A hétvége nyugodt, körülölelős szeretetburok volt, mi ketten, cicák (igen, DápDáp is hazajön párnaponta, aranyos gonosz Szürkefej, érzi, hogy valami baj van), kalandos Nancy Drew játék, akciódús filmmaraton, kedvenc kaják, rengeteg alvás... olyan, mint a mindenkori kedvenc téli hétvégéim, és mégis annyira más...
Nagyon labilis vagyok manapság. Szinte minden éjjel álmodok valami teljesen abszurd történetet például, miközben amúgy nagyon ritkán szoktam bármit is; és szintén szokatlanul, ébredés után órákig tisztán vissza tudok idézni minden zagyva érzést, ami szinte sosem kellemes. Aztán reggel, ahogy kinyitom a szemem, és M. meleg hátához bújok, vagy megérzem a combomon a forró kezét, elszorul a torkom a kimondhatatlan szeretettel vegyülő aggódáshullámtól - az utóbbira semmi okom nincs, tudom, mégis nagyon gyakran eszembe jut manapság, hogy nélküle én már mindig csak fél ember lehetnék, és ha valamilyen baja esne, én azt nem akarnám túlélni. Napközben többnyire sikerül normálisan viselkedni, ha munka miatt nagyon elfoglalt vagyok, akkor azért, ha hétvége van, akkor meg azért, mert M. mindig figyel rá, hogy olyasmiket csináljunk, amiktől jobban érzem magam.
De estefelé valahogy mindig rámtör a hiány. Nem tudom nem lejátszani magamban milliószor azt az átkozott pénteki telefonbeszélgetést, és próbálom elképzelni minden egyes alkalommal, hogy milyen lett volna, ha azt mondják, hogy minden rendben van. Nem megy; az egy másik élet lett volna, egy tökéletes gondtalan meseélet, és az én életem most ez - a maga módján gondtalan és mese-, de tökéletes nem lesz már sosem. A kislányunkat akarom... nem egy gyereket, egy másik kislányt vagy kisfiút, hanem őt, pontosan őt, Kissmalaczot, Elanor Irist, az első és megismételhetetlen BabaPétert. Nem, nem bántam meg semmit, a döntés helyes volt, nem visszakapni szeretném betegen és szenvedve - újra szeretném kapni, egy csodás varázspálcával, ami egészségessé teszi, és fél év múlva odaadja nekünk.
Tegnapelőtt már betöltöttük volna a tizennegyedik hetet - Istenem, milyen nagy baba az már! Helyette szerdán elmegyek kéthetes kontrollra, hogy a doki megnézhesse az üres méhemet.
Nagyon szeretek várakozós reményeket látni manapság, annyian állnak boldogságküszöbön épp, és olyan furcsán kettős érzés, mert hinni akarok mindenkiért, ugyanakkor annyira rossz arra gondolni, hogy nyilván nem fog mindenkinek egyszerre sikerülni, mert ilyen véletlen egybeesések nincsenek. És nagyon szeretek újszülötteket és gyerekeket látni, de a jó érzés mellett róluk is eszembe jut, hogy jövő ilyenkor már nekünk is lehetne, tudna mászni, és megkóstolná a sütőtököt, és kezdene kinőni az M.-től örökölt tejfölszőke kisbabahaja, és mindenünk nyáltól tocsogna az enyémekhez hasonlóan korai fogacskái miatt. Érdekes, miközben terhes voltam, sosem tűnt fel, hogy ilyesmiken is gondolkozom, ha kérdeznék, még most is azt vágnám rá reflexszerűen, hogy én sosem mertem magam előtt látni a közös életet... hát mégis.
Most valahogy igazán-igazán nem tudok semmilyen konkrét jövőre gondolni. Nyilván továbbra is szeretnénk gyereket, és az is egyértelmű, hogy amilyen hamar csak lehet, elkezdünk próbálkozni. De nem tudom elképzelni például, hogy milyen érzés lenne újra hőmérőzni, izgulva stimulációt követni, bármilyen formában megtermékenyülést időzíteni, nem tudok elképzelni egy tesztelést, annál kevésbé pozitívat, és legkevésbé azt, hogy egyszer majd tényleg belépek a tizennegyedik hétbe, és jól lesz bennem a gyerekünk, és végig velünk maradhat, és egyszer csak valóban ott tologatjuk majd a korház folyosóján fém bevásárlókocsiban, ésésés...
