Áprilisi bolondulás

Holnapután lesz két éve, hogy csoda történt velünk: megfogant Kissmajom.
Ma CD23 van, és azt hiszem, éppen túl vagyok a tüszőrepedésen. Persze nem lehetek biztos benne, mert hőt még mindig nem mérek, fájni ebben a ciklusban sem fájtam abszolút egyértelműen, az LH-tesztem meg ugyanúgy nem pozitív, ahogy soha nem is volt, beleértve a két sikeres hónapot - így kizárólag az EWCM alapján tippelgethetek, és hát az nálam minimum egy hétig tart, úgyhogy meglehetősen pontatlan a dolog. Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha most nem jött össze a testvér, akkor már mindegy, hogy hány hónapot csúszunk; jó, nyilván nem, mert fél évet azért nem szeretnék, de akár május, akár június lesz belőle, a baba már nem idén fog megszületni.

Múlt héten voltam pajzsmirigyológusnál a Kútvölgyiben, ahová a BMC recepciója szerzett nekem meglepően közeli időpontot, ahhoz képest, hogy Budapest szerte még fizetős helyeken is több hetet kell várni mindenhol. Gyanús hátsó bejáraton és szűk folyosón át, ablakréseken keresztül üvöltő szél által kísérve jutottam egy zárt ajtó elé, amin azt írta, hogy nukleáris medicína és izotóp labor, és csak csengetés után merjek belépni, mert sugárzásveszély van - szóval semmi jót nem ígértek a körülmények. Ehhez képest az, akihez küldtek, személyesen nyitott ajtót, a három óra az tényleg annyit jelentett, sőt olyan öt perccel korábbant, és hát ez a bizonyos Dr. Takács Edit főorvosnő nagyjábból a legjobbfejebb doki, akivel valaha találkoztam. Háromnegyed órát voltam bent nála, ezalatt más páciensekkel folytatott két rövid telefonbeszélgetésen kívül (amik miatt ismételten és nyomatékosan elnézést kért, már nekem volt kellemetlen) teljes egészében velem foglalkozott, mindenféle régi és új egészség-ügyeimről alaposan kikérdezett, mindenféle bugyuta és jogos kérdésemre részletesen válaszolt,  és teljes mértékben oda is figyelt arra, amit mondok, még akkor is, amikor csak kötetlenül dumálgattunk sikertelen fogyókúrákról titokzatos meddőségről és boldog anyaságról. Megerősítette az ördögi kört, amire már magamtól is rájöttem: a súlyvesztés következményeképpen majd simán helyreállhatnak maguktól is az értékek, ugyanakkor az alulműködésem ugyan nem hatalmas, de bizony okozhatja azt, hogy képtelen vagyok a szokásos ritmusomban leadni a kilókat, szóval valamivel ki kell zökkenteni a dolgot, és ehhez mindenképpen szükség van a gyógyszerre.
Felírt napi 50 mikrogramm Euthyrox tablettát, amit két hétig kell szednem, utána meg heti öt napon ennyit, és kettőn 75 mikrogrammot, május első hete után meg kontroll vérvétel lesz. Mivel sajnos magánrendelése nincs, abban maradtunk, hogy majd az eredményekkel telefonon keresem, és akkor megbeszéljük, hogy a továbbiakban kell-e változtatni az adagon, vagy jó lesz így, és mehetek inszemre. Azt mondta egyébként, hogy egészéges nőknél, spontán terhesség létrejöttéhez bőven elég 3 alatti TSH értéket produkálni (illetve nyilván megfelelő FT3 és FT4 mennyiségeket), de asszisztált reprodukció esetében erősen ajánlatos 1 környékére levinni, mert a stimulációhoz használt hormonlöket általában a pajzsmirigy termelését is negatívan befolyásolja. Tapogatásra amúgy semmilyen rendellenességet nem fedezett fel a nyakamon, és autoimmun betegségre sem gyanakszik, de azért kért ATPO és ATG meghatározást is, továbbá ha a gyógyszer nem válik be tökéletesen, akkor jövő hónapban csinál majd egy ultrahangot is.

Ezek vannak tehát. Örülök, hogy van egy konkrét probléma, amin javítani lehet, és nagyon bízom benne, hogy működni fog a kezelgetés. Arra, hogy még egyszer bejön a varázslat, és magától belémköltözik valaki, nem nagyon akarok/merek/vagyok hajlandó gondolni - annyiszor pofára estem már régebben, és annyira lelombozódtam piros napokon az utóbbi fél évben is, hogy ovuláció környékén szó szerint összeszorul a gyomrom, pedig nagyon nem vagyok stresszelős fajta. Utálom, hogy egy hét múlva már mániákusan kezdem lesni a tüneteket, és kétségbeesetten próbálok visszaemlékezni, hogy mi és hogy történt, és mit mikor éreztem anno... és természetesen reménykedek, mint egy szánalmas idióta, akkor is, ha pontosan tudom, hogy a szóban forgó napon maximum az épp nem-síelő Szentlélek szállhatott meg, és akkor is, mikor már a harmadik tampont cserélem ki egy délelőtt alatt. Ennek ellenére persze semmi pénzért sem cserélnék senki olyannal, akinél természetes úton ki van zárva a teherbeesés, szóval a lófranc tudja, hogy mit is akarok, semmi se jó nekem...
Jövök majd inkább Kissmajomról mesélni, abban legalább a világon semmi ambivalens nincs, csak mosolygás és boldogság.

Jelenlegi és jövendőbeli babás dolgok

Indítok egy gyors Kissmajmos felsorolással, aztán összefoglalom a tesó-ügy állását, és sietek aludni jól.

Tehát Kissmajom:
- Szegénydrága kisfiunk épp duplázza a meglévő fogállományát - lassan fél éve nyolc darab van neki, és úgy egy hete elkezdett jönni még nyolc: alul és felül is, illetve mindkét oldalon a szemfogak és első örlők. Hogy pontosan mi melyik napon tört át, azt nem tudom, mert nem vagyok az a precíz táblázatolós anya, meg nem is nagyon enged betekintést a fejleményekbe, de ma némi apai hasharapdálás segítségével trükközéssel végül meglestem, és már csak a bal alsó rész fáj és duzzad eredménytelenül, máshol mindenhol fehérlenek a kisebb-nagyobb csücskök. Durvább volt ez a menet amúgy, mint a tavalyi (mondjuk akkor nem az összes egyszerre bújt ki); a Dentinox már nem játszik, mert félünk, hogy a zsibbadtságtól elharaphatja a nyelvét (meg amúgy is csak két percig hat), a Dologelnek nincs sok értelme, maximum figyelmet terel az édességével, úgyhogy Nurofent szoktunk adni az olyan estéken, mikor bármilyen fáradt, még csak elaludni sem tud a szenvedés miatt. Ez sem mindig működik persze, van amikor félóránként felsír, olyankor bemegyek hozzá, és magamra fektetem, mint pici korában - ott órákig teljesen nyugodtan pihen, én meg filmet nézek meg netezek közben, és törik ki a nyakam a mozdulatlanságtól, de olyan jóóó összebújni vele, hogy szinte remélem, hogy ma is ez lesz az estém vége…
- Tegnap beadattuk a bárányhimlő elleni oltás első adagját; ezt karba kapta, és egy pillanatig nyígott csak, azt is a lefogatás miatt, a szúráskor csak legörbült a szája, majd úgy döntött, hogy itt most nem lesz érdemes sírni, hiszen nicsak, már el is engedték, és még puszikákat is kap, kis hősöm. Kereken 11 kiló és 82 centi (utóbbiban még mindig a 95 percentile fölött), vagyis az elmúlt másfél hónapban is elég durván nőtt, nem tudom, mi lesz, ha tartani fogja ezt a ritmust.
- A járása mostanra teljesen magabiztos, az utcai cipőjében is tud már futni, és a puha vetetlen ágyon is simán végigmegy, gyönyörűen halad, már alig van nyoma a tipikus babás (szétdobált lábfejekkel, O-lábakkal, lábujjhegyen) lépéseknek; a kezeit is csak megszokásból tartja felemelve néha, egyensúlyozáshoz már nincs rájuk szüksége, úgyhogy előszeretettel hordoz különböző dolgokat körbe a lakásban. A játékainak nagyrészét már elő sem kell venni, mert most nem nagyon van türelme leülni hozzájuk, pár perc, és már megy is egy sort körözni, az sokkal érdekesebb. Leguggol, intézkedik, majd felemelkedik, és földön ülésből kapaszkodás nélkül feláll; küszöböt egyszerűen átlép, alacsonyabb lépcsőre/-ről könnyedén fel- és lelép, lépcsősoron a kezünket fogva váltott lábbal(!) felmegy. A parkolóig már mindig gyalog jön ki velünk, az apját követve (ha ő nincs előtte, akkor folyton eltérül minden izgalmas irányba), és séta közben nagyon sokszor tolja el a kezemet, és csak annyiban fogad el segítséget, hogy ha esetleg elesik, ami nagyon ritkán, de azért előfordul, akkor kegyesen megengedi hogy felállítsam - de gyanítom ez is csak addig lesz így, amíg meg nem érkezik a tavasz, ugyanis per pillanat kint a sok vastag ruha miatt magától nem tud még feltérdelni sem.

És akkor a tesózás:
- Ma estére piros lettem, egy kicsit hamarabb, mint amire számítottam, de a meglepetésszerűség ilyenkor jó, mert nincs idő reménykedni. Egyébként ok sem lett volna, mert így most már biztos, hogy a tökéletesen időzített szexről teljesen lecsúsztunk, de amint tudjuk, a meddő nőknél senki sem tud ok nélkülibb háthamégisekbe kapaszkodni.
- Hétfőn megyek tehát CD3 vérvételre, szerencsés véletlen folytán pont azon a napon, amikor M. spermáját is le kell adni, úgyhogy mindent letudunk egyben. Csakhogy, mivel Aput nem akarom bunkó módon hajnalok hajnalán iderendelni, ezúttal mi leszünk az érzéketlenek irigyeltek, akik megjelennek majd egy kisbabával a BMC folyosóin - én anno nagyon vegyes érzésekkel néztem az ilyen párokat, úgyhogy csak remélni tudom, hogy majd több várakozónak adunk reményt, mint ahánynak fájdalmat okozunk a látvánnyal.
- Szintén hétfőn kérek egy időpontot Székesfehérvárra (azért oda, mert sokkal olcsóbb, mint bárhol Budapesten), és valószínűleg még jövő héten önszorgalomból elvégeztetek egy HyCoSy-t. Ugyan Szűcs azt mondta, hogy nem kellene, de ha végül mégis mellette dönt, nem akarok még egy ciklust csúszni amiatt; meg egyébként is érdekel, hogy még mindig minden ideális-e odabent.
- Végül mérgeskedek egy kicsit, mert amint egy sortárs csoportban kiderült, a BMC-ben Szűcs az egyetlen doki, aki nem végzi el helyben a nőgyógyászati szűréseket, hanem magánrendelésre küldi ezekkel a pácienseket, amit elég nagy faszságnak tartok, mert nyilván nem szívesen dobok ki tízezreket az ablakon úgy, hogy közben biztosított vagyok. A kézenfekvő megoldás ugye az lenne, ha a saját dokimhoz mennék ezügyben, de ezt azért nem szeretném, mert attól tartok, hogy egyelőre ő is megpróbálna lebeszélni a beavatkozásokról, hogy esélyt adjunk a spontánnak, és neki ugye nehezebben mondok ellent. A biztonság kedvéért Popi és Audrey dokijánál kértem egy időpontot ezekre, de lehet, hogy le fogom mondani, és inkább elmegyek Szűcs magánrendelésére - ott egyrészt letudnám ezt, de főleg nyugodt körülmények között meg lehetne beszélni a következő lépéseket is. Addig is a BMC-be március közepére már befoglaltam magamnak a konzit, ha a maratonjaim nem változnak, akkortájt pont a mostani ciklusom második felében járok majd… Istenem, de jó is lenne a következőben már kezdeni!

