezek után - mennyire relatív minden... Előttem bement két nő, és mivel hármasával lehetett haladni, nekem az öltözőben kellett várni, amíg ők végeznek, és a vékony ajtón keresztül mindent hallottam. Az első csak eredményeket megbeszélni jött vissza, mondta neki a doki, hogy megpróbálhatnak kiműteni spermákat a férje mellékheréjéből, hogy hátha van életképes közöttük, de azért lassan majd azon is el kell gondolkodniuk, hogy donorsperma* is lehet a vége. A másodiknak, aki kezdő páciens volt mint én, egy sövénnyel osztott méhe derült most ki, mint egyik fórumos kedvencemnek, amit nyilván műthető, de attól még elég rossz érzés lehetett szembesülni az információval, hiszen mindig úgy jelenik meg az ember ilyen helyeken, hogy na majd adnak valami gyógyszert, és minden rendbe jön. Ettől kezdve elég áldottnak éreztem a mi állapotunkat, még akkor is, ha úgy tűnik nem az a típus vagyok, aki teherbe tud esni csak attól, hogy a pasim rámnéz. Minden gyenge pontunk kiderült és javítható, minden esélyünk megvan, nőnek a bamba petelányaim, jöhet a következő ciklus, és legkésőbb Malacz-névnapra jöhet a pozitív teszt; de jó lenne, de jó!
* A fiúba ma is elég alaposan beleszerettem amúgy, miközben vergődtünk át az esős budai forgalmon. Elmeséltem neki a bent hallottakat, és mondtam, hogy ha nekünk miatta nem lehetne gyerekünk, akkor én inkább nem is szeretnék sajátot, mert milyen szar lehet már az, hogy miközben mi együtt vagyunk boldogok, én valami más pasitól vagyok terhes, és ahhoz fog hasonlítani a Kissmalacz, akkor sokkal inkább az örökbefogadás. Imádom, amiért ehhez a témához is olyan lelkesen áll, azonnal elkezdte mesélni, hogy egy kollegájának az ismerőse nagyon szerencsés volt, és egész hamar kapott nagyon pici kisbabát; persze ezt mi már rég tisztáztuk, hogy szívesen fogadnánk örökbe, akár saját gyerek mellé is, de tudom, hogy ez a legtöbb férfinak annyira tabu téma, hogy nem hogy tárgyalni, de még hallani sem akarnak róla, akár a spermavizsgálatról... Hát nekem ilyen jutott; lucky girl.
2012. szeptember 11., kedd
Always look on the bright side...
Helyszín: Kisslakás nappalija, két fárasztó munkanap közötti késő esti órában.
M. íróasztalnál ül, és számítógépes harcban győzedelmeskedik épp.
E. lefeküdni készülődés közepette, alvóba öltözve megáll a hálószoba ajtajában.
E.: Nyuszi, nyugodtan zuhanyozhatsz reggel, és most beszúrhatsz még fél óra játékot a helyére, mert ovuteszteltem, és ma még nem muszáj megdugnod...
M. (vidáman): Júj, az jó lesz, mert épp vezetek, és mindjárt leverem ezt a faszit!
M. és E. összenéznek, és jóízűt rötyörésznek.
M. lelkes átkozódás közepette leveri azt a faszit.
E. fogat mos, majd bepötyögi a blogjába, hogy úúúgy szereti ezt a fiút.
A rossz hír, hogy a kölkeinknek nem valószínű, hogy komoly és felelősségteljes és felnőttesen gondolkodó szülei lesznek. A jó hír, hogy boldog és lökött és örökké gyereklelkű pajtásai annál inkább.
M. íróasztalnál ül, és számítógépes harcban győzedelmeskedik épp.
E. lefeküdni készülődés közepette, alvóba öltözve megáll a hálószoba ajtajában.
E.: Nyuszi, nyugodtan zuhanyozhatsz reggel, és most beszúrhatsz még fél óra játékot a helyére, mert ovuteszteltem, és ma még nem muszáj megdugnod...
