Gondoltam, leírom részletesen a tényszerű adatokat erről a first ever eredményes ciklusomról, hátha valakinek, aki inszemre készül, támpontot adhat abban, hogy hol rejtőzhet a pozitív teszt...
Több mint két éve nem védekezünk, de mérni csak pont egy évvel ezelőtt kezdtem el, és az elmúlt tizenkét hónapnyi célzott/hőgörbés próbálkozás alatt volt összesen tíz ciklusom (alaphelyzetben mindig negyven nap fölöttiek, azért fért csak ennyi), amiből négy spontán, és hat stimulált, beleértve a mostanit.
A stimuláltak közül az elsőben csak Clostilbegyt tablettát kaptam, amire nem reagáltam valami jól (valószínűleg az inzulin rezisztencia miatt), és ugyan jó minőségű lett végül a pete (ezt a 7DPO progeszteronszintből tudom), de a tüsző nagyon lassan fejlődött megfelelő méretűvé; tüszőrepesztés nem volt, hőmérséklet alapján viszont jó helyre időzítettük az együttléteket.
A másodiktól kezdve dokiváltás következett, folyamatosn ultrahang-követéssel, és a Clostilbegyt mellé Merional szurik jöttek kétnaponta, CD8-12 közötti kezdéssel - változó volt az is, hogy hányra lett szükség végül, néha négy ampulla kellett, néha kettő is elég volt; ekkor már volt tüszőrepesztés is, és természetesen időzített együttlétek. Itt még fontos, hogy egy alkalommal utólag a görbémből kiderült, hogy túl hamar abbahagytuk a kétnaponta együttlétet, és a tüszőrepesztő szuri ellenére pont olyankor (a tippeltnél később) ovuláltam, hogy két nap szexmentesség volt előtte; magyarán el lett cseszve.
Amit most másképp csináltunk: csak Merionallal stimuláltunk CD3 kezdéssel, napi egy ampullával, ultrahang alapján hét darabnál álltunk meg (amit a doki előre saccolt meg, mert a hosszú hétvége miatt nem lehetett megfelelő ideig követni), és ezúttal dupla adag tüszőrepesztőt kaptam. Plusz nagyjából egy hónappal ezelőttől (bár ennek szerintem még nem érezhető a hatása), napi 1000 helyett 1500mg a Meforal adagom.
Szerintem az inszem időzítése is tökéletesre sikeredett - mondom ezt úgy, hogy ugye majdnem el sem mentem, mert túl későinek gondoltam. Ebben az esetben is igaznak bizonyult az, amire mindenhol figyelmeztetnek, hogy az átlag görbékből és tankönyvi működésekből nem szabad általánosítani, csakis a sajátok a relevánsak, minél több van belőlük, annál biztosabban. Nekem már többször feltűnt, hogy a hőmérsékletek alakulása és a luteálisaim hossza alapján valószínűleg rám nem igaz, hogy a tüszőrepesztő szuri után 36 órával repedek, inkább 60-72 lesz az; eleve mindig szakaszosan emelkedett a hőm, nem egyből ugrott fel, és persze fájdalom híján száz százalékra nem mondhatom, de majdnem biztos vagyok benne, hogy a félig-emelkedett szakasz volt az, ahol végül megrepedtem.
Most a pozitív ciklusban az ajánlott 36 óra volt a szuri és az inszem között (illetve egész pontosan 40, mert a beavatkozás napján csak dél körül került rám sor), de ezt dupla adag tüszőrepesztővel érte el a doki - aznap reggelre már megemelkedett a hő, ráadásul egy számomra hatalmasnak számító négy és fél tizeddel, igaz a következő két napra egyet visszaesett, ami miatt méltatlankodtam is megfelelően (plusz biztonsági szex is volt), és csak utána állt be a jófajta magasságba.
Amivel még biztosabbra lehetett volna menni:
- a ciklus eleji ellenőrzés után az ünnep miatt csak egy darab további kontroll ultrahang volt (CD8) megnézni, hogy mit produkáltam, és eldönteni, hogy majd látatlanban mikor tüszőrepesszünk (ellentétben a saját dokimmal, aki minden egyes alkalommal kétnaponta megnézett, beleértve a repesztő szuri beadásánal napját);
- csak egy alkalommal volt inszem, pedig külföldön legtöbb helyen, és itthon is néhol (pl. a Szegedi Női Klinikán, de lehet vannak még ilyenek, főleg magánban) kétszer lőnek fel spermát, általában 12 illetve 36 órával a tüszőrepesztő beadása után (ami nagyot sokat számíthat azoknak, akik repedékenyebbek, és az enyémhez hasonló 40 órás időpont már nagyon késő lenne nekik);
- közvetlenül inszem előtt nem volt ultrahang, pedig külföldön legtöbb helyen (itthon nem tudom, de gondolom szintén főleg magánban) ezt is csinálnak, és ha még nem repedt meg a tüsző, vagy nincs jele a hamarosan várható repedésnek, akkor halasztanak néhány órát, hogy ideális legyen az időpont;
- több tüsző, főleg ha nagyjából azonos méretűek, értelemszerűen többszörözi az esélyeket (ez sajnos nem feltétlenül befolyásolható, mert lehet intenzívebben stimulálni, de legalábbis külföldön a túl soknál is leállítják a ciklust, a többes terhesség lehetősége miatt).
Végül mondom a koraterhességi jeleimet is - engem régebben megőrjített a neten való felkutatásuk, meg az önmagam figyelése jegyzeteléssel egybekötve, és ugyan ebben a ciklusban tudatosan próbáltam magam visszafogni, nyilván nem sikerült teljes mértékben, és végül csak bebökögettem a görbés programok listáit. Akkor még nem gondoltam, hogy ezek tünetek, némelyik talán nem is az volt, de azért felsorolom őket. Abból látszik leginkább a kishitűségem és gyávanyúlságom, hogy igazából szinte mindegyik számomra elég idegen dolog volt, mégsem engedtem az agyamnak összekapcsolni őket, pedig így visszatekintve elég sok mindennek tűnik, ahhoz képest hogy az őszinte meggyőződésem az volt, hogy semmi különös nem történik velem.
- Hasam: Először is nekem sosem fájt a tüszőrepedés, soha életemben nem éreztem középidős semmit se, görbekészítés előtti időkben néhány pattanás előbukkanása (ez most is volt, tüszőrepedés előtti meg alatti napokon) meg a tojásfehérjés nyák (ez meg előtt, alatt és után is) volt az egyetlen támpontom, hogy mikor is lehet nagyjából az ovuláció. Ezért mikor ebben a ciklusban mintha-mintha észleltem volna valami szokatlant, csak tippelgettem, hogy egyrészt valóban ott van a petefészkem, ahol a fájdalomnak semmiképpen sem nevezhető minimális szurkálás meg-megjelent, másrészt hogy az valóban tüszőrepedés, hiszen előbb a jobb oldalon éreztem, ahol elvileg nem is volt tüsző (összesen egy darab volt utrahang alapján csak, az is a bal oldalon - ami az inszem reggelén és délelőttjén minimálszurkált, míg a jobb előző este).