Három hete még azon agyaltam, hogy majd mennyi munkámat tudom hazavinni babázás mellé anélkül, hogy a kapcsolatunk hiányban szenvedne, és hogyan szervezzük meg azt, hogy a legfontosabb feladataimat ne kelljen átadnom a kolleganőknek, és vajon mennyire lesz fontos ezután a sikeres karrierem folytatása, és mikor merjem megmondani a főnökömnek, hogy ha a kisbabánk nagyon anyás lesz és azt kívánja majd, akkor hiába épít nekem külön gyerekszobát az irodám mellé, ahogy néha félig viccesen, félig komolyan megígérte, én bizony boldogan leszek akármeddig "csak anya", sőt még a példás háziasszonyságot is megkísérlem.
Ehelyett holnap bemegyek dolgozni, és semmi sincs ha előrenézek, csak további végtelen számú egyennap... és bármennyire imádom csinálni az egészet, még az időnként muszáj rutin részeket is, bármennyire jó gondolatelterelőnek a hiányzás alatt felgyűlt rengeteg apróság, tudom, hogy majd megint óránként kell a monitor mögé bújva "orrot fújnom", és megint számolni fogom a perceket délutánig, aztán meg hétvégéig... Szokatlan nekem ez, mert én még soha életemben nem éltem egyik napról a másikra... meddig lehet ezt bírni vajon, és mi következik, ha már nem...?
ESti, sok sikert a hétfőhöz, a héthez!
VálaszTörlésEst, sokat gondolok Rád változatlanul. biztos vagyok benne, hogy az jó, hogy így kiírod magadból, amit érzel. tudom, lehet, hogy üres frázis, de van olyan már meglévő vagy vágyott hobbid vagy közös kimozdulós időtöltésetek, ami ha pár percre is kicsit feledteti a gondolataidat? jó hetet neked!
VálaszTörlésIstenem, milyen ismerős érzések!
VálaszTörlésIgen, sosem fogod elfelejteni, nem is kell.
Nagyon-nagyon sokára, hónapok, évek múlva másképp gondolsz majd vissza.
Sok erőt kívánok nektek és ahogy készen állsz, szülj neki kistestvért!
(Bocsánat, hogy így ismeretlenül beleszóltam...)
Szeretettel: Helga
Kedves, gondolunk Rátok sokat. Pihenj, esetleg keress egy profi valakit, akivel tudsz beszélgetni, feldolgozni..? Aztán ha már nem napi rémálom gyötör, esetleg ki a mókuskerékből, egy hosszabb szabi valahol nagyon máshol?
VálaszTörlésTamko, neked meg a holnaphoz!
VálaszTörlésHeni, Audrey, valahogy most síelni sincs kedvem, pedig az legalább évi egyszer mindig kirángatott a mókuskerékből - most a hegyek is csak arra emlékeztetnének, hogy az év végi kiruccanáskor még velem csúszott. De várom a tavaszt, a hosszabb nappalokat, a rügyeket a fákon... akkor majd talán lesz erőm valamit újraépíteni. Addig maradnak az otthoni játékok és filmek, pillanatnyi felejtés-bogyóként Alien tetralógia...
Helga, köszönöm, hogy beleszóltál - gyűjtöm az erőt, és igen, szeretnék szülni...
Az én kisfiam majdnem egy éve halott, és még mindig napról napra élek, annak ellenére, hogy 29 hetes terhes vagyok a kisöccsével. Nincs tervezés, előre gondolkodás, semmi. Másképpen nem bírnám.
VálaszTörlésAmikor először beléptem a munkahelyemre, zokogtam.
Kb. 1 hónapig azt hittem egyedül is menni fog, aztán egy kedves barátnőm adott nekem 2 telefonszámot, olyan bábákét, akik maguk is vesztettek el kisbabát, és azóta teljesen önzetlenül segítenek másoknak. Éva jött, és ha kellett 3-4 órán át beszélt velem. Sokat segített. És jött a tavasz. Eleinte haragudtam rá. Hogy süthet ki a nap, amikor az én fiam halott? Hogy kelhet életre a természet, amikor ő már sosem fog életre kelni? Aztán belevetettem magam a kertbe. A kert alakulása, a virágaim, a gyümölcsök volt az én menekülésem. Szinte már fanatikusan kertészkedtem. Egyik nap nagyon sírtam, nagyon vágytam arra, hogy a kisfiam tudathassa velem, hogy jól van valahol, hogy ne aggódjak miatta. És másnapra kinyílt a csodálatos klematiszom, amit annyira vártam. Ezt küldte a kisfiam.
Mostanra valamivel könnyebb lett, de nem lett könnyű. Mintha folyton téglákat cipelnék a zsebembe, és sosem rakhatom le. És a legdrámaibb annak a felismerése, hogy ez örökre így marad...