Kissé megkésett tervek az új évre

Nah megjártam a babagyárat.
Mikor tavaly időpontot kértem, mondta a telefonos nőci, hogy tizenegy után menjek csak, és komolyan, nem értem, miért nem mentem mindig akkor, mert konkrétan egy darab  ember volt a váróban rajtam kívül, alig akasztottam fel a kabátomat, már hívtak is be. Szűcs doki semmit sem változott, és esküszöm, hogy ugyanabban a pozícióban ült az asztalánál, ahogy anno otthagytam; forgatta a dossziémat, és mondta, hogy miket tud (Kissmalacz elvesztését és Kissmajom fogantatását), majd kérdezte, hogy mit kellene még. Elmeséltem nagyon röviden, hogy mik történtek a szülés óta, és hogy állok jelenleg a ciklussal, és persze azt, hogy kérünk szépen egy kistestvért.
Aztán bólogatott, hogy igen, itt elég lenne továbbra is az inszem, majd még egyszer megkérdezte, hogy teljesen-teljesen spontán estem-e teherbe (mármint stimuláció, cikluskövetés és tüszőrepesztés nélkül), és mikor igennel válaszoltam, le akart beszélni bármilyen beavatkozásról egyelőre: szerinte talán legalább fél évet várni kellene. Hát, mondom, ha rendesen működnék, én benne is lennék a sima próbálkozásban, de a szoptatás abbamaradása után már el is telt egy fél év gyakorlatilag, és nekem egyelőre egy darab túlhosszú ciklusom volt azóta, az is ki tudja, milyen peteminőséggel. És még ha vissza is állok a meddőségi kezelések előtti állapotra, nekem a maratonjaim miatt nem évi tizenkét teherbeesési lehetőségem lenne, mint minden normális nőnek, hanem maximum hét… az is ki tudja, milyen peteminőséggel. Meg az az igazság, doktor úr, hogy vén vagyok én már a naiv reménykedéshez - ezen vigyorgott egyet, majd megint lapozgatott a cuccaim között, maga elé mormolta, hogy 39 vagyok (szerencsére decemberben születtem, szóval becsapós volt az évszámom, mert már kezdtem nagyon aggódni, hogy hazaküld), majd rábólintott, hogy rendben, ha akarom, akkor csináljuk. Yay!

Kaptam beutalót ciklus eleji vérvételre, hormonokra meg sima rutinra is, M.-nek is adott küldőt vérvételre meg spermatogramra (nem említette, hogy ebből kettő kellene, szerintem mivel a múltkor rendben volt, ha most is az lesz, akkor megelégszenek eggyel), és egy papírkát, amin felsorolja, hogy miket kell megoldanom még: saját nőgyógyásznál rák- meg mindenféle más szűrések (érdekes, ezeket anno nekem megcsinálták helyben), illetve mammográfia. Mikor ezek az eredmények meglesznek, akkor összeülünk még egy megbeszélésre, hogy kitalálja, mi legyen, mert mivel Kissmajom spontánbaba, nem feltétlenül akar átjárhatóságit, elég lenne csak bekukkantani a méhembe, hogy megnézze, hogy néz ki a császárhegem.
Tiszta izgalmas, várakozós-reménykedős évnek ígérkezik ez (is). Nem tudom, milyen hosszú a várólista az inszemeknél manapság (állítólag idéntől a BMC bevezetett valamiféle korlátot az egy orvos által egy napon elvégezhető beavatkozásszám kapcsán), de kiszámolgattam, hogy ha nagyon-nagyon nagy szerencsénk lesz, talán még tavasszal sorra kerülünk, és ha még nagyon-nagyon nagyobb, akkor lehetne még egy téli babánk. Ahhoz nem tudom mennyire nagyon-nagyon legeslegnagyobb kellene, hogy akár két évvel ezelőtt, megint odatelefonálhassak majd lemondani a már megbeszélt időpontot, mert újra beütött a csoda - de titokban hiszek a csodákban, mert történt már velünk egy-kettő…

Izgalmas szerda

Kissmajom ma délelőtt egyszer csak fogta magát, és hasrafordult, miután már napok óta egyre ügyesebben billengetett oldalra, és dühöngött, hogy tovább nem tud. Kissmajom ma délután egyszer csak fogta magát, és lepotyogott a kanapéról, miután én balga, azt hittem, hogy minden szükséges óvintézkedést megtettem, hogy ez ne történhessen meg. És bármilyen hihetetlen, a két akciónak egyáltalán semmilyen köze nincs egymáshoz.

Nem tagadom, ami a gyerek mocorgását illeti, nem vagyok voltam egy paraanya. Tudom, a védőnő első figyelmeztetése mindig az, hogy csecsemőt soha, semmilyen körülmények között nem hagyunk egyedül, legfeljebb a földön, de én okosabb vagyok, és meggyőződésem, hogy bárkinél jobban ismerem a gyerekemet. Manapság már korántsem vagyok olyan bátor, mint újszülött korában, első hetekben pár percre valóban ott mertem hagyni csomó helyen (nyilván nem úgy, hogy fél órára leléptem, de nem volt végig rajta az egyik kezem, ahogy javasolják), mert lássuk be, olyankor tevékenység szempontjából még leginkább egy homokkal töltött zoknihoz hasonlítanak a babák. Mi pelenkázót nem használunk, mindig a franciaágyon vagy kanapén teszem tisztába egy vízhatlan alátéten, tehát ha esik, akkor sem egy métert fog - nem mintha így oké lenne. De azt joggal feltételeztem, hogy ahol az öltöztetés után hagyom, a két méter széles franciaágy közepéről, vagy az ugyanolyan hosszú kanapéról, nem fog lemászkálni, hiszen csak többszörös tengely körüli gurulgatással tudná megtenni. Persze a baj nem is úgy történik, ahogy számítunk rá...
Ma egy csomót játszodtunk a nappaliban a kanapén, végig ott voltam mellette, de még úgy sem engedtem olyan irányban feküdni, hogy oldalra fordulva esetleg leeshessen. Aztán egy adott pillanatban fejnem kellett, úgyhogy magam mellé fektettem (szó szerint tíz centire, babrált a nadrágom szárával), merőlegesen a kanapé szélére, de sajnos úgy, hogy a feje kívül volt, hogy közben tudjunk beszélgetni és egymás szemébe nézni. És az én kamikaze kisfiam egyszer csak fogta magát, egy hatalmasat dobbantott, ezzel kilökte a nehéz fejét vagy húsz centivel a kanapé szélén túlra, tökéletes hátraszaltóban átfordult, és mire elkaphattam volna, a szoba közepén landolt hason. Nem mondom, hogy megállt a szívem, mert egyszerűen fel sem fogtam, hogy mi van, rögtön ugrottam és kaptam fel - nyilván utólag józan ésszel tudom, hogy jó nagy barom voltam, mert gerincsérülés esetén ez a legrosszabb, amit tehet az ember, de sajnos akkor nem igazán gondolkoztam. Szerencsére amúgy akkora volt a lendülete, hogy nem fejre esett, és onnan csuklott össze tovább, hanem tényleg egészen átpördült, de annyira, hogy még csak egy csúszásos horzsolás sem keletkezett sehol rajta.
Nagyon megrémülhetett szegényem, mert ahogy felemeltem, olyan borzasztó hangosan elkezdett sírni, ahogy csak párszor hallottam eddig, de amikor megölelgettem és beszéltem hozzá, szinte mindjárt megnyugodott, egy percig sem tartott, és már mosolygott rám. Elkezdtem árgus szemekkel vizslatni, hogy vajon most mi van, de a világon semmi különöset nem láttam rajta: tapogatásra nem reagált úgy, mint akinek valamije fáj, követett a normálisan táguló pupillájú szemeivel, a taplreflexe működött, lelkesen kalimpált és rugdalt, szokás szerint gagyogott, és amint letettem, azonnal oldalra fordult, hogy gyakorolja az új tudományát. M.-nek írtam gyorsan cseten, de nem volt különösebben meghatva, és rögtön csitítgatott, hogy ez bárkivel megeshet, legtöbb szülővel meg is fog, ha eddig még nem történt meg, és nyilván figyeljem, hogy látok-e bármilyen viselkedésbeli változást, de alapvetően ne aggódjak. Nagyon nehezen visszafogtam magam a pániktól, amikor Kissmajom az intenzív hason-rugózástól bukott egyet, majd ásítozni kezdett, egyre csak ismételgettem magamnak, hogy nyugi, erőlködéskor szokott visszajönni kaja, illetve pont alvásidő következik - és egyrészt fellélegeztem, amikor pontban fél óra múlva ébredezősen nyújtózkodott, mint mindig, másrészt az a fél óra pont elég volt ahhoz, hogy a világ összes rémtörténetét elolvasgassam a neten…

Egy óra múlva hazaért M., aki szintén úgy látta, hogy a gyereknek kutya baja, és őszinte mosollyal nyugtatgatott, amikor folyton Liam Neeson feleségén rugóztam, aki ugye azt hitte, hogy semmi gond, aztán meg jól meghalt. Együtt is ellenőrzigettünk mindenféle jeleket, és tényleg úgy tűnt egyébként, hogy túl vagyunk a dolgon: Kissmajom az apjának is gyorsan bemutatta a vadonatúj produkcióját, majd gyorsan rátromfolt azzal, hogy hirtelen vissza is fordult hasról hátra. Vidám volt és élénk, vigyorgott, mozgolódott, mérgeskedett - nem tökéletes ugyanis még a hasra-dolog, mert az alsó oldali keze beszorul a teste alá, és nem bírja kihúzni, tehát mérgeskedni továbbra is kell, de egész magabiztos, bármikor ismételni tudja a mutatványt. Hatkor elmentem zuhanyozni, és mikor kijöttem, a fiúk vártak a kanapén, ahogy szoktak: M. hátradőlve, baba a mellkasán hanyattfekve. Épp indultunk volna fürdetni, amikor mindkettőnknek feltűnt, hogy Kissmajom nagyon bágyadt, ragadnak le a szemei, és mindene elnehezült - ilyent ritkán szokott, ebben a periódusban inkább nyüzsgős-nyűgös szokott lenni, amíg el nem indul az esti rutinunk; mivel nem tudtuk eldönteni, hogy most ez csak rendkívüli álmosság-e, vagy több, nem gondolkodtunk tovább, körülbelül öt perc múlva már úton is voltunk az ügyeletre.
A János Kórházról nekünk kizárólag jó emlékeink vannak: ott sikerült az inszem és láttam meg először Kissmalacz édes szívét, oda jártunk szülésfelkészítőre Kissmajomra várva, és az évek során ott, az urológián, csomó jófej fiatal doki vizsgálta már meg soron kívül M. gyulladt mellékheréjét. A kórházhoz vezető út utolsó kanyaránál, egy panzió előtt, sűrű sorokban gyönyörű kék íriszek virágoztak a járda mellett - akkor már sejtettem, hogy ez az őrangyalunk jele, és megint minden rendben lesz… Egy kis szerencsétlenkedés után (előbb a háziorvosi ügyeletre irányítottak, aztán a fekvőbeteg osztályra) máris a megfelelő váróba kerültünk, amely két gipszelésre várakozó kisgyereken kívül üres volt, úgyhogy szólítottak is. Dr. Papp György hívott be - drága, drága ember! Már első látásra szimpatikus volt: olyan ötven körüli, őszes hajjal és szakállal, kedves mosollyal… amint rápillantott a babára, és amint előadtuk a problémánkat, azonnal megértette, hogy itt elsősorban az én lelkemmel és lelkiismeretemmel kell foglalkozni. Megkérdezte, hogy milyen magas a kanapé (maximum 40 centi) és mi van alatta (parketta és rajta szőnyeg), ezt hallva már bíztatóan bólogatva meséltette, hogy hogyan zajlott a balszerencsés esemény, majd vicceskedve irányított be a rendelőbe, miszerint anyuka miért dobálja le a gyereket, illetve nézze már meg, nincs ennek semmi baja, csak terpeszkedik, mint egy török basa, és bámészkodik. Természetesen azért alaposan megvizsgálgatta, Kissmajom végig tiszta zen volt, ellazulva feküdt és érdeklődve nézte, majd mikor szőke hercegnek nevezte, és megdicsérte, hogy milyen szépséges (és rácsodálkozott, hogy mennyire hasonlítanak a vonásai az apjához), olyan aranyosan elmosolyodott, hogy a doki azonmód homlokon is puszilta. A biztonság kedvéért átküldött azért egy koponya röntgenre, ahol egy nem túl kedves hölgy elég durván mutatta meg, hogy hogyan kell lefognom a baba fejét, de akkorra már annyira hálás voltam a kollegájának, hogy az sem tudott érdekelni. Mikor végeztünk, nagyjából öt perc várakozás után megint odajött hozzánk a doki, és elmondta, hogy semmi okot nem lát aggodalomra, minden jel arra mutat, hogy a gyerek tökéletesen egészséges, de ilyenkor fel kell ajánlaniuk a 48 órás befekvős verziót (ami alatt megnézi egy neurológus is, vérnyomást mérnek és vérképet ellenőriznek), vagy dönthetünk úgy is, hogy saját felelősségre hazamegyünk, ő nyugodt szívvel elenged, csak otthon figyeljünk nagyon, és az esetleges első normálistól eltérő jelre induljunk vissza; mi az utóbbit választottuk, mert Kissmajom addigra feléledt és mohón megvacsorázott, és egyértelmű volt, hogy csak fáradt, nem beteg.