- Derekam: Jelentkezett egy fájásféleség 12DPO és a rákövetkező napon, és azoknál erősebben ma, amúgy soha életemben nem volt, némely CD1 kivételével - nem hatalmas szenvedést kell elképzelni, inkább derékfáradtságot és néha icipici belenyilallást.
- Belsőségeim: Amúgy ez rám nem jellemző, csak ha olyasmit eszem, de közvetlenül az inszemet követő négy napban kifejezetten pukálós voltam (talán mert megpiszkáltak odabent), és szégyenszemre ma is az vagyok. Másik állítólag tipikus terhességi tünetről, ami a székrekedés, nem tudok beszámolni, mert én ilyen téren mindig is kihívásokkal küszködtem.
- Szédülés: Mióta normálisan napi többször étkezem (körülbelül idén január, az inzulin rezisztencia diagnosztizálása óta), ilyenem sem volt, de 16DPO teszt előtti délben egy felállásnál nagyon durván megfordult velem a világ.
- Émelygés: Ezt sem szoktam, de 6DPO és a következő nap megjelent, valószínűleg a progeszteronpótlás miatt, majd tegnap visszajött nagyon durván, és ma is érzem, bár fele annyira sem.
Mellérzékenység: Most látom, hogy enyhe megjelöléssel már 14DPO bejegyzéseinél ott van, este jelentkezett mintha-talán, de annyira semmiség volt, hogy wishful thinking felkiáltással be sem akartam írni - emlékszem, hogy csak másnap tettem meg utólag, mikor megint éreztem zuhanyzáskor, szintén csak alighogy. Aztán következő nap már napközben is érezgettem picit, és azért is teszteltem, mert kapaszkodtam ebbe, mint valamibe, ami szintén kivételes; a legerősebb, ilyen égetős-fajta érzés tegnap délután és este volt, ma már ez is jobb (mondjuk végig melltartóban voltam, mert úgy most kényelmesebb, pedig amúgy utálom).
- Étvágy: Elmúlt két hétben normál, utóbbi napokban növekedés semmiképpen, inkább csökkenés, nem is feltétlenül a hányinger miatt (sőt, annak jót tesz a rágcsálás), hanem mert egyszerűen annyira nem kívánom és nem vagyok éhes, hogy elfelejtem; on second thought ez mondjuk elég extra, tudniillik imádok enni.
- Pisilés: Ez egyáltalán nem változott, illetve igen, de csak azért, mert rákényszerítettem magam az ivásra, és a szervezetemnek igencsak sokkoló lehet, hogy inszem óta megvan a napi két liter vagy több, míg előtte jó, ha egy volt; inni u-tá-lok.
- Bónuszok: A beágyazódás környékén éreztem a tüszőrepedésnek (lásd: fennebb, a hasas résznél) tippelttel teljesen megegyező kis fájdalmakat, de mivel ilyesmit egyik görbevezetős helyemen sem soroltak fel, nem is tudom pontosan, hogy mikor - 9DPO bejegyzésemben említettem, hogy aznap igen, meg előtte való napokban is. Továbbá a tesztelés előtti napon (15DPO) mintha nagyon "nehéz" lett volna az alhasam felkeléskor, de mivel ugyanez másnap reggel is jelentkezett, a délelőtt folyamán tipikus menzeszes görcsökkel megspékelve, meg voltam győződve, hogy meg fog jönni, és nem tulajdonítottam neki különösebb jelentőséget. Még továbbá az elmúlt két hétben volt olyan többször is lefekvés után, hogy görcsöltek a lábujjaim - biztos nagy örökség, hogy ezt ide leírom, de ez is olyasmi, amit sosem tapasztaltam még, legalábbis nem ilyen ismétlődősen.
The rest is history.
Előreszámla
2012. november 11., vasárnap
2012. november 10., szombat
Be careful what you wish for...
Hát így teljesüljön minden kívánságom... :) Alig bírtam hazajönni a boltból, majdnem rosszul lettem vezetés közben - csak nem tudtam eldönteni, hogy vajon elájulni akarok, vagy hányni, úgyhogy inkább hazaaraszoltunk olyan tizenöttel, a Kia és én, most tejfölös kenyeret zabálok, elájulni már biztosan nem fogok, hányni meg talán nem.
Hát nem volt valami nagy fesztivál ez a siker utáni BMC megbeszélés, csak sokat kellett várni, mert elrohant a doki a rendelőből, amint odaértem; de nem bántam, az inszem óta tudom, hogy ilyenkor nem kávézgatni megy, hanem kisbabánakvalót pakolni anyukánakvalók hasába. Reggel felhívtam őket, hogy dolgoznak-e, mondta a telefonos néni, hogy igen, és mikor mondtam, hogy Szűcs dokihoz mennék és miért, mondta, hogy ma mindenképpen jó lenne, mert jövő héten nem dolgozik. Nagyon kevesen voltak, szóltam, hogy elhoztam a pozitív tesztet, a recepció feltelefonált, és a doki azt válaszolta, hogy akkor semmi tennivaló, vár; se ottani pisiteszt, se vérvétel, nem hisztizik ezek túl a kérdést, és ez miután átgondoltam, rögtön szimpatikus volt, mert végülis nem haldokló beteg vagyok, mi értelme lenne agyonaggódni, amikor per pillanat semmit sem lehet tenni, csak szedni az Utrogestant, hiszen akár nő a HCG, akár csökken, it's out of our hands.
Ennek megfelelően nem is mondott semmit, csak hogy mindent csináljak úgy, mint eddig, váltsam ki a következő adag kúpot, és menjek vissza 21-én, lesz egy UH. Említettem neki, hogy 1200 kalóriás és 150 gramm szénhidrátos diétát tartok, azt mondta fogyni azért nem kellene terhesen (Atyaég, ter-he-sen!!!), úgyhogy a kalória legyen inkább 1500 mostantól; meg még hogy szedek napi 1500 mg Meforalt, és azzal most mi legyen - azt válaszolta, hogy a magyar belgyógyászok protokollja szerint azonnal abba kellene hagyni, ezért mint magyar orvos, ő ezt tudja csak mondani, de a protokoll változóban van, és itthonon kívül az egész világon az az álláspont, hogy szedni kell, és szedetik is, szóval... egymásramosolyogtunk, és eljöttem. Jah még mondtam nekik, hogy köszönök szépen mindent, és tudják meg, hogy kemény erőfeszítésembe telik ám ez a finom úrihölgyként való viselkedés, mert legszívesebben összepuszilnám mindannyiukat, mire testületileg kiröhögtek.
