Hooked

Nahszóval találtam még egy fotót a mocorgás-monitorozás sorozatba, több nem lesz, ígérem - de FElla aggódásai miatt gondoltam, megmutatom mennyire komoly tappancsokkal rendelkező gépezet ez az NST/CTG a megvásárolható mezei szívhangfigyelőhöz képest, és még így is simán kikúszik alóla akár egy három kilós baba is.

Ahogy itt ültem amúgy, nagyjából Kissmajom háta volt bal oldalon, az alsó érzékelő alatt (a felső az a méh aktivitását méri); akkorra már zsír nem nagyon maradt rajtam, a magzatvíz alsó határon mozgott, a hasam viszonylag kicsi volt, tehát szűkös volt a hely… mikor kinyomta magát annyira feszítette a bőrömet, hogy szerintem látszott volna rajtam, ha pattanásos. Mégis, mikor egyik reggel kezdő védőnőket hoztak be ránkpakolgatni a cuccot, és hogy minél többet tanuljanak a dologból, nem szabadott semmilyen infót adnom nekik segítségül (például azt a kicsit sem lényegtelent, hogy Kissmajom farfekvésű), legalább tíz percig szerencsétlenkedtek, és folyamatosan csak az én szívhangomat sikerült befogni. Ha nem tudtam volna, hogy hogyan működik a dolog, menten elájultam volna, de akkorra már volt némi tapasztalatom, és egyértelmű volt, hogy teljesen rossz helyen tapogatóznak.
Ami biztos, hogy a következő terhességhez sem vennék saját masinériát, pont eleget rémüldöztem mindenfélén anélkül is...

View

Produkció

Ez itt a tegnapelőtt megmutogatott mocor-méter által kiköpött eredmény - talán 10-15 perces ücsörgés alatt született. Alul egy százas skálán a méhösszehúzódások intenzitását mutatja, amikből amint látszik, nekem elég gyakran voltak elég nagyok; ami érdekes, hogy ezeket egyáltalán nem érzékeltem, se fájdalom, de még csak keményedés formájában sem; tényleg csak az utolsó napokban esett meg, hogy mikor már pár másodperce a maximum körül mozogtunk, talán mintha feszült volna a hasam, de akkor sem volt kellemetlenebb, mint Kissmajom egy-egy erősebb rugása. Középen a pontocskák az én műveim: ilyenkor az ember kezébe nyomnak egy gombot, amivel jelezni kell, ahányszor a babát mozdulni érzi. Végül a felső görbe az a baba szíve, aminek olyan percenként 135 körül van az alapritmusa, és az az ideális, ha a méhösszehúzódásokra és a saját aktivitására egyaránt reagál, vagyis szorongatás és/vagy fáradozás esetén felszökik akár 180 fölé is.

Nyilván nincs köze hozzá, hogy méhen kívül is gyakorlatilag a világ leglazább babája lett belőle, de Kissmajom már akkor is nyugisabb volt, mint a legtöbb baba, akinek az anyukájával egyszerre kötöttek gépre. Szinte minden összehasonlításból úgy jöttünk ki, hogy az ő szívverése lassúkább volt (inkább csak olyan 125-öt átlagolt percenként, de 120 alá is lemegyegetett), és az elején aggódtam is természetesen, hogy ki tudja milyen szörnyűség okozza, és milyen szörnyűséges következményei lesznek, de aztán egy kis utánaolvasás helyre tette a dolgokat. Idegbajos Rokonlélek terhes nők, netezésre fel tehát!

Szinkronban

Predestination

Ez a szülészet, ahol egy éven belül kétszer feküdtem: agóniában és extázisban.

Kereken huszonhárom hónappal ezelőtt a kislányunktól készültem épp elbúcsúzni itt. Este volt, akár a képen, a folyosó néptelen, valamivel éjfél előtt hazament az aznap elvetélt és megműtött szobatárs, és én egyedül maradtam a kórteremben. Elsétáltam zuhanyozni, nagyon sokáig folyattam magamra a forró vizet, a fürdő faltól-falig tükrei bepárásodtak - és én örültem neki, mert nem láttam bennük a hasamat, ami egy héttel azelőtt még lapos volt, de akkorra valahogy igazi terhespocakká kezdte hízni magát. Utána visszamentem a szobába, a sötétben ültem az ablaknál, előttem hatalmas hópelyheket festettek rózsaszínű fénybe az utcai lámpák, a nagy csendbe csak csecsemősírás hasított bele néha - és én örültem neki, mert az élet ígéretét jelentette, a célt, a jövőt.
Hajnalig beszélgettünk, Kissmalacz és én. Ezredszerre is bocsánatot kértem tőle, amiért elengedjük, ezredszerre is elmondtam neki, hogy mennyire szeretjük, ezredszerre is megköszöntem, hogy a világ legboldogabb embereivé tett minket... és most már bárhogy alakulna a sorsunk, örökre szülőkké is.

Kereken tizenkét hónappal ezelőtt a kisfiunkkal készültem épp találkozni itt. A csodával, aki nem létezhetett volna, ha előtte nem áldozunk fel egy hasonlóan drága kincset. Elsétáltam zuhanyozni, és miután levetkőztem, a fürdő faltól-falig tükreiben lefotóztam a hatalmas hasamat… és rajta a még huszonéves koromban odavarratott szöveget, amely talán soha nem volt és soha nem is lesz aktuálisabb.

White brick road

Mocor-méter

Már előtte is szerettem, a hajnali felkelések ellenére (munkaidő kezdése előtt jártam be, hogy megússzam a forgalmat), de a kórházazás alatt az NST/CTG az ultrahang-mentes napjaim fénypontja volt. A reggeli vagy a déli vizit után mindig szobáról szobára jöttek a nővérkék ellenőrzésre hívni, de olyan harmadik napon rájöttem, hogy okosabb dolog nem megvárni őket, hanem azonnal jelentkezni, és elsőként ráköttetni magam a gépre, mert úgy sokkal hosszabb ideig maradhattam, miközben a felszólított kismamák összekászálódtak, és kicsoszogtak.