Kicsinap, érdekes, hogy pont most írod ezeket, mert bennem épp megfogalmazódtak valami másfajta dolgok is, amiket ma posztoltam.
VálaszTörlésÉrtem amit mondasz, ezt a hogy mehet tovább az élet dolgot én is szoktam érezni, szerintem fogom is mindig; ahogy az is mindegy lesz, hogy hányszor leszek terhes ezután vagy hányszor fogadunk örökbe... azok sosem a mi első kislányunk lesznek, sosem tudják majd pótolni őt.
De én attól itt vagyok, nem cserélhetek vele, élek - viszont tanultam tőle egy csomó mindent, gyönyörű dolgokat, és ha ezt a sok felfedezést nem használnám fel ezután a mindennapi apró és az általános nagy boldogsáomhoz/-unkhoz, akkor hiábavaló lett volna az a három együtt töltött hónap.
Örülök, hogy amennyire tudtak, könnyítettek a terheden a sorstársak. Kívánom neked, hogy minél több klematisznak és hasonlóknak tudj örülni napról napra, nem azért, mert megszületik egy kisöcss, hanem azért, mert mindig lesz egy kisfiad, aki előtte jött és utat csinált neki.
Vannak persze, amik örömet okoznak, ezt nem mondtam. De attól még örökre megmarad ez a hiány. Az ő hiánya. Mintha egy részemet magával vitte volna.
VálaszTörlésNekem nagyon nehéz volt ez, hogy "az élet megy tovább", mert azt akartam, hogy egy pillanatra álljon meg, tisztelegjen a fiam előtt, hogy mások is ismerjék el, hogy élt, itt volt a Földön, és most nincsen és ez fájhat. A mai napig meglepődöm az emberek érzéketlenségén. Tőlem pl. megkérdezték, hogy a pocak baba miért nem kapja azt a nevet, amit az elveszített kisfiunk. Mintha ő nem lett volna ember. Pedig volt születési anyakönyve, lakcímkártyája, TAJ száma és babakötvénye. Attól, hogy ők sosem látták még nagyon is létezett. Nagyon fájt, hogy mások borzonganak egyet, aztán lépnek is tovább. Fájt, hogy mások szerint nem jogos az én gyászom.
Nyilván abban az értelemben ment az élet tovább, hogy dolgoznom kellett újra, és mivel itt voltak az élő gyerekek is, másnap is fel kellett kelni és ebédet kellett főzni, és mosni kellett és leckét kellett írni. De ez valahogy más volt, rutin. Csináltam, de ettől még nem éltem.
Nyilván rengeteget tanultam én is a fiamtól, mást, mint te, ezt le is írtam, de a halála túl nagy ár volt azért, hogy én tanulhassak. Értelmetlen, és sosem lesz értelme.
Lassan helyrerázódtunk, és ez független a pocaktesótól, sőt, a pocaktesó kb. akkor fogant meg, amikorra én el tudtam fogadni, hogy nem hibáztam, és nem haragudtam többé a testemre, és elfogadtam azt is, hogy kistesó nélkül is lehet majd egy új életünk. De ez nem ment egyszerüen, a gyerekeknek sem, akik gyászát, fájdalmát még annyira sem fogadta, ismerte el a világ, mint a miénket.
Ezt is értem, ezért is örülök nagyon, hogy az extrém szűk családon és baráti körön kívül senki sem tudott a terhességemről, mert nagyon rossz lenne, ha most mindenki butábbnál butább dolgokkal próbálna vigasztalni merő jóindulatból. Mert példádul még a szüleink sem fogják fel, hogy ez a kislány létezett, ezt mi szeretjük, ez bennünk mindig élni fog, épp, pontosan ugyanúgy mint bennük mi... Ők minket sajnáltak és féltettek, a tagadásuk is aggódásból született, és az volt a célja, hogy megpuszilom-elmúlik, hess rossz gondolatok, mással is megtörtént, és nézd, azóta van három nagy egészséges gyereke.
VálaszTörlésAki nem volt ilyen helyzetben, annak nehéz elmagyarázni a gyászt, főleg, hogy mi hivatalosan nem vagyunk szülők, még halott gyerek szülei sem. De nem is akarom megpróbálni, nem érzem sem feladatomnak, sem kötelességemnek, elég ha mi ketten tudjuk, és egymással meg tudjuk osztani az érzéseket; attól még, hogy mások értik vagy sem, semmi nem változik, ugyanúgy nincs már a kislányunk, és ugyanúgy fáj a hiánya, és ugyanúgy élnünk kell és fogunk is tovább.