Aztán elmentem a boltba jövő hétre kajákat venni, azonnal az autóban felejtettem a receptet, úgyhogy az egy másik alkalom lesz, és alig értem be, már éreztem, hogy haló, nem lesz ez így jó. Eléggé elgyengültem, ilyen szédelgős, remegős, sötétülavilágos, melegemvanos lettem, tisztára olyan, mint amikor nagyon leesik a vércukor, és valószínűleg az is történt, csak fura volt, mert nekem nem szokott ilyenem lenni csak egy reggeli kimaradása miatt... tiniként anorexiás voltam, aztán fél életemben délután ötkor ejtettem meg a nap első étkezését, bírom a strapát.
Kivánszorogtam, a levegőn egy kicsit jobban lettem, itthon a tejfölös kenyér megszüntette a fő problémát, és most marad a mellék-, jóllaktam, és továbbra is változatlanul émelygek, ami M. szerint milyen vicces már, mert ez mindig így van a filmekben is. Szerintem is az amúgy, kevés dolognak örültem ennél jobban életemben... :)
Hát nem volt valami nagy fesztivál ez a siker utáni BMC megbeszélés, csak sokat kellett várni, mert elrohant a doki a rendelőből, amint odaértem; de nem bántam, az inszem óta tudom, hogy ilyenkor nem kávézgatni megy, hanem kisbabánakvalót pakolni anyukánakvalók hasába. Reggel felhívtam őket, hogy dolgoznak-e, mondta a telefonos néni, hogy igen, és mikor mondtam, hogy Szűcs dokihoz mennék és miért, mondta, hogy ma mindenképpen jó lenne, mert jövő héten nem dolgozik. Nagyon kevesen voltak, szóltam, hogy elhoztam a pozitív tesztet, a recepció feltelefonált, és a doki azt válaszolta, hogy akkor semmi tennivaló, vár; se ottani pisiteszt, se vérvétel, nem hisztizik ezek túl a kérdést, és ez miután átgondoltam, rögtön szimpatikus volt, mert végülis nem haldokló beteg vagyok, mi értelme lenne agyonaggódni, amikor per pillanat semmit sem lehet tenni, csak szedni az Utrogestant, hiszen akár nő a HCG, akár csökken, it's out of our hands.
Ennek megfelelően nem is mondott semmit, csak hogy mindent csináljak úgy, mint eddig, váltsam ki a következő adag kúpot, és menjek vissza 21-én, lesz egy UH. Említettem neki, hogy 1200 kalóriás és 150 gramm szénhidrátos diétát tartok, azt mondta fogyni azért nem kellene terhesen (Atyaég, ter-he-sen!!!), úgyhogy a kalória legyen inkább 1500 mostantól; meg még hogy szedek napi 1500 mg Meforalt, és azzal most mi legyen - azt válaszolta, hogy a magyar belgyógyászok protokollja szerint azonnal abba kellene hagyni, ezért mint magyar orvos, ő ezt tudja csak mondani, de a protokoll változóban van, és itthonon kívül az egész világon az az álláspont, hogy szedni kell, és szedetik is, szóval... egymásramosolyogtunk, és eljöttem. Jah még mondtam nekik, hogy köszönök szépen mindent, és tudják meg, hogy kemény erőfeszítésembe telik ám ez a finom úrihölgyként való viselkedés, mert legszívesebben összepuszilnám mindannyiukat, mire testületileg kiröhögtek.
Aztán elmentem a boltba jövő hétre kajákat venni, azonnal az autóban felejtettem a receptet, úgyhogy az egy másik alkalom lesz, és alig értem be, már éreztem, hogy haló, nem lesz ez így jó. Eléggé elgyengültem, ilyen szédelgős, remegős, sötétülavilágos, melegemvanos lettem, tisztára olyan, mint amikor nagyon leesik a vércukor, és valószínűleg az is történt, csak fura volt, mert nekem nem szokott ilyenem lenni csak egy reggeli kimaradása miatt... tiniként anorexiás voltam, aztán fél életemben délután ötkor ejtettem meg a nap első étkezését, bírom a strapát.
Kivánszorogtam, a levegőn egy kicsit jobban lettem, itthon a tejfölös kenyér megszüntette a fő problémát, és most marad a mellék-, jóllaktam, és továbbra is változatlanul émelygek, ami M. szerint milyen vicces már, mert ez mindig így van a filmekben is. Szerintem is az amúgy, kevés dolognak örültem ennél jobban életemben... :)
2012. november 9., péntek
Az úgy volt, hogy...
Gyorsan megpróbálom leírni, mert holnap várhatóan további sok dolog történik majd, és el ne felejtsek semmit...
Tegnap (ami inszem utáni két hét plusz egy nap volt) esti zuhanyzáskor észrevettem, hogy mintha-mintha egész minimálisan furán érezném a melleimet; még véletlenül sem fájdalmasan vagy túlérzékenyen, de azért másképp, mint szoktam közvetlenül piros előtt, amikor általában nagyon puhák és lötyögtethetőek. Vissza is kerestem gyorsan a görbéimen, és kiderült, hogy jól emlékeztem, egyetlen egyszer volt még olyan, hogy ezen a téren bármilyen változást tapasztaltam, az is egy stimulálatlan maratoni ciklus végén valahogy. Úgyhogy ebbe az egyetlen kvázi-tünetembe kapaszkodva lelkesen belevetettem magam a keresgélésbe, amit nyilván nem kellett volna - azonnal kiderült, hogy ezt leginkább a progeszteronpótlás okozhatja, főleg ha semmi más jel nincs (nem volt). Úgyhogy gyorsan le is zártam a témát, de természetesen csak az után, hogy csomó nemterhes görbét megnéztem, amikből kiderült, hogy valóban, legtöbb nőnek végig fentmarad a hője amíg gyógyszeresen rásegít, és abbahagyás után pár nappal meg is jön; ez annyira meggyőzött, hogy mondom régi emlékeim ide meg oda, nem is viszek magammal tampont másnap, hiszen amíg itt mesterségesen pumpálom magamba a hormont, úgysem lesz semmi. Továbbá most már egész biztos csak áltatom magam, és tényleg semmi értelme a várakozásnak, tesztelni kellene végre.
Ma reggel végül nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy indulok munkába, most kinek hiányzik az, hogy bújdosnom kelljen a monitor mögött egész áldott nap, néha kiszólva két szipogás között, hogy valószínűleg náthás leszek. Kitaláltam, hogy akkor majd inkább holnap - ugyan hivatalosan munkanap, de úgysem sok kollega lesz bent, ráadásul pont egybe is esik a doki által kijelölt nappal, és a hétvége is ott lesz a szomorkodásra. Közben egy kicsit mintha erősödött volna a mellérzékenység, de azt már elhessegettem, hiszen ott volt az okos magyarázat rá, plusz egész egyértelmű menzeszes görcsöket is elkezdtem felfedezni. A fordulópont az volt, hogy hazaindulás előtti vécézéskor láttam egy egészen picike vérpöttyöt a tisztasági betétemen - egy pillanatba telt csak, amíg a szabályos kerekségéről rájöttem, hogy egy borotválós foltocska az, de közben rámolmott a Himalája, és kinyomta a tüdőmből az összes levegőt... akkor megértettem, hogy nem, nem jobb ha váratlanul megjön, akármilyen szar a negatív teszt látványa nekem tudnom kell, tesztelni fogok, 16DPO, már délutáni pisiből is látszik minden.