Elég kalandosan telt tehát a négy hónap plusz egy hét ünneplése. Reméljük, hogy ezennel letudtuk legalább az első év orvoshozjárós penzumát, még akkor is, ha nekünk sokadszorra megint kellemes csalódás volt a sokat ócsárolt magyar egészségüggyel való találkozás. Én meg próbálom nem a világ legfelelőtlenebb anyájának érezni magamat, és hálát adni Istennek, a sorsnak, az univerzumnak, mindenkinek és mindennek, hogy egy kis ijedtséggel és idegességgel megúsztuk a mai napot. (Nyilván igazából nem nyugodtam meg, csak robotpilóta üzemmódra kapcsoltam, hogy ne agyaljam hisztigombóccá magam; pf.)

Életzajlás

Az elmúlt három napban nagyon el voltam kapatva, Kissmajom velem együtt ébredt reggel, és gyakorlatilag este elalvásig egyfolytában nyüzsgött, néha akkora mozdulatokkal, hogy azt hittem, kibújik az oldalamon; ma már valamivel csendesebb, de azért már bejelentkezett, drága anyanyugtató babám. Mikor ilyen hiperaktív, akkor amellett, hogy nagyon élvezem, mindig megígérem magamnak, hogy egy-egy bambócább napján majd emlékezni fogok erre: hogy vannak ilyen változások, hogy vannak lusta napjai, és simán lehet, hogy attól még a következő az folyamatos edzés lesz, szóval próbáljam visszafogni a parát. De hát logikát és belátást számon kérni egy terhes nőn... szegény M. tudna mesélni az ehhez kapcsolódó lehetőségekről és valószínűségről...
Amúgy ma vagyok 33w4d és szerintem még mindig nem fordult be, a szívem alatt ugyanis esténként rendszeresen kidug egy határozottan gömb alakú valamit, ami ugye csak a buksija vagy a kis segge lehet, de bármelyik is az, nincs kifejezetten születési irányban: vagy függőlegesen ül bennem, vagy teljesen keresztbe fordulva fekszik, kényelmesen felpolcolt alsótesttel - de inkább az előbbi, mert a durvább rúgásokat alhas tájékán kapom, köldök felett inkább csak kaparászás van és apró éles ütések.

Megint voltam diabetológia kontrollon, meg lettem dicsérve, hogy nagyon szépek az értékeim, december elején kell újra mennem csak, és az már valószínűleg az utolsó alkalom lesz. Egyébként ezen a héten és a következőn már csak napi fél (500 milligramm) Meforalt szedek, aztán vége annak is - egyelőre csak az ebédnél látok minimális nehézséget, tegnapelőtt 7,6 lett a cukrom a szokásos módon összerakott szendviccsel, tegnap a kenyérmennyiség kis csökkentésével már csak 7,2, ma tovább próbálom a finomhangolást, és remélhetőleg sikerül visszamászni a tökéletes tartományba. Mutattam a dokinak amúgy ilyen méréseket (az elmúlt hónapban olyan heti egy alkalommal másztam kicsit 7 fölé, mindig kísérletezős kajákkal persze), de azt mondta, hogy egyrészt azért ez nem nevezhető nagyon magasnak, és amíg nem tartós vagy legalábbis gyakoribb, addig csak így tovább.
Voltam továbbá kardiológián, ahol egy tündéri doktornő megnézte az EKG eredményt, és megcsinálta a szívultrahangot; házidokim megint kiválóan szerepelt, ugyanis ebben is igaza lett: mitralis prolapsus, vagyis egyik billentyűm valamivel lazább a kelleténél. Állítólag az emberek, és ezen belül főleg a nők nagyon nagy százalékánál ez így van, és soha senkinek nem tűnik fel, valóban semmi teendő nincs vele, csak annyi, hogy jövőbeni műtétek esetén antibiotikumot kell kapnom majd, mert hajlamosabb vagyok baktériummegtelepedésre. És a vérnyomásom nagyon ügyes, hogy ilyen alacsony, de azért igyak sokat, mert az segít a pulzus moderálásában is.
Aztán voltam fogászati ellenőrzésen, ahol kiderült, hogy a terhesség csinált nekem két lyukas fogat. Azt nem tudom, hogy hogy állapította meg, mert hozzám sem ért, csak egy perc alatt felületesen benézegetett, sérülés nem látszik, mert nekem is megmutatta a gyanús helyet, de észrevett egy kis elszíneződést, ami nekem sajnos a hátsó részen több helyen van... namindegy, nem volt szimpatikus ez az új ember, nem is megyek vissza hozzá, hanem majd M. orvosához akarok. De mivel semennyire sem fáj, és semmire sem érzékeny a megnevezett két fog, az a tippem, hogy nagyon újkeletű rosszalkodás lehet, és azon gondolkozom, hogy szülés utánra halasztom a dolgot, két hónap alatt csak nem lyukad be az agyamig. Tudom, hogy valószínűleg nagyon biztonságos, és nem én vagyok az első terhes, akit kezelnének, de ha lehet én most nem szeretnék semmiféle érzéstelenítést - azt meg mégsem akarom csinálni, hogy csak akkor maradok megcsináltatni, ha nem is lesz rá szükség, és ha úgy alakul és elővesznek egy injekciót, akkor kiugrok a székből és elrohanok.

Munkafronton is változások vannak, ugyanis egyszer csak feltűnt, hogy novemberből hátra van még tizenöt munkanap, nekem meg tizenkét szabadnapom maradt idénre... Azt nyilván nem tehettem, hogy akkor bejelentem, hogy a héten még vagyok, és viszlát, meg igazából nem is akarnám még befejezni.
Furcsa az emberek hozzáállása ehhez is mifelénk... már rengetegen kérdeztek rá például hónapokkal ezelőtt, hogy miért nem megyek el táppénzre, aztán most már hetek óta napi szinten érdeklődnek, hogy jéjzusmária miért dolgozok még, hát kezdjem végre el a szülési szabadságot; és valóban alig ismerek olyan terhest, aki legkésőbb félidősen ne lépett volna le a munkahelyéről, akár volt baja akár nem. Szerintem nagyon szomorú, hogy az emberek nagy része ennyire utálja a munkáját, és az még inkább, hogy még tőlem várnak mentegetőzést, amiért vagyok olyan szerencsés, hogy én imádom az enyémet. Mert értem én, hogy van olyan helyzet, amiből megváltás az otthonülés, akár azért mert fizikailag megerőltető, akár azért mert stresszes a környezet, akár azért, mert veszélyeztetett a kismama, vagy tényleg kín neki a terhesség (ötpercenként kirohan hányni, a megváltozott teste miatt fáj valamije, gyakran keményedik a méhe, stb.) - de könyörgöm, hogy a fenébe jutottunk oda, hogy ez az állapot egyenlő egy súlyos betegséggel?! Nekem most, a nyolcadik hónap közepe felé van olyan, hogy az íróasztalnál való üldögélés a munkanap végére már kényelmetlen, de fél műszakot simán lenyomok még mindig, és őszintén szólva bele is hülyülnék az unalomba, ha hónapokig kellene otthon lennem céltalanul, teljesen egészségesen és mindenféle kreatív/produktív feladat nélkül. És érdekes elkeserítő, de valamiért én meg a hozzám hasonlók vagyunk a gonosz fiúk: felelőtlen karrierista picsák, akik ennyit (értsd: fél éves indokolatlan punnyadást agyatlan internetezéssel és/vagy értelmetlen tévénézéssel körítve), nem képesek megtenni a születendő gyerekükért, versus hős anyák, akik azonnal kiíratják magukat, és hónapokig döglenek tétlenül, mert azzal mennyire példásan vigyáznak az utódra.
Nem szokott meghatni az ilyesmi amúgy, tipikus balkáni mentalitás, mint annyi minden itthon, szokjam meg vagy lépjek civilizáltabb vidékre, tudom; csak gondoltam érdekességként lejegyzem, ha már témánál vagyunk. A saját út, mert onnan lyukadtam ki ide, az lesz, hogy ettől a héttől elkezdtem csak négy órákat bent lenni (ha van valami sürgős-fontos megoldandó, akkor persze ráhúzok bármennyit, de a terv ez), mellette letudom az orvosokhoz járást, a halogatott baba-related bevásárlásokat és fészekrakós intézkedéseket, aztán majd meglátom, hogy jövő hónap elején mikor sűrűsödnek be annyira az utolsó száz méter körüli teendők, hogy a fennmaradó napokat már ki kell vennem teljes szabadságként. A főnököm azt szokta mondogatni, hogy ha így bírom, akkor majd az irodából fogok bemenni a szülőszobára, amit nem is bánna szegény, annyira kétségbe van esve, hogy mi lesz, ha eltűnök. (Otthonról is dolgozni fogok, az lesz - de ez egy másik jéjzusmária téma, amit nem most akarok kifejteni.)

És a végére a fohász és a jóság. Apu ma szívmegnézésen van, megint megfestik az ereit, és kitalálják, hogy elég-e újabb sztent a helyzet javítására, vagy valami drasztikusabb beavatkozásra lesz szükség; várom a hívását a beszámolóval, és legynejóllegyenjóllegyenjól! Közelednek az ünnepek, narancsillat terjeng és fények villognak mindenhol, és lassan elkezdik elárasztani a világot a gyagya karácsonyi nóták, amikért odavagyok; legyen gyönyörű telünk és jövő évünk!

Egészségünkre!

Így nézett ki a másfél havi egészségügyekkel kapcsolatos listám ma reggel (azóta egy védőnőt kipipáltam, egy fogászatot meg hozzáadtam), szerintem konkrétan ennyiszer nem jártam orvosnál egész eddigi életemben összesen:

A hétfői háziorvosos látogatáskor felirattam a búcsúadag Meforalt, mert ugyan aznap már elkezdtem csökkenteni, de a négy hetes leépítési folyamatra már nem lett volna elég, amim volt. (Tegnap és ma ennek örömére mértem éhgyomri és minden étkezés utáni értéket is, hogy lássam, árt-e a kevesebb gyógyszer, de semmi gond nem volt, éljenéljen!) Egyébként vele is megtárgyaltam az egész diabetológia dolgot, mert nagyon értelmes és sok mindennek alaposan utánaolvasó típus, és hát gyakorlatilag ő diagnosztizálta nálam az inzulin rezisztenciát anno; ilyen eredményekre szerinte sem kell inzulin, de azért megvédte a kollegáit, mert szerinte nem is úgy gondolták, hogy akkor azonnal kezdjem el szúrni magam, hanem alaposan kivizsgáltak volna előtte ésatöbbi - nem akartam vitába szállni, hogy nem egészen így volt, már nem fontos, lényeg az, hogy végül úgy alakult, ahogy.
Viszont talált nálam valami fajta szívzörejt, amit eddig még senki sem hallott sztetoszkóppal vagy látott EKG-én (mondjuk nem mintha olyan sűrűn vizsgálgattak volna, de a babagyártás indulása óta azért évi egy alkalom megvolt), és ami enyhe szívbillentyű rendellenességre utalhat, pontosabban mitralis prolapsusra. Tünetem (mellkasi fájdalom, palpitáció, stb.) egyáltalán nincs, szóval azt mondta, hogy simán lehet, hogy nem is az, csak a szervezetemet megterheli a terhesség miatt megnövekedett vérmennyiség, és annak megoldásával erőlködik, de azért elküldött egy ultrahangra a biztonság kedvéért. Két hét múlvára kaptam időpontot a kardiológiára, de igazából nem aggódok az egészen, mert megnézegettem persze, és még ha van is egy kis elégtelenség, akkor sincs semmi teendő, Apunak mindig is volt ilyenje meg amúgy is elég gyakori dolog, és semmit sem befolyásol.

A védőnőnél semmi különös nem történt, azon kívül, hogy megbeszéltem vele a gyerekorvost... nem tudom, említettem-e, de a netes kutakodásaim alapján szerint sikerült találni egy doktornőt, akiről csomó jót mondanak az anyukák, és tiszta véletlenül pont abban a körzetben dolgozik, ahová lakcímileg tartozunk. A védőnő saját véleményt nem mondott ugyan, de a váróban ücsörgés kapcsán megemlítette, hogy számítsak rá, hogy messze neki van a legtöbb páciense a négy rendelőbeli orvos közül, úgyhogy ez eléggé meg is erősített az elhatározásomban. Amúgy elég egyszerű a dolog, mert megadta a mobilszámát, és azt mondta, hogy biztos el fog vállalni, be sem kell mennem, csak hívjam majd fel, és szülés után kijön hozzánk - remélem tényleg működni fog.
Védőnőhöz sem kell most visszamennem, december elején majd ő jön ki hozzánk körülnézni, utána meg már csak babával együtt találkozunk; akitől ma elvileg pont 60 nap választ el, hát milyen izgalmas ez már!