Egy csomó nőtől hallottam akkoriban, hogy ők annyira rühellik ezt a procedúrát - sosem értettem őket, számomra megunhatatlan volt, szívet melengető bizonyíték, hogy odabent minden rendben van, ami még akkor is boldoggá tett, ha a heves rugdalózásból amúgy is sejtettem. És bár velem olyan nem történt, amilyeneket láttam, hogy ketten is lázasan keresgélik a hangot valaki hasán, de bevallom, még így is is képes voltam aggódni, ha Kissmajom fogta magát és egyszer csak eltűnt az érzékelő alól. Elég hamar megtanultam, hogy merre mije keresendő (nem nagyon volt helye igazán vándorolni ugye), így sosem hívtam a személyzetet, inkább magamnak állítottam odébb a tappancsot, és lestem, hogy mikor jelzi ki végre a gép, és hányat dobban, és megfelelően reaktív-e… És ez a drága baba már akkor vigyázott rám, egyetlen alkalommal sem volt olyan, hogy böködni kellett volna, vagy lépcsőzni, vagy édeset enni-inni, mindig ébren várta, hogy megkapjam a mindennapi antipara adagomat.

Nyugalmi állapot

Hospital food

Ez volt egy évvel ezelőtt az ünnepi ebédem: húsleves sok répával, és édesítőszerrel készített rizsfelfújt almakompóttal. Nem volt rossz, az az igazság.

Tapasztalatom szerint kórházban érdemes azt mondani, hogy az ember csökkentett szénhidráttartalmú menüt kér; én legalábbis mindig jól jártam a diétámmal,nem csak egészségesebb, de finomabb is volt, mint a sima kaja - például gyanús összetételű fasírtok helyett nekem mindig grillezett sovány húst adtak, desszertnek nápolyi vagy keksz helyett gyümölcsöt, és reggelire meg vacsorára teljes kiörlésű zsömlét. Nem mondom, hogy szigorúan betartották a 150 g CH előírásomat, néha még így is igencsak megugrott volna a cukrom, ha mondjuk a teljes adagot egyszerre megeszem, de különösebb panaszom sosem volt, és díjaztam az igyekezetet.
Őszintén szólva, fogalmam sincs, hogyan főznek ennyire normálisan abból a semmi pénzből, amit az állam nem stadionépít el erre szán… (Igen, születésnapomon politizálok a gyerekes blogomon.)

Kinézetre is rendben van

Egy éve...

Mivel tavaly terveztem egy fotósorozatot a szülinapos kórházi tartózkodásról, de végül technikai okokból nem jött össze, jobb későn, mint soha alapon bepótolom most - egy nap, egy fotó, egy-egy pillanat emléke.
(Csak szólok, hogy creepy arctalan képekkel fogok illusztrálni, de tulajdonképpen van szemem meg orrom meg szám.)

Így kezdődött tehát, a kerek egy évvel ezelőtti pénteken, az a kilenc fogságban és három kimenőn töltött nap, ami végül Kissmajom születéséhez vezetett. Ennyi idő távlatából is csak azt mondhatom, hogy soha semmit nem vártam annyira - és soha semmi nem érte meg annyira a várakozást…

Kórházba érkezős liftes selfie

"It's the most wonderful time of the year…"

Halványan itt van velem az érzés hetek óta, de az utóbbi napokban egyre intenzívebb - ez a csodavárós hangulat, ami mindig elkap késő ősszel, és egyre erősödik ilyentájt, ahogy közeledünk az év vége felé.  Imádom az ajándékok után kajtató tömegeket, még a dugókat is kedvelem ilyenkor, és nem vagyok hajlandó tudomást venni arról, hogy legtöbben morgolódva vásárolnak, és legszívesebben elkerülnék a rég nem látott rokonokkal való találkozást… szeretem a díszekbe és csillogásba burkolt üzleteket, még olyanokba is szívesen besétálok egy körülnézésre, amikből egész biztosan nem vennék semmit sosem… orrvérzésig hallgatom a nyálas idény-dalokat, és azt hiszem nagyjából az egyetlen ember vagyok a világon, aki a felcsendülő "Last Christmas"-tól nem kap szemrángást, hanem lelkesen beszáll George Michael mellé dudorászni… nekem találtak ki minden feel-good romantikus komédiát, aminek a premierjét mindig a tél elejére időzítik a forgalmazók, hogy minél több hozzám hasonló álmodozót belecsaljanak az instant ragacsba. Egy klisé vagyok, maga a két lábon járó ciki, és még annyi sütnivalóm sincs, hogy jól letagadjam, inkább elviselem minden józan ismerős hitetlenkedő fejcsóválását.

Nekem december mindig is különleges volt, mert akkor születtem. Nem volt mindig vidám, önbizalomhiányos-testképzavaros-szenvelgős tinikoromban valósággal szomorú volt az érzés, hogy megint eltelt egy év, és megint nem talált rám semmi/senki egetrengetően gyönyörűséges. És volt egy kifejezetten szörnyű évvégém is, '95-ben, amikor a születésnapom és karácsony között félúton meghalt Anyu. De alapvetően jó dolgok szoktak történni velem ebben az utolsó hónapban, és a szép emlékek miatt talán azt mondhatom, hogy ez a kedvenc részem az évből.