Öt előtt pár perccel értem haza, ahol M. három napja újabb mellékheregyulladással fekszik - szerencsére az enyhébbik fajta, időben elkezdte szedni rá az antibiotikumot, így csak két napig fájt a heréje, és narancs helyett csak mandarin méretűre dagadt. Nem akartam szólni neki, hogy tesztelek, mert már említettem, hogy valószínűleg nem fogok, és nem akartam, hogy reménykedni kezdjen mert belegondolja, hogy talán valamiféle gyanú miatt teszem. Miközben ő filmet nézett, nagy nehezen kerestem egy tesztet; előbb majdnem sírva fakadtam, amikor nem találtam ott, ahol azt hittem hogy lennie kell, majd bementem vele a vendégvécébe, kipréseltem magamból nagyjából egy gyűszűnyi anyagot, és gondolkodás nélkül belemártottam a pálcikát; aztán letettem, és ki akartam menni, várni pár percet. Végül mégsem, mert eszembe jutott az a sok alkalom, amikor egy órával később és huszonhetedszerre is képes voltam tüzetesen megvizsgálni, és soha de soha nem láttam rajta még egy szar száradási árnyékot se. Ha van valami, már ott kell lennie - és már emeltem is, és ott volt, majdnem olyan vastagon és erősen, mint a kontrollcsík. Nem nagyon bírtam felfogni... letettem, felvettem, megnéztem újra és újra, és hát ott volt na.
Vettem egy nagy levegőt, és teljesen automatikus mozdulatokkal előszedtem a kamerát, bekapcsoltam, tudomásul vettem, hogy kifogyóban az akku, elővettem a hálózati töltőt, hogy megörökítsem M. pillanatát, ahogy a sok idegen családi videóján láttam, amiket végigkönnyeztem az elmúlt hónapokban; majd viszonylag hamar rájöttem, hogy sosem fogom tudni betuszkolni a helyére, mert úgy remeg a kezem, hogy megfogni is alig bírom. Akkor bekapcsoltam a sima fényképezőt, videóra tettem, tudtam, hogy semmi sem fog látszani, mert gyenge minőségen vesz, de nem érdekelt, mert akkor már majdnem szétpukkantam, úgyhogy bevezető nélkül kiböktem a hírt. Aztán csak ültünk sokáig egymás mellett az ágyon, és hol hitetlenkedve meredtünk egymásra, hol rötyögtünk bugyután, semmi fennkölt vagy magasztos nem volt benne, csak a szokásos mi voltunk, két boldog, lökött, nagy gyerek, imádtam minden pillanatát. Azóta néha random egymásra nézünk, ő megkérdezi, hogy mi újság, én azt mondom, hogy: "Képzeld, az van, hogy terhes vagyok!", és nevetünk.
Felhívtam Aput is, mondtam, hogy úgy tűnik, talán unokája lesz jövőben, és megkértem, hogy bárhogy imádkozott eddig, ne hagyja abba, mert működött. Drága kicsi Apucim, biztos egész éjjel álmatlanul forgolódik majd a boldogságtól.
Utána beszéltem egy sort a lányok egy részével, akiknek szívből köszönök mindent, és ígérem, hogy írni fogok egy külön hozzájuk/-tok szóló posztot pár napon belül, csomó mondanivalóm van. Most is mondtak egy sor okosságot, amiket majd jól visszaolvasok, ha már újra beszámítható leszek, egyelőre csak annyi maradt meg, hogy ne emeljek, nem ülőfürdőzzek, ne szexeljek (hát ez a veszély sajnos most épp amúgy sem fenyeget), és ne egyek nyers tojást.
Aztán előkészítettem holnapra a dossziémat, mert mire megvolt ez eredményem, hiába telefonáltam, a BMC már zárva volt, és a központi számon nem tudták megmondani, hogy dolgoznak-e holnap - úgyhogy bemegyek reggel, ha ott vannak, feliratom velük a további Utrogestan adagot, és remélem néznek egy HCG szintet vérből. Ha nincsenek bent, öt napra való kúpom van még úgyis, és akkor (meg akkor is, ha vannak, de megelégszenek a pisiteszttel) elmegyek magánlaborba vérvételre. Azok nyitva tartanak, megkérdeztem, mert mindenképp készültem holnap reggel - AMH eredményt szerettem volna, de most már nem kell, mert csak jövőre lesz újra aktuális... hát nem hogy csoda történt velem végül...?!
Megnéztem jobban a tesztet, 10-es volt, nem 25-ös, ahogy eredetileg gondoltam, úgyhogy mégsem a Hulk van bennem, de így sem rossz. Ami sajnos, az az hogy ilyen olcsó netről rendelt fajta, úgyhogy száradás után felére halványodtak rajta a csíkok; reggel csinálok még egyet, remélhetőleg még erősebb lesz, és azt elviszem magammal.
A melleim érzékenyedtek még egy árnyalatnyit, de egyelőre legalábbis semmiképpen sem az az elviselhetetlen fájdalom, amit alig-érintésre is emlegetni szoktak ilyenkor. A hasam is görcsölget néha, pont úgy, mint piros előtt, csak valamivel enyhébben, és csak rövid időtartamokra.
A fejem és a lelkem szintjén egészen testenkívüli élmény az elmúlt néhány óra, mint egy filmen, látom ezt párt, akik végülis szimpatikusak, mert ismerem a háttérsztorijukat, de nem élem át teljesen az örömüket... ami talán hasznos is, mert különben szétrobbannék, és az most már állítólag kettőnkben tenne kárt. Egyszerre vagyok egy nagy vigyor és millió apró aggodalom, amiket ki próbálok rekeszteni, mert amíg csak lehet, élvezni akarom ezt a szürreális állapotot. De azért annak nagyon-nagyon fogok örülni, ha reggelenként hányhatok végre... :)
Tegnap (ami inszem utáni két hét plusz egy nap volt) esti zuhanyzáskor észrevettem, hogy mintha-mintha egész minimálisan furán érezném a melleimet; még véletlenül sem fájdalmasan vagy túlérzékenyen, de azért másképp, mint szoktam közvetlenül piros előtt, amikor általában nagyon puhák és lötyögtethetőek. Vissza is kerestem gyorsan a görbéimen, és kiderült, hogy jól emlékeztem, egyetlen egyszer volt még olyan, hogy ezen a téren bármilyen változást tapasztaltam, az is egy stimulálatlan maratoni ciklus végén valahogy. Úgyhogy ebbe az egyetlen kvázi-tünetembe kapaszkodva lelkesen belevetettem magam a keresgélésbe, amit nyilván nem kellett volna - azonnal kiderült, hogy ezt leginkább a progeszteronpótlás okozhatja, főleg ha semmi más jel nincs (nem volt). Úgyhogy gyorsan le is zártam a témát, de természetesen csak az után, hogy csomó nemterhes görbét megnéztem, amikből kiderült, hogy valóban, legtöbb nőnek végig fentmarad a hője amíg gyógyszeresen rásegít, és abbahagyás után pár nappal meg is jön; ez annyira meggyőzött, hogy mondom régi emlékeim ide meg oda, nem is viszek magammal tampont másnap, hiszen amíg itt mesterségesen pumpálom magamba a hormont, úgysem lesz semmi. Továbbá most már egész biztos csak áltatom magam, és tényleg semmi értelme a várakozásnak, tesztelni kellene végre.