Kissmajom amúgy három napja megint hiperaktív korszakát éli, szinte szüntelenül mocorog, odavagyok érte. Napközben főleg alhas tájékán érzem, és  biztos még mindig ott van a lába, mert tök erősen kalimpál, néha szabályosan fáj egy-egy befele irányzott rúgás, aminek úgy szoktam örülni, mint egy vérbeli mazochista, mert hogy lám, milyen erős vasgyúró fiunk van. Este aztán az egész hasam hullámzik, mintha egy kövér hörcsög méretű valami folyton fel-alá járkálna bennem - és tegnap először nyomta ki a köldököm fölött egy egész kicsi helyen a bőrt, és esküszöm, hogy mikor odanyúltam és visszasimogattam, éreztem a kis kezét a picike ujjaival... egész sokáig ültünk úgy (én majdnem bőgve a boldogságtól), aztán megunta és odébbmászizott. És akkor van az, hogy olyan napi egyszer nagyjából negyed órán keresztül csuklik, na attól majdnem megszakad a szívem, és dühös vagyok a tehetetlenségtől (az már biztos, hogy oltásokra nem én fogom bevinni), és mindig mondogatom neki, hogy emelje fel a kis karját ügyesen, és igyon kilenc apró kortyot. Édesdrágakisbogár.

Lil' man

Gyors munkaidőbeni összefoglaló, mert mindjárt értem jön M. és lelépek jól, bele a szépséges meleg őszbe; nagyonjónekem!

Hétfőn megvolt a diabetológia, végre tényleg bejutottam a jófej dokihoz, és még várni sem kellett sokat, az is hamar eltelt, mert az előtérben megint megismerkedtem egy kismamával, akinek szintén inzulint írtak fel, csak azért, mert az előző terhességénél szükség volt rá, és a terhelése most sem lett tökéletes (olyasmi volt mint az enyém) - szerencsére ő is a tudatos páciens fajta, szóval informálódott és inkább diétázik ügyesen, és egyelőre ez elégnek is bizonyult. (Azért basszus elég durva, hogy mennyi pénz mehet el potyára az olyan "diabéteszesek" kezelésére, akiknek igazából bőven elég lenne szigorúan odafigyelniük az étkezésre... és csodálkozunk, hogy szarban van a szerencsétlen alulfinanszírozott egészségügy...) Leadtam a gyűjtött vizeletet, megmutattam a szemfenék vizsgálat eredményét (minden rendben a szemem fenekével), és megméricskéltek: kilóim változatlanok, viszont a vérnyomásom 121/71 volt, ami szerintem all-time rekordom, szóval már azt is tudjuk, hogy az idegeskedés ezt is komolyan befolyásolja nálam. A doki megnézte a cukorértékeimet, és elégedett volt velük, semmit sem mondott arra a két stressz-7,0-esre se, csak azt, hogy így tovább, és már csak három hét múlva kell visszamennem - addigra már majdnem teljesen le fogom építeni a Meforalt is (a mostani napi háromszor fél helyett, jövő héttől két hétig kétszer felet akarok szedni, utána meg még két hétig egyszer felet), remélem nem lesz rossz hatással, hiszen elvileg mostanság már az inzulinérzékenység sem romlik olyan iramban, mint a második trimeszterben.

Szintén hétfőn voltam a nőgyógyászomnál is, méhszáj zárt és szívverés szép volt, kaptam pocakdicséretet, amit meg is érdemeltem szerintem, mert már tényleg elképesztően nagy. Hozzá most már kéthetente kell járnom, és az a terv, hogy a következő alkalomra készülök kis listával is, mert megint elfelejtettem minden kérdésemet. Kivétel azt, hogy alhatok-e háton, mert több helyen írják, hogy nem ideális, elnyomódik a vérellátás az egyre nehezedő méh miatt, nekem viszont pont úgy kényelmes, pedig mindig inkább oldalrafekvős voltam - azt mondta, amíg jól érzem magam, addig ne olvassak össze minden butaságot, és nyugodtan csináljam ahogy akarom, ha egyszercsak nem kapnánk elég oxigént, akkor azt egész biztosan érezném.

Aztán tegnap Magzati Diagnosztikai Központba mentünk ultrahangra, ami nagyon rámfért, mert pár napja szokatlanul lusta volt a Kissmajom - persze csak kerek egyharmad napig tartott a nyugalom, mert ma már megint nem olyan aktív, mint múlt héten (amikor végig hatalmas bulikkal kényeztetett), úgyhogy természetesen per pillanat újfent aggódom.
Most egy másik doki nézett meg, kevésbé volt szimpatikus, mint a múltkori (az amúgy már nem dolgozik ott, különben hozzá mentem volna vissza), de profi volt ez is. Már többször több helyen feltűnt, hogy nagyon frusztrálja őket, amikor nem sikerül szép 4D képet készíteni a babáról, mentegetőznek folyamatosan, meg erősen böködik az ember hasát... biztos csomó olyan idegesítő szülővel van dolguk, akik a portrét tartják a legfontosabbnak, de őt is igyekeztünk megnyugtatni, hogy amíg ilyen szép színpompásan áramlik az áramolnivaló a pici agyában, addig minket nem annyira foglalkoztat, hogy kire fog hasonlítani. Egyébként az álla továbbra is az apjához, az ajkai meg hozzám, legalábbis úgy tűnt abból a homályos képből, amit hosszú küzdelmek árán elő lehetett varázsolni - mert mondanom sem kell, hogy ezúttal sem volt egy exhibicionista, teljesen belenyomta a pofiját a méhlepénybe, és néha duzzogva kiütött egyet-egyet, amikor elege lett belőle, hogy a doki rázogatja a hasamat. Borzasztó aranyos amúgy, nagyokat ásítozott, durcásan csücsörítgetett, nyelvet nyújtott, és szopta az ujját... kinőtte az alien stádiumot, igazi kis gyerekféle már, és továbbra is teljességgel hihetetlen, hogy bennem lakik egy ilyen.
Aztán elkezdődtek a mérések, és mi tagadás, igencsak hasznosnak bizonyult a múltkori felfedezés, mert nélküle azonmód frászt kaptam volna: a saját számításaim szerint 30w4d (és legutóbbi ultrahangok alapján még ennél is nagyobbnak tippelt) baba ugyanis az itteni gép szerint csak 29w3d volt. Amúgy tökéletes mindene, fejátmérője 79 mm, fejkörfogata 289 mm, haskörfogata 249 mm, combcsont hossza 57 mm - de míg az első két érték a koránál picit nagyobb, az utóbbi kettő egy kicsit kisebb az átlagnál, és hiába a BPD a viszonyítási alap bárhol is néz utána az ember, úgy tűnik mégsem az a fontos: a biometriai összesítésben 1460 grammra becsülték a súlyát, és hátrasorolták egy héttel. A három hete kiderültek alapján azonban ez jelenleg nem érdekel, állítólag kétszer ekkora, és folyamatosan fennálló csúszásnál kellene csak elkezdeni az okok keresését, mert pár nap lemaradás vagy előreugrás teljesen szokványosnak számít azért is, mert magzatonként különböznek a növekedési ráták, és azért is, mert a gépek beállításán és dokik pontosságán is múlik a dolog. Ami viszont megijesztett (nem könnyű velem...) az a szívverés: mikor a vizsgálat elején hallgattuk, percenként 129-et diktált az asszisztensnek, úgyhogy rögtön meg is állt bennem az ütő, hogy az milyen kevés - aztán begyorsult és beállt 144-re, és itthon később olvastam is, hogy 120 és 180 között van a normál tartomány, de minél nagyobb a baba, annál jobban lassul alapból, arról nem is beszélve, hogy a nyüzsgés level is elég meghatározó, tehát ha alszik vagy pihen, akkor értelemszerűen kevesebbszer dobban, ha meg épp tornázgat, akkor szaporábban.
Én is példásan működök továbbra is, a méhlepényem G0 érettségű, vagyis as good as new, ami ennyi hetesen ritkaságszámba megy (enyhe meszesedés normális lenne ilyenkor már), cukorproblémáknak nyoma sincs: a magzatvíz átlagos mennyiségű és a magzat ugye nem túl nagy. És tévedtem, nem fordult ez be sehova se, nyugodtan ücsörög függőlegesen, ülő pozícióban, az okos kis fejével a szívem alatt, a lábacskáival a vakbelem mellett. Hát nagyon-nagyon szeretem.

Cukorfelmenős - Updated

Hosszú leszek, mert mérges vagyok; most hogy "megnyugodtam", sokkal mérgesebb, mint a reggeli események hevében, úgyhogy még jó, hogy van további két órám valóban ellazulni, mert különben még csúnyán csinálnék...
Ugye ma kellett jelentkeznem a diabetológián azzal, hogy akkor másfél hétig írkáltam az étrendemet és a cukrom alakulását, most átbeszéljük az eredményeket, és meglátjuk, hogy milyen további intézkedéseket igényel a dolog, ha egyáltalán. Az értékeim egyébként végig példásak voltak, volt olyan nap, hogy többször is mértem (többnyire ha épp nem éreztem megfelelően szigorúnak magamat: a Balatonon rétes volt a desszertem a kovászos uborkás sült kolbász után, vagy minap babarugdalás-előidézési szándékkal tejcsokit uzsonnáztam), volt olyan, hogy egyszer, és volt olyan, hogy egyszer sem, mert eleve alul-ettem vagy hánytam, amitől viszont túl alacsony nem lett, mert azt érzékelni szoktam. A rekord 6,9 volt, egyik szállodai reggeli után (egyébként is reggel ugrik meg legjobban mindig, akkor meg ráadásul ettem egy szelet kalácsot és pár szem kompót meggyet a tojások, sajtok és felvágottak sora után), de amúgy 5 körül mozogtam mindig, éhgyomorra vagy evés előtt rendszerint alatta, egy órával evés után meg kicsit fölötte.
Most részletesen írok a napi rutinomról, csak hogy később emlékezzek rá - akit nem érdekel, ugorhat egy nagy bekezdést, és utána majd folytatom a mai eseményekkel.

Az már kiderült az elmúlt hétben, hogy a korai reggelire valóban szükségem van: én, aki fél életemben délután öt körül ettem napi először (amint látjuk, jól el is csesztem vele az anyagcserémet), nyolckor óramű pontossággal érzem az éhség tipikus gyengítő-szédelgető hatását, és ugyan a torkomon nem egykönnyen megy le a falat (ezért nem is tudnám közvetlenül ébredés utánra, hét órára áttenni, hiába lenne az a tankönyvi), evés után egyértelműen kiderül, hogy igenis kellett, mert azonnal jobban leszek.
A tízórai munkanapokon rendben van, nem kívánom különösebben, de mivel ilyenkor mehet bármilyen gyümölcs, rendszerint jól esik végül. Hétvégén neccesebb a helyzet, mert éjjel későn fekszem, amitől legalább egy órát csúszik a nyolc órás kezdő étkezés, utána még heverészek egy kicsit, úgyhogy délre sehogy sem éhezem meg, és néha muszáj kihagynom, mert különben nem lesz jó vége (tegnap például konkrétan kihánytam egyik legkedvencebb kajámat, a padlizsánkrémet).
Ebédkor szinte kivétel nélkül minden nap sikeresen beviszem a szükséges mennyiséget kalóriailag és szénhidrátilag is, csak az a baj, hogy ez viszonylag ritkán jön össze az ajánlott főtt fogások formájában: főzni nem szeretek, hétközben az esti szabadidőt sajnálom is rá, és nem is tudok annyira, hogy a korlátozott számú engedélyezett alapanyagból kreatívan tudjak változatos dolgokat varázsolni. Általában vagy valamilyen párolt zöldség és sült sovány hús kombinációval próbálkozom sok-sok savanyúsággal, vagy maradok a jóleső szendvicseknél: csökkentett szénhidrát tartalmú magvas kenyereken valamilyen felvágottféle vagy kenegetős (körözött, tojás- vagy májkrém, majonézes karfiol vagy -padlizsán, stb.), szintén sok-sok savanyúsággal.
Az uzsonna az munkanapokon mindig megvan, amikor hazaérek benyomok egy gyümölcsöt, vagy ha a tízórai már az volt, akkor két-három darab lassan felszívódó kekszet vagy egy kis müzliszeletet; bevallom, hétvégén legtöbbször a már említett csúszás miatt elcsalom a dolgot, és kihagyom.
A vacsora talán a legküzdősebb, és az egyetlen, ami viszont hétvégén becsületesebb, mint máskor, mert ha az ötből egy étkezés kimarad, akkor az utolsó az a szokásosnál korábban lesz esedékes, amikor még jól is esik. Hétköznapokon, amikor minden időpontot betartok, az esti kajálást nyolckor kell megejteni, és én már olyankor annyira de annyira nem vágyok rá, hogy néha szó szerint le kell erőszakolnom a falatokat. Ilyenkor van az, hogy ha mindenképpen össze akarom hozni a diabetológus által szigorúan előírt minimum 150 gramm szénhidrátot (nem is beszélve az 1500 kalóriáról, ami muszáj ahhoz, hogy ne fogyjak), ami állítólag kötelező a baba normális növekedése érdekében, bevetek egy negyed táblányit a 90% kakaótartalmú csokiból.
Vagyis összességében nem okoz gondot a diéta betartása - azaz igen, de inkább az átlaghoz képest ellenkező módon: nem hogy túllépném, hanem elég nehezen jön össze a kért szénhidrát mennyiség is.