M. (vidáman): Júj, az jó lesz, mert épp vezetek, és mindjárt leverem ezt a faszit!
M. és E. összenéznek, és jóízűt rötyörésznek.
M. lelkes átkozódás közepette leveri azt a faszit.
E. fogat mos, majd bepötyögi a blogjába, hogy úúúgy szereti ezt a fiút.
A rossz hír, hogy a kölkeinknek nem valószínű, hogy komoly és felelősségteljes és felnőttesen gondolkodó szülei lesznek. A jó hír, hogy boldog és lökött és örökké gyereklelkű pajtásai annál inkább.
2012. szeptember 10., hétfő
Kedves Naplóm...
Utóbbi hetekben aktívan keresgéltem sorstárs blogokat, mert nem tudom, jó-e vagy inkább szomorú, de valahogy az van, hogy legtöbb információt olyanoktól lehet összeszedni, akik épp benne vagy már túl vannak a hasonló ügyek(b)en - nem könyvekből, nem szakcikkekből, és nem dokiktól.
De ami a legjobb ezekben a történetekben az az, hogy kiderül: nem vagyok freak of nature, és egyáltalán nem is bolondultam meg, a sokáig gyerekre vágyó/váró nők mindegyike átmegy ugyanazokon a fura helyzeteken, megéli ugyanazokat a zagyva érzéseket, és eljut ugyanazokhoz az egyértelmű következtetésekhez, hogy aztán egyetlen mozdulattal lesöpörje őket az asztalról, és teljesen más elméletekben kezdjen el hinni, és elölről kezdődjön az egész folyamat huszadszorra is.
A másik érdekesség... a magyarok ugye az élet minden területén legendásan pesszimista népség, szinte gyerekkor óta benevelődik a bezzeg-szindróma, és később aztán ennek megfelelően bármi történik, sosem az tűnik fel első sorban, hogy mi működik jól, hanem az, hogy mi nem sikerült, különös tekinettel arra, ami nekünk nem, de bezzeg a másiknak igen. Na én ezt például mindig is gyűlöltem, szerencsére Anyu természetét sikerült örökölni, és annak megfelelően kifejezetten rosszul voltam attól, ha valaki áldozat vagy mártír szerepben tetszeleg, és lubickol az önsajnálatban - még akkor is idegesít ez, ha olyan dologra vonatkozik, amiről az illető nem tehet, olyankor meg pláne ha a történéseket valamilyen módon még elő is idézte, vagy befolyásolni tudta volna, de nem tette. Az ilyen embereket legszívesebben jól felképelném, hogy térj már magadhoz baszdmeg, és nézz körül egy percre, hogy vajon tényleg te vagy-e a világ legszerencsétlenebbje, vagy lehet, hogy túlzol egy kicsit...
Persze, napokig lehet filozofálni arról, hogy mi számít valóban tragédiának, és mit gondol annak az, akivel épp megesik, mert nyilván ha bajod van, nem vigasz az, hogy másnak meg még nagyobb (ahogy az sem, hogy másnak nincs); de nem is erről akartam beszélni, hanem a hangnemről és hozáállásról, ami az általam talált magyar blogobról süt. Linkeket nem tennék, mert senkit sem akarok megsérteni - alapvetően kedves, jóindulatú emberek írják őket, akik tényleg segítő szándékkal teregetik ki problémáikat, és részletezik az útjuk minden bökkenőjét, és csomó dolgot tanultam tőlük, amit magamtól valószínűleg elég nehéz lett volna felkutatni, amiért megfelelően hálás is vagyok. De legtöbbször az engem érdeklő konkrétumok (pl. kezelési protokoll inszem vagy lombik esetén, stb.) kiderítése után azonnal abba is hagytam az olvasás, mert egyszerűen annyira szomorú és lemondó és világvégi volt mindig az egész napló hangulata, hogy elment a kedvem még az élettől is közben, nem hogy a meddőségi kivizsgálásoktól. Nem egyszer ugrott be, hogy de basszus, aki ennyire nem életrevaló, és ennyire könnyen feladja, vagy ennyire kelletlenül viseli a nemfeladást, az hogy is akar gyereket...? És most nyilván nem arra gondolok, hogy nem érdemli meg, hanem arra, hogy egy gyerek vállalása az felér egy életed végéig lelkeden tátongó nyílt sebbel... hatalmas agyonismételt közhely az a minden babás képeslapra felkerülő szöveg, hogy tulajdonképpen abba egyezel bele, hogy a szíved mostantól a testeden kívül dobogjon - de nagyon igaz. És egy ilyen ember (nem csak leendő anya által írt bejegyzéseket olvastam ám, férfiak is nyavalyogtak) hogy fog majd helytállni később szülőként, ha esetleg valami igazi rossz történik a gyerekével, és ezáltal vele... mert lássuk be, lehetnek annál milliószor nagyobb borzalmak az életben, hogy esetleg nem születik meg egykönnyen az a gyerek.