Ma reggel végül nem tettem, mert úgy voltam vele, hogy indulok munkába, most kinek hiányzik az, hogy bújdosnom kelljen a monitor mögött egész áldott nap, néha kiszólva két szipogás között, hogy valószínűleg náthás leszek. Kitaláltam, hogy akkor majd inkább holnap - ugyan hivatalosan munkanap, de úgysem sok kollega lesz bent, ráadásul pont egybe is esik a doki által kijelölt nappal, és a hétvége is ott lesz a szomorkodásra. Közben egy kicsit mintha erősödött volna a mellérzékenység, de azt már elhessegettem, hiszen ott volt az okos magyarázat rá, plusz egész egyértelmű menzeszes görcsöket is elkezdtem felfedezni. A fordulópont az volt, hogy hazaindulás előtti vécézéskor láttam egy egészen picike vérpöttyöt a tisztasági betétemen - egy pillanatba telt csak, amíg a szabályos kerekségéről rájöttem, hogy egy borotválós foltocska az, de közben rámolmott a Himalája, és kinyomta a tüdőmből az összes levegőt... akkor megértettem, hogy nem, nem jobb ha váratlanul megjön, akármilyen szar a negatív teszt látványa nekem tudnom kell, tesztelni fogok, 16DPO, már délutáni pisiből is látszik minden.
Öt előtt pár perccel értem haza, ahol M. három napja újabb mellékheregyulladással fekszik - szerencsére az enyhébbik fajta, időben elkezdte szedni rá az antibiotikumot, így csak két napig fájt a heréje, és narancs helyett csak mandarin méretűre dagadt. Nem akartam szólni neki, hogy tesztelek, mert már említettem, hogy valószínűleg nem fogok, és nem akartam, hogy reménykedni kezdjen mert belegondolja, hogy talán valamiféle gyanú miatt teszem. Miközben ő filmet nézett, nagy nehezen kerestem egy tesztet; előbb majdnem sírva fakadtam, amikor nem találtam ott, ahol azt hittem hogy lennie kell, majd bementem vele a vendégvécébe, kipréseltem magamból nagyjából egy gyűszűnyi anyagot, és gondolkodás nélkül belemártottam a pálcikát; aztán letettem, és ki akartam menni, várni pár percet. Végül mégsem, mert eszembe jutott az a sok alkalom, amikor egy órával később és huszonhetedszerre is képes voltam tüzetesen megvizsgálni, és soha de soha nem láttam rajta még egy szar száradási árnyékot se. Ha van valami, már ott kell lennie - és már emeltem is, és ott volt, majdnem olyan vastagon és erősen, mint a kontrollcsík. Nem nagyon bírtam felfogni... letettem, felvettem, megnéztem újra és újra, és hát ott volt na.
Vettem egy nagy levegőt, és teljesen automatikus mozdulatokkal előszedtem a kamerát, bekapcsoltam, tudomásul vettem, hogy kifogyóban az akku, elővettem a hálózati töltőt, hogy megörökítsem M. pillanatát, ahogy a sok idegen családi videóján láttam, amiket végigkönnyeztem az elmúlt hónapokban; majd viszonylag hamar rájöttem, hogy sosem fogom tudni betuszkolni a helyére, mert úgy remeg a kezem, hogy megfogni is alig bírom. Akkor bekapcsoltam a sima fényképezőt, videóra tettem, tudtam, hogy semmi sem fog látszani, mert gyenge minőségen vesz, de nem érdekelt, mert akkor már majdnem szétpukkantam, úgyhogy bevezető nélkül kiböktem a hírt. Aztán csak ültünk sokáig egymás mellett az ágyon, és hol hitetlenkedve meredtünk egymásra, hol rötyögtünk bugyután, semmi fennkölt vagy magasztos nem volt benne, csak a szokásos mi voltunk, két boldog, lökött, nagy gyerek, imádtam minden pillanatát. Azóta néha random egymásra nézünk, ő megkérdezi, hogy mi újság, én azt mondom, hogy: "Képzeld, az van, hogy terhes vagyok!", és nevetünk.
Felhívtam Aput is, mondtam, hogy úgy tűnik, talán unokája lesz jövőben, és megkértem, hogy bárhogy imádkozott eddig, ne hagyja abba, mert működött. Drága kicsi Apucim, biztos egész éjjel álmatlanul forgolódik majd a boldogságtól.
Utána beszéltem egy sort a lányok egy részével, akiknek szívből köszönök mindent, és ígérem, hogy írni fogok egy külön hozzájuk/-tok szóló posztot pár napon belül, csomó mondanivalóm van. Most is mondtak egy sor okosságot, amiket majd jól visszaolvasok, ha már újra beszámítható leszek, egyelőre csak annyi maradt meg, hogy ne emeljek, nem ülőfürdőzzek, ne szexeljek (hát ez a veszély sajnos most épp amúgy sem fenyeget), és ne egyek nyers tojást.
Aztán előkészítettem holnapra a dossziémat, mert mire megvolt ez eredményem, hiába telefonáltam, a BMC már zárva volt, és a központi számon nem tudták megmondani, hogy dolgoznak-e holnap - úgyhogy bemegyek reggel, ha ott vannak, feliratom velük a további Utrogestan adagot, és remélem néznek egy HCG szintet vérből. Ha nincsenek bent, öt napra való kúpom van még úgyis, és akkor (meg akkor is, ha vannak, de megelégszenek a pisiteszttel) elmegyek magánlaborba vérvételre. Azok nyitva tartanak, megkérdeztem, mert mindenképp készültem holnap reggel - AMH eredményt szerettem volna, de most már nem kell, mert csak jövőre lesz újra aktuális... hát nem hogy csoda történt velem végül...?!
Megnéztem jobban a tesztet, 10-es volt, nem 25-ös, ahogy eredetileg gondoltam, úgyhogy mégsem a Hulk van bennem, de így sem rossz. Ami sajnos, az az hogy ilyen olcsó netről rendelt fajta, úgyhogy száradás után felére halványodtak rajta a csíkok; reggel csinálok még egyet, remélhetőleg még erősebb lesz, és azt elviszem magammal.
A melleim érzékenyedtek még egy árnyalatnyit, de egyelőre legalábbis semmiképpen sem az az elviselhetetlen fájdalom, amit alig-érintésre is emlegetni szoktak ilyenkor. A hasam is görcsölget néha, pont úgy, mint piros előtt, csak valamivel enyhébben, és csak rövid időtartamokra.