Gyerekkoromból inkább csak pillanatképek maradtak meg szülinapom környékéről, amit a körülmények ellenére (Ceaușescu Romániája) varázslatként éltem meg - még arról is szívesen nosztalgiázom, hogy órákig álltunk a hidegben, az üzletek előtt kanyargó sorokban egy-egy kiló narancsért, és sokszor bizony elfogyott, mire a pult közelébe kerültünk volna. Minden évben volt úgynevezett Gyermekváros a várban, kartonból kivágott életnagyságú mesefigurákkal, korcsolyapályával, rajzfilmvetítéssel, körhintákkal, gesztenyével és forró teával - folyton jéghideg és vérvörös volt az orrom, és mikor a kesztyűm átázott a hóemberépítéstől, Apu a zsebében melengette az átfagyott ujjaimat. A gyárban, ahol Anyu dolgozott, minden évben volt Mikulásjárás, térdig érő szakállú télapóval, aki akkor is adott csomagot, ha az embergyerek túl szégyenlős volt a versmondáshoz - volt benne sok kis értéktelen kacat, és volt benne szaloncukor, de nem ám a közönséges boltban kapható változat, hanem csokival bevont igazi ínyencfalat.

Amíg nagyon kicsi voltam, szentestéken Apu elvitt csatangolni, amíg Anyu otthon titokban feldíszítette fogadta az Angyalt, és átvette tőle a fát és az ajándékokat - később, amikor már beavatott nagylány lettem, hármasban sétálgattunk, és versenyeztünk, hogy ki lát meg az ablakokban több színes fényt. Nem voltunk egy vallásos család, de az éjféli misére majdnem minden évben bementünk a központba, a katolikus templomba - jó háromnegyed órás séta volt az út, általában hatalmas pelyhekben hullt a hó, kétoldalról erősen kapaszkodtunk Apuba, és néha még úgy is esés lett a csúszkálás vége... még most is tisztán előttem van az előtérben felállított miniatűr betlehemi istálló, ici-pici Jézuska a jászolban, báránykák és bocik társaságában, ha behunyom a szemem, hallom az orgonaszót és érzem a sokszáz égő gyertya melegét meg a fenyőillatot.

A gondtalan gyerekkor után másodéves egyetemistaként jött vissza csak újra az, hogy felhőtlen volt ez az időszak, mert úgy éreztem, hogy tartalmas volt az előző év, és örömmel tekintek a következő elé. Emlékszem, szülinapomon a bentlakás folyosóján ücsörögtünk a barátaimmal, valószínűleg egy margarinos-mustáros kenyérből álló vacsora után (nem tudom már, hányadikán utalták az ösztöndíjat, ha hónap elején, akkor még az is lehet, hogy a luxusnak számító zacskós leves volt inkább), olcsó vörösbort ittunk (ami akkoriban fényűzésnek számított, mert az olcsó vodka volt az alappiánk), és kocsmázni készültünk, de csak később, amikor a törzshelyünkön vége lett a fizetős koncertnek, mert jegyre szinte soha nem futotta; és valahogy úgy éreztem magam, mint Jack Dawson a hajó orrában... hogy bármilyen fantasztikusság jöhet még, tényleg bármi, és annyira de annyira jó én lenni. Ekkortájt már nagyjából senki sem vette komolyan az előadásokra járást, éjszakánként buliztunk, délig aludtunk, nappal világmegváltó filozofálásokba bocsátkoztunk, és készültünk haza vakációra. 

Otthon Apu töltött káposztával és kedvenc bolti sütimmel várt a jó meleg konyhánkban, szinte cenzúrázatlanul mindent elmeséltem neki, ami Kolozsváron történt velem, és majdnem minden délután besétáltunk a lakótelepről szülővárosom főterére, ahol megvártuk, amíg ránkesteledik, megnéztük a fényekbe öltöztetett parkokat és épületeket, majd buszoztunk úgy, hogy a célállomásunkkal ellenkező irányba ültünk fel a járatokra, és hatalmas kört tettünk mindenfelé, mielőtt hazaértünk volna. Éjjel későig bőgetős téli filmeket néztem a tévében, és lefekvés előtt sokáig álltam az ablak előtt a sötét szobámban, bámultam a fehérlő erdőt a szemközti dombon, a rózsaszínes lámpafénnyel bevont havas utcát alattunk, a kántálásból hazatérő viháncoló csoportokat, a közeli blokkok ablakaiból kilátszó színes pilláncsolást, és arra vágytam, hogy egyszer majd megint legyen nálunk is fa, és egész reggelig égjen rajta a fényfüzér, mint régen.

Az Anyu halála előtti év volt az utolsó, amikor mi is igazán ünnepeltünk, talán azért van az, hogy nekem valahogy az igazi teljesség szinonimája a feldíszített fa. Kereken tíz év telt el enélkül, a hiányérzet miatt, vagy ki tudja miért sosem vettünk, amikor első közös karácsonyunkon M. meglepetés-fenyővel várt - olyan érzés volt, mintha egy hosszú-hosszú utazásról értem volna végre haza; és azóta itthon vagyok. 

Az utolsó két évzárónk felülmúlhatatlan volt. Tavaly előtt a hasamban volt az első kisbabánk, bizsergős izgalom és lázas tervezgetés töltött be minden szabad percet, azt hittük, hogy annál mámorosabb szentesténk már nem is lehet soha. Tavaly aztán lett, illetve mi lettünk a legeslegszerencsésebb emberek a földkerekségen. Idén… idén már tizenegy hónapja tökéletes az élet, úgyhogy nem tudom, mivel lehetne tetézni*.

Ez most egy újfajta december. A sosem-volt-fontos saját születésnapom most még kevésbé az, a hónap elejéről leginkább az jut eszembe, hogy hamarosan itt a közepe, amikor is egy éves lesz a kisfiunk, és a végére elő kell rukkolnunk egy olyan találmánnyal, ami minden ténykedése ellenére függőlegesen tartja majd a karácsonyfánkat. Boldog vagyok; egyszerűen boldog, és kész.