Reggel tehát bevonultam a diabetológiára evés után egy órával; ez azt jelenti, hogy mivel nyolcra kellett mennem, a szokásosnál pont egy órával korábban reggeliztem, vagyis az éhgyomri cukor is jobb lett, mint máskor: 4,8 (ez normális, állítólag minél később reggelizik az ember, annál jobban elszabadulnak a helyzetet rontó hormonok). Mivel nem azonnal kerültem sorra, a váróban mértem egy evés utáni egy órás szintet, és majdnem leájultam a székről: 8,3 (amennyit eddig még soha nem láttam, és amennyi terhességben bizony már veszélyes). További egy óra múlva jutottam be végre, a múltkori nametag-gel nem rendelkező nővér/asszisztens/whatever fogadott, aki azonnal elszörnyülködött a számon, és kijelentette, hogy hát akkor ez bizony inzulin. Szerencsére nem tudtam meg, hogy most ennyi bizonyíték alapján képes lenne-e vajon azonnal feliratni és be is adatni velem, mert mondtam neki, hogy múltkor nem egészen erről volt szó, hanem arról, hogy én egy orvossal* átbeszélem az eddigieket és azok alapján a teendőket. Nem nagyon van mit átbeszélni szerinte, hiszen ez egy rossz érték - igen, ezt én is látom, mondom, csakhogy az utóbbi másfél hétben ugyanilyen étkezéssel egyszer sem közelítettem meg, és nem lehet-e esetleg, hogy előbb utána kellene nézni az okoknak, mert én tényleg szart eszek ezért a gyerekért ha az kell, hogy egészséges legyen, de potyára nem szúrkodnám magam inzulinnal, mert azzal esetleg többet ártok, mint használok. Erre átdörmögött a szomszédos irodába, magukra csukta az ajtót, majd pár perc múlva szólt, hogy menjek.
A doktornő egyedül ült bent, és adminisztrált, miheztartás végett bejelentette, hogy fél lábbal már szabadságon van, de azért hallgat; röviden előadtam neki is, hogy nem jó a cukor, de csak a mai ilyen kiugró, és van is ötletem, hogy miért: máskor nyolckor reggelizek, közvetlenül utána beveszem a Meforalt, utána egy órával mérek, de ma hétkor ettem, így csak a nyolcas mérés után vettem be a gyógyszert. Na ekkor már érdeklődve felkapta a fejét, hogy miféle Meforal, hát én terhes vagyok - mondom igen, és legutóbb említettem is, hogy ennek ellenére nem hagytam abba, és ő miket válaszolt arra... de hogy ő arra nem célzott, hogy szedjem tovább, és akkor itt és most ezt rögzítsük, és írjam alá, hogy saját felelősségre döntöttem így. Nagy nehezen sikerült elmagyaráznom, hogy pontosan értettem, amit mondott, tisztában vagyok vele, hogy ő nem javasolt semmi nem hivatalosat, és nem is állítottam ilyent, de a tények akkor is ezek, és nem lehetséges-e, hogy összefüggésbe hozhatók a metformin adagommal. Elgondolkozott, méretett egy új cukrot, ami 4,8 lett, de mivel több mint két órával kajálás után voltam már, a biztonság kedvéért azt kérte, hogy menjek vissza egy órával a mai ebédem után, és akkor minden kiderül - ő ugyan már nem lesz ott, és a következő három hétben sem, de mondott egy nevet, akinek majd megemlít ő is, és akinél jelentkeznem kell.
Most tehát az van, hogy mindjárt eszek, és indulok vissza. Jót tett az írás, mert mostanra már nem vagyok dühös, de őszintén szólva ez életemben azon kevés alkalmak egyike, amikor negatívnak kell értékelnem egy orvosos élményemet. Persze tudom, ennyi bajom legyen, másoknak ennyiért eszükbe sem jutna panaszkodni, de én nem ehhez vagyok szokva, egy kezemen megszámolható kivétellel nekem minden egészségügyes tapasztalatom kiemelkedően jó volt, a megismert dokik többsége nagyon profi és egészen kedves volt, áldom is a szerencsémet. Ez meg ráadásul egy a területén jól ismert doktornő, a páciensek is imádják, mert állítólag jófej (sógornőm is hozzá járt anno)... én tényleg nem azt várom el, hogy egyetlen felületes találkozás után emlékezzen rám, de abba mégis csak rossz belegondolni, hogy mi lett volna vajon, ha nem inszisztálok (értsd: okoskodok), hogy itt valami furcsaság van... mert miért kell nekem egyáltalán tudni, hogy van, én csak egy egyszerű beteg vagyok...
(Délután jövök hírekkel és kiegészítem a posztot.)

Later edit: Cliffhanger beszüntetve, jöttem a fejleményekkel és sok lábjegyzettel.
Tehát a megbeszélt időpontra mentem, a reggeli nő soron kívül behívott, ideadta a másfél héttel ezelőtt általa levett vér eredményét (gyönyörű 4,6, csak sajnos nem emlékszem, hogy aznap ettem-e előtte - de mivel tíz óra utáni értékről beszélünk, mindenképp jó, akkor is ha éhgyomri, akkor is, ha nem), és két külön gépen is néztünk egy-egy cukrot: az övén 5,1 volt, az enyémen 5,8; megdicsérte M.Apuka kütyüjét, hogy ez egy kiváló minőségű darab, és azt mondta, ha normál tartományban van mindkét érték, akkor ennyi eltérés még belefér, mert a tesztcsíkok érzékenysége egy picit változó lehet, akár azonos dobozon belül is.
Aztán odamehettem az orvoshoz, aki egy nyugis negyvenes pasi, megmutattam neki az összes papírt, amire a doktornő se múltkor se ma reggel nem vetett egy pillantást sem, nézegette az eddigi számokat, majd a mait, hogy hát ez bizony erősen romlott. Első látásra még ő is rávágta, hogy 7 fölött már inzulint szokás adni, de aztán tisztáztuk, hogy nekem ez az egyetlen értékem, ami ennyire felkúszott, és ezt meg úgy produkáltam, hogy nem vettem be előtte a Meforalt. Közben én elmondtam a full történetet, hogy mikor diagnosztizáltak inzulin rezisztenciával, miként diétáztam, és mennyi metformint kaptam rá, és hogy hol mit mondtak eddig a terhesség alatti szedésre. Biztosítottam róla őt is, hogy saját felelősségre döntöttem így, tudok a hazai protokollról, sőt arról is, hogy mondjuk az FDA állásfoglalása** micsoda, és nem egy renitens problémázó vagyok, aki majd ő sokkal jobban tudja, mint az, aki ezt tanulta az egyetemen és a szakmai karrierje során, hanem tényleg minden fellelhető érvet és ellenérvet rongyosra rágtam, mire azt választottam, amit. Értelmes, kommunikatív és végtelenül türelmes volt, figyelmesen végighallgatta a teljes sztorit, több mindenre rákérdezett, és közbeszólás nélkül várta meg az én kérdéseimet, még azt is, ami spontán ott született, tehát valószínűleg nem a legfrappánsabban fogalmaztam meg. Egyszer sem oktatott ki, gondolkodni tudó felnőttként, sőt partnerként kezelt, értékelte, hogy alaposan tájékozódtam és utánaolvastam mindennek, és érthetően, de kicsit sem leereszkedően magyarázta el mindazt, ami érdekelt. (Biztos, hogy mindenki másnak egyértelmű ez, de én, mint egy igazi bugyuta, most jöttem rá például arra, ami teljesen logikus, hogy a metformin tulajdonképpen nem csak a vércukorszintet csökkenti, hanem a sejtek inzulinérzékenységét is növeli.) Megkérdeztem tőle azt is, hogy azon túl, hogy a metformin, mint hatóanyag ártalmatlansága a magzatra nincs alátámasztva megfelelő mennyiségű kutatással, van-e más oka is annak, hogy itthon az inzulint használják helyette - nem, nincs, a terhességi cukorbetegségben a magas vércukorszint bántja a babát, az, hogy azt mivel nyomja be az ember a megfelelő korlátok közé, inzulininjekcióval, tablettákkal vagy szentelt vízzel, teljesen irreleváns.
Tőle is elhangzott a már hallott szöveg: ő is tudja, hogy külföldön ez másképp történik, és az is tény, hogy vannak dolgok, amik nálunk később kerülnek csak bevezetésre, tehát több mint valószínű, hogy előbb-utóbb a kinti gyakorlatot követve itt is át fog menni a standard eljárások közé a metforminos cukorszabályozás terheseknél, mivel 2-es típusú cukorbetegségben kiválóan alkalmazható. De jelenleg ez van, neki ehhez kell alkalmazkodnia, ő például nem is írná nekem fel a gyógyszert, hiába kérném, sőt ha komplikáció esetén perelnék, valószínűleg a házidokim esetében sem mutatna jól, hogy megtette***. Amúgy meg nézzem, mennyire elképesztően működik a Meforal, egyetlen egyszer nem vettem be, és máris mekkorát robbant a cukrom - ebben egyetértettünk, valóban eléggé mind-blowing****.
Röviden: faith in doctors restored. Úgy látszik megint bebizonyosodik, amit mindig is sejtettem, hogy nem az életkor, a híres név és/vagy a hangzatos rang számít abban, hogy mennyire hozzáértő szakember***** valaki… vagy csak egyszerűen a pasikkal jobban összecseng a kémiám. Mindenesetre remélem, hogy a doktornő nem vesz vissza tőle a szabadsága után, mert ugyan a koradélutáni rendelési ideje mindig egy fél nap szabimba kerülne, de őszintén szólva sokkal szívesebben járnék hozzá, hiába nem kifejezetten terhesekkel foglalkozik.

Azt hiszem ennyit akartam... örülök neki, hogy túl vagyok ezen a napon, és remélem két hét múlva az újabb kontrollra már kifogástalan cukorértékek tökéletes sorozatával jelenek meg.
Meg még azt, hogy tudom, hogy valamikor azt mondtam, hogy a blogon említett orvosok kilétét mindig fel fogom fedni, mert különben mi értelme akár a dicséretnek, akár a kritikának, senkinek sem segít - most mégis kivételt teszek, mert úgy tűnik ez egy olyan kényes téma, amiből baja származhat annak, aki nem ragaszkodik a jól bejáratott regulákhoz; ez esetben tehát nevek a szerkesztőségben, ha valakit esetleg érint/érdekel.
Meg még azt is, hogy ebben a témában is elfogadom, ha valaki másképp érvel és cselekszik, mint én, felfogom, hogy én most a gyerekem nevében egy bizonyos értelemben kockázatot vállalok, és remélem senkinek sem jut eszébe, hogy a szúrásokat akarom megúszni ezzel (mondom ezt épp szitává lőtt mutatóujjal). Igen, életképes alternatíva lenne az inzulin (és nyilván, ha valóban romlanak a dolgok, lesz is), ha előre tudtam volna, hogy ez vár, és ha eleve az lenne az egységes álláspont metformin tekintetében, hogy teherbeeséskor szigorúan stop, akkor nem lett volna kérdés. De nem így volt, a nemzetközi praktikáktól is eltekintve, magyar orvosok, és ismerősök orvosai, akiknek a szakértelmében feltétel nélkül bízok, és akik segítettek a meddőségünk gyógyításában/felfüggesztésében, elejtettek egy-egy megjegyzést amiből az derült ki, hogy a helyzet nem annyira fekete-fehér, hogy az annyi küzdelemmel elért cél akár ezen is múlhat; akkor úgy tűnt jónak, ha legalább a legelső időszakban folytatom a sikeres terápiát. És ha abban a kritikus fejlődési periódusban nem okozott semmilyen szörnyűséget a gyógyszer, akkor úgy ítélem meg, hogy most a végén már nem is volna mit, úgyhogy mivel cukor-ügyben nálam nem derült égből kialakult, hanem mindig is létező, és metformin segítségével ügyesen kordában tartott állapotról van szó, most nem tűnik érdemesnek és értelmesnek a bevált módszer lecserélése. Mi meghánytuk-vetettük, és úgy érezzük, hogy ez egy a rendelkezésre álló adatok alapján legjobb tudásunk szerint meghozott informed decision - ez minden.