A fejem és a lelkem szintjén egészen testenkívüli élmény az elmúlt néhány óra, mint egy filmen, látom ezt párt, akik végülis szimpatikusak, mert ismerem a háttérsztorijukat, de nem élem át teljesen az örömüket... ami talán hasznos is, mert különben szétrobbannék, és az most már állítólag kettőnkben tenne kárt. Egyszerre vagyok egy nagy vigyor és millió apró aggodalom, amiket ki próbálok rekeszteni, mert amíg csak lehet, élvezni akarom ezt a szürreális állapotot. De azért annak nagyon-nagyon fogok örülni, ha reggelenként hányhatok végre... :)
2012. november 8., csütörtök
Counting my blessings
Visszatérve a reggeli posztomra... oké, felment egy fokkal a mai hőm, de továbbra is teljesen tünettelen vagyok, szóval a hangulatváltozásnak nem ez az oka - volt már ilyen hattyúdala máskor is a görbémnek, hogy a végső leesés előtt az egekbe szökött (még plusz progeszteron nélkül is), még egyet forgatni a késen.
Szóval tulajdonképpen nem ettől vagyok vidám: kizárólag a lányok érdeme az, hogy ma erősnek érzem magam; és nem is bíztatásokról van szó, hanem a telefonokról, éjszakába nyúló csetelésekről, belinkelt posztokról, arról, hogy egyáltalán vannak nekem.
Tegnap este ketten is nagyon rossz híreket kaptak... nem végérvényeseket és megoldhatatlanokat, de ahhoz képest, hogy az ember egy átlagos kivizsgáláson maximum átlagos problémákra számít, sokkoló lehet az, ha olyasmit mond egy orvos, amiről sosem hallotál, és bárkit kérdezel, az sem... és nyilván a neten mindig a legkomplikáltabb lefolyást részletezik, és a legvalószínűtlenebb következményt is kíméletlenül megemlítik.
Csak azt akarom mondani, amire egyszer már a BMC rendelésen is rájöttem: hogy szerencsés vagyok, és bárkinek is köszönendő ez, köszönöm, nagyon. És attól még nem biztos hogy nekem előbb lesz gyerekem, sőt az sem, hogy valaha is lesz saját. De tegnap M. összeölelt és -szeretgetett, és azt mondta, hogy szerinte bárhogy is jön majd az első, ő úgy érzi, megállíthatatlanul követi majd annyi, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. És ma süt a nap, és a reggeli dugóban a Budaörsi úton mosolyogva engedett be maga elé egy bácsi, ééés Apucim annyira jól van, hogy épp lefoglaltam neki egy wellnessezést két hét múlvára. Az élet jó dolog.
És Marcsitündér, hú de nagyon szorítok!
Szóval tulajdonképpen nem ettől vagyok vidám: kizárólag a lányok érdeme az, hogy ma erősnek érzem magam; és nem is bíztatásokról van szó, hanem a telefonokról, éjszakába nyúló csetelésekről, belinkelt posztokról, arról, hogy egyáltalán vannak nekem.
Tegnap este ketten is nagyon rossz híreket kaptak... nem végérvényeseket és megoldhatatlanokat, de ahhoz képest, hogy az ember egy átlagos kivizsgáláson maximum átlagos problémákra számít, sokkoló lehet az, ha olyasmit mond egy orvos, amiről sosem hallotál, és bárkit kérdezel, az sem... és nyilván a neten mindig a legkomplikáltabb lefolyást részletezik, és a legvalószínűtlenebb következményt is kíméletlenül megemlítik.
Csak azt akarom mondani, amire egyszer már a BMC rendelésen is rájöttem: hogy szerencsés vagyok, és bárkinek is köszönendő ez, köszönöm, nagyon. És attól még nem biztos hogy nekem előbb lesz gyerekem, sőt az sem, hogy valaha is lesz saját. De tegnap M. összeölelt és -szeretgetett, és azt mondta, hogy szerinte bárhogy is jön majd az első, ő úgy érzi, megállíthatatlanul követi majd annyi, hogy nem győzzük kapkodni a fejünket. És ma süt a nap, és a reggeli dugóban a Budaörsi úton mosolyogva engedett be maga elé egy bácsi, ééés Apucim annyira jól van, hogy épp lefoglaltam neki egy wellnessezést két hét múlvára. Az élet jó dolog.
És Marcsitündér, hú de nagyon szorítok!
What a difference a day makes...
Or one degree Celsius...
Yup, it does buy one more day of illusion... delusion... whatever. I take what I can get.
Yup, it does buy one more day of illusion... delusion... whatever. I take what I can get.
2012. november 7., szerda
To test or not to test...?
Szinte percre pontosan két hete volt az inszem.
Nem tudom, mit érzek. Fizikailag leginkább semmit... az elmúlt napokban néha szurkált baloldalt az alhasi rész, tegnap és -előtt fájdogált kicsit a derekam, te tényleg egészen minimálisan, ha nem rezegné az utolsó sejtecském is azt, hogy mennyire terhes akarok lenni, fel sem tűntek volna; a mellem se nem érzékeny, se nem nagyobb, se nem sötétebb bimbóilag. Tudom, hogy a nagyon korai tünetek amúgy is az emelkedett progeszterontól lennének (amit nálam ugye mesterségesen pótolunk, tehát a szervezetem jellegzetessége lehet, hogy nem nagyon vannak nekem), mert a HCG szint csak később nő annyira, hogy pl. hányingert okozzon, de akkor is elég kiábrándítóan nyilvánvaló... És akkor azt még nem is említettem, hogy hőmérseékletileg is megindult a lejtmenet, lassan (ami a kúp miatt logikus), de biztosan.
Régebben egyáltalán nem értettem meg azt, aki nem tesztel azonnal, amint esély van kideríteni az eredményt. Nem bírtam felfogni, hogy mi a jó francért halogatni, hiszen ha örömhír a hír, akkor milyen jó is minél előbb örömködni - ha meg rossz, akkor legalább nem reménykedünk tovább. Azóta, tucatnyi negatív teszten túl, kiderült hogy nem úgy van az... örömködni biztos jó ugyan, de ha nincs min, az semmit sem változtat a várakozó állásponton, az ember a harmadik tamponcserénél is simán képes elmerengeni a mi-va-ha-mégisen.
Mostanáig ebben a ciklusban is viszonylag problémamentesen tartottam magam, hajnalonként az első vécézés úgyis elég kómás állapotban esik meg, utána meg már lebeszélem magam, mert tudom, hogy a délutáni negatív úgysem győzne meg teljesen. Ezen túlmenően meg hát szedem a hormont, mindent megteszek hogy segítséget kapjon, ha mégis van bent valaki... mi változna egy teszttől...?