* Jó, de, tudom: egy pozitív terhességi teszttel - de ne legyünk telhetetlenek.

C̶h̶i̶c̶k̶e̶n̶s̶h̶i̶t̶ Pox! Chickenpox

Másfél héttel ezelőtt, pénteken, Apu nálunk volt a szokásos heti babázásán, és egy pontban erősödő derékfájásra panaszkodott. Mivel neki évtizedek óta komoly gerincproblémái vannak, arra gondolt, hogy biztos ez is reuma, fel is ragasztottuk neki a fájdalomcsillapító tapaszt; mikor cseréltük, észrevettem, hogy van alatta egy féltenyeremnyi kiütés, amire azt tippeltünk, hogy allergia féleség lehet. Mivel hétvégén romlott a helyzet (nem múlt a fájdalom, és egyre jobban viszketett a piros folt), hétfőn elment háziorvoshoz, aki kijelentette, hogy ez márpediv övsömör, amit ugye a világ egyik legagresszívabban terjedő vírusa okoz, és úgy egyébként a pöttyök megjelenésekor a legeslegfertőzőbb.
Természetesen Apu-Kissmajom viszonylatban a gazdát cserélő ölelés- és puszimennyiség valahol a megszámlálhatatlanság határán mozog, úgyhogy azóta bárányhimlő-lesen vagyunk. Apu depresszióba zuhant, hogy hetekig nem láthatja az unokáját, és főleg hogy miatta meg fog betegedni, alig bírtam vigasztalni, hogy ez egy éves kor körül már nem veszélyes, sőt, állítólag sokkal enyhébb lefolyású, mint később (több, de kevésbé viszketős pöttyel jár); szóval nem árultuk el, hogy amint lehet, oltást terveztünk, inkább azt füllentettük neki, hogy titokban egy kicsit még reménykedünk is, hogy elkapja. A bárányhimlő lappangási ideje akár huszonegy nap is lehet, aminek körülbelül fele telt el eddig, so we're not out of the woods just yet.

Mindezek után a múlt hét elején M. egyik nap hazajött egy kicsit taknyosan. Én nem tudom, hogy normális családok ilyenkor mit csinálnak, de mi is megvitattuk, hogy hogyan lehetne elkerülni, hogy Kissmajom is elkapja, csak éppen betarthatatlannak ítéltük, meg igazából értelmetlennek is. Mikor szülés után a kórházból hazahoztam a náthát, volt egy ilyen kísérletem, hogy maszkkal nyomultam Kissmajom közelében, mégsem úszta meg szegényke, pedig akkoriban még az anyatej is immunizálta. Mostanság meg… egyszerűen lehetetlen megállni, hogy az ember ne bújjon össze vele, mikor nyújtja a kis karjait, és tolja a pihés fejét… Biztos, hogy az lenne az okos és felelősségteljes dolog, de mi úgy döntöttünk, hogy amíg nem lehet neki megmagyarázni (úgy, hogy fel is fogja), hogy miért szükséges ez a fajta távolságtartás, addig egy mérsékelt baciadagnál kegyetlenebb dolog folyton eltaszítani, visszautasítani, elfordulni tőle, hiszen nem ehhez van szokva, nem értené, hogy mi történik, és miért. Egész sokáig úgy tűnt egyébként, hogy Kissmajom meg fogja úszni, hétvégén M. már kifele lábalt a betegségből, de aztán elkezdett kaparni az én torkom, és akkor már sejtettük, hogy csak idő kérdése, a két oldalról kapott támadást nem fogja tudni kivédeni.
A hétfőre virradó éjszakát végiglamentálta, nem találta a helyét, sem a kiságyában sem közöttünk nem bírt elaludni, csak mászkált, és esett-kelt, és elégedetlenkedve nyöszörgött; reggel mindketten szörtyögve ébredtünk. Elkezdtük neki adni a Calcimusc és C-vitamin kombót, délutáni alvás után már forrón ébredt, így egy adag Nurofen szörpöt is, és Sterimar vízzel porszívóztuk az orrát pár óránként. A dokinéni megnézegette a torkát (piros), meghallgatta a tüdejét (tiszta), megkérdezte, hogy milyen váladékot termel (átlátszót), majd mondta, hogy még két napig folytassuk, amit elkezdtünk, csak egészítsük ki Sinupret oldattal és Nasivin cseppel, aztán ha nem javul a helyzet, akkor váltsuk ki a biztonsági hálóként felírt antibiotikumot. Altatáskor elég kétségbeejtő volt a helyzet, 39 fölé szökött a hője, nem akarta elfogadni a tápot, és fürdés után, az ezer fokra felfűtött lakásban reszketett - én, ha lehet, még szarabbul voltam, csak az én hidegrázásomhoz társult egy erőteljes guilt-trip is, hogy ha fegyelmezett felnőttek módjára viselkedünk (lásd: maszk), akkor ez megelőzhető lett volna. Valamikor a szokásos éjfél utáni ébredésekor végül kért enni, és újabb lázcsillapításra nem volt szükség, aztán hajnalban megint benyomott egy adag kaját, és már annyira lelkesen gagyarászott meg tevékenykedett, hogy muszáj volt visszapakolnom a kiságyába, mert különben egyikünk sem tudott volna pihenni. Ezután tízkor kelt, vidáman és aktívan, ma már alig volt taknyos, könnyen tudott lélegezni az orrán, csak enyhe hőemelkedése volt és egy kis torokfájás (ezt onnan tudom, hogy, nem nagyon akart enni, és egy adag vissza is jött neki), de nyugtalan forgolódás nélkül délutáni aludt majdnem két órát... Szóval úgy tűnik, ennyi volt, túl vagyunk rajta… jöhet a bárányhimlő…