* Az már a múltkor is feltűnt, hogy a hármasával behívott terhesek közül maga a diabetológus csak azokkal foglalkozott tüzetesen, akik már inzulinszúrosok voltak, és annak ellenére is ingadozott a cukruk, a többiek pár mondat után mind ezzel a másik nővel ültünk le adatokat felvetetni és részleteket egyeztetni; de első találkozáskor ez nem is zavart, hiszen a diétát nekem nem kellett túlságosan magyarázgatni, másról meg akkor még nem volt mit tárgyalni. 
** Amikor egy az anya által bevett gyógyszernek egy kis része átmegy a méhlepényen, és így eljut a magzathoz is, csak hosszú évtizedek hosszú kísérletei után merik kijelenteni, hogy az alkalmazása kismamák esetében is teljesen veszélytelen; a metformin kapcsán ez még nem történt meg, sőt a hatóanyag használata egyelőre még inzulin rezisztencia és policisztás petefészkek esetén is off-label, hiába működik eredményesen számtalan betegnél - amit, lévén hogy egyikük vagyok, én magam részére elfogadok döntő érvként. Tény, hogy az emberi tesztelések száma egyelőre korlátozott, és többnyire kisebb számú mintákon került elvégzésre, és hogy jelenleg azt, hogy tutibiztos nincs káros hatás, kizárólag állatkísérletek alapján hangoztatják, nyilván mert ott tudtak a folyamatot felgyorsítandó akár sokszoros túladagolással is próbálkozni, és ha még úgy sincs gond, akkor feltételezhetően alap helyzetben sem lehet. Ugyanakkor külföldön erre alapozva évek óta kurrens módon alkalmazzák a metformint terheseknél is, anélkül hogy bármiről beszámolnának a nyilvánvalón kívül: hogy az anyai vércukorszintet sikeresen szabályozza, és ezáltal megakadályozza a cukortöbblet által okozott magzati szövődményeket.
*** Ezt amúgy nem egészen értem, mert konkrétan ismerek több olyan kismamát, akinek a nőgyógyásza írja fel - ami ezek szerint szintén illegális, még akkor is, ha csak az első trimeszteri vetélést elkerülendő teszi, hiszen Magyarországon jelenleg azonnal be kell szüntetni a gyógyszert pozitív teszt esetén.
**** Újra beleborzongtam, hogy mi lett volna, ha valóban abbahagyom a Meforalt a 12. héten, vagy bármikor is a köztes időben... Mennyit ártottam volna a Kissmajomnak azzal, ha úgy múlik az idő, hogy ez a probléma kezeletlen? Egyáltalán mi van azokkal, akiknél tényleg kialakul a terhességi cukorbetegség, és mondjuk csak a 28. héten mennek el terhelésre, ami szintén szabályos - ők hetekig élnek vígan akkora cukorral, amire ma nekem azonnal inzulint javasoltak?!
***** Félreértés ne essék, nem attól vagyok oda, hogy kvázi megerősítette azt, amit én magamtól elhatároztam, hanem attól,  hogy egyáltalán végighallgatta a mondanivalómat mielőtt hazazavart volna a saját igazával.

Várás, csalódás, kérdés, örülés

Na most kellene átaludni négy napot, és arra ébredni, hogy minden rendben van...

Ma reggel megvolt a hasbaszúrás, még a januárinál is eseménytelenebben - csak kötelességtudatból fekszem a kanapén, bugyuta tévéműsorokat nézve... na meg mert dögmeleg van, máshoz nem is lenne sok kedvem. A technikai részletek semmiben sem tértek el a múltkoriaktól, úgyhogy azokat nem is részletezném; egy pici különbség volt csupán: ezúttal éreztem a méhlepénybe való behatoláskor egy enyhe fájdalmat (akkor is szóltak, hogy fogok, csak végül valahogy megúsztam), viszont cserében se közvetlenül a beavatkozás után, se azóta semmi jele, hogy bármi is történt volna, tényleg semmi, se nyomás, se görcsölés, se fájás, még a tű helyén sem.
Kilencre mentünk, és magunkat is megleptünk, hogy mennyire gyomorideg és izgalom nélkül ültünk le a váróban, kitölteni a bejelentkezőt. Egyetlen bajom volt, hogy a húgyhólyagom (túl keveset ittam mindig is, így extrém kicsi) nagyon tele volt, feszített és kínzott, és minden mozdulatnál úgy éreztem, hogy be fogok pisilni. Aztán már szólítottak is, bementünk, ugyanaz a társaság volt bent, mint legutóbb, be sem kellett mutatkoznom, a doktornő már azzal fogadott, hogy mi már találkoztunk; ezek szerint múltkor úgy döntöttünk, hogy megszakítjuk a terhességet, mondta, igen, mondtuk, és ezzel le is zártuk a témát szerencsére... legalábbis látszólag. Felfeküdtem az ágyra, bekapcsolták a képernyőt - hát nem tudom, mi történhetett ott az elmúlt fél évben, de a mostani gépük baromi gyenge, olyasmi, mint ami a saját dokim rendelőjében van, az én laikus szememmel alig lehetett valamit látni rajta, ami igencsak meglepő volt azok után, hogy a Kissmalacznak gyakorlatilag az orrcsontját is simán láttuk anno, anélkül, hogy bárki is rábökött volna. A Kissmajom szinte csak egy homályos babaformájú folt volt, jól felnyomva a hasamban a sok vizelet miatt (aminek a személyzet amúgy megint nagyon örült), ücsörgött a kis házikója egyik sarkában, és nem kalimpált nagyon vadul, csak mozdult párat néha, nyugisan-ráérősen. Most nem méricskéléssel kezdtek, egy kis bámészkodás és előkészületek után M.-nek ki kellett menni, aztán mondták, hogy a procedúrát már ismerem, de azért fogják mondani előre minden lépéskor, hogy mi várható. Ezúttal maga a mintavétel sokkal gyorsabb volt, már másdoszorra elegendő mennyiséget sikerült levenni, úgyhogy két percen belül már kint is volt belőlem a tű, és megszűnt még az az enyhe kellemetlenség is, amit addig éreztem.
Következett a mérés, ami a rossz képminőség miatt számomra sokkal kevésbé volt látványos, mint múltkor - akarom mondani, szó szerint semmit nem láttam egy miniember-árnyékon és egy verő szívecskén kívül, így elég kiábrándító volt, mert én hasonló élményre számítottam. A Kissmajom hosszúsága 62 mm, ami 12w2d, vagyis egy nappal több, mint amit eddig tippelt a dokim; combcsontja 8,5 mm, haskörfogata 60,2 mm, fejkörfogata 71,1 mm, fejátmérője 19,8 mm. Az utóbbi kettő kisebb, mint a Kissmalaczé volt, ennél három nappal korábbinak mért korban, amin egy pillanatig képes voltam aggódni - de aztán egyrészt -tól/-ig táblázatokban mindkettőt normálisnak mondják, másrészt kedvem lett jó hangosan kiröhögni magamat, hogy te hülye liba, hát most komolyan képes vagy ezt csinálni...?! Hát ugyan mit számítottak a gyönyörű számok, mikor a kislányunkról volt szó...?

És most elmondom az érdekes részt, azt amitől őszintén szólva tartottam is, és ami miatt nagyon elgondolkozom azon, hogy a hat hét múlva esedékes genetikai ultrahangot ugyanitt akarom-e majd csináltatni. Annyi biztos, hogy CVS-ügyben következő gyerekeknél sem mennék máshova, mind árban, mind az eredménykiadás gyorsaságában, mint szakmailag elégedett vagyok velük: megböktek, szenvedésmentesen kipumpálták a bolyhaimat, kielemzik, értesítenek - pontosan ennyire fizettem be, ha ennyit kapok, I'm good. De ha orvosilag a profizmus része a megfelelő tájékoztatás is, akkor ezennel a januári után ma másodszorra is megtörtént a leszereplés.
Igazából nekem nem gond, ha egy orvos a lelkemet nem próbálja ápolni munkavégzés közben, nekem pont elég, ha a sajátom olyan, aki erre a részre is figyel, ezért választottam őt; ugyanakkor a tudományos tényektől való bármelyik irányú eltérés igenis zavar minden orvos kapcsán. Zavar az a befolyásoló-show, ami a Kissmalacznál került előadásra, hogy hűde tökéletes baba, minek itten invazálni, hupsz, mégsem annyira tökéletes, de good enough, bízzuk a természetre a döntést, és tartsuk meg anyway. És zavar az is, amit ma műveltek: egy kicsit lerázós hangulata volt az egésznek, hogy úgyis szúratok, akkor minek bajlódni velem, gyakorlatilag a vizsgálat alatt semmilyen információt nem kaptam (nem is kértem, mondom, én kizárólag a kromoszómaszámolgatás miatt mentem oda, minden másnak utána tudok nézni a neten is - csak a múltkori részletgazdag ismertető és lelkes dicsérgetés után igencsak szembetűnő volt a kontraszt), sokkal kevésbé alaposan nézegették meg a babát (pl. orrcsontot nem is néztek), a méreteket is csak utólag a jelentésen láttam meg, fotót egyáltalán nem kaptam (januárban hármat), végig makacsul a monitort nézte mindenki, semmihez sem fűztek egy szónyi magyarázatot sem, az egyetlen félmondat egymás között hangzott el, mégpedig a tarkóredő mérésekor, miszerint: "Ez biztos nem Turner szindrómás." Ezt tudta mondani a doktornő még egyszer, miközben a Kissmalacz tarkóredője a 11w6d mérésüknél 1,5 mm (ő úgy emlékezett, hogy 1,9 mm) volt, a Kissmajomé meg ma 1,8 mm - mindhárom vékonynak számít, nem is ez a lényeg, hanem hogy erre, komolyan, mi szükség volt...?! Egyszer már belebukott ebbe a marha nagy magabiztosságba, tényleg elő kellett adni újra, pont előttem...? És miért? Hiszen akármennyire szerettem volna, ha valóban beledörgölhette volna az orrounkat a szúráshoz való kitartó ragaszkodásunkba, de sajnos nem volt ám igaza...
Csomó helyen olvastam amúgy, hogy istenségként áradoznak róla, mert mikor rossz kombinált teszt meg AFP eredményekkel mentek hozzá tanácsért, ő szemrebbenés nélkül kijelentette egy ultrahang alapján, hogy ez a magzat bizony egészséges - aminek hogy ne örülne egy kétségbeesett, rettegő szülő...? És nyilván, legtöbbször igaza lesz, mert valahogy úgy vannak az arányok, hogy valószínűségszámítós szűréseknél tízből kilenc esetben a kedvezőtlen prognózis valóban nem jelent beteg babát... de mi van az eggyel, aki ezek után hazamegy megnyugodva? Gondolom, ha már megszületik a gyereke ilyen vagy olyan rendellenességgel, kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy harcba szálljon egy országos szaktekintéllyel, főleg miután a papíron, amit aláírás ellenében adnak az ember kezébe, egyértelműen le van írva, hogy "nem szűri ki 100% hatásfokkal az esetleges magzati betegségeket". Valójában nekem ennek a jelen esetnek a tekintetében mindegy, ez eleve egy pontos diagnosztikus vizsgálat, ahol nem lehet mellébeszélni, de abban már nem vagyok annyira biztos, hogy egy sokfajta képpen értelmezhető genetikai ultrahang elemzését rá merném hagyni egy olyan emberre, aki a hajlamos egészen másképpen definiálni a bizonyosság fogalmát, mint amit az számomra jelent. És persze, szeretem azt gondolni, hogy én annyira betegesen kutatok és utánaolvasok mindennek, hogy tudok válogatni a konkrét adatok és magánvélemények között (ahogy eddig többnyire sikerült is megtenni, amikor szükség volt rá), de végülis az ember azért fordul szakemberekhez, hogy legalább az alap tájékoztatás tényszerű és teljes mértékben hiteles legyen. Na mindegy, van épp elég izgulnivalóm mostanra is, a jövőn most nem vagyok hajlandó aggódni - alapvetően megbízok az orvosokban, nem sok csalódás ért részükről eddigi tapasztalataim alapján, majd csak találok olyant ezen a területen is, akinek maradéktalanul hihetek; we'll cross that bridge when we get there.