Találtam viszont néhány isteni angol nyelvű blogot. Olyanokat, ahova a mindenféle beavatkozások leírásán túl is érdemes ellátogatni, mert a szerző, bármennyire is szar neki épp, valahogy viccesen, helyenként cinikusan, helyenként keserű humorral, de mindig élvezhetően mesél. Olvasás közben folyton az jutott eszembe, hogy de jó volna olyan blogot írni mint ők, és főleg mindig úgy megélni a dolgokat mint ők (többnyire sikerül, úgy érzem, de azért bőven van még tanulnivalóm), szellemesen és (ön)ironikusan kezelni ezt az egész témát, és nem azt árasztani minden megnyilvánulásból (sőt lehetőleg egyikből sem), hogy tejóságosúristen, milyen rossz nekem. Igen, vannak rosszabb napok, sírós órák, sőt még olyan percek is, amikor elég kilátástalannak tűnik az egész küzdelem. De alapjában véve elmondhatatlanul boldogok vagyunk, hihetetlenül jól érezzük magunkat egymással, és a kis közös világunkban jóleső lelkizésektől és felhőtlen nevetéstől hangos minden nap, semmi pénzért sem cserélnénk senkivel a világon - és ennél nagyobb kincs nem nagyon van vagy kell az életben.
Nagyon-nagyon szeretnénk gyerekeket, akkor válna tökéletesen kerekké a kis univerzumunk, akkor teljesedne ki az a nagy szeretetgombóc, ami összeköt és családdá tesz minket. És ez a legnehezebb: nem a tudat, hogy esetleg nem lehet soha, mert ha az lenne biztos, akkor arra találnánk valamilyen alternatívát; hanem a várakozás, a bizonytalanság, a kételyek és a kérdések, az útkeresés... a nem-tudni-a-végszót. Mert most úgy érzem, hogy bármit megtennék és bármin keresztülmennék, ha tudnám, hogy biztosan eredményre vezet. És ez a másik, és a legfőbb ok, ami miatt szeretem olvasni ezeket a nőket: amikor az archívummal kezdem, látom, hogy évekkel ezelőtt ők is pontosan így éreztek, így ingadoztak remény és kétségbeesés között, így kutatták, hogy vajon mit tehetnek másképp vagy jobban - én meg most, a jövőjükben ülve, már látom, hogy végül valamilyen formában kivétel nélkül mindnek sikerült anyának lenni. Igen, még annak is, aki ilyen óvatosan mert csak hinni, mint én... :)
De ami a legjobb ezekben a történetekben az az, hogy kiderül: nem vagyok freak of nature, és egyáltalán nem is bolondultam meg, a sokáig gyerekre vágyó/váró nők mindegyike átmegy ugyanazokon a fura helyzeteken, megéli ugyanazokat a zagyva érzéseket, és eljut ugyanazokhoz az egyértelmű következtetésekhez, hogy aztán egyetlen mozdulattal lesöpörje őket az asztalról, és teljesen más elméletekben kezdjen el hinni, és elölről kezdődjön az egész folyamat huszadszorra is.
A másik érdekesség... a magyarok ugye az élet minden területén legendásan pesszimista népség, szinte gyerekkor óta benevelődik a bezzeg-szindróma, és később aztán ennek megfelelően bármi történik, sosem az tűnik fel első sorban, hogy mi működik jól, hanem az, hogy mi nem sikerült, különös tekinettel arra, ami nekünk nem, de bezzeg a másiknak igen. Na én ezt például mindig is gyűlöltem, szerencsére Anyu természetét sikerült örökölni, és annak megfelelően kifejezetten rosszul voltam attól, ha valaki áldozat vagy mártír szerepben tetszeleg, és lubickol az önsajnálatban - még akkor is idegesít ez, ha olyan dologra vonatkozik, amiről az illető nem tehet, olyankor meg pláne ha a történéseket valamilyen módon még elő is idézte, vagy befolyásolni tudta volna, de nem tette. Az ilyen embereket legszívesebben jól felképelném, hogy térj már magadhoz baszdmeg, és nézz körül egy percre, hogy vajon tényleg te vagy-e a világ legszerencsétlenebbje, vagy lehet, hogy túlzol egy kicsit...