És így a végén egy konklúzió meg egy ódazengés.
Nincs borzalmasabb dolog annál, mikor az ember gyereke beteg - egyszerűen nincs; mondom ezt úgy, hogy a miénk gyakorlatilag pár óráig volt igazán rosszul. Ha valaki tegnap este felajánlja, hogy még egy nap ilyen szenvedés Kissmajomnak, vagy vonuljak be szépen egy hasi műtétre, gondolkodás nélkül az utóbbit választottam volna, és még én köszönöm meg a lehetőséget. Mert a császármetszésem szar-semmi-szar nem volt ahhoz képest, ahogy az a drága pici életbogár nézett ránk kétségbeesetten és segélykérőn, és nem értette, hogy miért nincs energiája felpattani, mint máskor, és miért nem teszünk valamit, hogy legyen.
És továbbra sincs a miénknél csodább majmacsek, bizony hogy nincs, az egész galaxisban, az Óperenciás féreglyukon is túl. Az orrszívást januárban, pár hetesen hősiesen tűrte, sosem sírt közben, csak figyelmesen nézgelődött, és néha el is bóbiskolt - de mostanában saját elképzelései vannak a világról, és benne jókora akarata, így félve vettük elő a porszívót, hogy hát akkor most itt lesz vége az egész eddigi közös életünkben építgetett bizalomnak, eljött az idő, amikor muszáj letepernünk, rátérdelnünk, lefognunk, beleerőszakolnunk, és hasonló szörnyűségek. Nem volt rá szükség. Nem mondom, hogy első alkalommal sem tiltakozott, egyrészt megijedt a hangos zajtól, hiába mutattuk be neki előtte, hogy mire számítson, másrészt nyilván nem értette, hogy miért próbálunk a képébe tuszkolni bármit is, de főként azt a zúgó szart… Szóval ellenkezett, persze, kapálózott, tekergett, dobálta magát, és amikor befújtuk a löttyöt és beledugtuk a szippanytút, ordítozott is egy keveset, de mikor végeztünk, és mondtuk neki, hogy na látod, mennyivel jobb lett, és érezte is, hogy mennyivel jobb lett, rögtön összekötötte, és ahogy abbahagytuk a műveletet, már mosolygott is azonnal, no hard feelings. És utána minden következő akció egyre könnyebb lett, annyira, hogy ma délután (ez a két nap alatt olyan tizenpáradik alkalom lehetett) már tiszta egyedül meg tudtam csinálni mindent. Egyértelmű, hogy tudta, hogy mi következik már amikor lefektettem az ágyra, mert komoly-szomorúan követett az okos tekintetével, ahogy előkészítettem a kínzóeszközöket, de fekve maradt, és szinte mozdulatlanul tartotta a feje mellett a kis karjait, ahogy az arcához közelítettem. Ráncolta a homlokát, és ösztönösen elfordította a fejét, de mikor a homlokára tettem a tenyeremet, és visszahúztam, nem védekezett, csak csendesen sírdogált, amíg be nem fejeztem - aztán nagy levegőt vett, gondolom tesztelte az eredményt, és úgy dönthetett, hogy érdemes volt kitartani, mert mire kikapcsoltam a gépet, már élménybeszámolt is a zabálnivaló rekedt hangjával és nyolcfogú vigyorával.
Nincs szó arra, hogy mennyire szeretjük.

Csodacula

Á, nem lehet már lépést tartani ennyi történéssel! Tuti, hogy nagyon meg fogom bánni (sőt, máris bánom), hogy nem írtam gyakrabban és részletesebben, mert olyan ritmusban változik Kissmajom, hogy amik így hirtelen eszembe jutnak, azok igazából több mint egy hónapja nem is újdonságok már. Mindig elhatározom, hogy legalább a Twitter falon megörökítem a legfőbb mérföldköveket, és mindig elfelejtem, és mire lejegyezném bárhova is, már van három-négy újabb esemény… reménytelen, örülök, ha a jelentős fejlődési ugrásokat sikerül valamilyen módon észben tartanom, hiszen azoknak az időpontjai akár kellhetnek is később.
Holnapután tizenegy hónapos a Kissmajmunk. Még egy icipici idő, és már sosem lesz csak hónapos, éves lesz - borzasztó! Olyan nagy fiú már, olyan okos és független és önálló, csinálja a saját dolgait, segítségünk és jelenlétünk nélkül, hosszú percekre eltűnik szem elől a másik szobában, és csak a galagyolását halljuk, meg azt, hogy szerel, siet, pakol, intézkedik…. Olyan kicsi fiú még, amikor M. magához öleli, és a tenyere befedi az egész hátát, és a görbe babalábai csak egy arasznyinak látszanak, amikor felsír álmában, és ölbe veszem ringatni, és a meleg-pufók-illatos arcocskája a nyakamba fúródik… Méretileg egyébként hatalmas, a játszótéren szinte nincs is olyan totyogó az eső-kelő minikategóriában, aki nagyobb lenne nála, de a kétévesek jó részét is is simán lekörözi magasságban. Csodálkoznak is a szüleik, amikor látják, hogy bizony ez az óriás közlekedni csak mászva tud - és még jobban, amikor megemlítjük, hogy mennyi idős.