És hogy felhőtlenül boldogan zárjam: szépséges K. tegnap pozitívat tesztelt, ma már el is merte újságolni... jó, csak visszafogottan persze, mert évek küszködései után hogy lehet felfogni, hogy végre teljesült egy álom...? Hát nem baj, ha kételkedsz, szöszi, majd mi hisszük helyetted... :)

Back on track

Az elmúlt napokban, miközben aggódtam, és féltem, és aggódtam, hogy mi legyen most ezzel a chorionboholy biopsziával, és miért akar mindenki lebeszélni róla*, és vajon máris szar anya vagyok-e, amiért egyáltalán eszembe jut, hogy vannak olyan körülmények amik között én inkább elengedném a Kissmalaczot... szóval a hétvége óta rengeteget gondolkoztam ezen. Elég szilárd volt az elhatározásunk, és nem is inogtam meg igazából, de rossz érzés volt azért a sok kérdőjel, és hogy most hozzuk majd meg talán eddigi életünk legnehezebb döntését, és jó volna ezt száz százalékon abszolválni, mindenfajta kétely és bizonytalanság nélkül.
És vezetés közben mindig megbeszéltem a dolgainkat a BalToronyLakóval (egész szolid kis kapcsolatunk van manapság, a dugók meg különösen jót tesznek neki), hogy légyszi-légyszi adjon valami jelet, hogy nem készülünk butaságra, hogy rendben leszünk, hogy ennek így kell lenni; és akkor tegnap elmentünk a genetikushoz...

Az OGyEI orvosa, Dr. Tímár László, első körben nem tett valami jó benyomást ránk, mert ugyan időpontra mentünk, fél órát váratott; aztán bementünk, és kiderült, hogy csak számítógépes problémái voltak, és hogy egy végtelenül értelmes, szimpatikus pacák, az ember pont ilyennek képzel el egy genetikust. Első körben felrajzolta a családfánkat, amiből kiderült, hogy viszonylag kevés bajra számíthatunk öröklődésileg, még mi is, hát még a gyerekeink. Aztán megkérdezte, hogy mondjon-e el minden továbbit magától, vagy van valami, ami különösebben érdekel - mi meg mondtuk, hogy igazából szeretnénk hallani az összes lehetőséget, de mi már erősen hajlunk a CVS felé, és ha azt nem tartja jó ötletnek, akkor nyugodtan érveljen úgy, hogy lebeszélődjünk róla.
Részletezte először is a szűrővizsgálatokat, amik kapcsán azonnal meg is erősítette, amit már tudtunk: kivétel nélkül mindegyik csak kockázatbecslés, konkrétan hozzám és az én magzatomhoz csekély köze van az eredményeiknek. Annyiban nyilván egyénspecifikus, hogy az én véremben néznek bizonyos markereket, és az én magzatom dolgait méricskélik meg ultrahangon, de mivel ezek közül a támpontok körül egyik sem ad bizonyosságot semmire sem (lehet rossz a véreredmény egészséges babánál, és fordítva, lehet vékony a tarkóredő beteg babánál, és fordítva), a végeredményt úgy hozzák ki, hogy a sok különböző apróság összegét átlagolják, és megnézik, hogy a velem egyidős nők tekintetében ugyanez az állás hányszor végződött egészséges, és hányszor beteg babával. Van egy úgynevezett "detection rate" is, ami azt mutatja, hogy az adott viszgálat hány százalékban ismeri fel a bajt: ez az AFP esetében kb. 45% (Amit igazából nem is értek, tehát gyakorlatilag ha a vizsgálati eredmény ellentétére fogadva döntöm el, hogy a baba egészséges lesz-e, akkor több eséllyel tippelek jól, mint ha hiszek magának a fötoproteinnek...?), a kombinált teszt esetében kb. 84%, az integrált teszt esetében kb. 93%, a vadiúj Prenatest (lásd a lábjegyzetben) esetében állítólag kb. 95% - hát nekem ez mind édeskevés alapból is, arról nem is beszélve, hogy némelyiket eleve nem lehet elvégezni, csak hetekkel a második trimeszterbe lépés után.
És akkor van az actual diagnosztika, ami mindkét lehetőség esetében invazív ugye, és ahol 99,99% a detekciós ráta, vagyis csupán egy ezrelék a tévedés valószínűsége (mert a biológiában soha semmi sem teljesen biztos - van rá konkrét magyarázat amúgy, hogy miből adódhat hiba, pl. placentáris mozaicizmus, utána lehet olvasni, én most nem részletezném), arról nem is beszélve, hogy nem csak a leggyakoribb bajokra szűr, hanem mindenfajta kromoszóma related betegségre. Na most, ahogy már említettem: igen, van vetélési kockázat, ami hivatalosan CVS esetében 1,5%, amnió esetében 1% - ahogy szintén említettem, azt nem tudni, hogy a különbséget nem az okozza-e, hogy az előbbit hamarabb végzik el, és koraterhességben amúgy is nagyobb ez az arány. Én utánaolvastam egy elég nagy mintán elvégzett kutatásnak (igaz, amerikai a tanulmány, de tőlem teljesen függetlenül a genetikus is megemlítette), ami szerint a mai körülmények között inkább négy-ötszázból egy nőnél következik be egyértelműen ezekehez a beavatkozásokhoz köthető vetélés, és ez az én koromban nagyjából megegyezik a kromoszómarendellenességek kockázatával. A pasi a dilemmánkat amúgy a következőképpen összegezte: igen, valóban szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen tragédia egy vetélés, főleg egy nagyon régen vágyott és várt baba esetén, de ha már szóba kerül, hogy fontos, milyen lesz a gyerek életminősége (mert van ugye, aki semmilyen szűrést vagy vizsgálatot nem akar, mondván, hogy mindenképpen megszülné) első sorban nem ezt kell mérlegelni, hanem azt, hogy mennyire szörnyű, borzalmas, elviselhetetlen tragédia egy beteg gyereket a világra hozni, és élete végéig, esetleg évtizedeken keresztül szembesülni a szenvedéseivel, amik ellen semmit sem tudunk tenni - itt M. és én egymásra néztünk... it does put things into perspective, beszéltük meg egyetlen pillantással, és el is dönttetett.
Apropó a korom, szintén tegnap tudtuk meg a genetikustól, hogy így, egy hét múlva 36 évesen, nekem nem is járna OEP által fizetett vizsgálat, mert Magyarországon ezt az ingyenesen felajánlós korhatárt tavaly felvitték 37 évre; azt is mondta, hogy így aztán, ha állami kórházban csináltatnám, valószínűleg jóval többe kerülne, mint magánban. Mikor említettük neki, hogy valószínűleg az Istenhegyire esik a választásunk, azt mondta, ő is azt ajánlotta volna, személyesen ismeri Dr. Hajdú Krisztinát, kiváló szakember, valószínűleg egyik legjobb az országban, megcsinálja, túl leszünk rajta, és nyugodtan lehet terhesedni tovább.

Nagyon örülök, hogy hallottuk egy kívülálló objektív véleményét. Nem azért, mert megerősített abban, amit gondoltunk és szerettünk volna, bár nyilván az sem mellékes, hanem azért, mert így tudom, hogy nem a friss anyaságom vakít el - sem abban az irányban, hogy minden áron meg kell védelmeznem a Kissmalaczot, és engem márpedig ne szúrjanak hasba, ha az őt veszélyezteti, sem abban, hogy igenis legyen egészséges és boldog Kissmalacz, és annyira kényszeresen akarom ezt neki, hogy ezért még az életét is kockára teszem.
Ma felhívom a klinikát időpontért; az ünnepek miatt nagyon bután jön ki a dolog, mert hiába szerettem volna a biztonsági határon belül minél előbb menni, mivel csak hétfőnként van CVS, a sok munkaszüneti nap miatt már betöltött 12. hetes leszek, mire sor kerülhet rá. De most ez nem fontos... jó döntést hoztunk, amit nem fogunk megbánni, ezt legalább annyira biztosan érzem, mint ahogy fura módon az inszem után éreztem, hogy helyes volt elmenni a kételyeim ellenére. Minden rendben lesz. :)


* Nyolc magánkórháznak írtam összesen e-mailt, hogy mit akarok, ebből kettő nem válaszolt, kettő válaszolta azt, hogy náluk nincs invazív vizsgálat, de nagyon ajánlják a kombinált vagy integrált tesztjeiket, egy, hogy nála sincs, de ajánlja a Rózsakert Medical Center szolgálgatásait. Aztán maga a center, ahonnan egy hölgy elég vehemensen le akart beszélni erről, és rá egy Prenatest nevű, az én véremben található magzati DNS-t vizsgáló módszerre, ami csekély háromszázezer forintba kerül, és amit ő ugyanolyan hatékonyságúnak állított be, mint a CVS vagy amniócentézis - egy kis netes kutakodással máris kiderül, hogy a dolog alig néhány hónapos felfedezvény (tehát gyakorlatilag kísérleti alany lennék), és a hatékonysága alig több, mint az integrált teszté; ennyit a tisztességes tájékoztatásról. Írt még a Maternity Magánkórház szaktekintélye, akit már említettem, és aki szerint legyen inkább amniocentézis, mert az veszélytelen; nem győzöm hangsúlyozni azt, ami szintén egész kevéske netes kutakodással deríthető ki, hogy: nem az, vagyis ez félrevezetés, a kockázata valóban fél százalékkal kisebb, de cserében csak sokkal később végezhető el. És írt az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központ, korrekt, minden részletre kiterjedő választ (direkt megszámoztam a problémákat, hogy a gyengébbek is megértsék, mi érdekelne - csak nekik sikerült dekódolni, hogy ez annyit tesz: minden kérdésemre szeretnék választ), továbbá azt, hogy telefonon szívesen elmesél még többet is, és természetesen mehetek, hatvanötezerbe kerül mindennel együtt (genetikai konzultáció, ultrahang, mintavétel, tenyésztés).

Kérem a következőt!

Valamikor megígértem, hogy írok egy posztot a nőgyógyászokról, akikkel az elmúlt egy évben szerencsém vagy szerencsétlenségem volt találkozni - here it goes; hosszú lesz.
Az általános gyakorlattal ellentétben nevekkel fogom, főként azért, mert nekem mindig hatalmas segítség volt blogokon és fórumokon kutakodni, és nagyon rossz tudott lenni az a változat is, amikor maximum kezdőbetűket írva minősítettek embereket, esélyt sem adva a további nyomozásra, és az is, amikor kiírták ugyan a doki nevét, de nyilvános véleményezés helyett csak annyit fűztek hozzá, hogy akit érdekelnek a részletek, az írjon privát üzenetet. És egyúttal egyik kedvenc blogomból kiindulva adok mindenkinek egy kódnevet, hogy ha később utalok valakire, ne kelljen minden alkalommal körülírkálni, hogy ki is ő.
Amúgy most csak a fontosabbakat fogom leírni, a többi mindig alkalomszerű volt, rákszűretni és fogamzásgátlót feliratni - és meghallgatni a nyugtató litániát, miszerint ne aggódjak, hogy rendszertelen a ciklusom és mindig is az volt, ezzel majd akkor kell csak foglalkozni, ha gyereket szeretnénk; mindezt úgy, hogy a rendszertelen nálam 35 és 85 nap között bármit jelenthetett, mellette meg konkrétan megkopaszodtam, annyira kihullt a hajam (ez utóbbival annyit kezdtek, hogy Diane35-öt írtak fel rá, és megnézték a tesztoszteron szintemet, ami még alacsony is volt, úgyhogy tanácstalanul vállat vontak). Az ilyenekről, egy kalap alá pakolva, csak annyit mondanék, hogy nagyon gyorsan érdemes elmenekülni tőlük, és valami normális hozzáállású kollegát keríteni.
Mondanom sem kell, hogy ezek mind szubjektív meglátások, bármilyen értelmes érvekkel szabad ám cáfolni őket.