Persze, napokig lehet filozofálni arról, hogy mi számít valóban tragédiának, és mit gondol annak az, akivel épp megesik, mert nyilván ha bajod van, nem vigasz az, hogy másnak meg még nagyobb (ahogy az sem, hogy másnak nincs); de nem is erről akartam beszélni, hanem a hangnemről és hozáállásról, ami az általam talált magyar blogobról süt. Linkeket nem tennék, mert senkit sem akarok megsérteni - alapvetően kedves, jóindulatú emberek írják őket, akik tényleg segítő szándékkal teregetik ki problémáikat, és részletezik az útjuk minden bökkenőjét, és csomó dolgot tanultam tőlük, amit magamtól valószínűleg elég nehéz lett volna felkutatni, amiért megfelelően hálás is vagyok. De legtöbbször az engem érdeklő konkrétumok (pl. kezelési protokoll inszem vagy lombik esetén, stb.) kiderítése után azonnal abba is hagytam az olvasás, mert egyszerűen annyira szomorú és lemondó és világvégi volt mindig az egész napló hangulata, hogy elment a kedvem még az élettől is közben, nem hogy a meddőségi kivizsgálásoktól. Nem egyszer ugrott be, hogy de basszus, aki ennyire nem életrevaló, és ennyire könnyen feladja, vagy ennyire kelletlenül viseli a nemfeladást, az hogy is akar gyereket...? És most nyilván nem arra gondolok, hogy nem érdemli meg, hanem arra, hogy egy gyerek vállalása az felér egy életed végéig lelkeden tátongó nyílt sebbel... hatalmas agyonismételt közhely az a minden babás képeslapra felkerülő szöveg, hogy tulajdonképpen abba egyezel bele, hogy a szíved mostantól a testeden kívül dobogjon - de nagyon igaz. És egy ilyen ember (nem csak leendő anya által írt bejegyzéseket olvastam ám, férfiak is nyavalyogtak) hogy fog majd helytállni később szülőként, ha esetleg valami igazi rossz történik a gyerekével, és ezáltal vele... mert lássuk be, lehetnek annál milliószor nagyobb borzalmak az életben, hogy esetleg nem születik meg egykönnyen az a gyerek.
Találtam viszont néhány isteni angol nyelvű blogot. Olyanokat, ahova a mindenféle beavatkozások leírásán túl is érdemes ellátogatni, mert a szerző, bármennyire is szar neki épp, valahogy viccesen, helyenként cinikusan, helyenként keserű humorral, de mindig élvezhetően mesél. Olvasás közben folyton az jutott eszembe, hogy de jó volna olyan blogot írni mint ők, és főleg mindig úgy megélni a dolgokat mint ők (többnyire sikerül, úgy érzem, de azért bőven van még tanulnivalóm), szellemesen és (ön)ironikusan kezelni ezt az egész témát, és nem azt árasztani minden megnyilvánulásból (sőt lehetőleg egyikből sem), hogy tejóságosúristen, milyen rossz nekem. Igen, vannak rosszabb napok, sírós órák, sőt még olyan percek is, amikor elég kilátástalannak tűnik az egész küzdelem. De alapjában véve elmondhatatlanul boldogok vagyunk, hihetetlenül jól érezzük magunkat egymással, és a kis közös világunkban jóleső lelkizésektől és felhőtlen nevetéstől hangos minden nap, semmi pénzért sem cserélnénk senkivel a világon - és ennél nagyobb kincs nem nagyon van vagy kell az életben.