Napról napra egyre változatosabb és magabiztosabb mind a finommozgása, mind a nagy-. Szabad szemmel alig látható szöszöket csippent fel két ujjal (és tömködi őket a szájába), az orromra illeszti az építőkockáját, csöppnyi mütyüröket szerelget előszeretettel, apró tárgyakat piszkál ki szűk helyekről, visszadobja- vagy gurítja a labdát, és ki tudja, mi minden még, amit elfelejtek.
Már nem előredőlve áll, hanem szálegyenesen, és bár még tartja magát egyik kezével, inkább csak megszokásból teszi, nem azért, mert szüksége van rá. Szépen leguggol, és meg is tartja magát lent elég ideig ahhoz, hogy felemeljen magának bármit a földről. Feltérdelve és a térdei közé beülve már sosem támaszkodik, és az utóbbi helyett már olyan egyharmados arányban választja a klasszikus üldögélést: magától kitottyan oldalra vagy fordul seggre mászásból, és ha belefeledkezik a játékba, bármeddig elvan úgy, gyönyörű egyenes derékkal. Ez az arány amúgy szinte óráról órára tolódik el a helyes irányba, három napja konkrétan utálja, ha fürdéskor a fogmosás idejére hanyatt akarjuk dönteni a kézenfekvőség kedvéért. Világos most már, amit akkor kezdtünk sejteni, amikor az üldögélést is legszívesebben a franciaágyon gyakorolta, mint minden más nagymozgást: hál'Istennek nem csak az izomtónusával, de az egyensúlyérzékével sincs baj, ő egyszerűen átlagon felül félős óvatos, nem akarja kockáztatni az esést, csak ott, ahol tuti nem üti meg magát. Egyébként egyensúly ügyben is látványos a fejlődése, már soha nincs olyan, hogy kibillen vagy felborul, bármilyen irányba, szögben, sebességgel, akadályon át, mozdulatsor közepette dőlne, azonnal mozgosítja különböző testrészeit, hogy visszanyerje egyensúlyát, és szinte mindig tökéletesen sikerül is neki. Pár napja megtanítottuk magaslatokról leszállni*, több-kevesebb sikerrel, mert a kanapéról mindig megoldja, az ágynál viszont megzavarja a nagy terület (vagy talán az, hogy a két szembeoldalán is le lehet mászni), így sokszor túlfordul, és az oldalával párhuzamosan kezd tolatni, majd mikor észreveszi, hogy nem halad az ügy, lehasal, és laposkúszásban közeledik a széléhez, hogy majd jól megoldja fejjel előre.

Értelmileg is hihetetlen változásokon megy keresztül, tényleg olyasmi lehet az agyuk, mint egy szivacs ebben a korban, mert elképesztő, hogy milyen ritmusban tanul meg mindent, ma például integetni. Ezer dolgot ért, az már nagyon régi kunszt, hogy megszólításra reagál és hívásra jön, de szintén jó ideje például kérésre a kezünkbe adja azt, ami épp nála van - majd elveszi, és nyújtja újra, és visszaveszi, és végül csak hanyagul odahajítja, és nagyot nevet saját csibészségén, meg kell zabálni! Az is legalább egy hónapos feature, hogy felismeri magát a tükörben; előbb minket mért végig gyanakodva, hogy what is this new devilry, honnan lett belőlünk több, mögötte is egy, előtte is egy, aztán szinte látni lehetett az arcán, amikor kapcsolt, hogy hoppá, de hiszen ő maga is duplán van, forgatta a fejét és nyúlkált, nézett ide is, oda is, próbálta összekötni a szálakat; és egyszer csak megnyugodott, mintha a helyére került volna minden, azóta nem keresgéli az összefüggéseket, csak élvezi, ha láthatja magát és minket tükröződni. Az viszont új dolog, hogy a megnyomom-zenél típusú játékok esetében rájött arra, hogy igazán-igazán befolyásolni  tudja az eseményeket; eddig úgy volt, hogy tudta ugyan, hogy ha megnyomja a gombot, énekelni fog (imád táncolni ezekre), de ha véletlenül nem nyomta meg eléggé vagy pontosan jó helyen, és nem énekelt, akkor várt egy darabig, majd megunta és elment újrapróba nélkül, mintha beletörődött volna, hogy vége; mostanság doesn't take no for an asnwer, addig forgatja, nyomkorássza, piszkálja, püföli, ha kell, amíg kicsikarja belőle a hangot.
Csomó mindennek tudja az elnevezését, személyeknek, tárgyaknak, állatoknak. Nagyon vicces, mert az óvatossága a "beszédre" is kiterjed - például rengeteg állatnak ismeri már a hangját (ez akkor látszik, ha az ember a kísérlet mintájára hazudik neki, mert egyértelműen csodálkozik, ha mondjuk azt mondom a kutyára, hogy béget), de egyedül a cicát hajlandó utánozni (Kissca nyávogását és DápDáp fújását is), és néha a kacsát, a többit meg sem kíséreli**… reméljük nem lesz annyira perfekcionista, hogy óvodás koráig meg sem szólal. Olyan két hete elkezdtem jelelni is neki, de sajnos elég következetlen vagyok, többször elfelejtem, mint nem, és sosem jut eszembe megnézni újabbakat, így összesen csak olyan tizenötöt tudok. Minden esetre megdöbbentő, hogy mennyire érdekli ez is, szinte rám tapad a tekintetével, amikor mondom, hogy figyeljen, és mutogatni kezdem az épp aktuális szót, remélem ezt szívesebben megpróbálja majd, mint a beszédet (állítólag két éves kor alatt sokkal egyszerűbb a babáknak, mint a hangképzés), mert annyira szeretném tudni, hogy mi folyik a kis kobakjában.
Egyre erősebb az akarata, és érdekes módon ezzel párhuzamosan egyre kooperatívabb is. Úgy egy hete tiltakozott életében először határozottan azért, mert kivettünk a szájából egy gumihalat, hogy meg tudjuk mosni a fogát, és azóta mindig sírósan kiabál, amikor valami nem úgy sikerül, ahogy szeretné, például nem úgy nyílik ki a könyv, leejt egy játékot, gonosz módon kibányászom a szájából a kemény munkával belegyűjtögetett papírfecniket, stb. Ugyanakkor már szinte sosincs harc tisztába tevésnél, ha ellenszegül, elég rászólnom, hogy óna, és elterelnem a figyelmét egy kis mókával, és azonnal abbahagyja, és türelmesen kivárja a végét; és nagyon aranyosan segít öltözni (készségesen felemeli az épp soron következő lábát, hogy beleszuszakoljam a harisnyába) meg vetkőzni is (felnyújtja a karjait, hogy kicsusszantsam őket a pólóból). Ha éhes, összetéveszthetetlenül közli mérges nyűgösködéssel, amit addig folytat, amíg el nem készítem a kajáját - amint befejeztem, és hívom enni, azonnal vigyorogva és lelkes szuszogással indul a nyomomba, muszáj összepuszilni a diadalittas pofiját olyankor.
Tegnapelőtt éjjel megvolt az első klasszikus hisztije is, amikor felébredt, és nem volt kedve a kiságyban maradni (általában ilyenkor halkan magyarázva elfoglalja magát ott, amíg újra el nem nyomja az álom), de mikor átvittem hozzánk, tevékenykedni akart, nem pihenni. Ilyenkor ha átölelem, egész hamar le szokott nyugodni, és elalszik, de most annyira belelovalta magát az ellenkezésbe, hogy vagy egy órán keresztül (ami roughly négynek tűnt) felváltva vinnyogott, zokogott, hüppögött, ordított, és rángatózott magánkívül, elmondhatatlanul idegesítő volt, legszívesebben benyomtam volna a hideg zuhany alá kimentem volna az autóba aludni. Végül M. átvette, és miután a nyugtatgatással ő sem ért semmit, békén hagyta, hogy csak lesz valami; mire Kissmajom egy kicsit mászkált rajtunk, majd teljesen magától lefeküdt, délelőtt tízig durmolt, és mintha mi sem történt volna, újra-önmaga módon felkelt, vidáman és kiegyensúlyozottan. Szóval nem értjük, hogy mi üthetett belé, de reméljük egyedi eset volt, és nem is lesz szükség kideríteni.
Talán social skills terén volt a legkevesebb változás: továbbra is nagyon kíváncsi, nyílt, érdeklődő, kedves, de inkább visszafogott szemlélődő, mint akcióhős. Alaphelyzetben vizsgálódik, ha barátságosan szólnak hozzá, visszamosolyog, ha az interakcionáló fél őszintén gyerekbarát (ezt valahonnan érzi és kész, pedig én nem hiszek az ilyen miszticizálásban), akkor lassan, de bátran oda is araszol. De nem kezdeményező társaságban jól elvan megfigyelőként, és a hosszas szemkontaktuson túl ő maga sem törekszik kapcsolatteremtésre. Gyerekekkel nyitottabb, ha olyan kedvében van, akkor boldog rikoltozzással teper feléjük, még akkor is, ha azok épp nem figyelnek rá - de vicces, hogy ha meg hozzá közelítenek, akkor inkább csak nagyon néz, és kivárja, hogy mi lesz a dolog vége.