Dr. Aszódi Ágnes - ő az első emlékezetesebb élményem, a Terézvárosi Egészségügyi  Szolgálat Csengeri utcai rendelőjében, mert akkoriban nem nagyon jöhetett szóba a magánrendelés (annyit kerestem, hogy a fizetésem nagyjából háromnegyede azonnal elment lakásra, rezsire és bérletre). Ahhoz képest, hogy nem került semmibe, egészen kedves volt, és ugyan a sietésbe a rákszűrésen túl nem sok beszélgetés fért bele, de mikor mondtam, hogy pár hónapja elhagytam a fogamzásgátlót, és menzesz azóta sehol, nézetett egy teljes vér- és hormonképet, visszamenéskor meg volt UH és Duphaston recept, hogy megjöjjön végre. Egyébként ezen kívül semmi rendelleneset nem talált, PCO ciszták hiányában kizárva, mindenféle értékek jók voltak, úgyhogy ugyanazt mondta, mint mindenki más: ha továbbra is rakoncátlankodik a ciklus, amikor babát akarok, utána kell nézni tüzetesebben, amúgy meg találkozzunk egy év múlva. Ez olyan nyolc évvel ezelőtt volt, közben más maradandó nőgyógyászos tapasztalatot nem szereztem, eljártam évi egyszer rákszűretni ugyanoda, ahhoz aki épp dolgozott aznap, bejött a képbe M., megint felírattam a fogamzásgátlót (minden további érdeklődés nélkül ugyanazt a brutált kaptam, mint előtte, pedig egyértelmű volt, hogy semmit sem segít pl. a hajhulláson, ami miatt eredetileg javasolták); 2007 őszén voltam utoljára Aszódinál egy pár hónapos gyógyszerszünetben, megint vérvétel, megint minden rendben találtatott, megint nem volt fontos, hogy két-háromhavonta volt menzeszem, megint kaptam progeszteront meghozásra. Nagyjából két év múlva teljesen leálltam a fogamzásgátlóval, átlagban évi hét ciklusom volt, többnyire olyan hosszúak, hogy (most már tudom) valószínűleg nem sokszor következett be peteérés; néha gumival, néha megszakítással védekeztünk, majd úgy 2010 vége óta sehogy, mivel akkor már sejtettük, hogy M. visszatérő mellékheregyulladásai és az én bénácska működésem mellett, úgysem valószínű a spontán teherbeesés, ha meg megtörténik, akkor jöjjön.
Aszódi doktornőhöz idén februárban kerültem vissza, elég kétségbeesetten (következő bekezdésben mesélem, hogy miért), mert ő volt az egyetlen nőgyógyász, akire úgy emlékeztem, hogy lelkiismeretes volt, hiszen kérés nélkül vérviszgálatra küldött, meg hát egy nővel talán mégis jobban megbeszéli az ember lánya a kétségeit. Természetesen ezúttal a magánrendelésére mentem, ahol előadtam the story so far, megnézte és újfent jónak találta az eredményeinket, viszont sok segítségemre nem volt: nem nagyon akart hozzászólni, hogy mik is a lehetőségek a frissen felfedezett inzulinrezisztenciával és mégis mennyire súlyos az enyém. Azt mondta, hogy szerinte még legalább fél évig próbálkozzunk segítség nélkül - mindezt, miután ugye előadtam mindent, az örök életemben összevissza ciklushossztól, a több mint egy éve védekezés nélküli szexen át, a nem túl bíztató életkoromig. A tizenöt perces móka mindennemű vizsgálat nélkül tizenöt ezerbe került (jó kis percdíj, természetesen számla nélkül), és búcsuzóul még hozzátette, hogy a leleteken található dicséretes számok ellenére, abban a konkrét (egyébként stimulált) ciklusban gyakorlatilag nulla az esélyem a teherbeesésre. Ekkor már annyira egyértelmű volt, hogy ugyan valóban kedves, de szakmailag elég kérdőjeles, hogy nem is értetlenkedtem tovább, hogy ha a Clostilbegyt most ennyire "hasznos" volt, akkor mégis miért képzeli, hogy nélküle kellene még hat hónapig türelmeskednünk...
A továbbiakban Dr. Not Much Use.

Dr. Gasztonyi Zoltán - ő egy adott volt (beékelődött a fenti két látogatás közé), ugyanis 2012 elején kezdő lépésként az Országos Gyermekegészségügyi Intézet Családtervező Központjába jelentkeztünk, hogy lássuk, hogyan kellene tudatosan gyereket csinálni, ha már hűbele-módon nem jött össze. Ez egy átlagosan szaporodóképes pároknak létrehozott egész hasznos állami program, aminek keretén belül egyszeri húszezres tarifáért elvégeznek egy csomó mindent (spermateszt, andrológiai konzultáció, hormonkép, nőgyógyászati vizsgálat, immunitás különböző betegségekre, stb.), majd egy évig végigkövetik a gyerekgyártási procedúrát (ilyen extrákkal, hogy étkezési szakértő meg párterapeuta), ha összejön, akkor tizenkét hétig gondoz a védőnőjük (az árban van genetikai tanácsadás és mindenféle koraterhességi szűrés), ha nem, akkor továbbküldenek minden eredményeddel a meddőségi specialistákhoz; akkor optimistán még meg voltunk győződve, hogy nekünk ennyi segítség épp elég lesz. Az orvosuk nevére persze rákerestem, bár nem nagyon tüzetesen, mert ott úgysem válogathattam volna, ő volt az egyetlen nőgyógyász - negatív oldalon annyit láttam, hogy némileg arrogáns és pénzéhes, de ugyanakkor tévéműsorokban rendszeres meghívott, nyilatkozgat és tanácsokat osztogat, úgyhogy én inkább örültem, hogy ilyen elismert szakember kezei közé kerülök.
Első találkozáskor neki is elmondtam az egész életnyi előzményt, és mivel akkorra két és fél görbém is volt, láthatta, hogy már egy hónapon most is jóval túl vagyok ciklushosszilag; az UH szerint luteálisban voltam, volt némi sárgatest, úgyhogy mondta, hogy meg fog jönni hamarosan - és minden további nélkül írt egy Clostilbegyt receptet, hogy harmadik ciklusnaptól kezdjek majd el szedni napi két szemet, és harmadik és ötödik nap között jelenjek meg a laborban hormonokat nézetni. Not quite so impressed, de végülis elég szimpatikus is volt a fanyar humorával, és hát vakon bízó kezdő voltam, így természetesen azt tettem, amit kért - de mivel akkoriban még igencsak hiányosan informálódtam termékenységügyileg, bár voltak kétségeim, de azzal a jelszóval, hogy ha lenne jelentősége, biztos figyelmeztetett volna, harmadik napon elkezdtem a tablettát, és csak ötödiken mentem vérvételre; el lehet képzelni, hogy az FSH meg az LH szint mennyire volt releváns ezek után. Következő alkalomra már okosabban jelentem meg, rákérdeztem erre is, de csak legyintett hogy jól van az, ahogy a 2,35 TSH szintemre is tette, annak ellenére, hogy a csapból is az folyik, hogy inkább ennek a fele lenne jó; és, akár előzőleg a háziorvosom, ő is megemlítette az inzulinrezisztencia lehetőségét, és elküldött terheléses mérésre. Közben folyt a következő ciklus, a gyógyszer ellenére a tüszőm alig nőtt, magyarázatot és választ nem kaptam semmire, az UH meg úgy lett időzítve, hogy a magánrendelésre kelljen mennem az Istenhegyi Géndiagnosztikai Központba, ahol alkalmanként számlás nyolcezerért rendelkezésre állt (heti kétszer lehetett volna OGyEI, de természetesen se a közvetlenül előtte, se a közvetlen utána ciklusnap nem volt jó, csakis az az egy, amikor a saját klinikáján tartózkodott), igaz úgy, hogy a vizsgálatom közben végig bent volt két asszisztens(?) csaj, akikkel azt tárgyalta meg, hogy hogy kell csengőhangot beállítani az új telefonján. Végül azt a lassan növekedő tüszőt teljesen leírta (kommentár nélkül, csak úgy odavetve, hogy rossz), és a következő ciklusra felírta a Gonal-f injekciót - akkor kezdtem el rémülten más orvost keresni, amikor hazaérve utánaolvastam, hogy az pontosan mi is, mennyire durva (és esetemben átmenettelen), és általában mire használatos; soha többet nem mentem vissza hozzá.
A továbbiakban Dr. Couldn't Care Less.

Dr. Hajnáczky Károly... róla ódákat zengtem az elmúlt fél év csomó posztjában, ennél tovább nem is nagyon részletezném, mert így is elég meseszerűnek tűnhet. Szakmailag teljesen elégedett vagyok vele, alapos és odafigyelős, bármilyen érdeklődésemre mindig részletes magyárazattal reagál, és egyetlen kivétellel minden, amit mondott és tett, ezer helyen alátámaszást nyert, akárhányszor és akárhol olvastam vagy kérdeztem utána; egyetlen negatívumként talán azt tudnám megemlíteni, hogy az inzulinrezisztenciámat nem tartja komoly meddőséggel kapcsolatos problémának - ugyanakkor a kollegái diagnózisát és kezelését teljes mértékben elfogadta, és sosem próbált lebeszélni a gyógyszer szedéséről... good enough for me. Emberileg egy csoda, türelmes, kedves, udvarias, ha nem találkoztam volna vele, nem hittem volna, hogy filmeken kívül létezik ilyen tündéri orvos... heti kétszer magánrendel, de ahányszor szükség van rá esedékes UH miatt, mindig megoldja valahogy a dolgot - akár úgy is (talán említettem is már, mert ami konkrétan engem illet ez volt a döbbenet csúcsa), hogy egy ünnepi hosszú hétvég kellős közepén egy darab páciens miatt bejött a rendelőbe, hogy ne késsük le a tüszőrepesztő időzítését. Anyagilag is elég elképesztően intézi a dolgokat: tizenkétezer nála egy alkalom (amiről számlát is ad), de aki visszajárója, annak egy cikluskövetés kerül ennyibe, ami annyi jelent, hogy ha havonta nyolcszor kell ezért az árért megnéznie, akkor annyiszor teszi. Sajnos nagyon elfoglalt, a kórházban is sokat dolgozik és magánban is rengeteg betege van, így újakat nem nagyon fogad, és időpontot sem tud adni: oda kell menni a rendelőbe, és várni kell, amíg sorra nem kerülök - ez átlagban három-öt ember, vagyis legrosszabb esetben másfél óra várakozás, de inkább kevesebb, mert van aki csak receptért vagy rövid megbeszélésre ugrik be. 
Nyoma sincs benne a buta sértettségnek vagy rosszul értelmezett büszkeségnek: miután a hormonoktól kezdve az átjárhatóságig mindent ellenőrzött nálam, ő maga mondta, hogy pár hónap próbálkozás után érdemes meddőségi intézethez fordulni, mert ha minden lehetséges ok kezelve van, és mégsem jön a baba, akkor egy sima nőgyógyász annál többet nem tud tenni. Végtelenül hálás vagyok neki, és maximálisan megbízom benne, és amint teherbe esek, rohanok vissza hozzá, mert senki más kezébe nem szeretném adni a gyerekem életét.
A továbbiakban Dr. Best Ob/Gyn Alive. :)

Dr. Szűcs Zoltán - ő véletlen volt, amikor a Budai Meddőségi Központba érkeztem az első vizsgálatra, valamiért hozzá kerültem; akkor még nem is tudtam, hogy lehet orvost választani, és talán jobb is így, mert biztos megszenvedtem volna a döntéssel. Utólag néztem utána ugyanis a neveknek, és hát minden kollegája ismertebb, és a korukból kiindulva gondolom tapasztaltabb is, úgyhogy nem tudom kit kértem volna...de az is lehet hogy épp őt, végülis egyszer már rendesen befürödtem egy híres-neves gyógyásszal. A saját dokim után nyilván nehéz lenne hasraesnem tőle (vagy bárkitől for that matter), de alapvetően minden rendben van vele, nincs panaszom. Nem mondható túlzottan barátságosnak, és magától csak a szigorúan szükséges információkat osztja meg, de semmiképpen sem elutasító vagy bunkó, és eddig teljesen korrekt volt, minden kérdésemre érthető választ adott; első alkalmas orvosozóknak nem ajánlanám, de ha az ember nagyjából már képben van, és tudja, hogy miről kell érdeklődni, akkor teljesen megfelelő. Az az egy dolog nem tetszett, hogy közvetlenül inszem előtt nem volt UH, de az gondolom helyi protokoll, és nem csak ő csinálja így, hanem a többi ottani orvos is; nem is lehet csodálkozni, hiszen nagyon leterheltek és időhiányosak, és végülis ingyen szolgáltatják azt, amit más kórházak sok tíz- és százezerért.
A továbbiakban Dr. Baby Making Specialist.

Hát valahogy így.
Bár nagyon örülök minden olvasónak itt a blogon, nem szoktam erőltetni a kommunikációt, mert én sem szívesen járnék olyan helyre, ahol folyton kommenteket vadászó posztok születnek. De most kivételesen megkérnék mindenkit, aki erre jár (akár most, akár hónapok vagy évek múlva) és van kedve, hogy a saját történeteivel egészítse ki a listát. 
Leghasznosabb nyilván az lenne, ha teljes neveket emlegetnétek, de már a kórház plusz doki kezdőbetűi is nagy segítség lehet annak, aki konkrét embernek próbál utánanézni. Továbbá ha valaki már a saját blogján megírta a hasonló dolgait, hálás lennék egy linkért az adott bejegyzéshez, hogy kéznél legyen annak, aki erre téved - de ha nem akarjátok/meritek saját nick alatt, akkor persze nyugodtan jöhet a rövidített verzió (vagy nem csak) névtelen hozzászólásban is. Előre is köszönöm!