Nagyon-nagyon szeretnénk gyerekeket, akkor válna tökéletesen kerekké a kis univerzumunk, akkor teljesedne ki az a nagy szeretetgombóc, ami összeköt és családdá tesz minket. És ez a legnehezebb: nem a tudat, hogy esetleg nem lehet soha, mert ha az lenne biztos, akkor arra találnánk valamilyen alternatívát; hanem a várakozás, a bizonytalanság, a kételyek és a kérdések, az útkeresés... a nem-tudni-a-végszót. Mert most úgy érzem, hogy bármit megtennék és bármin keresztülmennék, ha tudnám, hogy biztosan eredményre vezet. És ez a másik, és a legfőbb ok, ami miatt szeretem olvasni ezeket a nőket: amikor az archívummal kezdem, látom, hogy évekkel ezelőtt ők is pontosan így éreztek, így ingadoztak remény és kétségbeesés között, így kutatták, hogy vajon mit tehetnek másképp vagy jobban - én meg most, a jövőjükben ülve, már látom, hogy végül valamilyen formában kivétel nélkül mindnek sikerült anyának lenni. Igen, még annak is, aki ilyen óvatosan mert csak hinni, mint én... :)
2012. szeptember 3., hétfő
Proper meddő
Ez vagyok mától, hivatalosan elkezdődött ugyanis a BMC kivizsgálássorozat. Épp most érkeztem vissza a CD3 vérvételről, a nagylaborral együtt levettek vagy hét-nyolc kémcső vért, csak úgy hulltak a csajok előttem, mint a legyek; én meglepően jól viseltem, még a nővér is csodálkozott, hogy egész biztosan nem akarok elájulni... mondjuk a vénám az fáj mint a lófranc, de annyi baj legyen. Annyira jófej amúgy mindenki... az máris kiderült, hogy reggel a legkorábbi időpont, bár ideálisnak tűnik, felejtős, mert mindenki azt hiszi, hogy ő majd okosan elintézi munkakezdés előtt, úgyhogy hatalmas sorok kígyóznak - másfél óra múlva meg már senki sem volt, ráérősen foglalkoztak velem a recepciósok, még dokit sem kellett vadásznom, elmondtam a bajunkat, és egy nőci bement, és aláíratta, hogy csütörtökön majd az M. spermamintáját hozhassuk otthonról (itt ez nem bevett szokás ugyanis, külön kérni kell, és indokolt esetben megengedik). Az én következő időpontom jövő hét csütörtök, nőgyógyászati viszgálat és UH, bár magamat ismerve akkor még biztos semmit sem fog látni; de legalább megismerem az embert, kíváncsi vagyok nagyon, hogy kicsoda és milyen.
Pirosat hőgörbe alapján már múlt hét közepére vártam, de nagyon nem akaródzott neki jönni - így utólag az a valószínű, hogy a programokat megzavarta, hogy nem a hőleesős, hanem az azt követő már emelkedős napon volt ovulációm (ez nem az első ilyen alkalom), tehát később mint a tippjük, továbbá nem a szokásos hosszú volt a luteális sem, hanem ráhúzott még egy napot... A lényeg, hogy bár abban a környezetben nem sokat agyaltam a dolgon, természetesen néha eszembe jutott, hogy akár-lehetne, bárcsak-lenne; mondjuk fura tünetem nulla volt, úgyhogy majdnem biztos voltam benne, hogy megjön, nem is teszteltem, pedig vittem végül... és nagyon előzékenyen kivárta nekem a szombatot, hogy meg tudjuk nézni a hormonokat már ebben a hónapban, és ne legyen kiesés. Szomor tehát ezúttal elmaradt, várakozás van és remény... hit az moderáltan, de hát... baby-steps...
Nah de visszatérve gyorsan a vakációra kicsit: a tengermellettiség csodás volt, pont ahogy terveztük, hatalmasakat pihentünk, úsztunk, ettünk, csomót röhögtünk (nem mintha ez csak nyaralós feature lenne nálunk, de kiemelkedően jó kedvű gyagyák voltunk végig), teljesen kisimultak az idegeink. A második napon ugyan még minden rázósnak ígérkezett... majom szlovénok visszafordítottak a határról, mikor át akartunk menni az olaszokhoz ebédelni, mert csak jogsi (új, plasztik, elvileg egyenértékű a személyivel) volt nálunk, aztán egy férfitenyérnyi (nem túlzok!) nagyságú pók bemászott M. mellé a zuhanyzóba, aztán jött egy borzalmas vihar, ami néhány cserepet a lesöpört a háztetőről pont az autónkra (házigazda visszaadta a szállás árát, ami pont elég lesz a biztosítás önrészére)... de attól kezdve nem volt semmilyen gond, kivétel talán, hogy édes M. holnap vizsgázik, és hát nyilván nem sok kedve volt tanulgatni ott, szóval meglátjuk...