Nem ígérek, de a holnaputáni hónapfordulóig mindent megteszek, hogy emlékezzek: meg kellene mérni végre. Mert olyan hosszú, hogy a pár héttel ezelőtt még feltűrögetett felsők ujja manapság háromnegyedes; és olyan nehéz, mint egy zsák só, a vállratevős-fenékpaskolós büfiztetés már M.-nek is lassan mission impossible. Csodacula, mondom én.


* Az a világ körülbelül legédesebb dolga, ahogy örül, amikor megtapsoljuk a produkcióit: büszke mosollyal forgolódik jobbra és balra, és valósággal fürdik az elismerésünkben - és ezennel az is eldőlt, hogy a carrot-and-stick ellenes irányzat ne dicsérjünk része nekünk sosem fog menni... szülő tervez, gyerek végez.
** A jelenség teljesen ismerős, én nagyjából tizenegyedik osztályos korom óta tudok angolul a mostani szintemen… jó nyilván a szókincsem gazdagodott, de a nyelvtan ugyanennyire ment mindig is, mégsem voltam képes kommunikálni még nálam nyilvánvalóan sokkal rosszabbul beszélőkkel sem. Lenyomtam a gimit egy idegen nyelvekre specializálódott osztályban, aztán az egyetemet egy olyan szakon, ahol felvételizni és minden évben vizsgázni is kellett nyelvekből, és mindig csak a feltétlenül szükségeset mondtam el szóban. Már mesteri képződtem (amerikanisztikán, ahol csomó tartárgyat anyanyelvű tanárok tartottak, és kivétel nélkül minden szeminárium és vizsga angolul folyt), amikor egy ex-CIA ügynök által tartott előadás után egyszerűen annyi kérdésem volt, és egy évfolyamtársnak sem volt bátorsága feltenni őket, hogy minden szégyenérzetemet félretéve jelentkeztem. A faszi a másfél órás vitánk végén érdeklődött, hogy hány évig éltem Amerikában - azóta nem szoktam visszafogni magam.