Jó, mit vitatkozok itt...?! Áltatom magam, plain and simple... igen, én is épp olyan vagyok, mint az anno gyengének tartott nők, bármilyen áron vásárolni akarok magamnak még egy napnyi illúziót, néhány boldog álomképet, azt utálom, ha más bíztat, mert semmi alapja rá, de magamnak hadd engedhessek meg egy kis adag ok nélküli optimizmust, úgysem felhőtlen az, olyan kegyetlenül erős bizonytalanság szövi tele, ami nem is csak erre a konkrét helyzetre vonatkozik, hanem minden elkövetkező hónap minden próbálkozására. Félreértés ne essék, utálom ám ezt a gyengeségemet! És amit máson számonkérek, hogy ne nyugtatgasson a háthákkal az egyértelmű jelek ellenére, azt magamon ezerszeresen. Egész bipoláris váltásokkal küldöm el magamat keményen a fenébe, és nevetem ki hisztérikusan, hogy te hülye picsa, ugyan mi értelme van homokba dugni az idióta fejedet, pisilj már arra a kurva pálcikára and let's get it over with, mert csak még magasabbról zuhansz majd egyenesen a pofádra.
Tegnap még nagyon határozottan kijelentettem, hogy én ugyan nem tesztelek, nem akarok több árva csíkot látni, és újfent a fény felé tartva meg forgatva meg hunyorogva kémlelni azt, amiről úgyis előre tudtam, hogy nem lesz ott, és nem is lett. Úgyis épp elég szar amikor megjön, minek kétszer csalódni...? De most annyira nyugodt vagyok, és annyira nem érzek semmit, hogy félek, a látszólagos érdektelenségem egy tonna sziklaként fog rámzúdulni a bizonyosság pillanatában, és azt jó volna elkerülni.
És a legborzalmasabb...? M. viselkedése. Ugyanolyan édes legjobb barát ebben is, mint mindenben, érdeklődik, ha kell, és békén hagy, ha nem, mint egy stabil alap, ami nem látszik ugyan, de annyira ott van valahol a mélyben, hogy égig érő bármit lehetne építeni rá. És bár nem kértem tőle ilyent, de tudom, hogy próbálja visszafogni magát, nem faggatni, nem figyelni, nehogy azt higgyem, hogy (el)vár bármit is. De mikor a barátja kisbabájáról mesél, mikor meglátunk egy gyereket az utcán, amikor Benedekről van szó, vagy amikor arról, hogy egyszer mi is szülők leszünk, akkor tudtán kívül egyszerűen olyan hihetetlen fény tölti meg a szemét, hogy szétszakad tőle a lelkem, hogy bármit teszek, nem rajtam múlik, hogy ezt a boldogságot megadjam neki... és legszívesebben milliószor bocsánatot kérnék tőle ezért, ha nem tudnám, hogy úgysem fogja érteni miről beszélek, hisz szerinte mi egy csapat vagyunk, nem egy meddő nő és egy termékeny férfi.
Nah, megyek bőgök egyet ebédszünet gyanánt; ha jutok valamire teszt-ügyben, szólok.
Nem tudom, mit érzek. Fizikailag leginkább semmit... az elmúlt napokban néha szurkált baloldalt az alhasi rész, tegnap és -előtt fájdogált kicsit a derekam, te tényleg egészen minimálisan, ha nem rezegné az utolsó sejtecském is azt, hogy mennyire terhes akarok lenni, fel sem tűntek volna; a mellem se nem érzékeny, se nem nagyobb, se nem sötétebb bimbóilag. Tudom, hogy a nagyon korai tünetek amúgy is az emelkedett progeszterontól lennének (amit nálam ugye mesterségesen pótolunk, tehát a szervezetem jellegzetessége lehet, hogy nem nagyon vannak nekem), mert a HCG szint csak később nő annyira, hogy pl. hányingert okozzon, de akkor is elég kiábrándítóan nyilvánvaló... És akkor azt még nem is említettem, hogy hőmérseékletileg is megindult a lejtmenet, lassan (ami a kúp miatt logikus), de biztosan.
Régebben egyáltalán nem értettem meg azt, aki nem tesztel azonnal, amint esély van kideríteni az eredményt. Nem bírtam felfogni, hogy mi a jó francért halogatni, hiszen ha örömhír a hír, akkor milyen jó is minél előbb örömködni - ha meg rossz, akkor legalább nem reménykedünk tovább. Azóta, tucatnyi negatív teszten túl, kiderült hogy nem úgy van az... örömködni biztos jó ugyan, de ha nincs min, az semmit sem változtat a várakozó állásponton, az ember a harmadik tamponcserénél is simán képes elmerengeni a mi-va-ha-mégisen.
Mostanáig ebben a ciklusban is viszonylag problémamentesen tartottam magam, hajnalonként az első vécézés úgyis elég kómás állapotban esik meg, utána meg már lebeszélem magam, mert tudom, hogy a délutáni negatív úgysem győzne meg teljesen. Ezen túlmenően meg hát szedem a hormont, mindent megteszek hogy segítséget kapjon, ha mégis van bent valaki... mi változna egy teszttől...?
Jó, mit vitatkozok itt...?! Áltatom magam, plain and simple... igen, én is épp olyan vagyok, mint az anno gyengének tartott nők, bármilyen áron vásárolni akarok magamnak még egy napnyi illúziót, néhány boldog álomképet, azt utálom, ha más bíztat, mert semmi alapja rá, de magamnak hadd engedhessek meg egy kis adag ok nélküli optimizmust, úgysem felhőtlen az, olyan kegyetlenül erős bizonytalanság szövi tele, ami nem is csak erre a konkrét helyzetre vonatkozik, hanem minden elkövetkező hónap minden próbálkozására. Félreértés ne essék, utálom ám ezt a gyengeségemet! És amit máson számonkérek, hogy ne nyugtatgasson a háthákkal az egyértelmű jelek ellenére, azt magamon ezerszeresen. Egész bipoláris váltásokkal küldöm el magamat keményen a fenébe, és nevetem ki hisztérikusan, hogy te hülye picsa, ugyan mi értelme van homokba dugni az idióta fejedet, pisilj már arra a kurva pálcikára and let's get it over with, mert csak még magasabbról zuhansz majd egyenesen a pofádra.
Tegnap még nagyon határozottan kijelentettem, hogy én ugyan nem tesztelek, nem akarok több árva csíkot látni, és újfent a fény felé tartva meg forgatva meg hunyorogva kémlelni azt, amiről úgyis előre tudtam, hogy nem lesz ott, és nem is lett. Úgyis épp elég szar amikor megjön, minek kétszer csalódni...? De most annyira nyugodt vagyok, és annyira nem érzek semmit, hogy félek, a látszólagos érdektelenségem egy tonna sziklaként fog rámzúdulni a bizonyosság pillanatában, és azt jó volna elkerülni.