Most meg megyek, mert vár a felgyűlt munka, csak még annyit, hogy tegnap leadtak a tévében egy riportot a petesejtdonorokról, volt benne egy nő, akinek konkrétan kivették a petefészkeit, plusz az endometriózis félig tönkretette a méhét, és kapott anyagból mégis összehoztak neki egy terhességet. El is gondolkoztam gyorsan, hogy mi a fenét lamentálok én itt, mert hát oké, lassan növöget és bambóca a petelányom, de van teljesen magától, kis rásegítéssel jó minőségű is, M. spermája meg makkegészséges... szóval jó eséllyel sokkal pöpecebbül indulunk, mint az ott szereplő meg a ma látott párok nagy része. És kicsit el is bizonytalanodtam, hogy valóban tisztességes meddő vagyok-e ezek után; hátha nem... :)
Pirosat hőgörbe alapján már múlt hét közepére vártam, de nagyon nem akaródzott neki jönni - így utólag az a valószínű, hogy a programokat megzavarta, hogy nem a hőleesős, hanem az azt követő már emelkedős napon volt ovulációm (ez nem az első ilyen alkalom), tehát később mint a tippjük, továbbá nem a szokásos hosszú volt a luteális sem, hanem ráhúzott még egy napot... A lényeg, hogy bár abban a környezetben nem sokat agyaltam a dolgon, természetesen néha eszembe jutott, hogy akár-lehetne, bárcsak-lenne; mondjuk fura tünetem nulla volt, úgyhogy majdnem biztos voltam benne, hogy megjön, nem is teszteltem, pedig vittem végül... és nagyon előzékenyen kivárta nekem a szombatot, hogy meg tudjuk nézni a hormonokat már ebben a hónapban, és ne legyen kiesés. Szomor tehát ezúttal elmaradt, várakozás van és remény... hit az moderáltan, de hát... baby-steps...
Nah de visszatérve gyorsan a vakációra kicsit: a tengermellettiség csodás volt, pont ahogy terveztük, hatalmasakat pihentünk, úsztunk, ettünk, csomót röhögtünk (nem mintha ez csak nyaralós feature lenne nálunk, de kiemelkedően jó kedvű gyagyák voltunk végig), teljesen kisimultak az idegeink. A második napon ugyan még minden rázósnak ígérkezett... majom szlovénok visszafordítottak a határról, mikor át akartunk menni az olaszokhoz ebédelni, mert csak jogsi (új, plasztik, elvileg egyenértékű a személyivel) volt nálunk, aztán egy férfitenyérnyi (nem túlzok!) nagyságú pók bemászott M. mellé a zuhanyzóba, aztán jött egy borzalmas vihar, ami néhány cserepet a lesöpört a háztetőről pont az autónkra (házigazda visszaadta a szállás árát, ami pont elég lesz a biztosítás önrészére)... de attól kezdve nem volt semmilyen gond, kivétel talán, hogy édes M. holnap vizsgázik, és hát nyilván nem sok kedve volt tanulgatni ott, szóval meglátjuk...
Most meg megyek, mert vár a felgyűlt munka, csak még annyit, hogy tegnap leadtak a tévében egy riportot a petesejtdonorokról, volt benne egy nő, akinek konkrétan kivették a petefészkeit, plusz az endometriózis félig tönkretette a méhét, és kapott anyagból mégis összehoztak neki egy terhességet. El is gondolkoztam gyorsan, hogy mi a fenét lamentálok én itt, mert hát oké, lassan növöget és bambóca a petelányom, de van teljesen magától, kis rásegítéssel jó minőségű is, M. spermája meg makkegészséges... szóval jó eséllyel sokkal pöpecebbül indulunk, mint az ott szereplő meg a ma látott párok nagy része. És kicsit el is bizonytalanodtam, hogy valóban tisztességes meddő vagyok-e ezek után; hátha nem... :)
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)