Csüccs

Pénteken voltunk Erik gyógytornászánál egy mozgásfejlődési felmérésen, mert Kissmajom tíz és fél hónaposan még mindig nem méltóztat magától szabályosan ülni. Már rég gyanakodtam rá, hogy ez is késlekedős dolog lesz nála, de reméltem, hogy előbb-utóbb megoldódik magától, akár a fél évvel ezelőtti csak-jobbra-fordulunk-át probléma; hát nem. Leggyakrabban feltérdelve vagy a térdein ülve tevékenykedik, ha két kézre van szüksége, de olyan is van, hogy egyszerűen lehasal, vagy beereszkedik a seggével a két sarka közé. Helyesen, nyújtott lábbal, stabil derékkal, és egyenes háttal önszántából sosem ült, az a fázis, amikor a babák másznak, majd féloldalasan kinyomják magukat, és lehuppannak, nála kimaradt - azaz kinyomja magát oldalra, de utána visszamegy térdre, és már teper is. Az ültetést nem akartuk erőltetni, mert ugye mindenhol azt mondják, hogy majd ha elbírja a gerince meg az izmai, magától is produkálja, de azért nyilván próbálgattuk, hogy hátha megtetszik neki a dolog, és lesz kedve gyakorolni. Széken, hintában, ölben gyönyörűen ment is, egész sokáig bírja mielőtt elfáradna és hátradőlne, de amint a földön szerettük volna pozícióba helyezni, azonnal tette ki a kezeit oldalra, fordult térdre, és menekült.
A mi tippünk az volt, hogy fél a felborulástól, és egyszerűen nem érzi magát biztonságban seggen; ő amúgy is mindenben nagyon óvatos baba, a feltérdelős fázisban is hosszú ideig egyik kezével kapaszkodott, és mikor már régen bombabiztos volt az egyensúlya, csak akkor merte végre elengedni magát, és támasz nélkül maradni. Ezt erősítette meg Geri mozgásterapeutája is, aki konkrétan azt mondta, hogy ő még nem hallott olyan gyerekről, aki időben és ügyesen mászott meg felállt, de ülni nem tudott.

A rejtély a negyvenöt perces megfigyelés alatt sem igazán oldódott meg. Kissmajom minden mozgásfejlődési lépést jóval a kora előtt ért el (még a legszigorúbb hivatalos határokat figyelembe véve is), tökéletesen mászik, szépen áll és lépeget, gyorsan korrigálja az egyensúlyvesztéseket, semmilyen ok vagy magyarázat nincs arra, hogy miért nem akar/szeret ülni magától. Azt mondta a nő, hogy maximum olyant tud elképzelni, hogy a combizmai a külső részen egy kicsit húzódnak, esetleg a hátának a felső része picit gyengébb, de ez is mind csak tipp volt, mert erősen áttapogatta és masszírozta, és semmi rendelenességet nem talált. Valószínű, hogy öngerenráló folyamat következménye a hiányosság: az elején nem mert ülni, mert kis gyáva, és nem szeretett kibillenni, utána meg már sokkal érdekesebb lett a közlekedés, azért nem gyakorolta, de így meg nem tud belejönni ugye…
Egyelőre nem kell visszamennünk, pár hétig napi kétszer három percben kell itthon gyakorolgatnunk az ülést segítséggel, és lesni, hogy van-e változás; két fajta próbálkozást mutatott, egyik földön ülve nyújtott lábbal, másik egy kis térdmagasságú sámlin ülve földre rakott talpakkal. Az eredmény látványos (illetve igazából már rögtön az ott eltöltött idő után az volt), most már egyre gyakrabban ül ki oldalra - igaz teljesen magától még csak a franciaágyon és a kiságyában teszi, és nagyon rövid ideig marad úgy, de magához képest már az is haladás. Egyébként talán ez is egy bizonyíték arra, hogy a késlekedés legfőbb oka az, hogy tart az ingatagságtól: ahol puha a talaj, és jobban belesüpped, illetve tudja, hogy nem fogja beütni magát, ott van bátorsága kísérletezni. Amikor együtt végezzük a feladatokat, akkor is szereti, ha beülök mögéje, és bármikor rámdőlhet, de ezen kívül semmi gond nincs vele, akár tíz percig is hajlandó megülni és játszani.

Most tehát várakozó állásponton vagyunk, aztán ha nem lesz értékelhető javulás, akkor visszamegyünk, és járni fogunk gyógytornára. De nagyon-nagyon remélem, hogy nem lesz rá szükség, mert basszus annyit ordított az alatt a háromnegyedóra alatt, amíg ott voltunk, mint az utóbbi fél évben összesen. Mindezt úgy, hogy semmilyen módon nem okoztak neki fájdalmat, kizárólag olyan mozdulatsorokat végeztettek vele, amiket előzőleg már csinált, sőt némelyiket kifejezetten szereti (biciklizés, mászkálás, álldogálás, felültetés, járkálás, oldalra borítás, stb.). Szakadt meg a szívünk, olyan keserves sírással tiltakozott a kötelező feladatok ellen, őt kéremszépen ne vegzálják, hagyják békében felfedezni a termet, és a szájában körbehordozni minden egyes tárgyat. Fél percekre el lehetett vonni a figyelmét, de Kissmajom egy dolgot utál az életben, és az a műveltetés* - amint megunta az újabb és újabb játékokat, és észbe kapott, hogy ő itt tulajdonképpen fogoly, és rá akarják venni dolgokra, máris görbült lefele a szája, és nézett ránk kétségbeesetten, hogy segítsünk. (Nem tudom, hogy bírják azok a szülők, akiknek a gyerekét ténylegesen "bántják", gondolom megállás nélkül mantrázzák, hogy muszáj, mert gyógyít… borzalmas!) Néha tartottunk egy kis szünetet, és összebújhattunk vigasztalásra, olyankor átmenet nélkül elhallgatott, és az ölelésemből forgolódott, hogy megfogjon ezt-azt, de ha letettem, és a nő közeledett feléje, rázendített megint. A legviccesebb meg az volt, hogy amikor lejárt az idő, és már csak beszélgettünk, anélkül, hogy bármelyikünk felállt volna, tudta, hogy vége: azonnal kipattant az ölemből, és szélsebesen felfedező körútra indult, mászott, állt, járt, konkrétan mindent megcsinált, amire előtte hiába igyekeztünk rávenni.
Szóval hajrá csüccsögés!


* Képtelenség például megtanítani tapsolni vagy integetni, mert azt ugye úgy szokás, hogy megmutatjuk magunkon, majd fogjuk az ő kezecskéit, és elvégezzük azokkal is a mozdulatot. Hát, azt a felháborodást, amikor az utóbbival bepróbálkozunk, elmondani nem lehet...