És a legborzalmasabb...? M. viselkedése. Ugyanolyan édes legjobb barát ebben is, mint mindenben, érdeklődik, ha kell, és békén hagy, ha nem, mint egy stabil alap, ami nem látszik ugyan, de annyira ott van valahol a mélyben, hogy égig érő bármit lehetne építeni rá. És bár nem kértem tőle ilyent, de tudom, hogy próbálja visszafogni magát, nem faggatni, nem figyelni, nehogy azt higgyem, hogy (el)vár bármit is. De mikor a barátja kisbabájáról mesél, mikor meglátunk egy gyereket az utcán, amikor Benedekről van szó, vagy amikor arról, hogy egyszer mi is szülők leszünk, akkor tudtán kívül egyszerűen olyan hihetetlen fény tölti meg a szemét, hogy szétszakad tőle a lelkem, hogy bármit teszek, nem rajtam múlik, hogy ezt a boldogságot megadjam neki... és legszívesebben milliószor bocsánatot kérnék tőle ezért, ha nem tudnám, hogy úgysem fogja érteni miről beszélek, hisz szerinte mi egy csapat vagyunk, nem egy meddő nő és egy termékeny férfi.
Nah, megyek bőgök egyet ebédszünet gyanánt; ha jutok valamire teszt-ügyben, szólok.
2012. november 2., péntek
Chicken
Utálom, hogy óvatos vagyok, nem merek hinni, nem tudok bízni a sikerben, hogy félek. Olyan de olyan jó lenne még egyszer a naiv kezdő próbálkozók körébe tartozni, és lelkesen várni holnap reggelt, hogy tesztelhessek - irigylem a fél évvel ezelőtti önmagamat. Úgy érzem, már jóval a finis előtt feladtam, és akkor hogy érdemelném meg, ugyanakkor tudom, hogy azért vagyok ilyen gyáva nyúl, mert annyira de annyira vágyom... eh, semmi értelme ennek.
Valakinél olvastam, hogy ilyen meditációs-féle gyakorlatokat végzett, mert hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és ha ő házi feladatként elképzeli magát terhesen, meg szoptatni, meg babát sétáltatni, akkor majd jól meg is történik... hát én ezek alapján a világ legszorgalmasabb tanulója vagyok, alig bírom visszafogni a mindenfelé cikázó fantáziámat. Ahányszor profilból meglátom magam egy tükörben, önkéntelenül is azonnal kidüllesztem a hasamat, ahányszor zuhanyzom, mindig beugrik hogy milyen lenne nem látni a lábamat a hatalmas pocaktól, ahányszor behunyom a szemem, teljesen élénken látom M. majd Apu arcán a hatalmas mosolyt, amikor bejelentem nekik a hírt. És ahányszor megtörténik, mindig villámgyorsan leállítom magamat, mert a babonám szerint a túlzott önbizalom elűzi a szerencsét, és mert rettegek a csalódástól... gyáva-gyáva nyúl, mondom.
Persze nehéz így, hogy oda sem figyelve is egyértelmű, hogy a világon semmilyen tünetem nincs. Leszámítva az utóbbi pár napban többnyire a bal oldalamon petefészek magasságban jelentkező szurkálós érzést, olyasmit, mint amit (egyébként életemben először ebben a ciklusban) tüszőrepedés környékén éreztem; úgyhogy mindennek tetejébe most azon is aggódom, hogy vajon nem alakult-e ki cisztám.
És nem, nem fogok tesztelni holnap reggel, maximum majd egy hét múlva, ha nem jön meg addig. Az is milyen jó lenne már, csak úgy lenni, élni, aztán egyszer csak arra eszmélni, hogy nem jött meg időben, és meglepődni a két csíkon... nem mintha ilyen lehetne is valaha, hisz nálam a késés nem értelmezhető, a kéthavi kimaradás is simán benne van a pakliban.
A háttérzajként bekapcsolt tévében Julianne Moore és Hugh Grant és Robin Williams épp szülnek; it figures.
Valakinél olvastam, hogy ilyen meditációs-féle gyakorlatokat végzett, mert hogy a gondolatnak teremtő ereje van, és ha ő házi feladatként elképzeli magát terhesen, meg szoptatni, meg babát sétáltatni, akkor majd jól meg is történik... hát én ezek alapján a világ legszorgalmasabb tanulója vagyok, alig bírom visszafogni a mindenfelé cikázó fantáziámat. Ahányszor profilból meglátom magam egy tükörben, önkéntelenül is azonnal kidüllesztem a hasamat, ahányszor zuhanyzom, mindig beugrik hogy milyen lenne nem látni a lábamat a hatalmas pocaktól, ahányszor behunyom a szemem, teljesen élénken látom M. majd Apu arcán a hatalmas mosolyt, amikor bejelentem nekik a hírt. És ahányszor megtörténik, mindig villámgyorsan leállítom magamat, mert a babonám szerint a túlzott önbizalom elűzi a szerencsét, és mert rettegek a csalódástól... gyáva-gyáva nyúl, mondom.
Persze nehéz így, hogy oda sem figyelve is egyértelmű, hogy a világon semmilyen tünetem nincs. Leszámítva az utóbbi pár napban többnyire a bal oldalamon petefészek magasságban jelentkező szurkálós érzést, olyasmit, mint amit (egyébként életemben először ebben a ciklusban) tüszőrepedés környékén éreztem; úgyhogy mindennek tetejébe most azon is aggódom, hogy vajon nem alakult-e ki cisztám.
És nem, nem fogok tesztelni holnap reggel, maximum majd egy hét múlva, ha nem jön meg addig. Az is milyen jó lenne már, csak úgy lenni, élni, aztán egyszer csak arra eszmélni, hogy nem jött meg időben, és meglepődni a két csíkon... nem mintha ilyen lehetne is valaha, hisz nálam a késés nem értelmezhető, a kéthavi kimaradás is simán benne van a pakliban.
A háttérzajként bekapcsolt tévében Julianne Moore és Hugh Grant és Robin Williams épp szülnek; it figures.
2012. október 30., kedd
Ennyire szeret(né)lek...
Kedves Kissmalacz,
in case you're in there: pár perce megtudtam, hogy a kávé gátolja, a sok folyadék meg segíti a beágyazódást.
Az elsőt simán nem iszom holnaptól, no biggie - a másodikból viszont ünnepélyesen ígérem, hogy legalább három literrel fogok... leveseket leszámítva!
'Nuff said.
in case you're in there: pár perce megtudtam, hogy a kávé gátolja, a sok folyadék meg segíti a beágyazódást.
Az elsőt simán nem iszom holnaptól, no biggie - a másodikból viszont ünnepélyesen ígérem, hogy legalább három literrel fogok... leveseket leszámítva!
'Nuff said.
2012. október 29., hétfő
Kérem a következőt!
Valamikor megígértem, hogy írok egy posztot a nőgyógyászokról, akikkel az elmúlt egy évben szerencsém vagy szerencsétlenségem volt találkozni - here it goes; hosszú lesz.
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.
Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.
Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.
Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be.
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)
Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.
Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát.
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.
Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.
Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.
Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be.
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)
Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.
Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát.
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)